megyünk, megyünk, de aztán mégis inkább maradunk

ez fikció

Berlin kurva jó. És sikerült valahogy, végig euforikus állapotban lennem, a magam módján, annyira hogy folyamatosan úgy éreztem nem lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban sehol máshol. Reggelre ért oda a vonat, és volt még hat órám, amíg a haverom és szállásadóm befejezte a munkáját. Ezért sétálgattam, cigiztem, ettem egy falafelt, ittam egy sört valami bódé előtti padon, átvert egy boltos akitől öngyújtót vettem, hallgattam Wire-t, mert az a fejemben mindig egy kicsit olyan nagyvárosi, kicsit hidegháborús zene volt, Berlin meg ugye mi, ha nem ennek a tökéletes helyszíne, ahol a part szakad, etetettem a verebeket valami nagy, díszes épület előtti téren üldögélve, aztán a jóllakott madarak meg is támadtak hálából, today your love, tomorrow the world-re meneteltem, megtaláltam csak úgy magamtól, hogy hol fogunk találkozni, térképeket nézegettem, úgy tettem, mintha én is csak helyi lennék, aki végre örül neki, hogy sétálgathat, leültem egy buszmegállóba olvasni, de az felújítás alatt volt és amikor emberek körbe kezdtek állni, hogy ők is várnak velem, de rájöttek nem ide jön a busz, elkezdtek ordibálni, hogy miért vezetem őket félre. Csak úgy jó volt minden, még egyedül is. Aztán eljött a munkaidő vége és találkoztam a barátommal, sikerült pont földön fetrengő punkok mellett megvárnom. Felmentünk hozzá és elkezdtünk zenét hallgatni, mert van egy falnyi lemezgyűjteménye, és onnantól csak a zenéről, szexről, politikáról, punkról, csajokról és szerelemről, kajáról, sörről beszélgettünk, amíg el nem búcsúztunk három nappal később. Elmentünk venni vacsorának valót egy boltba, aztán főzött nekem főtt krumplit, spenóttal és rántottát. Szerinte ez egy tipikus német vacsora, én meg elhittem, German Kartofel, ahogy az ott lakó törökök hívják kicsit gúnyolódva. Lényegében a főtt krumplira fűszervajat kensz, hagyod, hogy szétolvadjon rajta és eszed hozzá a többit, a spenótot és a tojást. Az már a boltban feltűnt, hogy a németeknek mennyire számít melyik tartományból jönnek, vagyis a sörválasztásnál nem csak az ízre hagyatkoznak, hanem a sör származási helyére is, végül is a foci, a sör és a lokálpatriotizmus mindhárom olyan, amit a németek nagyon szeretnek és általában össze is kötnek. Lennart lakása olyan, hogy szívesen laknék ott, minden csak fekete vagy fehér színű, alig voltak benne tárgyak, ilyen fölösleges kacatok, de dobozok se nagyon ahol elpakolva feküdne a sok kacat, amiket csak valami szentimentális érzelem tart a szekrényben, a lakásban. Teljesen minimalista minden, csak egy preparált állat hiányzott volna, hogy átváltozzon a hely egy fetisiszta lakásává. Lennart is olyan, mintha így töprengenék, hogy milyen lehet valakivel találkozni, aki ugyan olyan, mint én. Csak úgy kurva jó volt. Akkor is, ha utoljára vagy két három éve láttam és akkor is csak pár órára, olyan vele találkozni mindig, mintha öt percet töltöttünk volna csak külön. De nem, nem dugtunk.
Még a kis hülyeségei is szórakoztatóak, hogy strigulázza mennyi tojást eszik, mert egy haverjával versenyeznek ezen. Hogy olyan a személyisége, mint a lakása, tudja, mi kell bele, és persze néha kiömlik ez meg az a padlóra, vagy rendetlenség lesz, de amúgy meg be van rendezve az élete szépen, és pontosan.
Ittunk még sört, meg cigiztünk, hallgattuk a lemezeket, aztán elindultunk a Köpibe. Gyorsan oda értünk gyalog is, akkor is ha útközben levizeltünk egy templomot, inkább szükségből, mint véleménynyilvánításból. Köpiben nem volt még semmi, valami ex-Heresey banda játszott aznap este, Geriatric Unit a nevük. De mert üres termet és benne lézengő punkokat már minimum egy évtizede bámulunk, inkább elmentünk a barátnője műtermébe, a közelbe, ahol a lány és egy másik festő szülinapi bulijához, street art-os művészek, vagyis a lány és még két három másik festékfoltos tag festettek egy nagy képet, ami egy szórólap lett aztán, amikor én már régen a városon kívül voltam. Kérdeztem, hogy photoshopról nem hallottak e még, de nem nevettek. Ott is ittunk sört, vagyis az ő sörüket, megjött Lennart még egy barátja, egy magas szakállas jeti, Nicolas, aki aztán jött velünk a Köpibe is meg tovább egész este amíg el nem vesztettük a közelbe látó képességünket is, és szemelől tévesztettük aznap végleg. Előtte már éreztem, hogy ez bizony kurva jó lesz, mert csak úgy tobzódtunk gond nélkül és ott voltam Berlinben egy festő teremben, egy sörösrekeszen üldögéltem, mielőtt a kedvenc squatomba mentünk volna. Mire visszaértünk már tele volt a hely. Oda sétálni is már jó volt, olyan, amikor beleszédülsz egy városba, és örömmel futkosol az araszoló autók között, meg az a csomó ember, és mindenki folyton rohangál át az úttesten és mindenki csak úgy lóg, folyamatosan isznak, sört, mindenhol, a metrón, az utcán, bemennek velük boltokba, éttermekbe és tényleg mindenki leszar mindent. És mindenki otthonosan mozog mindenhol, mintha az egész városban laknának folyamatosan, és úgy tényleg élnek benne, használják, magukévá teszik, nem pedig rettegnek tőle. A koncerten már részeg voltam, meg csak rohadt boldog, hogy itt vagyok a Köpiben, megrohantak az emlékek a wc-ről ahol először amfetaminoztam, meg az udvarról ahol vagy 8 órán keresztül ittunk tavaly. A német banda egész jó volt, az angol banda meg egész semmilyen. Ilyen kocka hardcore, már olyan bakancsos hardcore, már olyan politizáló bakancsos nem taposó, vagyis taposó, de nem nyeszlett gyerekeket taposó, hanem szimbólumokat, meg rendszert, de semmi báj, lehetőség az elbaszásra, vagy igazi düh nélkül. Csak ilyen rutin, hangos, meg gyors, és nem több. Sosem lépett ki a dobozból, azért ráztam a fejem, de leginkább a nap és helyzet mámorában, mint csak pusztán kontextus nélkül a zenéért. A harmadik japán bandát már nem néztük meg, mert elsétáltunk valami kocsmába. Oda úton füvet szívtunk az utcán, abból a maréknyi adagból, amit csak úgy a kezünkbe nyomtak még a Köpiben. Cinikusan beszélgettünk szar zenekarokról, össze-vissza kóvályogtunk a klassz utcákon, betépve megérkeztünk. A kocsma tele volt, volt ott egy nagydarab férfi, aki mindenkit buzinak nézett, és minden csajt meg akart baszni, ittunk egy sört, aztán nagyon álmos lettem. De Lennart-ék két haverjai, akikkel találkoztunk, adtak nekem speed-et, vagyis egyikükkel elkezdtünk csíkokat felszívni, és mert felébredtem megkérdezték, hogy hova szeretnék menni, mert én voltam a vendég, egy másik kocsmába vagy táncklub között választhattam, szóval elmentünk egy táncklubba. Ami illegális volt, és elsőre igen nyomasztó, mert kifelé semmi hang nem szűrődött ki, beléptünk és egy üres szoba volt ott csak, de amikor lementünk a pincébe, ott vagy 3 teremben is ment a zene. Persze én vagy fáradt voltam vagy nem, így felszívtunk még pár csíkot az este alatt, meg míg Lennart próbált flörtölni egy lánnyal, nekem a haverjai Bob Dylan nagyságáról beszéltek, én meg azt bizonygattam, hogy inkább sírom el magam Leonard cohen partisan-jára. Amikor már tényleg úgy voltam vele, hogy a speed sem tart, vissza az elájulástól, hiába nyomkodják a kezembe, én meg lustaságból nem csíkozom ki, csak a zacskóba teszem az összegyűrt pénzt aztán hadd szóljon, és Lennart nagyon nagyon nagyon maradni akart, hogy flörtöljön tovább a lánnyal, aki „i like her because she is so angry”, oda adta a lakás kulcsát, meg beírta a telefonomba a címét, aztán neki vágtam berlin utcáinak, részegen, bespeedezve, hogy találjak egy taxist, aki elvisz azért az öt euróért amit a markomba nyomtak, hogy elég lesz. Annyira filmesen intettem le a kocsit amennyire tudtam, és ellenben a török honfitársával, akitől egy öngyújtót vettem még reggel, ez a taxis faszi nem húzott le, odavitt a házhoz, valami csodának köszönhetően megtaláltam az ajtót is, meg hozzá a jó kulcsokat, csak szegény Lennart azt nem tudta, hogyha speedezek és elalszom, utána nem lehet engem felkelteni. Így amikor másnap fél 3-kor visszajött a csajától, és amikor ajtót nyitottam neki azzal kezdte, hogy „you fucking asshole”. Szombaton, miután kiszuszogtuk magunkat, elmentünk a sarokra meccset nézni, ami lehetett volna szörnyen unalmas is, de inkább bájos volt. Egyszerre ment 4 vagy 6 meccs és folyton körbe körbe kapcsoltak egy kivetítőn a közvetítések között és mert Berlin egy ilyen keverék város, vicces volt látni, ahogy más más asztaloknál máshogy reagálnak eredményekre. A dagadt kocsmáros nő is jó fej volt és mondani sem kellett neki, hogy nekem a legolcsóbb sörből csapoljon. Félidőben adtak ingyen levest, amiből mi mondjuk nem ettünk táplálkozási szokásaink miatt, de klassz volt ott ülni, Lennarttal meg a punk haverjaival, a nagy jetivel, akivel előtte este csavarogtunk, meg valami csávóval, aki talán a now denial-ben zenél és nagyon hülye bajsza van. Aztán amikor vége lett, elmentünk vegan pizzát enni. Útközben tűnt fel, hogy a németekben meg van az a nagyon imádnivaló szokás, hogy folyton telefonon beszélgetnek egymással. Csak úgy felhívják a másikat és beszélnek tíz percet. Lennart-ot éppen a press gang dobosa hívta ekkor, hogy elmesélje, éppen lefeküdt egy nővel, ezért elkezdtünk üdv rivalgani a telefonba, ott az utcán. A legjobb dolog pizzát enni, de amikor megérkeztünk a pizzázóba ott volt Lennart egy tetovált haverja Goran, aki aztán egész este csak pizzákról beszélt, de én mindig is imádtam a lelkes embereket, főleg azokat, akik olyan másoknak apróságnak tűnő dolgokért tudnak rajongani, mint például a pizza. A hely egy kicsi és zsúfolt étterem volt, de látszott, hogy szeretet vezeti. Punkokkal és kutyákkal tele, de nem lepukkant, hanem nagyon élő. Aztán folyamatosan jöttek még emberek csak úgy. A blank pages gitárosa, az ő csaja, meg egy amerikai csávó, aki talán egy squatban lakik, és egy konyhán dolgozik. A pizza elképesztően jó volt, és még a hamis sonka is finom volt rajta, akkor is, ha egyáltalán nem rajongok az ilyen hamisított ízekért, mert van elég zöldség a világon, hogy azokból fözzenek valami érdekeset, nem kell mindig csak azt a féltucatnyi állatot erőltetni mindig, még ilyen mesterséges ízekben is. Meg jó volt csak ott ülni, a színekben, félhomályban és beszélgetni hülye magyar punkokról, ételekről, és érezni, hogy ez most végre kurva jó. Ezután a terv az volt, hogy lennart-nál lesz egy kisebb házibuli aztán még valami, valahol, valakikkel. Visszamentünk hozzá, megint sétálva, nagyon sokat sétáltunk, de jó volt, mert berlinben még sétálni is jó. Odafele még be kellett menni egy ruhaboltba, hogy nőket nézzünk női ruhák között sétálgatva, vagyis egy nőt, aki ott dolgozik, és állítólag nagyon szép. Aznap nem dolgozott. Visszaérve a lakásban ittunk pár sört, megérkezett a nagyon bájos, és barátságos Mayo, aki amellett, hogy tündéri, szereti eljátszani mások hogyan elégítik ki egymást orálisan. Ő a disco vietnam és noem basszusgitárosa. Szóval meghallgattuk a disco vietnam es noem lemezt, hogy felbosszantsuk, meg az új dramamine-t, amit éppen aznap fejeztek be münsterben és mindenkinek hallania kellett mindenhol, hogy elég jó e. Befutott aztán svéd Robin is, aki egy nagyon fura hipster punk, olyan fajta, aki ijedtnek tűnik mindig, mint általában a hipszterek, akik csak viselnek ruhákat és nem pedig hordják őket, akik csak úgy vannak, és igazán nem szeretnek semmit, csak ismernek párat, és mindezt az elveszettségét azzal kompenzálja, hogy hipster lesz, hogy túlzásokba esik. De nagyon jó fej is egyben, meg barátságos, és egy próbateremben van a regualations-el. Elkezdődött a tetoválásmutogatás, ittunk sört és pálinkát aztán szivárogtak az emberek. Lányok, ismeretlen tagok, modern pets és blank pages tagok, egyszer csak ott volt vagy 20 ember, mindenki cigizett, a németek mindennel ki tudták nyitni a sörös kupakjaikat, mindenki rakosgatta fel a lemezeket, az egész szoba egy dj volt, én elkezdtem szédülni, néha csak ültem néztem magam elé, vagy Lennart-ra, boldog voltam, hogy emberek között vagyok egy nagyvárosban, és nem értek egy szót sem abból amit körülöttem beszélnek, a modern pets énekesével nerves-t énekeltünk egy kanapén ülve, össze vissza beszélgetett mindenki mindenről füveztünk. Aztán olyan három körül én hánytam, és mikor a többiek tovább mentek, én inkább maradtam aludni. Vagyis inkább elájultam egy ágyban. Lennart megint a csajánál aludt, aki mondjuk nem volt nála, mert elment mannheim-be. Amikor visszajött, elmentünk valami negyedbe, ahol állítása szerint a fiatalság és a klassz van. De nekem egész berlin az, így nem tudtam ott mennyivel lesz több. Leszállva a metróról pont a Short Fuse-os Seb-be és csajába akadtunk bele, akik kutyát sétáltattak. Beszéltem vele egy kicsit, csak sietett kajálni, de olyan kozmikus volt, hogy csak így találkoztunk az utcán. Aztán tettünk pár lépést és találkoztunk azzal a Goran nevű fickóval, aki mindig a kajálásról beszél. Akkor is ezt tette, de most nem a pizzáról tartott kiselőadást, hanem valamiről, amit tegnap főzött, ahelyett hogy eljött volna Lennart házibulijára. Olyan volt, az a pár méter mintha berlin a klassz punkok fővárosa lenne, és annak is most a mértani közepén lennénk, ahol összefut minden. Aztán meg megérkezett mayo is, de vele szándékunkban is állt találkozni. Sétálgattunk, sört ittunk az utcán, elmentünk egy bolha piacra, lemezeket nézegetni, aztán meg a yoyo-ba vegan burgereket enni. Ez a hely is tele volt punkokkal, és amit ettünk az is csak fokozta a szűnni nem akaró lelkesedésem. Hazakísértük mayo-t, lennart elmagyarázta mik azok a küzdelem kövek, beszélgettünk politikáról, meg a kúrásról és hazabuszoztunk, aztán lennart elmondta, hogy ő szeret magányos lenni így most tévézni szeretne kicsit, olyan egy-két órát, szóval én meg társalogtam a laptopján. A terv az utolsó estére az volt, hogy elmegyünk a surf nazi must die dobos / herpes énekes szülinapi bulijára. Ez valami ijesztően fura helyen volt, amiről nem tudtam eldönteni, egy stúdió, egy műhely, étterem vagy raktár akar lenni. Olyan hipszterek voltak ott, hogy feszéjezve éreztem magam. A szülinapi gyereknek pedig reménytelenre volt drogozva a tekintete, hiába volt szép, annyira szerencsétlennek tűnt, hogy az hihetetlen. Később egymagában kokózott, mi meg svéd robinnal meg a nagyon csúnya, elfszerű barátjával beszélgettünk egész este. Lennart elmesélte, hogyan pisálták szájba egymást a press gang basszerosával, az elfszerű kis ürge, aki az este későbbi részében megpróbált sokszor nekifutásból távolba ugrani, azt mesélte el hogyan kardoztak a húgysugaraikkal egy lánnyal. Azért ez a hely is olyan volt, hogy jó volt látni a valóság ezen szeletét, de örültem, hogy normálisabb vagyok, mint ezek az emberek. Vagyis igazából ők azok, akik rém normálisak és ezzel a hülye külsőségekkel foglalkoznak csak. Azt tervezik órákig hogyan nézzenek ki szarul, vagy máshogy, és vonuljanak ki a világból az öltözékükkel, de ez csak egy rohanás maguk elől, gondolom. Azért jól éreztem magam, és boldog voltam, hogy ott vagyok. Mert miért ne lennék az? Már harmadik napja csak bulikból bulikba és éttermekből éttermekbe szédelegtünk, érdekes emberekkel ismerkedtem meg, és sosem éreztem azt, hogy nem jó, ami történik. Olyan éjfél körül mindenki elunta a külvárost ezért pik-pak eltűnt az összes ember. Kicsit még ölelkeztünk az ünnepelttel aztán elmentünk keresni egy kocsmát. Az utcán találtunk 10 eurót, ebből ittunk is valami nagyon fura lépcsős helyen egy sört. Beszélgettünk már nem tudom miről. Azt hiszem fasz trükkökről. Amikor a férfiak a péniszükkel formáznak meg különböző állatokat vagy helyzeteket. A svédek mentek egy irányba, mi még éjszakai buszoztunk, beszélgettünk a pornóról, beszélgettünk az ágyban, ölelkeztünk egy kicsit verbálisan, egymásnak háttal fekve, aztán elaludtam. Reggel összekaptam maga, kikísért a buszmegállóba. Kapott egy idegrohamot, hogy nem jön a busz mert ő utál várni, akkor megértettem, hogy honnan az a sok düh, meg geciség amiket lemezeken hoz, és tényleg kicsit kattant figura Lennart. Pl állandóan hangokat ad ki, meg forgatja a fejét, de baromi bájosan. Látszik, hogy nagyon frusztrált, de közben meg nem tudom, olyan harmonikusan zajos személyiség, aki együtt tud élni minden bajával. Tényleg jó volt vele összetalálkozni. És úgy éreztem egész hétvégén, mintha inkább lennék a lakótársa, mint egy turista, akit szórakoztatni kell. Megjött a busz, felszálltam, megtaláltam a vágányom, és megnyugodtam. De úgy, hogy lehet egy éltre megnyugodtam. Elmentem berlinbe egyedül, mindig megtaláltam, amit kellett magamtól, jól éreztem magam, jó emberek között, összejött. Nem tudom, gondolom nem ez felnőttnek lenni, de mégis jó érzés, hogy magamra hagyatkozva is történnek velem jó dolog. És boldog voltam. És a kurva hosszú úton hazafele, hallgattam zenét, és minden zenekarba beleszerettem, csak úgy jó volt zenét hallgatni, ülni a vonaton, és érezni azt, hogy ezt megcsináltam. És nem kell félnem a világtól, meg az élettől. És persze a punk is kurva jó. Mert mi ez, ha nem egy alternatíva. Hogy csak úgy elmehetünk bárhova, és nem turisták vagyunk, hanem haverok.