don't put out!

ez az írásom azért olyan bénán újságszerű mert e new noise-ba írtam, csak amikor engem felvettek, meg is szűnt a lap. azóta mondjuk írok olyan helyre, amiről mindig is álmodtam, mondjuk pénzt nem kapok érte. DE! lejátsszák ezt a filmet a hónapban: http://www.facebook.com/events/165726516919029/ és akkor végre nem kell mindenkinek külön könyörögnöm, hogy nézze meg.

Ha van még szent tehene a kapitalizmusnak, akkor a film az. Egy filmet még mindig drága előállítani és nagyrészt csak egy szűk, hierarchikus kör készítheti. Zenét már bárki játszhat, könyvet évszázadok óta írnak csak úgy maguktól emberek, az amatőr sportok pedig annyira nyilvánvalók, hogy néha el is feledkezünk róla, ezekből iparág nőtt ki.

És ha van egy csúcs, amire állandó jelleggel próbálják felhajtani ezt a szenttehenet, az nem nagyon lehet más, mint a rock and roll. Majdnem minden évben piacra kerül egy kisebb vagy nagyobb volumenű egész estés film, ami a zene egy szeletét, de egyben a rock and roll életérzést szándékozik vászonra vinni, és értékesíteni a nézőknek. A legtöbb ilyen próbálkozásnak persze teljes katasztrófa az eredménye. Vagy a zenészek hülyék a filmkészítéshez, vagy a filmesek a zenéhez. Néha túl sokat merítenek, de keveset fognak, és van, hogy nem is oda nyúlnak ahol egyáltalán bármi esély lenne egy hiteles, de egyben szórakoztató alapanyag kihalászásához. Az egyik legutóbbi ilyen földbe állt kísérlet a Runaways zenekar, egész estés biopic filmje volt, ami annyira jól sikerült, hogy nekem még kedvem sem volt megnézni. Valószínűleg azért, mert előtte már láttam a tökéletes filmet, ami összefoglalja milyen, az igazi rock and roll, miközben nők állnak a színpadon. A Ladies and Gentlemen, The Fabulous Stains egy 81-82es film, amit Lou Adler rendezett, akinek ez a második és egyben utolsó filmje volt. Ha kell egy foglalkozást aggatni Adler-re, akkor sokkal inkább hívhatnánk lemez producernek. Bár nem punk gyökerekkel rendelkezik, gondolom leginkább a forgatókönyvnek köszönhetően mégis sikerült egy olyan filmet készítenie, amin még az én maximum rock and roll-lal átmosott agyammal is meg tudtam hatódni. A film két fő témája az, hogy hogyan tudják megvalósítani magukat, egy erősen maszkulin közegben nincstelen, fiatal és zavarodott lányok, és mit tesz velük az a gépezet, ami többek közt ezt a filmet is legyártotta és eladta. Főbb szerepekben a még hamvas Diane Lane és Laura Dern játszanak, de feltűnik a Sex Pistols és a Clash fele-fele is, mint a Stains turnépartnerét játszó zenekar tagjai. Továbbá egy erős jelenetben szerepel a Black Randy and the Metro Squad enyhén obskurus new wave zenekar is, de ez már inkább az érdekesség része, mint valami lényeges információ. A film egy zenekar példáján keresztül pontosan végig viszi azt, hogy mi történt a punkkal olyan 76-tól 78ig. Hogyan értette félre a jelentőségét a média, a rajongók, a zene ipar, és hogyan korcsosultak el, merültek homályba olyan eszmék, amik akár kulturális forradalomhoz is vezethettek volna. Az enyhén steril és stilizált környezetben az események felpörgésének katalizátora, egy olcsó botrányos kijelentés, bele egy élő adásba. Ami úgy rázza meg a középosztály lábáztatós nyugalmát, ahogy mondjuk Sid Vicious hathatott, bármikor is filmezték le. Ettől a pillanattól aztán az játszódik le, ami szokott. A Stains lányok, egyedi, de könnyen utánozható megjelenése egy kinyilatkoztatás lesz megannyi tini számára, kísérő zenekarból fő műsorszám lesznek, ahogyan mondjuk a Nirvana dobbantott a Tad vagy akár a Sonic Youth mellől. Aztán jön egy mendezser aki jobbat akar magának, mint a zenekarnak, a média, akik fanyalgó arccal mutatják meg, milyen az amikor a fiatalok új önkifejezéséből, még több háborgó nézőt verbuválnak a tévék elé, és a rajongók akik az önkifejezést apróért akarják megvásárolni, előre megszaggatott pólók formájában. Amiért ez a film különleges mégsem ez az elcsépelt tanmese, hanem mindaz, ami a háttérben zajlik. Magával a Stains-el kapcsolatban nekem a kedvenc tényem az, hogy nincs dobosuk. Se képen, se hangban. Adler-ék ezzel kimondatlanul is megteremtettek egy olyan üzenetet, ami nem mást sugall, minthogy ha mondani valónk van, azt foggal körömmel ki kell szednünk magunkból, nem szabad olyan apróságokon leragadni, amit mások hiánynak fognának fel. Ezzel az ártatlan húzással a Stains már szerethető, mert egy pillanatra sem hitetik el velünk, hogy ők is csak egy az átlag zenészek közül, akik megírtak pár közepes számot, és ebből öltönyös emberek parancsára pár potmétert eltekerve máris rádió slágerek születtek. A Stains azért került a reflektor fénybe, mert itt van három lány, akik szakítva minden konvencióval kiálltak a színpadra, mert ott akartak lenni, nekik úgyis mindegy, veszteni valójuk semmi, mondanivalójuk viszont annál több. Számomra a filmben két csúcsjelent van. Az egyik amikor Laura Dern anyja egy tévé riportban elmeséli, hogyan nevelték bele a szülei azt, hogy ő semmi sem lehet soha és hogyan adta tovább ezt a gondolatot lányába passzívan, és most hogy látja őket a színpadon mérhetetlenül boldog. A másik pedig az amikor Ray Winstoné, mint a Looters kifütyült frontembere, egy tükröt tart a Stains megvezetett rajongói elé, akik nem csak magukat, hanem a rendszert is látják visszaverődni, ami elhitette velük, végre felemelkedhetnek a fojtogató semmiből, de igazából csak egyszerű vásárlók maradtak egy kicsit színesebb ruhákban. Ez a kollektív felismerés aztán visszavetődik Dian Lane karakterére is, és a Stains véget ér. A záró jelent fájdalmas cinizmussal egy New Wave, kezdeti Girl Band videó klippet mutat, amiben a Stains egykori tagjai beöltöztetve táncolnak magukra erőltetett mosollyal. Ezzel tudatosítva, hogy az önkifejezés megszűnt, és nekik a zene már csak egy üres szakma. Szerencsére a Riot Grrrl zenekarok ebbe nem nyugodtak bele ilyen könnyen és aztán megtették azt, amit ez a film is elkezdett.