2020-ra...

...remélem tényleg bedől az úgynevezett zeneipar. és a természetes kisugárzású nők elöntik az úgynevezett felnőtt filmes ipart.

apam szerint mar duborog a fasiszta veszely, es ma a metron tenyleg voltak rasszistak, de az egytelen es legjobb buco elmenyem:

voros lyukban valami szir-szar koncerten allok a kijaratnal, feljon buco, ram nez, felmeri, hogy mekkora az orrom es koltoien megkerdi: ide ilyen hulliganokat is beengednek? aztan tovabb megy, hogy 16 eves csajokat probaljon megbaszni. sikertelenul.

azert legalabb egy ex-tekintetes ur taggal egyutt jatszom mostanaban.

in the kitchen was a refrigerator...

pénteken (nov 13) koncert a pogo locoban a social circkle-el. csak úgy mondom

Take your time

szegény Jeff Nelsonból Mr Burns-t csinált az adult crash.

Nem ez a világ egyik legklasszabb képe? Fucked Up 12 órás koncertjén J Mascis játssza velük a Chunks-ot a Last Rights-tól, az F.U. dobosa énekel, ahogy a Mad Men-ben is teszi, basszuson a Painkiller Recorsds-os faszi, aki a Righteous Jams jó számainak kb. a felét írta, továbbá ő csinálja a Mind Eraser-t meg még ezer bostoni egy kislemezes zenekart. A kék kockásinges ember, akinek belóg a válla egy gitárpánttal a Matador Records fejese. Dobon nem vagyok biztos, hogy ki kísérte őket, de a háttérben látszik még az egyik jó csaj a Vivian Girls-ből ahogy nyomja a sing alongot (a chunks-ra!!!) egy batikolt sex/vid pólóban.  

KÉSZ VAAAN!!!

na végre nyomtatásba kerülhet az, ami csak folytatása annak, amit már régen elkezdtem, és remélhetőleg még sokáig fogok folytatni. de most van 56 oldalnyi fanzine klassz dolgokról. Borics Attila előszavával, gépelési hibákkal és stilisztikát torpedozó kolázsaimmal, kép válogatásokkal. keresek nyomtatóval rendelkezőket akik segítenek a terjesztésben. ha akarják árulhatják is, nekem kurva mindegy. ha jól jön ki minden social circkle-ön már lesz nálam. ahol a szuper titkos új zenekarunk is fellép majd.

info: sofa.king kukac freemail pont hu

csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy

dolgok < my bloody valentine

na...

tényleg annyira fun volt a két cloak/dagger koncert meg utána a witch hunt is, és a kedvenc legjobb barátaimmal lógás, hogy a hétvégén be is fejeztem a fanzine-t, amin elég régóta dolgoztam, mert minden éjjel csak fél órát foglalkoztam vele. Ír majd hozzá előszót a Punk messiás Borics Attila, és megpróbálom 60 oldal (a5) alá szorítani, hogy ingyenes tudjon lenni. amikor 200 forintot kértem az előzőért, alig érdekelt valakit. ezért nincs még tetkóm. tényleg csak nagyon picit akarok, de ti még erre sem voltatok képesek összedobni. újra indul majd a blogolás is itt. amíg fel nem találják a karakter korlát nélküli twittert, ahova majdnem mindenki csak képeket tölt fel. akkor majd oda írok litániákat magamról és posh boy zenekarokról.

No sand, no surf, no sun...

a cloak/dagger koncert mindig fun!
holnap dürer! + KA! booking szülinap (tudjátok akik állandóan gagyi zenekarokat szerveznek, hervasztó országokból)

üzenet a pártházból

"Rákosi digipack:

http://www.sendspace.com/file/eb28fr
http://www.sendspace.com/file/eb28fr
http://www.sendspace.com/file/eb28fr


Toltsd le, ird ki audio cd-re, nyomtasd ki a boritot, esetleg a korong-matricat is, tedd bele egy tokba es orulj!

Tolunk is kaphato lesz ilyen formaban kb. 3-400 Ft-ert, ha valaki megis ragaszkodna a hagyomanyos eljarashoz."

rákosi koncertek a balaton körül:
20 - zamárdi
21 - tapolca
22 - boglár

csak szólok...

Most majd fogom magam és írok egy fanzinet. Csak a zenéről, a zenehallgatásról, zenekarokról, koncertekről, lemezekről. A másik fele pedig rossz viccekkel lesz tele. Remélem nem lesz bajom a megírásából mert csak napközben részegen vagy éjfél után túlkávézva fogom gépelni a jegyzeteimet, amiket félálomban szoktam írogatni az ágyamban, alvásba ájulás előtt.
Azért csak lesz majd itt valami. De inkább pihentetés.

Nem tervezem tovább erőszakolni az agyam. Ami belefér az marad, ami nem azt minek passzírozzam, ha kijön máshol? Nem tudok megjegyezni dalszövegeket. Ha tudom miről szólnak arra emlékszem, de nem a sorokra, kivéve ha nem nagyon egyszerűek vagy zseniálisak. De szerintem már akkor sem. Dallamokat is egyre kevésbé tudok hirtelen kidúdolni magamból. Ha a kedvenc Clash számomat akarnám hallani, akkor a Remote Control-t tenném fel, de ha most valaki azt kérné, hogy dúdoljam el a kedvenc Clash számom, lehet azzal hárítanék, ami végül is igaz, hogy az Adverts-et és a Buzzcocks-ot jobban szeretem. Aztán vagy elkezdeném skálázni a Gary Gilmore’s Eye-t, vagy a Bored Teenagers-t vagy a Harmony In My Head-et kántálnám. Most jöttem rá, hogy a One Chord Wonders se megy fejből. Végre lehetek kisimult, mivel ráébredtem mennyire lyukas az agyam. Már ha az. Az elmúlt hónapban több zenét hallgattam, mint ebben az évben bármikor. Igen, megint beleszerettem a punkba, egyre mélyebben egyre elkötelezettebben. Lehet betegesen. Hűtőgép szerelőre várva olvastam a Lolitát, szüleim nyaralójának a kertjében és megértettem mi a legbizarrabb a pedofíliában. Hogy nem emberekbe szeretnek bele, hanem körülményekbe. Ettől még a pedofilok a legkitartóbb szeretők, a maguk kis hálózatával, ázsiai útjaikkal. Ahogy én is képes vagyok órákat eltölteni zenekarok keresésével, meghallgatásával, majd ennek a tudatába hempergéssel. Mégis el tudom engedni a legtöbb zenekart, ha egy másik lemez kezdődik.
Nem tetszett a NoMeansNo mert hosszú volt. Pedig kemény volt, cseppet sem öreges, feszes és erős. Vagy az volt a baj, hogy a szabadtérbe szétterjedt zajt nehéz összelepkehálózni különösebb rajongás nélkül, meg azért a fel-alá sétálgató, már punkot kinőtt, de azért aznap este egy füves cigivel leugró közönség túl erős nihilt sugárzott, így tőlem is elvéve minden kedvet. Mert nekem ez nem nosztalgia, én nem nőttem még ki a punkot. Vagy akkor volt igazunk amikor Koberával oda jutottunk: a NMN-t szeretni is fétish. Mert ezek ők. Nem csak a számaik, amiket lehetne kizárólag húsz percig hallgatni. A NoMeansNo az két órát játszik, és nem jönnek zavarba öt-hat-tíz perces számoktól sem. Ha meg nekem fáj a hátam, mert van rá időm figyelni, bánhatom, minek mentem strandra, ha nincs kedvem úszni. De ott voltam és láttam őket. Mert ha a NMN nem is a fétishem, a koncertre járás valamennyire az. A punk zene is az, és nagy mennyiségben vagy csak hangosan mostanában jöhet, nem ellenkezem. A Government Warning csinálta eddig idén a legjobb lemezt. Kurva jó az Ergs! folytatása a Psyched to Die is. Meg a Deep Wound akiktől a nevüket vették. Beleszeretni mégis csak a Cloak / Dagger koncertbe fogok majd. Fucked Up jó volt, de csak annyira motivált, hogy a Hidden World elejét hallgassam át kedvből. Jó lenne a Paranoid Mess szövegeit tudni, mert ha esetleg lenne Government Warning koncert, úgy biztos nem lehetne rossz, ha az első sorban ráznám magam, üvöltözve. De annyira elsodor magával a lemez, hogy nincs is kedvem olvasni mellé. A zajba vagyok most beleesve, úgy ahogy mondjuk másfél éve a Hot Snakes-be, útána meg a Murder City Devils-be voltam. Azért ha most megkérdezed, hogy melyik banda jó és melyik nem, ha hallottam megbízhatsz a válaszomban. Ha pedig te ismersz olyat, amit még nem hallottam, de tetszene nekem, kérlek ajánld.
Engem is meglepett, de csak a múlt héten hallottam először a Flex Your Head-et. És most is csak azért mert érdekelt, milyen a Red C. Megdöbbentett, pedig a Red C és az Untouchables kivételével mindent hallottam már róla. Mégis, ez egy meghatározó lemez. De mitől? Mamár?
Meghatározó e még az MRR vagy, ahogy nagyanyám a tévé újságot, nekem is karikáznom kéne benne a szimpatikusabb lemez kritikákat? Aztán ha átolvastam, kidobni? Azért hallgatunk egy válogatást, mert valakinek az ízlésében bízunk, vagy mert a zenekarok érdekelnek rajta? Most már csak az érdekelhet, ami eddig kiadatlan volt. Különben megszerzed a zenekar egy lemezét. Vagy az összeset. A We Got Power válogatások zseniálisak. Ezekből csak három volt? Leszámítva azt a pár ismert zenekart, tud olyan lenni, mint egy darab zenekar jó hosszú lemeze. Pedig ez nem egy zenekar, hanem annak a punknak egy jó példája, amit a legjobban szeretek. Szinte hibátlan mind a három lemez. Könnyen el lehet laposodni az ugyan olyan bandák tengerében, még ha kislemezesek is, de nem ezeken a válogatásokon. A We Do What We Want is tökéletes. Az olypmiai színtér megint erős. És nem csak a Sex Vid miatt. A Son Skull már az egyik kedvenc új zenekarom, pedig csak azt az egy számot hallottam tőlük, ami ezen is rajta van.
Ettől függetlenül hallgathattam volna vagy hallgathatnék még mindig válogatásokat. Nem csak olyanokat, amik valamennyire különlegesek, mert színtérhez kötöttek vagy egy korszakot, irányzatot mutatnak be. Vagy KDB-k. Kdb válogatásoknak persze van értelmük. Azokon a zenekarok vagy csak annyira érdekesek amennyit szerepelnek, vagy nem is lehet máshonnan hallani róluk.
Az az érzés, hogy bármit hallhatok rohadt gyorsan, amit csak akarok, azt a téveszmét tüzeli, hogy hallottam már mindent ami számít. Vagy csak hallottam róla és eldönthetem érdekel e. Aztán megismerem a Really Red-et és nem értem miért nem mesélt róluk még senki. Persze, ha beszerzem a Let Them Eat Jellybeans-t.
Kobera a Faster and Louder válogatásokat hallgatta, őt idézve, zsenge fiatal korában. Azt nem tudta kik voltak rajta, de akkor is ez a lemez hihetetlen király lenne már csak egy válogatás kazettának is, úgy a romantikus értelemben, amit a haverod csinál neked. A Wipers belehajlik a Dys-be az meg tovább a Black Market Baby-be, de még valahol felrémlik, hogy a harmadik szám a 12 x u eredetije volt. Ez van olyan király, mint az a dj-s sztori, hogy valaki New Order-be vezetett bele egy Cro Mags számot. Mennyire frusztráló lehetett, hogy nem voltak meg neki a zenekarok nevei, a kazetta borítóján? Szeretném azt mondani, hogy ugyan olyan, amikor ezeket a zenekarokat hallgatom ma, de sokkal királyabb, hogy ő meg még a többi tízen éves már akkor bőgette. Ez a szomorú, a kazetták és válogatások nem úgy tűntek el, mint a Nogger, Chockito, Wendys, hanem tényleg értelmüket vesztették.
Lassan egy éve, hogy válogatás kazettát adtam egy lánynak, akinek nincs autója. Szerintem a mai napig nem lett lejátszva. Lehet jobb is. Biztos volt magnók közelében, csak azok előtt fura fejhallgatóval álldogálni, egy válogatás kazettát meg mégsem lehet mások előtt meghallgatni először. Főleg nem olyat, amilyet én csináltam neki. Egyáltalán lehet még walkman-t kapni? Vagy van még értelme formákhoz ragaszkodnunk? A cd is meg fog bukni. Mert undorítóan nézett ki a béna felülete, amire legjobb esetben csak írni tudok, maszatolós filcekkel, csak annyi helyem van, hogy zavarba jövök. Egymást baszó lovakat egy idő után már unalmas rajzolni.

ennél már csak jobb lehet.

ajánlót mindenki tud írni koncertek előtt...

A Boob Of A Man a legnagyobb kamu ebben az évben. A blog újraaktivizálásában az egyik legjobb dolog az volt, hogy a Saw-ból is ismert Laci gyakran írt nekem e-maileket, reagálva a bejegyzésekre, amikben leginkább csak azt ecsetelte hogyan varrná le híres zenekarok dögös női tagjait. Aztán fellelkesedve elküldött pár próbatermi felvételt az új zenekarától, ami szerinte egyáltalán nem biztos, hogy valaha létezni fog, igazából. Remélem fog. Kellene! Nagy tragédiaként élem meg hogy nincs jó átfedés a punk és az indie rock között, ezért előbb lesz nekünk Franz Ferdinand-unk, mint Sonic Youth-unk. Pedig mennyivel jobb lenne egy SY! Laciké pont valami ehhez nagyon közelin ügyködnek. A számokból azért kifacsarható valamennyi magyar alterpop, amiben a legbizarabb az, hogy tényleg nehezen lehet rá jobb szót találni, de annak is a legjobb pillanatai, amik annyira vannak túlgitározva, amennyire kell és annyira tarisznyás, hogy becsalogassa a bölcsészeket, aztán mindet jól pofán bassza őket, hogy ez kurvára lejárt dolog, hé. Erre kiderült, hogy a BOAM egy Saw búcsú koncert lesz, amit lehet megérdemeltek volna, csak nem fél évvel a feloszlásuk után. Nem is volt igazán világos miért oszlottak fel, és most miért sikerült olyan könnyen két gitárral eljátszaniuk ugyan azt. Én tényleg szerettem volna szeretni ezt a zenekart, mert tényleg bennük volt, hogy szerethetőek lesznek majd. De még mindig jobban szeretek Rádival és Lacival levelezni, a dobosukat pedig azzal basztatni, kölcsönös részegségben, hogy ő csak a wikipediaról ismeri a Ramones-t. Nem is néztem meg őket, hanem az öltözőben ittam a sörüket és mustráltam a nőiket. A Rákosival. Kicsit azért ábrándoztam, hogy jó lett volna hallani az új zenekart.

A Motivation-t kihagytam. Nem csak azért mert ők az egyetlen zenekar ma, akik komolyan veszik magukat, vagy ha nem is, akkor sincs bennük semmi irónia. Nem is mérték fel, hogy ez az este egyáltalán fontos e bármilyen szempontból. Egyébként semennyire nem különböző mintha egy sima francia sxe zenekar előtt lépnének fel. Ez is szép a punkban és ez a klassz bennük. Amikor benézek a terembe, mert nincs kedvem venni egy újabb sört, Matyi szemében azért fel fel csillan a kikacsintás, hogy bazdmeg a Fucked Up előtt játszunk. De ez a főzenekar sztároskodása nélkül inkább örömteli dolog, nem olyan, amikor rákészül egy zenekar arra, hogy a pecsában bohóckodhat kicsit egy epitaph-os banda előtt. A Motivation ma is marad a Motivation. Ami kihallatszik belőlük az előtérbe. Így teljes a báj és teljes a kép. Ők is hozzá tartoznak ahhoz az egész, ami miatt a Fucked Up híres tudott lenni. Ha nem lennének a Motivation-höz hasonló bandák, akik YOT-osan komolyan veszik magukat, a Fucked Up nem tudott volna egy átlagos punk/hardcore zenekarból, akik már csak Meatmen-esen komolyak, mára egy igazi rock and roll svindlivé válni. Egy sokkal szimpatikusabb svindli, mint a Sex Pistols kirakati bohóckodása. Azért Sid-et egyszer majdnem megkönnyeztem, de pont a szülinapomon néztük a Filth and Fury-t.

A Rákosai bazdmeg. Kevés ember örül annak jobban, hogy Fucked Up koncert van itthon mint én. Azért mert ez egy kibaszott mérföldkő. A Propaghandi-ra biztos többen fognak jönni, de akkor is. Itt van két szemüveges csávó, akik alig szerveztek még valami egészen fontosat, erre elhozzák a legfontosabb punk zenekart, ami ma van a könnyű zenében. Igen abban, nem csak a kemény és zajosban. Ez így van. Az hogy idén nem játszik egy zenekar sem, ami a warp tour-on cirkuszol, az nem számít. A Fucked Up koncert lehet még húsz év múlva olyan jelentős lesz, mint anno a Fugazi volt. Nem rossz hat sör után megemlíteni, hogy láttad őket. A számítógépeknek hála ez talán nem olyan lesz, hogy akik ott voltak már azok sem emlékeznek arra, mi történt, kivéve, hogy Sotár nagyon készen volt. Ez az új világ. Nincsenek repülő autók, se kapszula ételek. Csak Fucked Up Budapesten, semmi hírnév nélkül lekötve, megszervezve és nekünk készen. Ez a kibaszott valóság. Meg az, hogy az Andrássy úton ki van plakátolva, hogy Júli 9-én Budapesten Rákosi lesz. Akit nagyanyám egyik tesója csak azért tart mértékadónak, mert a szerinte szarral rendszeresen összekent sírja kimutatja még a magyar morál örökelvűségét. Ettől még viccesebb volt látni a plakátot ott azokon a villanyoszlopokon. A Rákosi létezik és olyan horrort hoz ránk ami ugyan úgy létezik. Ma hallottam egy interjúban, hogyha van olyan része az emberiségnek, amit még nem tártak fel, azt azonnal fel kell, legyen bármennyire undorító vagy megbotránkoztató. A Rákosi, ha nem is teljesen, de ezt teszi. Vagy csak erre sarkal. A színpadot azzal a bóbiskoló tekintettel veszik át, hogy mi a fasznak vagyunk mi itt, pont ekkor, pont ezek előtt. De lenyomják. Gepárd ki ki néz a hülye mosolyával, hogy bazdmeg felfuttattam egy zenekart, ami alig létezik. Borics az ajkát harapdálva rázza ki a hangokat a basszusából, kicsit dülöngélve, mintha a földre szórná őket, hogy onnan csorogjanak felénk, de azért az RLO-ból megszokott értelmiségi pátosz körüllengi még. Máté magára figyel, hogy a szart is kiverje a dobokból, aztán számok közt felengedve kinéz, hogy megcsinálta és bekaphatja mindenki, aki tanárra költött, kottát olvas vagy takra pontos ritmusérzéke van. Csoki üvölt. Mint egy kibaszott geci. És azért én mertem a színpad legközelébe menni, mert bízom benne, hogy a pár évnyi ismeretség után csak nem fog kiütni. Azért próbálom elfelejteni, és kicsit beleremegni, hogy mi van ha annyira elpattan valami a munkahelyi balesetekről szóló szám közben, hogy mégis megcsap, akár csak egy durvább barackkal a fejemre illesztve. Jó lenne, ha megint elkezdene vérezni a szája az üvöltözéstől, mint Szegeden. Biztos nemsokára megtudom, mitől vérzik mindig a Fucked Up énekese. Azt Csoki sem tudta, ő miért kezdett el szegeden, de egy kis vér sosem árt punk koncerteken.
Mennyire nehéz megírni 76 jó számot, és mennyire nehéz elbaszni egy tizenvalahány perces koncertet!? A Rákosi úgy megy ki a térre játszani, hogy tudja mi az, amire képes és annak a keretein belül nem tud hibázni.

Színpadra kell figyelni. A Fucked Up egy jó zenekar. Inkább jelentősek, mint jók, de vannak olyan jók, hogy sok jelentős zenekarnál szívesebben nézem meg őket. Ez abból is kiderül, hogy ami mérő nálam, már az összeszerelésük is érdekel. Egy igazi zenekarral kapcsolatban, egy olyan, ami pincékben is játszik, ez a legérdekesebb. Ilyenkor engednek be a függöny mögé, jobban, mint amikor koncert után, vagy előtt, vadásznak közös fotóra és aláírásra a szerencsétlen hülyék. Egy zenekar összeszokottsága és dinamikája mindig a számok közt és az összeszerelés alatt jön ki a legjobban, az összenézések, a kis poénok, minden. A Fucked Up nagy fegyvere meg pont az irónia. Hogy el tudják viselni magukat és mi is őket. Az énekes a Fox-on fog beszélni pár hét múlva, ma este meg egy budapesti belvárosi bérház padlóján alszik. Aki már igazán punk, az egy idő után csak nevetni fog a punkon, úgy hogy punk marad közben. Belekezdenek. És elkezdünk hömpölyögni. Talán kellett volna még egy sör. Majd az ugráló cicik és rázódó hajak feloldanak. Stage dive-ok, üvöltözés, színpadverés, hülye tánc, minden. Ennél kell több? A gitárosok gitároznak a dobos dobol. A közönség egybe szakad és jó hallgatni a zenekart. Eljátsszák a számokat páran éneklik az ismétlődő sorokat. A hangulat milyen? Milyen lenne? Vér folyt, sör folyt, valaki elokádta magát a folyosón. Itt játszik egy fontos zenekar mi pedig értékeljük ezt. Jobban, mint a Fugazi-t annó. Hála mindennek. F betűt hevítsetek és égessétek az első sorba. Mi lehet ennél jobb? Ebben a pillanatban? Semmi. Nincs jövő. Kislemezes zene kisembereknek. Ehhez képest tíz perces számok rövidre vágva szippantanak minket magukba. A fejrázásnak és az epilepsziás rángatózásnak van a legtöbb értelme. Ha valaki cipőjét bámulom akkor is mosolygok, és nem csak azért mert kicsit részeg vagyok. Szerencséjük a győzteseknek, hogy ez a koncert nem az utcán történik, mert akkor az összes vesztes, aki itt van, nekik esne, és balhéznánk, amíg a zene szól. Bárcsak lehetne ezt valaminek hívni. Az egymásra eső embereket, a kiizzadt és térbe lehelt sört, a zajos zenét. Akkor lehetne valamiben hinni. De kell e kapaszkodó, ha itt van ez a koncert? Áh faszt, jó volt ez. Majd hazafelé hallgatok Deep Wound-ot és még boldogabb leszek. Mert a punk zene már régóta nem csak ez meg az. Hanem egy komplex dolog. És lassan minden számban benne vannak a kis koncert szervezők, a kis rajongók, a kis koncertek, a kis és nagy zenekarok és a közepes, de ritmusban ringó mellek a Generation-re.

2009 június, mi a kurva élet?

Van itt pár srác, akik azért jöttek, hogy anyádnak mindenféle szarral fertőzzék meg a gondolatait, a kishúgodból benzint szipuzó kiskorú terhest csináljanak, az apád pedig prostituálni fogja az öcséd. Majd reggelente megcsókolhatod a homlokát, amikor munkába megy, aztán ülhetsz a cigivel kiégetett nejlonterítőd felett, egy avas almát eszegetve és gondolkozhatsz mindezen. A sorsotokon, meg a srácokon, akik ezt tették veletek. Punk gyerekek, jó fülű anyákkal: Ne engedjétek, hogy olyanok hallják a Rákosit, akik féltenek titeket! Aki ezen nem tud röhögni az sírni fog. Akinek már a börtön szex gondolatától felfordul a gyomra az kerülje őket. Még akkor is, ha a gerilla módon szerveződő koncertjeik nagy részére, előzetesen semmi sem figyelmeztet. Ezek a srácok okosan jönnek érted és elkapnak. Anyád!
Hétvégén lent voltam megnézi, hogy veszik fel saját számaikat, saját maguknak. Amíg Gepárd gitározott én a műhelye wc-jében hánytam, fura parák jöttek rám, de estére már egész jól viseltem, hogy részegen beszéltünk az anyatejben oldódó alkoholról, miközben velünk szemben egy közepesen lehetetlennek tűnő figura szopatta a testes barátnőjét a kocsma vécéjében. Csoki benézett munkából jövet, ahol kilőtt pár nyulat, de nem maradt sokáig, mert reggel még meg kellett írnia a hiányzó sorokat. Másnap aztán végre teljes egészében rögzítve lett, olyan délután négy körül a Rákosi első demója.

Kicsit több, mint egy év mesélt róla Gepárd, hogy elkezdett zenélni Mátéval a Strength Inside-ból. Aki Gepárd szerint csak azért kezdett dobolni, mert megunta, hogy túl egyszerű gitározni, és minden hülye azt csinálja már. A Rákosi egy ilyen zenekar, ha kell könnyen innovatív, mint a nyugati ember és mindig ösztönös, mint a legkeletibb. Lehet a kezdeti hobbiérzés miatt, vagy valami másért, de sosem tűntek egy olyan zenekarnak, akik annyira komolyan vennék magukat. Ezért kell őket komolyan venni. Mert a professzionalizmusnak ebben a műfajban nincs helye. Én is csak akkor jöttem rá, hogy ez nem vicc, amikor egy három órás próbájukra beültem.
Bizarr elképzelni Gepárd tudatalattija rossz felének zenébe ömlését. Mégis az ő
szellemi terméke ez a gonosz massza. Az övé meg Mátéé, akiben ha más nem is, az ijesztő, hogy miért van benne ebben a zenekarban. Belépése pillanatától, bár az annyira nyilvánvaló volt, hogy akár már jóval előtte is, Csoki lett a Rákosi értelme. Gepárd vállrángatós, szellős tanácsai meg úgyis inkább azzal törődtek, hogy minél gyorsabban legyenek húzogatva azok a kvintek minél rövidebb időn belül, amikre Csoki szabadon hintheti az ösztönös, de attól még meglepően pontosan kieszelt gecizését. Vagyis nem az övét. Hanem a városét.
A zenekari szótárában a „meg kell énekelni” annyira fajsúlyos kifejezés, hogy a számok munka címei nem is a fejhez baszodó vödör hangzást írják le, kifejezetten húzós részek sajátosságait, vagy a puszták rideg hangulatát, hanem történeteket. Történeteket, amik mezőtúron történtek meg, ijesztően sok van belőlük, ijesztően betegek és ijesztően igazak.
A könnyű zene folyton beenged mások életébe. Vannak történetek, amiket megéri elmesélni, de aki tehetséges, már olyan semmitmondó kis afférokból képes egy valamit mondó dal érzését kihozni, mint egy napsütéses, temetői séta. A Rákosi folklórja kezdésből nagyon erős. Néha már fikciószerű, pedig sosem lóg ki a valóságból. Ezzel pont, hogy nem csak a magánéletükbe engednek be minket, hanem egy egész város, egy egész tájegység és ezzel együtt egy egész ország helyzetébe.
Mezőtúr összes aberráltja, hülyéje, üzemi balesetet elszenvedője, emberkereskedője, megcsaltja, gyerekgyilkosa, nagyra vágyója közé lök be. Ők tényleg ebben élnek. És nevetnek rajta, mert némelyik sztori már annyira bizarrul tragikus, hogy ezen csak mosolyogni lehet, miután ledöbbent az emberi természet. Ha erre nem lenének képesek, ki tudja, hogy a körön kívülre tudnának e kerülni, ahol jól látnak mindent. A lényeg, hogy ott vannak. Így tudnak a számok kocsmából kiszűrődő obégatva kinyögött történetek helyett, másnap elmesélt, pontos leírások lenni. Amikben érződik azért, a mesélő alkoholos töltete is.
Ráadásul a maguknak adott szabadságban van egyfajta raphez közeli freestylos teszem azt, amit akarok, amikor akarom érzés. Kattant haver hirtelen lenyugodott, a szöveg egy reggeli kávé mellett átterelődött Kabaira. Aki a héten megölt két nyugdíjast, és amíg a róla szóló szám felvételei zajlottak, őt már a rendőrség hallgatta ki, mert reggel végre elfogták. Jó időben jó helyen elv szerint, egy sorhoz még úgy ahogy én is hozzájárultam.
A cédéből, őket ismerve, biztos ki fog maradni minden magyarázat. Aki a háttérre kíváncsi, az kutasson vissza zsaru magazinokban, bírósági jegyzőkönyvekben, termés átlag jelentésekben, sürgősségi ügyeletek naplóiban. Talán a fogalmatlanság köde viccesé tudja tenni majd a szövegeket, de végre megint megvan az a fajta mindig jól eső tudatlanság, aminek ha kis darabjai felvilágosulnak, koncertek utáni faggatásokból, akkor az új információkat lehet a lemezt hallgatva, bennfentes élvezettel dédelgetni. Ezzel csak a zenekar jó részének elméletét erősítve az információs korszak hamis dicsfényéről. Ha akarsz valamit tudni, azt sörszaggal kapod majd az arcodba. Anyád!
Hogy mennyire száguld Magyarország egy újabb diktatúra irányába annak megítélése legyen politikával foglalkozó blogok feladata. A 80-as éveket nem fogjuk vissza hozni ez a zenekar. Már teljes egészében. A csapnivaló lemez hangzás miatt nem is kár. Ami ott jó volt az át lett mentve. A rákosi vasfüggöny nélkül is közel szorul majd hozzánk, annyira minden ízében magyar. Mélyen, mint a földműves fájdalom, a belterjes-beteges világkép és a telitalpas tűrhőség. Ez a punk. A fricska benne. Mert lehet csak mezőtúr ennyire pletykás, vagy ők pont jó helyre születtek, de talán mégsem ilyen Magyarország. Ennyire nem izgalmas. Mert ha csak a hülyébbnél hülyébb emberekről, és a megállás nélküli tömény ivásról szólna, úgy hogy feleslegesen senki sem kezd el sipákolni, vagy másokkal kekeckedni, akkor ez egy élhetőbb hely lenne. Vagy csak klassz, mint Oroszország a videó megosztókra feltöltött temérdek utcai verekedős videóval, a felszámolhatatlan alkoholizmussal, híres írókkal és judo dvd-t kiadó, tigrisölő elnökkel.
Rákosit viszont nem érdekli kinek miért szarabb. Történt, ami történt, ha elég jól hangzik meg kell énekelni.
Mi meg örülhetünk, mert most már van egy ilyenünk is. Fasz tudja, hogy be fognak e futni, de az őserőnek amit a felgyorsított kvinttologatós punk/hardcore-hoz kevertek nehéz lesz ellenállnia bárkinek, aki szereti a torzított gitárokat. Ha többet adnának az öltözködésre a Casualties-re hasonlítana, ha angolok lennének a Discharge-ra, ha szűk gatyás mexikóiak, akkor a Los Crudos-ra, ha pedig kopaszra lenne nyírva a hajuk akkor a Negative Approch-ra.

Ez volt a hétvégén. Zaj, téboly, tudat módosítás, ijesztő történetek, fingszagba burkolózott hordóhasú férfiak. Hangszóró selymek lettek összeköpködve, zsinórok széttaposva, rohadt sok szikszalag elragasztva. Megannyi „ez már úgysem lesz jobb”, és „vehetjük újra”. Aztán öntudatlan ökölrázás, mert már mantrikusan sokszor hangzott el, a „reinkarnáció hát az meg mi a szar? nincs olyan szerv, hogy lélek” sor. A maga lassan beálló monotóniájával az egész egy rituálévá alakult. Ami van olyan belterjes, mint a jobb szekták, és hála Borics Attila apai felügyeletének az egész szertartás le lett vezényelve. Csak olya punkos bökkenőkkel. Ha sosem lesz rend ebben az országban akkor talán a Rákosi sem oszlik fel sosem. KÁOSZT KÁOSZT MÉG TÖBB KÁOSZT!!!

Ki az utcára

Soha meg nem jelent vendégírás, a Ki az utcára kollektív fanzine-be. Körül belül 2008 december eleje. Átírva.

Az életem menthetetlenül kezd távolodni attól, hogy a rólam szóló könyv címe „olcsó drogok, olcsóbb nők” legyen.
Most már beérném azzal is, ha lenne egy zenekarom, ami Hideg Spagetti névvel, a legjobb számunk pedig Mutáns Tornacipők címen futna. Sajnos ez is a valamilyen valami zenekarnevek kategóriája. Legfeljebb majd angolul írjuk le, úgy már tényleg kurva jól hangzik.
Olyan zenét játszanánk, mintha valaki úgy érezné, hogy egy koncert után vergődik haza az éjszakain. Aztán megérkezik az üres lakásába, megbotlik az előszobában szétdobált cipőkben, és eszik valami kihűlt ételt a hűtőből. Mondjuk spagettit. És mielőtt lefekszik, még kicsit reménykedik, miközben forog vele a sötét szobája, hogy nem fogja lehányni magát. De ezt csak érzi, mert igazából a padlóján fekszik éjjel és ahhoz gyűjt erőt, hogy a pólóját visszatolja a nadrágjába, mert a dereka már kezd fázni a hideg padlótól.
Így szólna a zenekarunk. Mert ez egy olyan zenekar lenne, amit érezni lehet, érteni viszont nem mindig. Az Urinals sem úgy szól igazából, mint egy gitárfüggönyt lobogtató, szétpengetett, lo-fi post-szörf-punk zenekar. Hanem egy poszt-apolitikus parti tánczenéje, ami egy kazettás magnóból üvölt, szörfösöknek, akik csalódottak, mert a tenger kiszáradt, és a vegyi hulladékok miatt mutálódott cápák lábakat növesztettek. Legalábbis én ezt érzem miközben éjjelente hallgatom őket.
Az én életemet ilyennek kell elképzelni: Történnek velem jó dolgok, de azok sosem olcsó drogokhoz vagy olcsóbb nőkhöz kötődnek. Néha hazafelé megyek busszal, és elkezdek paranoiás lenni, mert a tévében egyre gyakrabban szólnak hírek emberekről, akik semmi felvezetés nélkül levagdossák az előttük ülő fejét a tömegközlekedésben. Közben persze szédülök, mert ha kimozdulok, akkor már iszok pár sört. És van a fiatalkori szorongás, meg a hideg kaja, amit lusta vagyok megmelegíteni. Van, amikor meg tényleg itthon maradok és ilyeneken gondolkodom.
Az egyetlen dolog, ami kimaradna a Hideg Spagetti hangzásából az a fél perc, amíg a lift tükrében nézem az arcom, és akkor csak azon tudok gondolkodni, hogy hogyan történhetnek jó dolgok ezzel az emberrel? Jó dolgokról zenét írnia nem a punkoknak kell.
Ha esetleg a jó dolgokról írnék egy könyvet „jó dolgok és jobb nők” címmel, akkor az nagyjából a kávéról, kényelmetlen ébredésekről, zajba hajló gitárszólókról, fél perces dalokról, pizzáról, zenekaros pólókról, válogatás kazettákról, habzó szájú, de láncra kötött kutyák basztatásáról, bennfentes beszélgetésekről, hallgathatatlan demokról, olcsó sörökről és elérhetetlen nőkről szólna. De ezek azon részei a punknak, amik történnek velem, amiket csinálok, nem, amikből bármilyen zenét ki tudnék hozni. Ha nincs miért bazdmegolni, akkor nincs miért punk számot írni. Bár megvenném annak a női zenekarnak a kislemezét, akik írnak egy zajos számot, mondjuk szólókról vagy habzó szájú kutyákról, akik kergetik őket, és balett cipőben kényelmetlen futni. De mostanra vagyok már olyan magányos, hogy majdnem mindent megvennék, amiben csajok énekelnek, ügyetlenkednek, félre hangolt hangszereken játszanak. Csak hallgatni valamit néha teljesen más, mint csinálni.

Nem tudom, hogy ki hogyan olvassa ezt, vagy hogyha nem ebben élnék, akkor én hogyan olvasnám. Ha mégsem derülne ki az egész végére, akkor most lelövöm a poént. Szeretem az életem punkos részét. Persze kicsit olyan ez, mint amit egy sztriptíz táncos mondott Budapestről: „ez a kedvenc városom, bár ennek nincs sok értelme”. Akár lehetnék boldog is, de ebben a korban, amikor már túl öreg vagyok az iskolához, de túl fiatal a munkához, mit kéne tennem, ha nem ezt? Mondjuk gerincre vágnom a fél kerületet. De nem tudok csajozni, mert amikor megpróbálom mindig inkább Minutemen-t hallgatok, és csajokról ábrándozom.
Mintha egy patetikusabb Sebadoh számra szendelegnék. Kevés egyszerű darabból összerakott, fülbemászó dal, amivel mégis valami baj van. Ha a Sebadoh-ban nem Lou Barlow énekelné és írná a számokat, hanem valami olyan, aki ezt a zenét nem kitalálta, csak megtanulta, biztos nem így szólna. De ezt Barlow játssza, tehát így szól. Mindig félelmetesen. Teli nagyvárosi borzongással. Hogy a csaj, akivel szemezel, vajon nem egy transzvesztita e, hogy nem leszel e egyre betegebb attól, hogy még mindig ugyan az tetszik, akivel csak nem jössz össze, hogy aki melléd ült az éjszakain csak azért forgatja a nyakát, mert elfáradt, vagy így tikkel, amíg elő nem veszi a kését? Hogy azért bámul e egy nagydarab fickó már fél órája mert megverni akar vagy megerőszakolni? És te miért bámulod, hogy megverjen, hogy megerőszakoljon vagy kontaktos a fülhallgatód kábelje és csak felé fordulva szól mind két oldalon?

Ahogy Keanu Reeves csak azután kezdett valamit magával, Bertolucci filmjében, hogy látott pár leprást Indiában, hülyeség lenne azt mondani, hogy nincs szükségünk erre a borzongásra. Persze, hogy kell. Sőt néha baromi jó. Kell, hogy történjen valami. Mint a hideg reggel, ami elől a takaró alá lehet húzni a lábunkat. Meg mégis ezek miatt írunk fanzine-eket, keresünk olyan barátokat, akik csak zenekaros pólókat hordanak. Így alakulnak zenekarok. Ezért tetszenek meg olyan lányok, akik megértik ezt az egészet. Egy ideig megvan az a „nekem ennél több kell” ambíció, de utána már csak az kell, hogy fenntartsd, ami van. Szerintem a legnagyobb különbség köztünk meg mindenki más között, aki nem olyan, mint mi az, hogy a punkban csupa olyan cél van, amit el is lehet érni. Néha a beled is ki kell melózni. Éjjelig fent kell maradni, okosnak kell lenni egy kicsit, gondolkodni kell, de mindent el lehet érni. Mert magadnak csinálod. Most nem kell elkezdeni túlgondolni az egészet és belemenni abba, hogy, de hát ha minden, amit akarsz olyan könnyen megszerezhető akkor hol a frusztráció? Nagyjából ott, hogy meg tudd tartani ezeket a dolgokat.
Mert ha lemezeket akarsz venni, pénzt kell szerezned, azt meg csak szar melókból tudod majd. Punk vagy, csak a punkoskodást szereted, de ha abból élnél, akkor nem lehetnél többé punk. Ezt túl kell élni, le kell nyelni. A nagyvárosi ember, főleg a nagyvárosi punk, a túlélés nevében el kell, hogy szigetelődjön és a maga dolgával törődjön. A maga kis világába befészkelődnie. És olyanokon pörögnie, hogy mindenki csak azokról a zenekarokról sztorizik állandóan, amiknek nem lenne a tagja, olyan számokról áradozik, amiket ő szeretné, hogy ajánlják neki és bármiről hisszük, hogy szinte senki sem hallott róla, Kurt Cobain biztos lenyilatkozta, hogy az egyik kedvenc zenekara volt, és a Nirvana számainak fele az ő nyúlásuk. Vagy még kesereghetünk azon, hogy az ismerőseink nyolcvan százaléka vagy zenél vagy, koncertet szervez, vagy zenéről és koncertekről ír, a legtöbb nőnek ez mégsem hangzik elég jól. Meg egyébként is, összezavarja őket, hogy lehetnek punkok taraj nélkül.
Ebben vagyok benne. Ráadásul a bal mellem alatti vágás is már csak engem igazol. Ami úgy lett ott, hogy egy koncert után, amikor éjjel bemásztunk egy strandra, a kerítésre felhúzott dróton megvágtam magam.

Kicsit le vagyok törve, hogy nem sokára kikerülök abból, hogy túl öreg vagyok iskolákhoz, de túl fiatal, hogy dolgozzak. Bár anyám szerint, egy iskolához sem lehet túl öregnek lenni, apám szerint pedig, egy munkához sem túl fiatalnak. Azért amikor még iskolába jártam, se érdekelt sok minden. Még a punk előtt sem. Például amikor tizenhárom voltam még a punk sem érdekelt. Az iskola meg nagyon nem. Egy iskola sem jelentett nagyobb kihívást soha, de nem azért mert zseni lennék vagy lettem volna életem bármelyik szakaszában. A legtöbb iskolám azért választottam, mert vagy az utcámban volt, vagy a haverjaim jártak oda, vagy egy csaj, aki tetszett. És a haverjaim nem jártak nehéz iskolákba. Az sem érdekelt, hogy az irodalom tanárom azzal nyüstölt általánosban, hogy gyakorolnom kéne és többet írni. Ami érdekelt, hogy nyaranta felkelhettem kettőkor, és négykor már az utcán voltam és deszkáztam. Persze szarul csináltam, de imádtam. Szerettem gurulni, de féltem magas helyekről leugrani. Azért néha bevállaltam. De jó volt az utcán lenni. Az utcában lenni. Az emberek között. Csövesek, faszfejek, biztonsági őrök és zsaruk között. A barátaim között. Koszosan és fáradtan hazamenni. Vagy a nadrágom kikoptatni a seggénél, mert egész nap csak a lapon ültünk és beszélgettünk. Amit nem szerettem, hogy az ugrálás miatt mindig leesett a fejemről a fejhallgatóm, ezért a zenehallgatást hanyagoltam.
Olyanokban, mint amikről a Harmony Korine filmek szólnak nem volt részem. Talán messziről láttam őket, de még közel sem kerültem hozzájuk. Most már sajnos. De akkor is olyan voltam, mint most. Magamnak való és kicsit fura. Bár akkoriban hülyébb voltam, amit mások kedvesebbnek hívnának. Mind esetre sosem keveredtünk nagyobb balhéba, ha füvet szívtunk csak üldögéltünk és beszélgettünk, és attól is elég távol álltunk, bármennyire bíztunk benne, hogy majd valami kiskorú orgiába fogunk belecsöppenni.
Viszont hihetetlen, hogy mennyi jó zene jutott el hozzám azokon a deszkás videókon keresztül. És hogy milyen színes felhozatalban. A legtöbbet hallgattam is, de sajnos leginkább azért, amiért emberek filmzenéket hallgatnak. Sok időbe telt így amíg mindet komolyan tudtam venni. Akkor még nem is tudtam, hogy azt, amibe belecsöppentem, mennyire fogom élvezni később.
Aztán egyszer csak kettétört a kezem és két hónapra bezárultam a szobámba. A zenékkel. És elég volt ez a két hónap, hogy beleszeressek a punkba. Hogy az egész napos deszkás videók nézése helyett koncertfelvételeket nézzek és a szaklapok helyett fanzine-eket kezdjek vásárolni. Mark Gonzales neve helyett pedig Lee Ving-é kavarogjon a fejemben.
A punk valami új volt, ami kívülről úgy tűnt, hogy csupa szórakozás lesz. És mióta benne vagyok még több szórakozás az egész. Megint valami, amit úgy élveztem, hogy még nem is fogtam, fel miről szól egészében.
A gördeszkához nem volt tehetségem. Nem mintha a punkhoz lenne. És nem mintha a punkban lenne olyan dolog, hogy tehetség úgy egyébként.
Nagyjából mind a kettő ugyan azokon az alapokon múlik. Ha akarsz valamit, csináld meg magadnak. Nagyban csak rajtad múlik. És mind a kettőben frusztrálhatnak dolgok, amiket el szeretnél érni. Én a fejemmel még mindig többet tudtam elérni, mint a testemmel. Talán ez az én tragédiám.
Mostanában a szobámban lógok legtöbbet. A legrosszabb a punkban, hogy nincs benne folytonosság. Megírni egy számot minimum két-három próba. Új lemezek között hónapok vannak. Koncertezni hétvégente lehet, ha elég nagy az országod, de minden városban legfeljebb kéthavonta érdemes. Ezért imádok turnézni. Mert akkor ott vagy kint, és közelebb tudsz kerülni a zenéléshez, a zenekarod tagjaihoz és magadhoz. Az egész olyan, mint egy nagy, folytonos rituálé. Egy olyan, aminek értelme is van és jó is. Szar helyeken alszunk, néha szar kaját eszünk. De jól érezzük magunkat és megpróbálunk a legjobban játszani. És az, hogy legtöbbször senkit nem érdekel, hogy mit csinálunk, az adja meg az igazi szabadságot. Mert bármit tehetünk. Ezt basztam el a deszkázásban. Túlságosan zavart, hogy nem megy ez nem megy az. És valahogy ráuntam. Pedig lehet most pont úgy bele lennék tekeredve, mint a punkba. A professzionalizmus a veszte mindennek. És a picsába a progresszióval is. Azt szeretem a punkban, amit a mai deszkás videók némelyikében. Hogy kinőtte azt a gyermekbetegséget, hogy ennek fejlődnie kell, vagy mindig valami lenyűgözően újat mutatnia. Akkor is, ha nincs hova és nincs mit. Engem fáraszt a Propagandhi mikro-politizálása, és nem tudom mennyire sűrűsített thrashes reszelése. Egyszerű dolgokat akarok látni, spiritusszal, kedvvel, stílussal. Hogy akármilyen ügyetlen, zajos, és akármennyire alacsonyan rugaszkodik el a földtől rá lehessen mondani, igen erről szól a punk. Ez az!
Most elkezdhetnék siránkozni azon, hogy abba hagytam a deszkázást. Fura, hogy havonta minimum egyszer még álmodok is vele. Úgy is, hogy már két éve nem is álltam egyen sem. Mondjuk néha azzal is álmodom, hogy valami új lemez jut hozzám.
Az egészet azért hoztam fel, mert néha ilyen apró dolgokat lehet szeretni. Mint amit egy francia haverom mondott, hogy van egy könyv, szerinte a modern idők Zabhegyezője, amiben egy fiatal srác beleszeret a biciklijébe. És csak azzal foglalkozik, mert az egész világgal baja van. Amíg deszkáztam a világ nem érdekelt. Csak úgy ösztönösen szartam rá. Most pedig tudatosan szeretném leszarni, de egyre nehezebben megy. És lehet ez is a tragédiám lesz. Mert néha úgy tűnik, hogy punknak, vagy inkább fiatalnak maradni, szinte a legnehezebb dolog.
Nem tudom milyen lesz, ha majd elkezdek dolgozni, de amíg gimiben jártam és ott kellett lennem minden nap, a koncertekre járással együtt, valami nagyon bizarr elegyet adott ki. Akkoriban legfeljebb egy sört ittam meg esténként. Viszont, a jó élmények keveredtek a fáradtsággal, a tudattal, hogy nem azért vagyok cigi szagú, mert a szüleim erős bagósok és a nehéz szemeimmel is mindent csak homályosam láttam. Ezek mind egybefolytak azokban a napokban és az egész olyan kellemes bizsergéssel töltött el. Már abban a pillanatban is.
De akkoriban semmi felelősség nem volt rajtam. Mert olyan iskolákba jártam, amik nem jelentettek kihívást. És az irodalom tanárom jobban el volt foglalva a homoszexuális érzelmeivel az osztálytársaim iránt, mint velem, aki néha tudott is válaszolni a béna kérdéseire.
Eljön az ideje annak, amikor a hajad kicsit túlnő, és el kell döntened, hogy most növeszteni fogod vagy visszavágod. Ha számít, hogy mekkora, akkor nehéz dönteni. A baj az, hogy előbb utóbb a punk is valami olyan lesz, amiből visszavág a legtöbb ember. Majd elkezdhetem kalkulálni a szabadságot, hogy mennyi sört ihatok meg hétköznap, mikor induljak egy fesztiválra. Vagy ezt is a szekrényem aljára süllyeszthetem, aztán elajándékozhatom azoknak, akik kicsit tovább húzzák, mint én.
Pedig annyira szeretném nem respektálni azokat, akik húsz év után is benne vannak ebben aktívan. Akik megismernek és érdeklik őket, új bandák és lemennek kisebb, hétköznapi bulikra. Húsz év után is bevállalnak kisebb buktákat, ha erről van szó, és nem nyúlnak állami támogatáshoz. Azért mert ők is csak azt teszik, amit szeretnek. És amit szeretsz azt nem, csak addig akarod csinálni, amíg kényelmes neked. Ha például Dobó István a török ölésre volt ráállva, döntsük le a szobrát.
Ez van. Nézzetek Epicly Later’d részeket a VBS-en.

ez is kiderült.

Pár napja jó hangulatban szerettem bele megint a soul seek-be, amikor a szociális vonalán, véletlenül a Double Negative, különben nagyon kedves, gitárosával beszélgettem. Mert ő (punk viszonylatban) nagyon öreg (44), én meg ezt felhoztam neki, ezért elkezdtünk a régi zenekarokról beszélni, meg mostaniakról, amikben öregek a tagok. Azt mondta az Adolescents és Agent Orange még mindig jó, a Misfits szerinte is szar, róluk jót igazán még attól sem hallottam, aki turnézott velük, legfeljebb, hogy Dez egy emberi figura. A Neon Christ szerinte szétesett, a beiktatott kis szünetükben, és sokkal lassabbak, mint voltak. Ami videókat róluk láttam, az újjáalakulás óta, abból ez nem látszik, csak kínos volt végignézni, hogy senkit sem érdekelnek egy skatepark szélén. Hiszek azért neki, még ha ez le is lomboz. Új haverom mondott még valami olyat róluk, hogy az NC gitárosa az Alice in Chains énekese, de annak a bandának meghalt az énekese, és akkor hogy láthatta őt nem rég gitározni? Erre azóta sem jöttem rá.
Napokkal később meg belefutottam egy olyan jó hosszú csörtébe, hogy a punk az nem csak mulatság meg móka, hanem a méltóság megőrzése, ha-törik-ha-szakad, és senki se alakuljon újra, felböfögve magából a nosztalgia émelyítő mellékízét, mert az olyan (bár szerintem a szóban forgó elmélkedő szerint még rosszabb is), mintha megbasznád az anyád. Mindez a Swing Kids kapcsán bukott ki az elkötelezett punk barátomból, és őt az sem érdekelte, hogy Pearsonék csak két koncertre álltak össze.
Azért a legrosszabb még mindig az, ha egy löttyi banda előbukkan és együtt is maradnak olyan sokáig, hogy kihoznak egy szar lemezt, amiről azt hiszik a nagy visszatérésük lesz. Az öreg jóhiszemű hülyéknél, akik vagánykodni akarnak a fiatalok között, kevés dolog zavarba ejtően szánalmasabb. Mint a Bad Brains. Az is elég rossz, ha soha nem oszlanak fel zenekarok, mint az összes angol Oi és másodvonalbeli 77-es punk zenekar, akik sáros fesztiválokon hakniznak számlafizetéstől hó elejéig. Najó, a legrosszabb mégis az Into The Unknown. Nem vagyok képes felfogni, hogyan szerethetik még mindig annyian a Bad Religion-t. Ha a csajukat kapnák rajta azon, hogy a háziállatukkal nyalatja a pináját akkor ő mellette is kitartanának?
A Dinosaur Jr-nak mennyi értelme van lemezeket írni és kiadni azt nem tudom. Egyébként sem tudok nagyon eligazodni J Mascis-en, aki egy sor hallgatható, de háttér zenénél nem jobb Dino lemez után írt egy More Light-ot. Ami zseniális minden percében. Azért nem olyan rossz, hogy újra aktívak, mert ez a Farm se annyira rossz. Sőt. Egész jó. Jobban is passzol hozzájuk. Nem olyan, mintha a DJR játszana egy rock lemezt, hanem mintha a Dino játszana egy djr lemezt. A klipjeiket öröm nézni, ahogy Thruston Moore came-ozás közben egy Negative Approach lemezt lapozgat, Barlow meg stílusosan penget egy gyönyörű lila basszusgitárt. A mostani bmx/gördeszka klip pedig cuki, mint egy öreg, vidám rozmár. Az európai körútjaikból az egyikkel meg csak metsszük majd egymást valamikor, remélhetőleg.

Ez a blogok és rajongás gerjesztette nosztalgia vagy csak fellángolás hullám, ami a 80-as évek végeláthatatlan legfeljebb két kislemezt kiadó bandái előhúzásából áll, ha változóan szórakoztató is, a szürkeségből kicsillan néha a baromi jó. Rá lehet pörögni ezekre, válogatásokra és mp3 lejátszókra felrakni, meg tele írni a netet azzal a fél kövérített kérdőjel halmazzal, hogy erről eddig miért nem szólt senki, és miért ilyen alulértékelt a zenekar. Ami még érdekesebb, az a mélyre ásott adatmentés. Amikor elveszettnek hitt dolgokat hoznak újra felszínre, akkor, amikor már érdekli is az embereket. Ma azon gondolkodtam, hogy mikor lesz már Magyarországon csak cigányokból álló punk zenekara. De ha Amerikának is alig volt csak fekete tagokat magában tudó punk bandája, akkor messze van ez még itthon. A rock and roll a feketéké volt, ahogy a vallások a hallucinogén drogfogyasztó, állat és ember áldozatokat bemutató, tűz körül táncolók szórakozása. Aztán az egyiket bekebelezték a dögunalmas keresztények, a másikra meg ráterpeszkedett a hülye fehér ember. Jimmi Hendrix mesztic volt, de csak egy indián hardcore zenekarról hallottam. Most a Bad Brains-ról nem akarok mondani a nevükön kívül semmit. Volt még egy teljesen feka zenekar, őket eddig nem hallottam csak ez a kép van róluk:
Viszont a Death megkerülhetetlen. Az lett a modern világ demokráciája miatt. Ebből a remek interjúból (mellesleg ajánlott megnézni az évad összesét) kiderül, hogy Robot zsarú nem hiába küzdött, mindig a punkokkal. Egyébként se semmi, hogy amíg az összes szuperhősnek kellett találni egy utópisztikus bűnvárost, addig robotzsarut lelkiismeret furdalás nélkül betették úgy Detroitba, hogy azon senki sem lepődött meg. Szóval Mick Collins szerint a Motorvárosban a Buffalo Gals-ig mindenki csak punkot játszott. Amikor viszont a Death játszott mindenki csak a Philadelphia sound-ra volt ráállva. A Death 74-ben meg tudott írni olyan számokat, amik előre mutatnak a Ramones mellől egészen a Bad Brains-ig. A Politicians In My Eyes a világ egyik legjobb dala. A maga mániákus gyönyörével, ahogy a dobok masszív monotonitása felemeli a feszültséget, oda ahol nem lehet mást csinálni csak erkölcsileg már a világ vezetői fölé emelkedve leüvölteni a köcsög fejüket, hogy ezt mégis hogy a faszba képzelik. Abban a refrénben minden benne van, milyen a punk zene, milyen lehet olyan feketének lenni, akit kiközösít a többi fekete, a tehetetlen frusztráltság, amikor az ember akármennyi is üvölt, a hangját leszigetelik a bérháza vastag falai. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a kisarkított szaggatás az elején mekkorát hasít.
Egy Alice Cooper koncert után döntöttek úgy, hogy R’N’b helyett rock-ot kéne játszaniuk. Ez szerencsére nem bukik ki belőlük. Ők is olyan régi zenekar, akiket jó részt szar zenék ösztönöztek a jó csinálására. Azért hallani, hogy egy környékről jöttek a Stooges és MC5-al. Az is, hogy tovább akartak rajtuk lépni. Nem bénábbak náluk, és bele sem kezdenek semmilyen másolásba. Megteremtik a saját hangzásukat. Inkább az elméletet kölcsönzik. Kurva erőszakos zenét csinálni így vagy úgy. Lenyom a betonba, egy junkiekkal teli sikátor előtt, és lent is tartja a fejed, amíg a szél az arcodba nem fújja az utca minden szemetét. Néhol szellős, de ott kiegyenlít az ötletesség és a jól adagolt dallamok. Hagyni kell magamat, hogy belesüllyedjek a ritmusába, de onnantól megragad és végighúz magán, hullámozva a grúvokon. Mert azért mégis négerekről beszélünk.
Nyálas csattanó nélküli ez az egész történet. Megkapták volna a szerződést, de nem akartak nevet váltani. Aztán eltűntek. 30 év múlva az énekes fia, aki valamelyik san franciscoi hardcore zenekarban van, egy házibulin hallotta a kislemezt és nem hitte el, hogy az apja énekel. Meglátogatta a szülőket és kiderült, hogy tényleg így van. Aztán együtt leültek, meghallgatták a lemezt és rájöttek, hogy ez kibaszott jó. Annyira, hogy ki kell adatniuk. Én meg meghallgattam.

A nagy torzított, és már borostás vagy lenőtt hajú pop punk elterjedése oldalvízén kibugyborékozott a kbd lemezek és zenekarok iránti érdeklődés is. A legjobb kbd punk zenekarok abban a keskeny metszetben helyezkednek, ami a pop punk és a punk hardcore között van, valahol középen egyensúlyozva. Ebből az egyik egyértelmű győztes a Chronic Sick lett, akik mai megfelelője a Career Suicide. A legaranyosabb zenekarra a hardcore-ban szeretek úgy gondolni, mint a szeretni való geciség. Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg olyanok voltak, akikkel lógnék. Egy délutánt úgy tudnék elképzelni a Chronic Sick tagjaival, hogy valami penészes családi ház verandáján ücsörögnénk, életveszélyes hintaszékekben, száradt dohányú cigit szívnánk, csöcsökről meg köcsögökről beszélgetnénk. És rohadt sokat röhögnénk. Az egyik legklasszabb és egyben felforgatóbb borítón négy srác van. Egyikük fején egy tükörben felrajzolt horogkereszt, mellette a haverja olyan női ruhában, amit Norman Bates anyja hagyhatott hátra, harmadik egy srác bármelyik 80-as évekbeli meleg pornóból, a sort pedig egy tekintélyt parancsoló bajusz zárja, hozzá passzoló bőrmellénnyel és persze félmeztelen tesze-toszta testtel. Petárda gyári látogatásra nem velük mennék.
Amikor még nem volt az egész világ cinikus, akkor az igazi flegmák tényleg flegma zenét játszottak. Nem voltak crust rajongó twee poperek, se Wipers pólós girl group-ok. Amik klasszak, tényleg azok csak elgondolkodik az ember néha, hogy azért most akkor mégis mi van? Chronic Sick-ről nekem mindig két zenekar jut eszembe. A Ramones és a Hüsker Dü. De egyszerre. Amikor a zsebemben keresem a zenétől oda hallucinált bicskámat, hogy azzal hadonásszak a nyelvemet kilógatva, a felfoghatatlanul egyszerű dallamosság keveredik a kóválygó gitárokkal. És mindenkiből egy vicc lesz. A megerőszakolt pasikból, a négerektől parázó szomszédtól. Mint a többi, kislemezes zenekar, a Chronic Sick is sokáig megőrizte a rövid élet kikezdhetetlenségét. Erre előástak valahonnan egy nagylemezt idén, és már játszottak is a Kraut-tal egy visszatérő koncertet. A lemez címe 1982 és a dalok alapján elhinném, hogy igaz. A hangzás miatt már nem annyira. Pedig kurva jó lemez. Csak túl vastagon szól a gitár, ezzel a modern teltséggel, ami a punk zenének nem áll jól. A Crust lehet koszosan vastag, a hardcore kereken, de a punk, az ilyen kdb punk jobb, maradjon vékony, mint egy kifutós modellpicsa. Erre még az énekes is, sokkal mélyebb vagy rekedtebb, Leatherface-re emlékeztető hangú. Az egész leginkább tényleg olyan, mintha a Leatherface Poison Idea-t játszana. Túl sok a tompítás is. Az nem jó. Kikopott a cingár seggfejkedés, az egyedüli nyelvöltögetés és inkább stabil refrének szaporodtak el, gyakori csorda vokálokkal. Na jó, akkor is, az olyan számok, mint az I’m a fucking Pyro meglágyítják a punk szívet és ütemre lendül az ököl-követi a láb. Szomorú vagy nem, csináljanak zenekarok annyi lemezt amennyit szeretnének. Kiderül, hogy mire képesek, mennyire hülyék, és mennyire gyarlóak. Meg ahogy a Fucked Up (júli 9 dürer kert!!!) gitárosa mondta a Ramones-ra, „elég nehéz 75 jó számot írni”. Ezzel az a kérdés is meg lett válaszolva, ami tényleg felmerült bennem, hogy vajon milyen lett volna egy Chronic Sick nagylemez. Közepes, de erősen hallgatható.

Hogy mennyire van sok témám, az abból látszik, hogy csak a punkról írok, majdnem mindig ugyan azt. Ezért ez a kérdés, hogy „milyenek lehetnek nagylemezen?”, elég sokszor feltevődik bennem. Nubs-nál jó hogy ezen kezdtem gondolkodni. Nem hittem el, hogy ez ennyire jó lehet. Mintha valóra vált volna egy kívánságom, annyira meglepett a rejtett királyság a Job kislemezükön. És megint beleszerettem a punkba. Megint kicsit mélyebben. Nem voltam igazán csalódott, és unott punkilag azelőtt se. Ennek ellenére fel tudták frissíteni a füleimet, mint bármi, amivel találkozva azt mantrázzuk egy ideig, hogy „de jó, ezt nem gondoltam volna”. Azon is meglepődtem, hogy a punk messiás ipod-ján rajta voltak, amikor megdöbbenve rákérdeztem, csak hozzám vetette, „jó hogy rajta vannak, hát faszák”. Azért is érdekelt milyen lehet, az akkor még nem létezőnek hitt nagylemezük, mert bennük annyi potencia koránt sincs, mint a Death-ben. Eléggé csak a bolondozós punkosodás jellemző rájuk, ami a véletlenszerű bájával, elég tiszavirág életűnek tűnik. Ha a dolgok a megszokott szerint történnének a nagylemezüknek ezért csak szarnak, vagy lehangolóan unalmasnak kellene lennie. Nem az. Csak más. Lemegy a két szám az ismert kislemezről, és azok minden másodperce húzza a választó vonalat ahhoz, ami utána jön. Lusta középtempó, kevesebb humor, mélyebb hang. Drunk Injuns egy kicsit vidámabban, kevesebb goth rock nélkül. Azért milyen király, hogy a Drunk Injuns-ék 83-ban voltak Joy Division hallgató gördeszkások? Ennél sokkal kevésbé király a Nubs, akiknek a nagylemez olyan, mintha csak hallottak volna a Joy Division-ről és ettől annyira elszomorodtak, hogy többé nem volt vicces a bankrablás, és a retardált nagyanyjuk is egyre több problémát kezdett okozni. Ez is előkerült. Az internetnek továbbra is hálásak vagyunk. Csak a hőseink futnak faszasági zátonyra, egymás után.

megkezdtük a felzárkózást 3-2-1

FUCKED UP (CAN, Matador Records)
2009. julius 9.
Durer-kert, kisterem
2000 HUF

VÉGRE ELKEZDTEK ITTHON OLYAN PUNK KONCERTEKET SZERVEZNI, AMIKRE VAN IS KEDVE LEMENNI AZ EMBERNEK. GYERTEK EL SOKAN, HOGY A SZERVEZŐK TOVÁBBRA IS MEGTARTSÁK JÓ SZOKÁSUKAT ÉS JŐVŐRE MÁR A MY BLOODY VALENTINE JÁTSZON A DÜRER KISTERMÉBEN!!!

Diane laid, Josh bro-lin

Még mindig nem néztem meg a negyven perces Void koncert videót. Belenéztem és a Bubba Dupree-nak nem csak a színpadi neve zseniális, hanem ahogy lsd-től szétütve vonaglik egy gitárral a kezében. Csak tömény is az egész, koncert videók nagy részét fárasztó nézni, és rendesen megülték a skacokat a különböző szintetikus drogok is. Annyira, hogy tíz percig ugyan azt a középtempós témát játsszák. Legalább farkaskutya tekintettel. Youtube-on is szívesebben néztem inkább színes klipeket, két percig táncoló nőkkel, mint a Negative Approach-ot fiatalon egy detroiti kábeltévé adásában. Ez a blog viszont zseniális. Nem csak a reggelem lett szép, hogy megnéztem a Descendents koncertet, de a Flipside Agnostic Front interjú végre megerősített egy nem olyan régi hitemben. Roger Mirret és Vinnie Stigma miatt állandó a punk. Ha ez a két ember valaha punk volt, akkor mi változhatott? Mi halhatott meg? Mi értelmeződhetett újra? Ebben a két emberben semmi. Aztán mi van, ha az, amitől mindenki a világ megváltását várja, különben csak két ilyen idióta játszótere? Attól még kurva jó! Kevés olyan műfaj van, kapásból egyet sem tudok, aminek a definícióján ennyien görcsölnek, ilyen sokat vártak tőle, és hány meg hány punktól egyébként jó távoli ember próbálja bizonygatni, hogy ez halott. Calvin Johnson-t idézve: ha ma már tényleg nem létezik punk, akkor miért akarják folyton olyan sokan bebizonyítani, hogy halott?

Túl kevés ideig volt érdekes is ahhoz, hogy most magukat túlgondoló esztétika szakosok bőszen próbálják bizonygatni, hogy punk az bizony nincs. És akkorát sosem ütött, hogy görcsösen ragaszkodjanak ehhez a címkéhez azok, akik szart, sokkolót, azt amit akarnak, csinálnak. Bennfentes dokumentumfilmeken kívül nem is vágyok rá nagyon, hogy fel legyen dolgozva bármi is erről. Maradjon titok amit csinálunk. Viszont. A Ladies and Gentlemen, The Fabulous Stains kurva jó. Kurva jó, mint film és kurva jó mint punk film. Tele hiteles arcokkal: Steve Jones, Paul Cook, Paul Simonon, Vince Welnick, Fee Wybill. Dian Lane és Laura Dern meg kurva menő punk csajokat játszanak, fétish lakk cuccban és szatír ballonkabát - tornadressz összeállításban. Zseniális, hogy nincs dobosuk és a szám, amit játszanak, ráadásban még jó is. Őszintén elhiszem, amikor Lane arra bíztatja a csajokat, hogy ne dobják szét a lábukat, és úgy tudok drukkolni neki, hogy csak a zuhanyzós jelenetére vártam végig. Sosem akar túl radikális, vagy okoskodó lenni. Teljesen hiteles, életszerű, és a tanulság is egész jó. Klassz, baró, fasza. Nem csak vasárnap délutánra, hanem bármikor. A Riot Grrrl egyik alapköve, emiatt olyan jó a Huggy Bear. Mutasd meg a csajodnak, aki lehet annyira boldog lesz az emancipáció gondolatától, hogy benyúl a nadrágodba.

Ha korábban született homoszexuális, vagy nagyon ráérő csaj lettem volna, a világ legcukibb és igazságosabb dolgának tartanám, hogy a Fablous Stains énekese összejött a Thrashin’ baltaképű gördeszkás rómeójával. Apropó, a Thrasin marha rossz film, még Sherilyn Fenn sem menti meg, Velvet a punk ribanc szerepében. Hiába van benne Circle Jerks és Fear ez a film egy fos. Az nagyon vicces, hogy habszivacsokkal verik egymást, úgy törik a kezük, de hogyan lehet népmese cselekményű filmet csinálni, sokkal szerethetőbb gonoszokkal, mint töketlen jókkal? Azért van benne egy király utalás Magyarországra. Különben a Thrashcore az nem ilyen deszkás zenék? Mint a JFA? Ja és ha valakinek megvan az Until the Light takes us vagy a Diary Of Anna Frank part II az lépjen velem kapcsolatba. Cserébe elgitározom az In the Aeroplane Over the Sea-t, vagy csak az Anna Frank-ot a Spions-tól.

Paniek

Két féle punk van. aki tüzet rak, vagy akinek rohadt sok dolgot kell kimentenie, ha lángra kap a háza. Tetszik annak az iróniája, ha valaki költözik az első amit elad az a lemezgyűjteménye. A punkoknak persze sokat kell utazniuk, mert utálják a világot, a várost ahol élnek, de szeretnek kimozdulni, a barátaikkal lenni, és új helyeken úgy viselkedni, mintha leszarnának mindent. Ma a postára menve, hogy befizessem az egészség biztosítási hozzájárulásom, Panic-et hallgattam. Se sétáláshoz, se a nyárhoz nem illik annyira a szomorú zene, de amit tudsz kívülről az már akár szomorú akár nem, klassz lesz. Mert a barátaid is tudják a szövegét, és úgy hallgatjátok a kocsikban, mint azok, akik hallgatnak annyi rádiót, hogy az ismétlődő számokhoz elkezdenek kötődni. Emlékszem, amikor először láttuk a Panic-et. Hárman mentünk ki hollandiába. Egy kertvárosban aludtunk a kocsi csomagtartójában hárman. Előtte berúgtunk és a földhöz vágtuk egymást, meg kis sikátorokba lopózva pisáltunk, mert azt hallottuk ott kint ezt komolyan veszik. A koncerten úgy megrúgták az orrom, hogy azóta nem érzek csak nagyon erős szagokat, Tökee mint valami rossz gimnazista minden jobb nőről elmondta, hogyan kúrná meg őket. Valami viccet is kitaláltunk, de elfelejtettem mit. A koncert jó volt. Kurva jó, nagyon jó. Ott is orrba vertek. Utána valaki tüzet fújt a színpadon és minket nem érdekelt. Amsterdamban ültünk a kocsiban és a mélytorkozásról, meg a nők lelkéről beszéltünk. Aztán lóri elment bicikli lámpát lopni mi pedig a kurvákat kérdezgettük, hogy mi mennyibe kerül. Egy segélyszervezetes öregasszony megharagudott ránk, egy öregember pedig meg akart minket öletni a néger drogdílerekkel. Tüzet adtam két csajnak, de nem vettem drogot, mert még most sem tudok tekerni, pipára pedig nem akartam csak ezért költeni. Megint a kocsiban aludtunk, de reggelre kinyitották az ajtót. Semmit sem vittek el, ami azóta hiányozna. Lehet csak a számba köptek, vagy megérintették az arcom. Egy csatorna fedő felett mostam fogat a nyílt utcán, amikor egy csapat magyar kiakadt a nyugati világ szabadságán, miattam. Elnézést kellett volna kérnem tőlük, mert összetörtem a világképüket, de féltem hogy megvernek, mert hazaáruló vagyok. A japán turistáknak tetszett ahogy a parkban ettünk. Lóri meg is kínálta őket egy katonával. Aztán valami tengerpartra mentünk és fényképészkedtünk. Utána zenét hallgattuk és láb tengóztunk egy benzinkút parkolójában. Abba kellett hagynunk, amikor mellettünk Mekka felé imádkoztak törökök, mert gepárd szerint szabjájuk volt. Aztán megint a csomagtartóban aludtunk.
Rá 2 évvel megint jöttek. Berúgtunk a terror háza előtt egy padon. A hólyagom majdnem széthasadt. Talán sírtam, de nem emlékszem mert annyira részeg voltam. Bécs kapujában örültem annak, hogy lejárt a kazettám és Lóri nyári zenéi mentek. Nem emlékszem sokra a koncertből. Hazafele Kobera kidobta a kazettám, amire pornó filmeket és Ramones számokat vettem. Suttogtam a hátsó ülésen.
Pár nappal később egy parkban aludtunk nappal. Aztán fociztunk. Gepárd mutáns kacsákat kergetett, akiket hattyúk basztak. Egy foglaltház óvodájában párnacsatáztunk. Nyertem mert Gepárd kurva gyenge részegen. Gepárd minden este részeg volt. Ideges lettem, mert alkohol mentes piát vettem. Habból visszasörösödött sört ittunk. Gepárd berúgott. Vettem egy Bad Brains lemezt. Birkóztunk. Isten meghalt. Megettük a zenekar otthagyott ételét, és az ő helyükön aludtunk.
A Panic a kedvenc punk zenekarom. De korántsem az ő lemezeik a legjobbak. Tényleg, nagyon nem. Jó hallgatni őket nyáron, télen, tavasszal, őszkor. A Smiths szövegeit egy kicsit tovább gondolva és elhagyva a költői sallangot ráerőltették a Negative Approach-ra. Aztán valami nagyon rideg kislemezen megénekelték a gimnáziumi éveimet, meg kicsit belenyúltak a főiskola első szemeszterébe. Az utolsó lemezükön már a Dead kennedys-hez nyúltak, olyan szövegekkel, hogy jó barátokkal éjjel falat mászni. Nem sokat értek ebből, de azt igen, hogy sosem fogom abbahagyni ezt és éreznünk kéne, hogy a világ körülöttünk igazi. Gibby-nek szép tetoválásai vannak. És adott egy felvarrót amit, sehova sem tudok tenni. Ja és megölelt amikor elmondtam neki részegen mennyire szeretem a Panic-et. Még mindig. Ha becsukom a szobám ajtaját akkor is csak rájuk tudok gondolni. Mert a szobám ajtaján is tőlük van egy idézet. Ha szereted a nyers punkot, ami közben eléggé mély, akkor sajnálhatod, hogy nem én vagy. Mert én láttam őket négyszer. És egyszer még a kajájukat is megettem. Egyszer meg majdnem megkéselt miattuk egy falkányi kiégett szemű drogdíler.

AZ ÚJ KONCEPCIÓ PEDIG...

...A KÁOSZ LESZ.
(szabadírásra fel)

whooo hooo hoo hooooooo

Azt hittem a múlt hét legfurább új információja az lesz számomra, hogy Bob Crane hullájára valaki még ráélvezett. Aztán a hét legszomorúbb hír az lett, hogy nem tudtam megnézni a Vivian Girls-t Bécsben, így kimaradt hogy élőben is elvarázsoljon három bele való nő, akik jó dolgokat csinálnak szűk és/vagy rövid ruhákban. Azért tört ez le, mert különben jó középszerű, de szerethető zenekarokat megnézni más fővárosokban, és esetleg elnyalni egy fagyit emellé. Sokkal jobb lenne, ha ezért csak buszoznom meg metróznom kéne. És akkor nem magamat érezném európainak, hanem Budapestet.
Meghalt David Carradine is. Amikor még az volt, hogy öngyilkos lett, eltöprengtem, ha Kwai Chang Cain megöli magát, én mi a faszért éljek. De azóta kiderült, hogy nem öngyilkos lett, hanem halálra verte a faszát egy bangkoki hotel szekrényében. Felakasztva. Meztelenül.

Pár dolog, amik miatt mégsem fogok helyet szorítani a szekrényemben a meztelen fellógatott testemnek és a selyemmel körbetekert álló faszomnak, még akkor sem ha egy ideig nem fogom látni a vivian girls-t:

Túl sokáig éltem azzal a tudattal, hogy a spanyol punk az olyan, mint a Sin Dios. Rájuk sem emlékszem már annyira, csak az rémlik, hogy megvolt bennük az a tömör bús hangzás, ami a környező országok legtöbb zenekarában megvan. Amolyan a kiszáradt földet kapával döngető, kisírt szemű, proli szomorkodás. És hiába tömi egy haverom a fejem azzal, hogy milyen jó a régi szerb punk, egyszerűen képtelen vagyok hallgatni, mert lelomboz. Mostanában viszont, hogy rengeteg európai filmet nézek, már kezdem megszokni a hülye nyelveket, amikben az adott nép egész szerencsétlensége is benne van. Már a Masshysteri-ről sem a Neils Holgerson főcímére asszociálok. Tavaly nyár óta viszont a spanyol punk új dimenziókat mutatott nekem. A részegen ezerszer elmesélt Insomnio történet jön elő megint. De csak egy kicsit. Bár azt, hogy a spanyol punkok klasszak, nem az Insomnion keresztül tanultam meg. Pedig azok. Vicces kis bajszuk van a paliknak, a csajok jól néznek ki, mindig süt rájuk a nap, lemezeket vesznek és füvet szívnak. Ja meg kurva jó zenekaraik vannak. Bár élőben az Insomnio olyan, mintha valaki minden koncertjük előtt kurva hangosan kiosztaná őket, amolyan jó, nevelő jellegű önbizalom rombolással, de lemezen faszák. Nagyon faszák! Van bennük egy ilyen jókora elesettség, amit kordában tudnak tartani és az egyszerű hangok mögött meg az a jó érzék, hogy hogyan kell punkot írni és játszani fölösleges cicoma nélkül.
Amikor elfelejtettem, hogy a nyárnak nem vagyok olyan nagy rajongója azon gondolkodtam, hogy megtanulok spanyolul hátha jól jöhet még. Mint minden punk, aki új nyelven gondolkodik, én is ugyan azt tettem. Leszedtem egy spanyol témája KBD válogatást. Sajnos onnan, csak a La Broma de Satan tetszett. Valami hiba becsúszott, mert én abban reménykedtem, hogy dallamos, olyan igazi zajos, garázs kbd zenekarok lesznek rajta női énekkel és a mediterrán éjszakák pezsgésével. Hiába nem találom őket, még hiszek abban, hogy japán, spanyol és francia női kbd együtteseknek kell lenniük, amik hiper cukik, miközben a zenéjük baromi dögös. Erre a spanyoloknál csak már említett a sűrű szenvedés, és üres csörömpölés volt. Hiába kéne viszonyítanom az akkori időkhöz, mai füllel már egyre nehezebb komolyan vett szenvedést hallgatni. A sehova sem vezető, egyhelyben toporzékoló reménytelenséget. Mert nem tudok spanyolul, így annyi jön le, hogy nekik rossz, mintha az sztk-ba járnának foghúzásra és fájdalomcsillapító helyett csak sóoldatot lőttek volna az ínyükbe az alulképzett orvosok. És ők még vissza sem szólnak. Csak majd otthon, vagy másnap kint a mezőkön majd verik a kapájukkal a szikkadt talajt. Ezért tetszik az Über, akik lehet dühösek és kiábrándultak, még szorítanak helyet a lemezükön annak, hogy elmondják ők szeretnek biciklizni. Mára ez se nem lázadó, se nem dühös, egyszerűen csak klassz és aki ilyen egyszerű, vagy bugyuta témából egy kicsit sem kínos dalt tud csinálni, az megérdemli a rajongást. Értük érdemes bőrdzsekit venni és kis pincékben emberekre dülöngélni egy fél korsó sörrel.
És még nem is az Über a kedvenc spanyol zenekarom. A punk messiás volt olyan aranyos, hogy nekem az új világból egy vastag füzetecskét hozott, amiben egy lemezbolt tömegnyi alkalmazottja leírja, mit szeretnek, és miért. Ebből élek már jó ideje. A Silla Eléctrica és az Inavison pedig vannak olyan jók, hogy hálás legyek a „dagadt nácinak”. Az előbbi az, ami igazán megragadt bennem, mert végre nő énekel benne, felváltva egy férfival és a zenéjükből pattog az a spanyol, punkos önfeledtség, amit az elmém kreált. Egyébként is minden teszik, ami bugis alapokon koszol, ők pedig végig lüktetnek, és annál se találtak még fel jobbat a könnyű zenében, amikor egy előtérbe rakott női hang, és egy kísérő férfi, azt dúdolja, hogy whóóhóóóhóóó whóhóóóhóóóó. A crisi és policía azért nekem is világos, univerzális címek. De biztos ők is annyira veszik ezt komolyan, mint mi a haverommal, amikor egy lerobbant kínai étterem előtt igazoltattak a rendőrök, csak mert dülöngélve sétáltunk és a sátánról beszélgettük, kapucnis pulcsikban.
Az Invasion sokkal jobban kötődik ahhoz a spanyol punkhoz, ami az én tapasztalataim szerint hagyományosnak mondható. Kezdésnek sokkal vállasabban tülekednek a zenei térben, nem összehúzva szlalomoznak, amit én igazán bírok. De nem csak magukat tolják előre, hanem egy kiábrándult szürke komorságot, amit csak az old fel, hogy elképzelhető, ha idegesek, vagy részegek a saját fejüket ütik dühből az öklükkel. Zenei igazodási pontokban pedig, ha létezik ilyen, de miért ne lehetne, a Flipper és a Tragedy metszéspontja az ő fészkük. Tempótól függ éppen kihez húznak. De a Tragedy komótos sodrását sosem lépik át sebességben.
Bónusz a kis füzetből és a spanyol ajkúak közül az XYX nevű mexikói dob-basszus duó. Amíg nem láttam róluk képeket, fel sem tűnt, hogy nincs gitárosuk. Persze itt is nő énekel és ez is jobban passzol egy szeméttel telepakolt kerti parti fő attrakciójához, mint valami teljesen szomorúhoz. Nem tudom milyen műanyag ízű drogokat bevenni és egész este melleket masszírozni egy sörtől ragadó kocsma pultjánál, de csak ilyenekre tudok gondolni xyx hallgatás közben. Meg sátánista rituálékra amik szörfözéssel vannak összekötve. Tényleg, ha ilyen menők a spanyolok, hogyhogy Larry Clark-nak nem sikerült latinó deszkás-káosz punkokból egy fasza filmet csinálnia? Bár egy haverom majdnem dugott a filmnek is köszönhetően. Ja és szerelmesvagyok spanyol punkcsajokba.

az origo.

I Drink Milk-ék egyszer megkértek, hogy írjak nekik a kedvenc kiadómról. Utálom magam, ha nem a jövőből kell nyilatkoznom, ahol már mindent biztosan tudok, hanem a jelenben kell okosnak lennem. Azon kívül, hogy a Pixies a kedvenc zenekarom, nem sok mindent sikerült eldöntenem az életben abból, hogy miben mi a kedvencem. Ez különben sem könnyű. A rajongás szabályai nekem túl bürokratikusak. Azt sem értem, hogy lehet egy focicsapatot szeretni és nem a játékosokat, akik a mezében futkosnak. Vagy az edzőt, aki eldönti, hogyan fognak játszani.
Minden változik, a zenében főleg. Az összes kiadó, ami lehetne a kedvencem, még mindig működik. És honnan legyek benne biztos, hogy nem jön egy újabb, vagy nem kopik el a régi fénye?
Egyébként a Dischord-ról írtam. Most már jobban hiszek abba, hogy csak lustaságból, nem pedig azért, mert valami nagyon elcsépeltről próbáltam újat mondani. Írhattam volna inkább az SST-ről, vagy a Touch and Go-ról. Ma már jobban lenne kedvem hozzájuk. Azért választottam végül a Dischord-ot, mert éppen akkor néztem meg az American Hardcore-t és olyan jól nézett ki a grafika, ami bemutatta hogyan hajtogatták kézzel Mackaye-ék a lemezborítókat. Meg az egész attitűdjük akkoriban futkosott az agyamban. Nem akarom újra leírni ugyan azt, de ha végignézem a Banned in D.C-t borsózik a hátam, annyira sugárzik az energia minden képről. Legszívesebben én is csinálnék egy olyan színteret, csak ahol én élek ott az emberek nem szeretik az ilyen dolgokat.
Az jó, hogy a Dischord, SST, Touch and Go hozzáállása példás, de a lemezeiket még mindig jobban szeretem. Azért ez a három legjobb kiadó arra, hogy írni lehessen róluk, mert nem csak fontosak, hanem jók. Meg fordítva. Csak ennek a három kiadónak volt annyi korszaka és annyi jó zenekar azokban a korszakokban, hogyha csak tőlük rostálna egy lusta zenehallgató, akkor is jól járna egy egész életre. A hardcore, a poszt hardcore, a revolution summer, a noise rock, a disszonáns pop.
A Revelation-t felette a maga korlátoltsága és az a bénaság, hogy szar lemezeket kezdtek kiadni, mert nem mertek tovább menni a szubkultúra határain, csak annak a lápos pereméig. És ha ezt lassan a Dischord-ra is el lehet mondani, hogy szar nyakig gombolt modoros rock-ot adnak csak ki, azért a pár éves El Guapo-ra még simán tudtunk több héten át füvet szívni, és idiótán táncolni, egy nagyon kis szobában. Tényleg csak ketten. Egy haverommal.
Egyszer azt akartam írni, magamnak, hogy a punk a zene origója. Ezért mondhatják a punkra, hogy olyan, mint a Beatles torzítva és ezért mondhatják az érthetetlenségükkel konvencionális dolgokra ma, hogy punk. Aztán rájöttem, hogy van egy csomó műfaj, aminek semmi köze a punkhoz, és van egy egész világ, amihez nekem nincs semmi közöm. Ezért a punk csak annak az origója amilyen zenét én szeretek. A Dischord, Touch and Go, SST pedig azoknak a kiadójuk, amiket én szeretek. A Minor Threat Monkees-t hallgatott. A Sonic Youth pedig Minor Threat-et. A Gun Outfit meg Sonic Youth-ot. És Ian Mackye is hallgatott Sonic Youth-ot. Corey Rusk pedig Tv On The Radio-t és Cocorosie-t. A Necros basszerosa együtt ebédelt Karen O-val és megbeszélték a Machine ep kiadását. A Cocorosie tagjai lehet kíváncsiak voltak ki adja ki őket, és meghallgatták a Necros kislemezeket az ágyukon lóbálva a lábukat egy párizsi hotelszobában. És ez az egész csak egyszerűen kurva jó. Belegondolni most. És belegondolni akkor is, amikor hallgatom őket. A Minor Threat jobb, mint a Negative Approach, de a Negative Approach második lemezét néha jobb meghallgatni. És ugyan ilyen jó a Saccharine Trust-ot vagy a Fix-et. A hozzá adott érték cseng a fülembe a tropára szaggatott fejhallgatómon keresztül. Elképzelni a kis zenekarokat, ahogy ők is érvényesültek. Magadat, hogy egyre mélyebbre ásol. Ez jó érzés. Jó érzés kicsit különlegesnek hinni magad, de senki se reménykedjen: Dugni ezzel sajnos nem lehet. Haverkodni talán, de olyan mélyen azért azt sem, mert ez is véges téma. A Koro-ról például nehezen tudnék egy estét végig beszélni, még ha szeretnék, akkor sem.
Pont ez a legjobb ebben az egészben, a belebuzulás a zenébe. Jobban megértem a Sonic Youth-ot, minél több Youth Brigade-et hallgatok. És a lineáris egyenes skálája, aminek az origója a punk, is egyre csak nyújtózkodik szét fele. Ez az, amit leírnak a kedvenc zenekaraim, amit leírnak, mint önálló zenekarok. Meg a kiadók, akik kiadják őket. A punkban mindenki a változás ellen van. Főleg a saját változásuk ellen. Így a legtöbb embernek, aki benne van a punkban, minden nap egy lehetséges nap arra, hogy meghaljon számára a punk. Amikor ők halnak meg inkább maguk számára. És csinálnak egy gyereket, akit olyan baromságokkal fognak etetni, hogy van piros tojást hozó húsvéti nyuszi, aki jézus feltámadása miatt rejt el ajándékokat vasárnap éjjelente. Ez a lustaság. Lustaság meghallgatni a tízedik Hüsker Dü lemezt, vagy letölteni Sub Pop zenekarokat 2009-ben. Kevés embernek van erre ideje, főleg ha vasárnap még venni kell egy új öltönyt a közeli outletben, vagy a gyereket be kell íratni valami szakkörre. De ami jó, az sosem hal meg. És szarni a világra úgy, hogy zajos zenére üvöltözöl egy kis pincében, az kurva jó. A Deep Wound zsebre dugott erőszakosságából kanapén üldögélős, tudatos beletörődés lett. Mind a kettő ugyan olyan középsőujj, mint az, hogy a Gun Outfit a Dinosaur Jr-ból meg más SST zenekarok keverékéből megcsinálta a tökéletes nyári lemezt. Azt a nyári lemezt, amikor a városban ragadsz. Nagyvárosba ragadva a nyár teljesen más. Nagyvárosba ragadva a nyár a korai Elliott Smith lemezek. A túlforrósodott panelok. A hip-hop basszusa átszűrve az emeletek közti falakon. A megolvadt betonfoltok a tornacipők talpain, a pólórázogatás és az átizzadt alsónadrágok. A rossz fű és a túl sok fogas smárolás. Az, hogy béna medencékbe vagy útszéli tavakba még cipőben ugrasz be. Padokon iszod a boltban vett söröd, kis libabőrrel várod az éjszakai buszt az üres megállókban és fáj a szíved. De rohadtúl. A Gun Outfit hangzása nekem ez. Mert ilyen egy igazi nyár. És ezt tudni, már valami. Azok csak emlékek, hogy Hüsker Dü lemezek jutnak róla eszembe. Hogy a Books About Ufos-t feltettem egy nyári válogatás kazettára, és azon dilemmáztam, hogy nem fura egy homoszexuális férfi gagyin romantikus dalával beismerni egy lánynak, hogy nagyon bírom és bárcsak sci-fi rajongók lennénk, hogy beszélgethessünk más bolygókról is. Amikor Gun Outfit-et hallgatok, örülök annak az útnak, amin végigmentem, annak az útnak, amin ők végigmentek, és hogy mind ketten tudjuk mi ez. Ilyen a zene buziknak való zene. Sokkal több van mögötte, mint ami hallatszik. A titok továbbra is megmarad, a lustáknak meg jut egy egész jó középtempós lemez.
Közérzetem is sokat javult mióta nincs bennem az a pökhendi pattogás, hogy például a High Places tagjai miért akarják elhitetni magukról, hogy 7 Seconds és Los Crudos rajongók. Elhiszem nekik. És sokkal jobb a Head Spins-t úgy elképzelni, hogy miközben dinoszauruszokról beszéltek a padlón ott hevert egy Pissed Happy Children kislemez. Ha pedig nem, akkor a valóság megint sokkal érdekesebb a fejemben, mint valójában.
A Fucked Up-ról már mindent elmondtak, de ha egyesek szerint a lemezeik unalmasak is, ők, mint zenekar, nem. Ez pedig jobb, mint hogy a Pitchfork-on főhelyet kapnak, vagy az egész csak egy kurva nagy ironikus poén. Legalább belőlük van jó meg rossz. Nem csak jó meg unalmas. A példájukból pedig remekül látszik, hogy azok is, akik vágynak a változatosságra, nem egy zenekartól akarják hallani.
Frank Black-től a Pixies után nem mondhatni, hogy ki voltam, mert annyira nem érdekelt, amit csinált. A Teenager of the Year-nek a felére sem emlékszem, pedig még azt hallottam a legtöbbször tőlem, mint önálló személytől. Az utóbbi két hétben viszont mást se hallgatok, mint a Grand Duchy-t. az első számon kívül az összes hibátlan. Elképesztően fülbemászó, és tőle meglepő. Közben latom őket, ahogy otthon összebarkácsolták es egy este alatt felvették. Vannak rideg számok, meg irtó érzékiek, amik közben viccesek, mert tényleg elhiszem, hogy amikor Black turnézik, néha telefonszexelnek a hotel recepcióján. A nő franciául énekel, Frank Black meg kérdezgeti, hogy milyen ruha van rajta. Ha a lányok, amikor egymást fotózzák fehérneműben, eltekert fókusszal és színekkel, tényleg táncolnak bugyiban meg csókolóznak, akkor ez szólhat. Vagy nem. Inkább, amikor otthon egyedül vannak a szobájukban, bugyiban és úgy gondolják, kicsit kedvük lenne rázni a fenekük, miközben hosszú autókázásokra gondolnak. Azt hiszem ilyen.

csöndet! épp zajt hallgatunk!

Amikor lusta vagyok berúgni, elég túladagolnom magam kávéval. Majdnem ugyan az, csak ettől nem hányok. De az érzés azért ugyan úgy kerülget jó sokáig. Ha meg hozzárázom a fejem, akkor már szédülök is, nem csak az agyam lüktet. Várom azért, hogy feltalálják a bebaszás tablettát, hogy aztán csak vizet kelljen innom az átvirrasztott estéken, és az unalmasabb koncerteken. Berúgni néha fárasztó. De úgy sokkal érdekesebb vagyok. Mint mindenki, aki nem lesz agresszív, hangos vagy kezd el óbégatva nótázni.
Ma reggel például találtam egy gyűlölet levelet, amit egy éjjel írtam, pár hónapja. Tele van elírásokkal, és öv alá menő agresszióval, valami seggfej ellen, aki akkora gurménak hitte magát az éjszakai buszon, hogy hangosan beszélt borkóstolásról, a vizezett kőbányait lélegzők között, és felső kategóriás autókba épített extrákról, jegytömböt újrahasznosítók mellett. Egyszerre két nőnek. Akik hittek neki. Ez csak a levél eleje. Amiről igazán írtam az a Meat Puppets első kislemeze volt. Úgy tűnik részegen, a faszkalaptól ihletve sikerült megértenem valamit abból, ami azóta zaklat, mikor először hallottam a kislemezt. Részegen könnyen le tudom nyűgözni magam. Már annak nagyon örültem, hogy hangosan tudtam hallgatni a lemezt, akkor is, amikor már keresztben zuhantam az ágyamon és csak a fejem takartam be a fagylalttal leevett lepedővel. A fejem nem is fázott meg. Kibaszott yuppik… kibaszott yuppik megmutatták mi van. A fülhallgatóm kiszolgálta az idegességem és lehet a yuppi nem tudta, de nekem akkor egy veszett kutya volt a fejemben, ami távol tartotta az ő felvizezett Bret Easton Ellis felvezetőire hasonlító monológját. Részeg, fáradt és magányos emberek előtt tényleg ne csajozzon senki hangosan és fellengzősen. A Meat Puppets nem csak a zaj volt, ami elnyomta a hülye gyereket, hanem az a zaj, ami igazolt engem. Hogyha kicsit hangosabbra veszem és egy régi horror filmben vagyok, lehet az mp3 lejátszómból valami lézernyaláb is kijön és lekapja a faszkalap fejét. A két csaj meg belém szeret, és hárman hallgattunk volna a lepedőm alatt Meat Puppets-et.
Ez az egész azért jó, mert létezik. Van egy sztorim a Meat Puppets első kislemezével. Idő kellett hozzá, amíg részegen meg tudtam érezni, és ennek jobban örülök, mintha már elsőre felfogom. Már annak sokkal jobban örülök, hogy éreztem és nem értettem. Amikor egy haverom kocsijában hallgattuk, aki tud is gitározni, szerencsére ő sem árulta le, hogy nagyon jól zenélnek, vagy egyáltalán nem tudnak zenélni. Csak annyit akarok tudni a Meat Puppets kislemezről, hogy jobb olcsó sörtől berúgva forgolódni a kapaszkodóba akadva, mint egyszerre két nőt szédíteni a poharak szélére kicsapódó és onnan lecsordogáló alkohollal. Ha zenei módszer nincs is bennük, van indulat módszer. És ez nekem több mint elég. Sőt csak ez, ami kell. Leszarom, hogy véletlenül lett olyan amilyen. Vagy sűrűre írt country számok túltorzítva. Az majd csak megdobja, hogy a nagyanyám megint bibliai idézeteket fog postán küldözgetni, ha meghallja, hogy őket hallgatom. Akarok egy hatalmas kazettás magnót, elfakult matricákkal és olyan hangos hangfalakkal, hogyha megnyomom a play gombot, annyira üvöltsön belőle a zene, hogy az agyamban semmi más ne legyen, mint otthon ragadt fiatalok önigazolt zaja. Olyan zenét akarok csak hallgatni, amit nem tudok megérteni csak érezni. Bár ez nekem nem fog nehezemre esni.
A legjobb youth crew-hoz kapcsolódó sztori, amit olvastam egy Porcell történet volt. Addig járt gitár tanárhoz, amíg rá nem kérdezett , hogy a Blitzkrieg Bop-ot hogyan kell eljátszani. Miután a tanár megmutatta neki, többet nem ment vissza. Azt mondta ennél többet nem kell neki tanítani. Szerintetek Vinnie Stigma egyáltalán tudja mi az a hang skála? És ez zavar valakit is?
Én úgy kerültem be egy zenekarba, hogy a kevés jelölt közül csak rólam tudták elképzelni, hogy el tudok játszani egy Ramones számot, egészben. Miután eljátszottam a Loudmouth-ot egy német foglaltházban, a tag előtt, aki betoborzott. Igazából nem tudok eljátszani egy Ramones számot se, csak a hangokat amik Ramones számokban vannak. Főleg a Loudmouth-ot nem. Ez a kedvenc Ramones számom. Ebben is annyi akkord van, annyiszor és annyi váltással. Mégis máshogy szól. Lemezen, élőfelvételeken mindenhol. Ha még tíz évig írnék zenéről, akkor se tudnám megfogalmazni mi az ami, meglöki a számot. Ugyanaz az erő, ami a korai Black Flag számokban van, amikor Greg Ginn még nem experimentalitásból játszott, hanem fiatal kori dühből. Sokkal keményebbek is a régi Black Flag lemezek. Csak kevésbé depressziósak. Olyanok, mint egy bokszmeccs, nem mint egy egész középszerű élet végigszenvedése. Lehet nappal is hallgatni.
Nekem a gitározást ez a kép foglalja össze:
Amiért mindig bűntudatom van, hogy a zenekarnak, amiben benne vagyok, az összes számot le kell írniuk, bepöttyözve, hogy melyik kis négyzetben kell lefogni melyik húrt. Amikor próbálunk, néha érzem a feszültséget, hogy miért nem vagyok még mindig, legalább középszerű gitáros. Néha én is elkenődök ettől. Valamikor meg örülök neki. Csomó dolog van, ami érdekel, hogy miért és hogyan történik, de a gitározás nem ilyen. Nem is, nem érdekel, hanem nem vagyok rá kíváncsi. Utálom, amikor mellettem emberek gitárokról beszélnek, arról, hogy azoknak milyen hangjuk van. Vagy hangskálákról, technikákról. Utálom a professzionalizmust a zenében, de főleg a punkban. Azok, akik meg csak olyan zenét képesek hallgatni, aminek íve van, és több mint tizenkét hangból áll az szúrjon tompa ceruzát a fülébe. Mi a fasznak öt húr egy basszusgitárra és hét egy gitárra?
A laikusságomnak hála én sosem gondolkodom dalkonstrukciókon, már ha van ilyen szó, de valaki tuti kitalálta már. Mondjuk a tapping feltalálójának az unokája. Inkább olyanokon szeretek vesződni, akár délutánokon át, hogy ez vajon a hangzás, vagy maguk a hangok miatt ilyen. Hogy mit csinálhatnak, mitől szól ez így. Nekem a gitározás olyan, mint a horgászat. A horgászok csak bedobnak valamit a vízbe, amibe alig látni mi történik, de ők jól tudják, mit akarnak és fognak kiszedni, ráadásul azt is, hogy hogyan. Nekem már bőven elég, ha merítő hálóval kikapkodhatok pár vízparti snecit, hogy az árok betonfalának dobáljam őket.
Szeretnék életem végéig hinni abban, hogy az FVK hátborzongató intrója titokból szól úgy, mintha Polanski filmjét foglalná össze. Vagy, mert hihetetlenül át kell szellemülni hozzá, hogy úgy szóljon, vagy mert olyan tökéletesen van beállítva Dr Know erősítője. De az sem érdekel, hogy milyen hangok vannak benne és az sem, hogy milyen erősítőn hova lettek tekerve a gombok. Elég volt magamnak lelőnöm azt, hogy a Right Brigade milyen megdöbbentően egyszerű, ahhoz képest, hogy milyen elképesztően a világ egyik legjobb száma.
A Little Furry Things nekem azért túlvilági és egyben hihető, mert el sem tudom képzelni, hogy mi az a cirkáló kis fura zaj a gitárban. A Forget The Swan alacsonyan szálló repülők hangjára emlékeztető búgásától meg már várom, hogy levegőcsíkot húzzon a yuppik előrerendelt égszínkék nyári egébe. Ha valaha összeszedem magam és látom élőben a Dinosaur Jr-t akkor nem fogok oda nézni. Nem akarom tudni. El akarom hinni, hogy azt csak ők tudják megtenni. Csak ők tudnak oda koszolni. És ennyi jár is a kora ősz, dagadt, szociálisan fogyatékos embereknek.
Az összes zenekarnak meg kéne próbálnia Void számokat feldolgoznia és az összes zenekarnak bele kéne, hogy bukjon ebbe. Hogy megtanulják, vannak dolgok, amiket csak egy zenekar tud. Aztán ők is csak olyat csinálnának, amit csak ők tudnak, úgy eljátszani. Senki nem tanuljon meg kaotikusan játszani. Ez nem az az anarchia, amit előre kitaláltak. Ez az az anarchia, ami veszélyes, mert sosem tudni miért van, és mi következik.
Az viszont tény, hogy még a pop számok is jobban szólnak, ha disszonánsak.
Amíg fiatalabb voltam a szövegek érdekeltek inkább. Amik jó zenéhez tartoztak. De visszagondolva sokkal jobb volt arra, hogy „miért, miről szól ez a szám?” azt válaszolni, hogy „nem tudom, de akkor is úgy érzem, összefoglalja azt, ami velem van”, mint csak kibogarászni az üzenetet. Adj egy gitárt a punkok kezébe és az abc már csak a második legjobb fegyver, hogy az emberekkel gecizz.
A legokosabb zenekarok úgyis a legunalmasabbak. Okosnak lenni rengeteg idő, aki pedig ideges annak nincs ideje. Még arra sem, hogy 21 legyen. A punkok különben is mind idegesek vagy elkeseredettek és nincs kedvük gondolkodni. Vagy 21-nek lenni.

A kedvenc zenekarom, akiket csak csukott szemmel néznék a Neon Christ. Nekik még az is jól áll, hogy írtak egy szerelmes számot, ami nem ironikus.

hulla szagod van

50. Raping a Slave - Swans
49. Mazzy Star - Mazzy Star
48. Over the Edge - Wipers
47. Youth of America - Wipers
46. Is This Real? - Wipers
45. The Man Who Sold the World - David Bowie
44. Beach Party - Marine Girls
43. Takes a Nation of Millions - Public Enemy
42. Flowers of Romance - Pil
41. The Record - Fear
40. Damaged - Black Flag
39. Locust Abortion Technician - Butthole Surfers
38. We are those who Ache Amorous Love – Half Japanese
37. Meet the Beatles - Beatles
36. Generic Flipper - Flipper
35. Yip Jump Music - Daniel Johnston
34. Superfuzz Bigmuff - Mudhoney
33. Last Sessions Vol 1 - Leadbelly
32. Tales of Terror - Tales of Terror
31. Jamboree - Beat Happening
30. Rites of Spring - Rites of Spring
29. Void/Faith EP - Void/Faith
28. Combat Rock - Clash
27. Typical Girls - Slits
26. Burning Farm Cassette - Shonen Knife
25. Green - R.E.M
24. What is This? - Punk Comp California
23. Rocks - Aerosmith
22. Colossal Youth - Young Marble Giants
21. Raincoats LP - Raincoats
20. Anything by: - Kleenex
19. Know Your Product - The Saints
18. Get the Knack - The Knack
17. Daydream Nation - Sonic Youth
16. Dry - P.J. Harvey
15. It's only Right and Natural – Frogs
14. Nevermind the Bollocks - Sex Pistols
13. Entertainment - Gang of Four
12. Rock for Light - Bad Brains
11. My War - Black Flag
10. Pee Pee the Sailor - Butthole Surfers
09. 1st EP - Saccharin Trust
08. 1st EP - Scratch Acid
07. Millions of Dead Cops - M.D.C
06. Land Shark – Fang
05. Philosophy of the World - Shaggs
04. Pink EP - The Vaselines
03. POD - Breeders
02. Surfer Rosa - The Pixies
01. Raw Power - The Stooges

Hány harmincévest ismersz, akik hallottak ezekből mondjuk tízet? Még ha a nyilvánvaló darabokat is belevesszük a tízbe. És hányat, akik több évig Nirvana rajongók voltak? Előre bejelölték a tévéműsorban mikor kell majd rávenni a Marlbolo Man és Harley Davidson-ra az mtv unpluged-ot. Kockás inget hordtak, és a türelmetlenebbek ollóval vágták ki a térdüknél meg az ágyékuknál a farmerjüket. Ja meg hosszú haja volt mindegyiküknek.
Kurt Cobain tizenöt éve halt meg, de ma már senki sem szomorú annyira. Biztos fognak sírni páran. Ha Falco sírjánál képesek lettek volna kilenc évvel a halála után megverni minket a szombat délutáni rajongók, akkor biztos fogják gyászolni Cobain-t is. Igazából nekem tök mindegy, hogy él e vagy halott. Azért az király volt, hogy apám a bátyámmal két estén keresztül beszélt arról, hogyan lehet egy vadászpuskával fejbe lőni magad, ha kézzel nem éred el a ravaszt.
Szerintem erről már írtam régebben, hogy sokáig értelmetlennek tartottam, ha valaki 98 után Nirvana-t hallgat. Mert a grunge, meg ők, teljesen összenőttek a 90-es éveknek azzal a felével. Rapperek sem öltöznek be úgy, ahogy a rapperek öltöztek tíz éve, bármennyivel néznének ki jobban. De annál is kevesebb hülyeség van, ha valaki elméleteket gyárt, hogy ki-mit-miért hallgathat. Inkább időben leállok vele, mert már így is dagadt meg magányos vagyok, ennél nagyobb 00-ás évekbeli klisé nem akarok lenni. Most már tényleg azt mondom, hogy mindenki válasszon magának olyan kultúrát amilyet akar, ha tud vele azonosulni. Gyökerezzen az bármelyik korszakban, országban vagy társadalmi helyzetben.
Nekem a Nirvana különben roppant szórakoztató. Mert a bátyám rajongása miatt, dacból jó ideig száműztem őket az életemből. Amikor meg már összehallgattam mindent, és úgy éreztem ezen ők sem ronthatnak. Elsőre mindenképpen vicces volt igaziból hallani őket. Mert én a fenti lemezek több mint felét hallottam, és a zenekarok 90%-át is ismertem még azelőtt, hogy leültem volna meghallgatni egy teljes Nirvana lemezt.
Ez azért nem mindegy, mert a Nirvana ellenben mondjuk a Pixies-el, nem zenei stílusokat egyesített, hanem zenekarokat. Így sikerül úgy szólniuk mintha egy kicsit szar bortól beszédülve játszana a kései Black Flag, b oldalas Pixies számokat, akkor is, ha időrendileg ennek pont fordítva kéne történnie. És ezzel nincs semmi baj.
Ami igazságtalan velük kapcsolatban az az, hogy sokan fújnak rájuk. Pedig Kurt Cobain sokkal jobb arc lehetett, már úgy zene ügyileg, az őt szapulók nagyhányadánál. És ha valaki azt mondaná, hogy eladták a művészi szabadságukat (így kapásból csak az in utero, Albini féle verziójának az elvetése jut eszembe), arra nekik van egy elég jó indokuk. Masszív heroin függőnek lenni, nem független zenészek hobbija.
Átgondolva a Cobain mizériát szerintem jobban tette volna, ha újságírónak megy és nem zenésznek. Talán akkor Gus Van Sant helyett Linklater vagy Cameron Crowe csinált volna róla egy filmet, és akkor mostanra nagyjából rendbe lenne téve, több tisztességgel, kevesebb felhajtással.
Amiért jobb lett volna, ha újságírónak megy, az a fenti ötven lemez. Ha pedig filmet csináltak volna róla mert újságíró volt, legalább nem csak az ő zenéjüket ismeri meg, egy kisebb tömeg, hanem egy rendes filmzenével sokkal több sokkal, jobbat. Számomra a nagy tragédia ami a Nirvana-hoz köthető, az, hogy Cobain hiába mondta el ezer helyen kiket szeret, kik hatottak rá, még akkoriban is nagyon nehéz volt zenéket beszerezni. És gondolom az ő rajongóik sem voltak elkötelezettebbek a hétköznapi zenehallgatóknál. Ismerek olyat, aki azt is tudja kik voltak a G’n’R lemezek producerei, a feldolgozás lemezükről mégsem szerzett be senkitől semmit, még akkor sem, ha tőlem nagy részüket megkaphatta volna.

Sokkal jobb lenne az életminőség a világban most, ha anno ezt az ötven albumot meghallgatják. Mert jó azzal foglalkozni, hogy mit hallgatnak azok, akiket te hallgatsz. És a Nirvana-ban pont az a kulcs, ha tetszik, amit csinálnak, akkor kell, hogy tetsszen jó része azoknak is, akiket nyúltak. Kurtnek is tetszik. Amit ő mond, az nem lehet hülyeség.
Ha ez megtörténik, sok ember, most inkább azzal foglalkozna, hogy mit hallgasson, mint minden más baromsággal, amivel mostanában foglalkoznak. A grounge-osok nem ábrándultak volna ki a hangos gitárokból, a fű szívásból, az üvöltözésből, és váltak volna goa meg enya rajongókká, akik hétköznap tiszta terítős éttermekbe viszik az élettársukat, nem olcsó belvárosi kifőzdékbe ülnek be a csajukkal két sör előtt vagy után. Palesztina vagy Izrael több ezer kiló méterről történő, mindenbe belekotnyeleskedő, támogatása helyett, inkább az örök kérdésen lehetne gondolkozni, Faith vagy Void? A gazdasági válságot pedig az újságok úgy érzékeltetnék, mint az Over the Edge hangulatát. Akkor feltenné mindenki azt a lemezt és ha semmi sem változna, azt mégsem lehetne elmondani, hogy minden teljesen szar. Mert ha Wipers szól, akkor nem lehet minden teljesen szar.

Sok különbség van aközött, hogy a egy zenekar fontos vagy jó. És a legtöbb zenekarnál, akire azt mondják, hogy fontos sokkal jobbak vannak. A Sex Pistols-nál tucatjával vannak sokkal jobb 77-es zenekarok. De ha nincs Sex Pistols lehet ma nincs, vagy másképp lenne Smiths, Joy Division, Buzzcocks, Fall. És ez csak egy koncertjük volt. De rajtuk kívül a legtöbb fontos zenekar, akik ebben az értelemben inkább a külvilágnak fontosak, nem tettek mást csak a gimnáziumi folyosókra vitték a punkot, a kemény gitárhangzást, fura ruhákat. De azon kívül, hogy csaptak egy kis felhajtást, mit értek el? A legzseniálisabb ötlet a Pistols-ban az volt, hogyha ezt ők is tudják, akkor mi is. A Nirvana nem sugallta ezt, legfeljebb azoknak, akik már tudtak gitározni. És bárkit inspiráltak, nem baj az, ha nem hallható ki, vagy nem hallottam még azokat, akik őket nyúlják. Azon kívül, hogy az mtv-nek végre lett egy törzsközönsége, és a skacok fűszíváshoz tudtak mit bámulni nem történt semmi. Kiderült, hogy a pom-pom csajokat Bikini Kill és Bratmobile tagok játszották? Voltak olyanok tömegével, akik vágytak az ötven lemez közül a legtöbbre csak nem ismertek senkit, aki átvette volna nekik kazira? A Wipers is most van csúcson. Nem akkor, amikor még volt értelme létezniük, nem akkor amikor a Nirvana feldolgozta a D-7et, hanem most. Amikor az egész portlandi punk színtér (ami 20 emberből és 40 zenekarból áll) a Wipers-ből él. A New Found Glory tagjai Wipers pólóban hirdetik magukat, jó csajok házi készítésű Wipers pólókat batikolnak maguknak.
Legalább amit csinálunk még mindig titok. Akkor is, ha a létezésünk is titok, meg akkor is, ha az MTV örök kedvenc klipjében, veri magát valaki a padlóhoz.
Tizenöt éve meghalt a rocksztár. Akinek mellesleg baromi jó ízlése volt zenében.