[sofa king]

Mostanában unom a közösen elszívott cigarettákat, a projekt zenekarokat, akik mindig lefoglalják az emberi időpontokat a próbateremben, de sajnos úgysem lesz a legtöbből soha semmi, mert ez csak egy projekt, nem pedig egy zenekar és unom még, de kurvára a nosztalgiát. Amit imádok, az az amikor valami, amit szerettem régen, előkerül, és most még jobban szeretem. Mert az nem nosztalgia, hanem konstans szerelem. Punk szerelem. Itt úgysincs kor, korszak meg ilyen baromságok, csak jó zene és jobb gondolatok még jobb előadásban. Nekem ennyi bőven elég, hogy a szívem vonjon be a burokja alá, és ne csak a testemben dobogjon. Mert ezek örök értékek. Dühös kisgyereknek lenni. Megszállottja lettem a redlineoffside - élünk, felejtünk újrahasznosítunk-jának. A piros lemeznek. Imádtam mindig is az rlo-t, az egyik kedvenc zenekarom, és ha van abban valami jó, hogy értek magyarul az az, hogy őket hallgathatom. Ez a lemez persze sokkolt mindenkit, az irányváltásával, a komplex szövegekkel, a tagcserékkel, az első visszatérő koncerttel, ahol eljátszották majdnem az egészet, és mindenki csak állt, hogy ez most mi a fasz. És az az igazság, hogy sokáig én sem értettem ez mi a fasz, de most már értem. Ez a punk fasz. Ami azoknak keserű, akik bármilyen iróniát, vagy kúlt keresnek benne. Ebben nincs. Ez csak egy tökéletes punk lemez, mert csak punkoknak szól. És ha érted, akkor lehet te is egy vagy. Kevés olyan lemez van, amiben ennyire érezni a munkát. Az átvirrasztott éjszakákat, hogy a frusztráció milyen mélyéről lett felhozva. Hogy egy dal sem töltelék, egy sor sem üres rím kellék. És minden szó a helyén van, mondhatni minden hang dühből lett eljátszva, kivéve a kipapírzsebkendőzött teppingelések és szólók. Najó, minden hang dühből lett megírva, hogy a haragnak célpontja legyen. Olyan lemez ez, amilyet csinálni nem mindenki képes, vagy a franc tudja, de tényleg egybe van mozgatva millió kis darab, és mindegyik egyenként is kivillan a homogén összességből. Erre mondják azt, hogy mester mű, mert az. És a szövegek, minden hanggal együtt csak a cselekvést, ezt a munkát sugallják, hogy tenni kell. Annak is, aki hallgatja, valami ugyan ilyet, valami ugyan ilyen jót, vagy jobbat. Olyat, ami a sajátunk lesz, mindvégig kompromisszumok nélkül. Mert ez az egyetlen esélyünk. A jó zene nekem az, amit úgy játszanak, mintha nem lenne semmi veszteni valójuk, mert nem akarnak vele győzni, és ezzel megnyernek mindent. A szar zene meg szerintem az, amivel meggyőzni akarnak mindenkit és ezért egyből el is veszítenek mindent. Vagy csak azt, hogy tudjon érdekelni. Ez a lemez annyira komoly, annyira elkeseredett, de egyben megállíthatatlan, hogy néha már ijesztő. De egyben fájdalmasan is szép, hogy tényleg komolyan van véve, és lehet még ma is hinni benne. Sőt egyre inkább, egyre jobban. A szar fényt kap, de megvilágításba kerül a lapát is, amivel el lehet tűntetni, és hogy ezért nyúl e az akit zavar, az már csak rajta múlik. Nem fogok hazudni, a barátaim játszanak ezen a lemezen, mégis amikor hallgatom és kiver a libabőr én is csak egy rajongó leszek, és amint vége a lemeznek, egyből ölelgetném őket, ahogy tettem gepárddal, amikor levittek pólót árulni veszprémbe, de én inkább a színpadon karolgattam koncert közben. És persze kicsit megremeg a szám annál a sornál, hogy valaki lefesti, valaki leírja, vagy egy barátja vállán magából kisírja és arra a rengeteg éjszakjára gondolok, amikor kisírtunk magunkból minden bánatunk. De ezért is szép a punk, hogy akik ilyet voltak képesek létre hozni, ők csak a barátaid, előtte is azok voltak, utána is azok maradtak. Ha meg nem lennének azok, akkor is ugyan úgy megtalálnám őket, mint igazi embereket a lemezben. Mert amit játszanak az nem csak lelket önt belém, hanem seggberúg, addig, amíg meg nem próbálok én is valamit csinálni, ami a közelében van ennek a jónak. Annyira tökéletes ez a lemez, mint a részegen, késő éjjel a falnak mondott gyűlölet beszéd, amit senki sem hall, és éppen ezért mélyen őszinte és pontos. Ezért is veszélyes, hogy kikerült ez, mert nem csak pillanatnyi megnyugvást kölcsönöz. Sőt azt sohasem, mert egyáltalán nem vicces, vagy félvállról vehető. Akinek az, az egy fasz. A dühös, kívülállás hangjai ezek. Okos, fiatal és ronda. Befészkelik a gondolatok magukat az agyamba, körbe nézek mi az, ami szar és azon leszek, mi az, amit ez ellen tenni tudok, legyen az kuka borogatás, vagy a hatalom megdöntése. Ez a lemez nem átölel, hanem kézen fog, és kicsit magával ránt, hogy induljak el. Nem válaszokat ad, hanem beindít egy folyamatot az agyamban, hogy előbb kérdőjelezzek meg mindent, és próbáljam meg a válaszokat magam megtalálni. Ez a legkevésbé elbaszott lemez amit szeretek. A bizarr már tényleg az benne, hogy annyira komolyan veszi magát, minden mozzanatában, hogy az már gyerekes. Én meg hogyan tudnék ellenállni annak, hogy valaki gyerekesen komolyan veszi magát?

Hétvégén pszicho dávid debütált, mint a debütáló piresian beach dobosa, és elmentünk megnézni. Furcsa milyen párhuzamos világ van minden és a punk koncertek meg azok közössége között, és hogy ennyi év koncertre járás után, ha közegemen kívül vagyok még mindig olyan érzés, mintha egy összezavarodott kisgyerek lennék, akinek új, érthetetlen és túl sok minden és mindenki. Ez persze nem a boldog és szépen felöltözött emberek hibája gondolom. Lehet nem akarnak ők igazából sehogy se viselkedni, és éppen ezért ilyen furák, vagy nem tudom, minden esetre, nem éreztem magam jól köztük, ami csak még jobban odaláncol ahova tartozom. A koncert pedig olyan igazán semmilyen volt. Dávid jól dobolt, de dávid mindig jól dobol, ha előtte nem velünk lóg egy fél napot, és hallgatja a faszságainkat, meg issza magát rommá. És ahhoz képest, hogy első koncertjük volt, már úgy a zenekaron belül, valakiknek az első első, nem látszott annyira a szűzies szenvelgés. Persze halk volt, és a szoba fakón, bús, de egyben ilyen femininen klasszul misztikus hangulata nem jött vissza, mert a lényegből nem lehetett semmit se hallani. Se az egy személyből, akinek van egy kísérő zenekara, se abból, hogy hogyan megy ez, mint zenekar. De én nem is nagy csodára vártam. Csak arra, hogy lássam dávidot dobolni. És ezt megkaptam. Eddig úgy voltam vele, hogy stúdiózni olyan, mint amikor egy nagyon jó napról csinálsz egy pillanatképet, amin mindenki rajta van, de tökéletes csoportképek szinte nem is léteznek. A Piresan Beach aznap este nem tudott egy nagyon jó napot csinálni, koncerttel tényleg nehéz egy egész napot megszépíteni, itt is csak képek jöttek fel, amik persze pillanatokra tökéletesek voltak, csak fél órán keresztül, erről el tudott kalandozni a figyelmem, és inkább néztem a vérző fejű normális embereket. Tényleg remélem, hogy nemsokára a színpadra tudják vinni a hálószoba hangulatot, akkor is, ha van dob meg erősítők 10-esre tekerve. Egy hálószoba lehet zajos is, mert nem az a lényege, hogy ne ébresszük fel a lakásban alvókat, hanem az, hogy a saját világunkban azt csinálunk, amit csak akarunk, ezért annyira hangosak is lehetünk, ahogy csak tetszik, ettől a báj nem múlik el. A kávétól is csak gyorsabban álmodunk.

Nem nagyon jutott el hozzám ez a hálószoba forradalom, mert nem is nagyon érdekel. Engem a tinédzser hálószoba zaj érdekel. Sokszor elmondtam, hogy a punkot nekem egyedül az akasztja meg, hogy nagyok az átfutási idők, és a folyamatosságot, csak turnékon lehet érezni, amíg monotóniába nem hajlanak azok is. Ezért valamennyire irigy is lehetnék, arra az üdvözlendő dologra, hogy emberek magukat veszik fel, ahogy unalomból énekelnek céltalan hétvégéken. Csak vagy annyira tudok ehhez komolyan viszonyulni, mint amennyire ők gondolják komolyan, mert én szeretek komolyan szeretni dolgokat. Vagy az zavar, hogy a lo-fi bénázás egy lehetőség volt arra, hogy mindenki megmutathassa, mit akar és ebből olyan csodálatos dolgok lettek, mint a beat happening vagy akár a guided by voices. Ezekben a zenekarokban volt valami, és ez csak ezen a csatornán tudott kijönni belőlük. Számokat akartak írni, és nem csak egy zenekar lenni, akit szeretnek. Nem egy eszköz volt arra, a 4 sávos keverő, hogy lehetőséget kapjanak pillanatnyi tündöklésre. El akartak mondani valamit, de ezt csak egy torz zajos csatornán keresztül tudták, amit nem is bántak. És nem úgy voltak vele, hogy nahát, már az is elég, hogy csak torz és zajos vagyok ahhoz, hogy elérjek valamit. Aztán majd a hétvégén kitalálok valamit. A spontenaitás, ha működik, a legjobb dolog tud lenni a világon, de amikor minden csak spontenaitás, és inkább egy béna rutin, séma, és üres frázisok mintsem a régóta gyülemlő gondolatok, érzelmek, frusztráció kiszabadulása, azzal nekem nem kell foglalkoznom. Talán ezért is magaslik ki a Piresian Beach, mert annak a zenekarnak még mindig egy rajongó a lelke. Vagy legalább valaki olyan, aki a béna srácokkal sörözik hajnalban és nem seggfej zenei producerekkel. Aztán másnap éjjel nem is volt idegen kazettáról hallgatni, az eddigi diszkógráfiát, az ébren maradáshoz és fanzine ragasztgatáshoz.

Akkor már elmondom, hogy az akusztikus punkot is ezért gyűlölöm. Mert az nem punk, hanem csak béna tábortűzi zene, ami nem mer béna tábortűz zene lenni. A punk zene akusztikusan is ijesztő, és én voltam akusztikus punknak csúfolt koncerteken, azokon még a szüleim is megtalálnák a számításuk, vagy pont hogy unalmas lenne nekik inkább, mint bármi más. Ez csak egy olcsó módja annak, hogy valaki kifejezze magát és nem elég bátor ahhoz, hogy punk létére, kilépjen a punkból. A zajt szeretem még mindig. Mert az sokkal jobb. Sokkal kockázatosabb. Mert a zaj, az akusztikusan is zaj, a zaj az halkan is zaj. Ami meg nem zaj, az hangosan is halk lesz.

Kedvenc zenekarom ezen a héten a Panzram volt, meg az ő sátáni, morajló hangzivataruk. Egyben ördögi, és perverz módon dallamos is. Vagy csak én érezem magam biztonságban ebben a nihilistának tűnő káoszban. Mint az erős paprika a fülnek, egyszerre fáj, és akarok még többet. Az összeomlás gyönyörű hangjai. Elkeseredett üvöltözés, és szakadásig kitépett húrok, egy pincében, ahol kurva sötét van. És csak sűrű, sűrű, sűrű hangörvények, ahogy körbe körbe mennek, fenyegetően. Verőfényes nappal akarom őket hallgatni, olyan boldog vagyok ettől az elbaszott durva zenétől. Imádom még a Nomos lp-t is, amin Lennart kiüvölti minden agymenését. Miközben megy a monoton agybaszás és agyfacsarás. Elkeseredettséggel teli, nagy ívű noise rock, olyan, amit azok játszanak, akik nyelik egésznap a szart, aztán fáradtan még megrázzák magukat és addig isznak, és zajonganak a pincében, amíg fel nem jön a nap, hogy megint megrázzák magukat és alvás nélkül menjenek vissza a gyáraikba. És ha nem ebbe tennék a frusztrációjukat, akkor csak az öklüket ütnék véresre lehányt falakon. Annyira masszívan egyben van az egész lemez, és pszichopata lendület tüzeli a középtempós néhol monoton, néhol viszont eléggé kinyíló számokat, hogy bár minden másodpercet érezni, mint egy jó és hosszú könyvnek, ennek is örülök, hogy végig van mit észrevenni, rajongani, megtalálni benne saját magam. Itt van nagyon a 90-es évek jó része, és néha egész melodikusan dolgozzák fel a melankóliát. A maga bizarr módján olyankor, zavarba ejtően szép, mintha egy érzelmi fogyatékos próbálná kifejezni a szerelmét valami reménytelenül esetlen gesztussal. Fogva tart a puerto rico flowers hátborzongató szívtelensége is. Az ilyen tényleg térzene, mert ennyire kevés hangszerrel, először felhúzni egy baszott nagy teret és hangulattal azt feltölteni mind a nyolc sarkáig. A szövegek, meg annyira durván személyesek, hogy a sorok festik fel a határvonalakat, hogy mennyire távolról nézhetjük csak a csávó tragédiáját. Egy megtört seggfej szenved, de mégis annyira őszinte és annyira tisztában van magával, és lesz ettől kicsit törvényszerűleg elfogadott minden, ami történik vele, hogy együtt érzek vele. Megértem. És azonosulok is. A fájdalom az fájdalom bárkinek is fájjon. Férfiak pincékbe zárt elkeseredettsége, és mind kinyúlik a punk határain túlra, úgy hogy a gyökereik még mindig ott vannak. Ezt is imádom, hogy úgy terjed szét a keserűség a zene külső peremeire, ha a punk az origó, hogy mindig megmarad az az ártatlanság, amit imádok. És ha ilyen jól szól a fájdalom, talán nem is baj, hogy bennem is van valamennyi. Itt az ősz, és fogynak a világos órák, meg a meleg levegő. De szerencsére a hűvös éjszakákban is találok megnyugvást ezeknek a zenekaroknak köszönhetően, ha beteszem a fülhallgatóm. Lehet ez az én folytonosságom a punkban, a fejhallgató zene, az éjszakák, meg hogy mindig kedvem támad erről gépelni.