this isn't real

Mindenki oda van valamilyen nosztalgiáért, legalábbis majdnem ez a leggyakoribb szó, amivel a punkkal kapcsolatban mostanában találkozom, szinte mindenhol. Az én szobám padlóját meg lassan teljesen ellepik a megcsonkított magnószalagok, rajtuk az elmúlt idők mágneses lenyomataival. Párat még sajnálok is szétvágni, de valami újat kell rájuk vennem. Egy csomó kazettát az mtv-ből fabrikált az, akitől kaptam őket. Sonic Youth után Sundays, Happy Mondays és Body Count. Klipek hangsávjai kazettákon, egymás után. A vicces, hogy ezt még én is csináltam, csak más számokkal. Sokkal szarabbakkal. Sokkal. A saját kazettáimat nem is sajnálnám. Ezeket viszont azért fáj szétszabdalnom, mert nekem ez nem a múltam, akárhányat is írunk most. Vagyis. Nem érzem úgy, hogy valami mulandóhoz, már megtörténthez kötődnének. És hiába csak pár percet voltak a közelemben mielőtt egy papírvágó ollóval és egy stopperrel nekik estem, elkezdtem hozzájuk kötődni. A szám listák megbabonáztak. Eszembe jutott milyen klasszak azok a dalok, és ábrándoztam, hogy milyen lehetett őket hallgatni. Csak azt a pár számot, és szinte semmit se tudni a zenekarról. Egyáltalán nem olyan dolgok ezek, amiket már régen elengedtem és most már csak pár lépés távolságról néznék vissza rájuk. Még mindig szeretem fiatalok dühös vagy éppen andalítóan szép számait hallgatni mindenről, amiről úgy érzik vagy érezték, nekik kellett egy dalt írniuk. Belegondoltam már abba, milyen lehet a jövőm, de abban sem szeretném ezt a kapcsot gyengíteni. Ami viszont szar, azt sajnos ma már vagy éppen megint, nem tudom csak azért szeretni, mert régen különben tetszett. Amit szeretek mostanában az például a Pixies, a Ramones és a Smiths. Ennél nem sikerült messzebb mennem? De igen, ezért vissza is jöttem. És esetleg, ha kérsz csinálok mindtől egy best of válogatást.

Miután a Ramones-t megtaláltam mindenhol, lementem jammelni egy próbaterembe, életemben először, hangszerrel, és miközben a számaikat játszottunk az a pár hang mantrikus erővel varázsolt el. Órákon át tudtam volna pengetni, és hagyni ahogy egyre csak belezsong az összes hang a fejembe. Milliószor több, mint amennyit le kellett fognom. És csak mosolyogtam, mint egy elvarázsolt kisgyerek. Ami nem egyszer voltam, hanem akarok lenni, ameddig az akarok lenni. Tegnap éjjel is az utolsó buszra várva, csak fel alá sétálgattam és őket hallgattam. Ha pedig egy kicsit megálltam, egyből elkezdtem a lábammal dobogtatni. Nem volt ebben semmi megavasodott, a kopástól felszépült élmény. Se ironikus, se objektív. Mert a Ramones minden hallgatással egyre jobb lesz. És bármikor, bárkitől megérdemlik a dicséretet, legyen az bármilyen elkoptatott, vagy újszerűséget mellőző. Ha nem is ők a kedvenc zenekarom, annyi objektivitást azért talán tényleg megengedek magamnak velük kapcsolatban, hogy ők a világ legjobb zenekara.

Az egy dolog, hogy a legtöbb ember, akit a városban egy Ramones pólóban látok majdnem mind úgy fest, mint akik megálltak valamivel, és nem akarnak kimozdulni már ebből a valamiből. Azok ők és nem én. Nekem ez folyamatosan csak mélyül, de nem csak lefelé ássa magát, hanem előre is. Nincs szükségem plusz belegondolásra, vagy mentségre, amikor észreveszem, hogy a Chainsaw-ban duplán énekelnek, a háttérben kicsit béka vokálozva. Ha a tengerpart a legjobb hely a városban, nem lehet bűntudatot érezni, hogy a többi placcot nem nézem meg. Néha persze hanyagolom őket, aztán vissza visszanyúlok. Ha ugyan ezt már leírtam róluk, vagy még le fogom, azt sem bánnám meg vagy érezném feleslegesnek. A lényeg az, hogy olyan jók, hogy folyton a jelenben tudnak maradni.

A Smiths pedig. Először tettem rájuk, aztán imádtam őket, utána megharagudtam angliára és képtelen voltam majdnemhogy bármit meghallgatni onnan. Most meg nem tudok ellenállni. Az emberek, vagy lehet csak én, valamiért szeretik a saját bénázásaikat, reménytelien valaki más sikeres ember, kezdetleges bénázásához hasonlítani. Ő is ilyen volt aztán mégis megcsinálta. Bár a Smiths első lemeze pont egy az egyben rímmel a mostani életemre, ami ilyen mélabús, néha derűs, aztán kicsit józanítóan életszagú, de egyikből sem látszik most semmilyen példa, amibe kapaszkodhatnék, hogy ez majd jobb lesz vagy megváltozik. Morrissey szövegei mondjuk mindig magukban hordoztak számomra egyfajta egyértelmű, de eddig még nem gondolt, vagy ki nem mondott megállapítást arról, hogy ez egyszerűen csak így van, mert talán így kell lenni, akárhogyis, így lett és kész. Ennek ellenére sem irigylem mások életét. Mégis ha csak passzív támaszték is, azért jó néha rá nehezedni. Főleg akkor, ha pont olyan klassz számaik vannak, mint amilyen klassznak hiszem néhány gondolatom, és ilyenkor elhiszem, hogyha van ilyen jó az életben, akkor olyan nagy baj csak nem lesz. Ez az egyik legjobb lemez arról, hogy valakinek már a normák szerint fel kellett volna nőnie, de ő még mindig csak gyerek. Akár elveszett, akár elbújt. Most mégis mi mást tehetnék, mondjuk egy öt éves osztálytalálkozón, minthogy Lloyd Doblerként a fejem fölé emeljek egy magnót és egy sistergős kazettáról lejátsszam a You’ve got everything now-t. Ők hülyének néznének, gondolom, meg is érteném őket, de egyszerűen ez van velem.

A Pixies meg csak a pixies. Még mindig olyan gyönyörűen dallamos, és kreténül szórakoztató, hogy mai napig néha olyan oldalába esem bele, amit eddig nem is ismertem, vagy vettem észre. Új részeket fedezek fel, amiket eddig nem hallottam, új szövegek ragadnak meg a fejemben, amiket eddig nem olvastam. És ha elmennék egy osztálytalálkozóra, ahol megkérdezik mi lettem, lenne jobb válasz, mint rávágni, hogy „I’m a belly dancer”?

Olyanok ezek a zenekarok, mint egy Black Flag póló. Azt nem kell megmagyarázni, mert nem kérdés, hogy a Black Flag egy kurva jó zenekar, és aki hallotta az szereti. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik jók és soha senki sehogy nem tudja ezt a tulajdonságukat kimeríteni.

Lusta is vagyok és értelmét sem látom annyira, hogy megszámoljam, mennyi ideje szeretem ezeket a zenekarokat, vagy bármelyik másikat. Mert amelyikre gondolnék, amelyiket szeretem, egyiket sem engedtem el sosem. Van olyan banda, amit az évek egy bizonyos pontján veszek elő, de nem azért, hogy emlékezzek, hanem mert ahhoz az évszakhoz vagy időjáráshoz passzolnak. Ami elmúlt az ma már nem igaz, és ha van, ami valós, és még lehet szeretni most, akkor azzal tartok inkább. Például mennyire jó, hogy ma újra meg lehet tölteni már ismert fogalmakat? Az elképzelhetetlenül gyorsat és a teljesen hallgathatatlant. A zajt, a feszültséget még a hangerőt is. Vannak zenekarok, amikről elhiszem, hogy sokkoltak, és sokkolnak mai napig is, de most már talán nem annyira. Nem egyből, nem olyan magától értetődően. És ez nem stúdió technika, vagy korszerűség. Ma úgyis lassan minden szarabbul és esetlenebbül szól, mint régen. Lélek nélkül. Nekem aztán bárki mondhatja, elhinni úgysem fogom, hogy egy több millióért felvett mai metal lemez keményebben szól, mint a Something goes wrong again egyedül önmagában. Ez koránt sem a ma ellen szól. Mert egyszer csak megjelenik a White Lung, akiket a múltkor már ajnároztam, de akkor még nem hallottam a nagylemezüket. Vagy az X-től vagy az X-Ray Spex-től indul az biztos, hogy átmegy a Nog Watt-on, és megérkezik a mostba, valami akkora elképesztő erővel, haraggal és genyósággal, hogy az sokkoló. Az énekes nő úgy énekel a flegma hangján, hogy nem tudom mindjárt elhányja magát tőlem, vagy éppen megszakadni készül a nevetéstől miattam. Csak akkor engedi el a rideg dominanciáját, amikor pszichotikusan tör ki, tű éles sikítozásokba. A lényeg, hogy végig támadva érzem magam. Veszélyben, fenyegetve. Mégis, mint az iskolaudvaron vegzált kisgyerek, legalább foglalkoznak velem azok, akikről úgy hiszem jobbak nálam. Csak a White Lung éppen hogy terrorizálja a köcsög taplók agyát, a basztatott kis nyomingerekét pedig simogatja. Nem egy hierarchikusan kreált pátosz van körülöttük, hanem a rideg kúlság. Olyanok a gitárjaik, mintha szögesdróttal cirógatnák a nyitott koponyámon keresztül az agyamat. Dallamosak, durvák kibogozhatatlan, hogy éppen mikor melyik oldal erősebb. Nem is értem már mi történik, és ez a lényeg a világ legjobb zenéjével, hogy nem is kell értenem, csak hallanom. Úgy idéznek meg régi hangzásokat, hogy teljesen friss és új. Még a cintányérok sistergése is csak löki előre a zenét, ki akar folyni bárhol szól, bárhonnan. Irigylem azt a haragot, ami ennyire erősen tudja motiválni az egész zenét. Gondolom ez a fiatalság a számaikban.

Olvastam egy tök jó jellemzést a Shoppers-ről. Hogy úgy szólnak, mintha folyton emlékeztetnének valamire. Engem egyszerre két dologra is. Mind a kettő kurva jó, és mert van köztük egy jó nagy rés. Azzal, hogy ezt szakadékot is képesek betölteni miközben őket hallgatom, az történik, amit annyira imádok, hogy ennek az egésznek a megírására részben rávett. Szóval sikerült a shoppers-nek összehoznia a Blondie-t a Killdozerrel. A fülbemászó, szinte már csilingelően popos számok elé betoltak egy vaskos, szakadt bőgőt, ami pöfög, zörög, röfög. Aztán néha a gitár is mellé koszol, és a torz szám mögött még zakatol egy másik is, az a nagyon dallamos szeretnivaló cukiság, ami totálisan elvarázsol. Egybeszól majdnem minden, amit szeretek, és az idő megáll. Csak a most van, itt a fejemben. A punk már kicsit kilógó sarokpontjait kötik össze, de nem a partvonalon kúsznak végig, hanem lefednek mindent, ami köztes, jó és totálisan punk. A Shopper totálisan punk! Kicsit már úgyis unalmas volt a sok lo-fi női punk zenekar. Ők végre nem csak úgy szólnak, mintha szartak volna a felvételre, hanem iszonyatosan erősen kapaszkodnak a zajba. És nem játszanak rá arra, hogy a tagok éppenséggel nők nyári ruhákban és bakancsokban, hanem komolyan kurva jó számaik vannak. Annyira magabiztosan megírtak, hogy szétfeszíti a demot az önfeledtség, hogy nem tudnak hibázni. Amitől beleszeretek a zenébe és mindent meg akarok hallgatni, mert elhiszem a műfajról, hogy nincs benne hiba. Nincs is.

SHOPPERS from shawn obrien on Vimeo.

Ettől még kedvem is lesz a múltban kutakodni, és azt jelenként kezelni. Persze kicsit átrendeződnek a fejemben a dolgok, hogy mi hatott kire, és ilyenek. De ott a Death, akiket nem ismert senki, pedig kurva régiek és teljesen úgy szólnak, mintha bennük gyökerezne minden, ami jó. De a Death nyugodtan lehet egy mai zenekar. Nekem az a skewbald / grand union is. Bár tudom a helyükön kezelni az újjáalakulós bulikat, sőt igazából az király, hogyha akarom, és szerencsém van, megnézhetem, ahogy harminc évvel később, harminc évvel idősebben pár fószer eljátssza a régi számaikat, amiket imádok. Remélhetőleg ők is, ha már játsszák. De ha ez még, különben jó is már úgy előadva, azért tudom, hogy itt akkor sem a valóságról van szó. Nem is azért megyek, mert annyival több pluszt szeretnék hallani, mint a dalokat, önmagukban, és nem csak, mint feldolgozásokat. Nem vágyom igazán egy Minor Threat újjáalakulásra ezért egy ölembe hullott kis grátiszként tekintek a Skewbald / Grand Union-ra. Még olyan fiatalok és ingerültek rajta Mackaye-ék amilyen én is tudok és szeretnék lenni évekig. Mostanában. Jó lenne mindig a mostanábanban maradni.