Mostanában unom a közösen elszívott cigarettákat, a projekt zenekarokat, akik mindig lefoglalják az emberi időpontokat a próbateremben, de sajnos úgysem lesz a legtöbből soha semmi, mert ez csak egy projekt, nem pedig egy zenekar és unom még, de kurvára a nosztalgiát. Amit imádok, az az amikor valami, amit szerettem régen, előkerül, és most még jobban szeretem. Mert az nem nosztalgia, hanem konstans szerelem. Punk szerelem. Itt úgysincs kor, korszak meg ilyen baromságok, csak jó zene és jobb gondolatok még jobb előadásban. Nekem ennyi bőven elég, hogy a szívem vonjon be a burokja alá, és ne csak a testemben dobogjon. Mert ezek örök értékek. Dühös kisgyereknek lenni. Megszállottja lettem a redlineoffside - élünk, felejtünk újrahasznosítunk-jának. A piros lemeznek. Imádtam mindig is az rlo-t, az egyik kedvenc zenekarom, és ha van abban valami jó, hogy értek magyarul az az, hogy őket hallgathatom. Ez a lemez persze sokkolt mindenkit, az irányváltásával, a komplex szövegekkel, a tagcserékkel, az első visszatérő koncerttel, ahol eljátszották majdnem az egészet, és mindenki csak állt, hogy ez most mi a fasz. És az az igazság, hogy sokáig én sem értettem ez mi a fasz, de most már értem. Ez a punk fasz. Ami azoknak keserű, akik bármilyen iróniát, vagy kúlt keresnek benne. Ebben nincs. Ez csak egy tökéletes punk lemez, mert csak punkoknak szól. És ha érted, akkor lehet te is egy vagy. Kevés olyan lemez van, amiben ennyire érezni a munkát. Az átvirrasztott éjszakákat, hogy a frusztráció milyen mélyéről lett felhozva. Hogy egy dal sem töltelék, egy sor sem üres rím kellék. És minden szó a helyén van, mondhatni minden hang dühből lett eljátszva, kivéve a kipapírzsebkendőzött teppingelések és szólók. Najó, minden hang dühből lett megírva, hogy a haragnak célpontja legyen. Olyan lemez ez, amilyet csinálni nem mindenki képes, vagy a franc tudja, de tényleg egybe van mozgatva millió kis darab, és mindegyik egyenként is kivillan a homogén összességből. Erre mondják azt, hogy mester mű, mert az. És a szövegek, minden hanggal együtt csak a cselekvést, ezt a munkát sugallják, hogy tenni kell. Annak is, aki hallgatja, valami ugyan ilyet, valami ugyan ilyen jót, vagy jobbat. Olyat, ami a sajátunk lesz, mindvégig kompromisszumok nélkül. Mert ez az egyetlen esélyünk. A jó zene nekem az, amit úgy játszanak, mintha nem lenne semmi veszteni valójuk, mert nem akarnak vele győzni, és ezzel megnyernek mindent. A szar zene meg szerintem az, amivel meggyőzni akarnak mindenkit és ezért egyből el is veszítenek mindent. Vagy csak azt, hogy tudjon érdekelni. Ez a lemez annyira komoly, annyira elkeseredett, de egyben megállíthatatlan, hogy néha már ijesztő. De egyben fájdalmasan is szép, hogy tényleg komolyan van véve, és lehet még ma is hinni benne. Sőt egyre inkább, egyre jobban. A szar fényt kap, de megvilágításba kerül a lapát is, amivel el lehet tűntetni, és hogy ezért nyúl e az akit zavar, az már csak rajta múlik. Nem fogok hazudni, a barátaim játszanak ezen a lemezen, mégis amikor hallgatom és kiver a libabőr én is csak egy rajongó leszek, és amint vége a lemeznek, egyből ölelgetném őket, ahogy tettem gepárddal, amikor levittek pólót árulni veszprémbe, de én inkább a színpadon karolgattam koncert közben. És persze kicsit megremeg a szám annál a sornál, hogy valaki lefesti, valaki leírja, vagy egy barátja vállán magából kisírja és arra a rengeteg éjszakjára gondolok, amikor kisírtunk magunkból minden bánatunk. De ezért is szép a punk, hogy akik ilyet voltak képesek létre hozni, ők csak a barátaid, előtte is azok voltak, utána is azok maradtak. Ha meg nem lennének azok, akkor is ugyan úgy megtalálnám őket, mint igazi embereket a lemezben. Mert amit játszanak az nem csak lelket önt belém, hanem seggberúg, addig, amíg meg nem próbálok én is valamit csinálni, ami a közelében van ennek a jónak. Annyira tökéletes ez a lemez, mint a részegen, késő éjjel a falnak mondott gyűlölet beszéd, amit senki sem hall, és éppen ezért mélyen őszinte és pontos. Ezért is veszélyes, hogy kikerült ez, mert nem csak pillanatnyi megnyugvást kölcsönöz. Sőt azt sohasem, mert egyáltalán nem vicces, vagy félvállról vehető. Akinek az, az egy fasz. A dühös, kívülállás hangjai ezek. Okos, fiatal és ronda. Befészkelik a gondolatok magukat az agyamba, körbe nézek mi az, ami szar és azon leszek, mi az, amit ez ellen tenni tudok, legyen az kuka borogatás, vagy a hatalom megdöntése. Ez a lemez nem átölel, hanem kézen fog, és kicsit magával ránt, hogy induljak el. Nem válaszokat ad, hanem beindít egy folyamatot az agyamban, hogy előbb kérdőjelezzek meg mindent, és próbáljam meg a válaszokat magam megtalálni. Ez a legkevésbé elbaszott lemez amit szeretek. A bizarr már tényleg az benne, hogy annyira komolyan veszi magát, minden mozzanatában, hogy az már gyerekes. Én meg hogyan tudnék ellenállni annak, hogy valaki gyerekesen komolyan veszi magát?

Hétvégén pszicho dávid debütált, mint a debütáló piresian beach dobosa, és elmentünk megnézni. Furcsa milyen párhuzamos világ van minden és a punk koncertek meg azok közössége között, és hogy ennyi év koncertre járás után, ha közegemen kívül vagyok még mindig olyan érzés, mintha egy összezavarodott kisgyerek lennék, akinek új, érthetetlen és túl sok minden és mindenki. Ez persze nem a boldog és szépen felöltözött emberek hibája gondolom. Lehet nem akarnak ők igazából sehogy se viselkedni, és éppen ezért ilyen furák, vagy nem tudom, minden esetre, nem éreztem magam jól köztük, ami csak még jobban odaláncol ahova tartozom. A koncert pedig olyan igazán semmilyen volt. Dávid jól dobolt, de dávid mindig jól dobol, ha előtte nem velünk lóg egy fél napot, és hallgatja a faszságainkat, meg issza magát rommá. És ahhoz képest, hogy első koncertjük volt, már úgy a zenekaron belül, valakiknek az első első, nem látszott annyira a szűzies szenvelgés. Persze halk volt, és a szoba fakón, bús, de egyben ilyen femininen klasszul misztikus hangulata nem jött vissza, mert a lényegből nem lehetett semmit se hallani. Se az egy személyből, akinek van egy kísérő zenekara, se abból, hogy hogyan megy ez, mint zenekar. De én nem is nagy csodára vártam. Csak arra, hogy lássam dávidot dobolni. És ezt megkaptam. Eddig úgy voltam vele, hogy stúdiózni olyan, mint amikor egy nagyon jó napról csinálsz egy pillanatképet, amin mindenki rajta van, de tökéletes csoportképek szinte nem is léteznek. A Piresan Beach aznap este nem tudott egy nagyon jó napot csinálni, koncerttel tényleg nehéz egy egész napot megszépíteni, itt is csak képek jöttek fel, amik persze pillanatokra tökéletesek voltak, csak fél órán keresztül, erről el tudott kalandozni a figyelmem, és inkább néztem a vérző fejű normális embereket. Tényleg remélem, hogy nemsokára a színpadra tudják vinni a hálószoba hangulatot, akkor is, ha van dob meg erősítők 10-esre tekerve. Egy hálószoba lehet zajos is, mert nem az a lényege, hogy ne ébresszük fel a lakásban alvókat, hanem az, hogy a saját világunkban azt csinálunk, amit csak akarunk, ezért annyira hangosak is lehetünk, ahogy csak tetszik, ettől a báj nem múlik el. A kávétól is csak gyorsabban álmodunk.

Nem nagyon jutott el hozzám ez a hálószoba forradalom, mert nem is nagyon érdekel. Engem a tinédzser hálószoba zaj érdekel. Sokszor elmondtam, hogy a punkot nekem egyedül az akasztja meg, hogy nagyok az átfutási idők, és a folyamatosságot, csak turnékon lehet érezni, amíg monotóniába nem hajlanak azok is. Ezért valamennyire irigy is lehetnék, arra az üdvözlendő dologra, hogy emberek magukat veszik fel, ahogy unalomból énekelnek céltalan hétvégéken. Csak vagy annyira tudok ehhez komolyan viszonyulni, mint amennyire ők gondolják komolyan, mert én szeretek komolyan szeretni dolgokat. Vagy az zavar, hogy a lo-fi bénázás egy lehetőség volt arra, hogy mindenki megmutathassa, mit akar és ebből olyan csodálatos dolgok lettek, mint a beat happening vagy akár a guided by voices. Ezekben a zenekarokban volt valami, és ez csak ezen a csatornán tudott kijönni belőlük. Számokat akartak írni, és nem csak egy zenekar lenni, akit szeretnek. Nem egy eszköz volt arra, a 4 sávos keverő, hogy lehetőséget kapjanak pillanatnyi tündöklésre. El akartak mondani valamit, de ezt csak egy torz zajos csatornán keresztül tudták, amit nem is bántak. És nem úgy voltak vele, hogy nahát, már az is elég, hogy csak torz és zajos vagyok ahhoz, hogy elérjek valamit. Aztán majd a hétvégén kitalálok valamit. A spontenaitás, ha működik, a legjobb dolog tud lenni a világon, de amikor minden csak spontenaitás, és inkább egy béna rutin, séma, és üres frázisok mintsem a régóta gyülemlő gondolatok, érzelmek, frusztráció kiszabadulása, azzal nekem nem kell foglalkoznom. Talán ezért is magaslik ki a Piresian Beach, mert annak a zenekarnak még mindig egy rajongó a lelke. Vagy legalább valaki olyan, aki a béna srácokkal sörözik hajnalban és nem seggfej zenei producerekkel. Aztán másnap éjjel nem is volt idegen kazettáról hallgatni, az eddigi diszkógráfiát, az ébren maradáshoz és fanzine ragasztgatáshoz.

Akkor már elmondom, hogy az akusztikus punkot is ezért gyűlölöm. Mert az nem punk, hanem csak béna tábortűzi zene, ami nem mer béna tábortűz zene lenni. A punk zene akusztikusan is ijesztő, és én voltam akusztikus punknak csúfolt koncerteken, azokon még a szüleim is megtalálnák a számításuk, vagy pont hogy unalmas lenne nekik inkább, mint bármi más. Ez csak egy olcsó módja annak, hogy valaki kifejezze magát és nem elég bátor ahhoz, hogy punk létére, kilépjen a punkból. A zajt szeretem még mindig. Mert az sokkal jobb. Sokkal kockázatosabb. Mert a zaj, az akusztikusan is zaj, a zaj az halkan is zaj. Ami meg nem zaj, az hangosan is halk lesz.

Kedvenc zenekarom ezen a héten a Panzram volt, meg az ő sátáni, morajló hangzivataruk. Egyben ördögi, és perverz módon dallamos is. Vagy csak én érezem magam biztonságban ebben a nihilistának tűnő káoszban. Mint az erős paprika a fülnek, egyszerre fáj, és akarok még többet. Az összeomlás gyönyörű hangjai. Elkeseredett üvöltözés, és szakadásig kitépett húrok, egy pincében, ahol kurva sötét van. És csak sűrű, sűrű, sűrű hangörvények, ahogy körbe körbe mennek, fenyegetően. Verőfényes nappal akarom őket hallgatni, olyan boldog vagyok ettől az elbaszott durva zenétől. Imádom még a Nomos lp-t is, amin Lennart kiüvölti minden agymenését. Miközben megy a monoton agybaszás és agyfacsarás. Elkeseredettséggel teli, nagy ívű noise rock, olyan, amit azok játszanak, akik nyelik egésznap a szart, aztán fáradtan még megrázzák magukat és addig isznak, és zajonganak a pincében, amíg fel nem jön a nap, hogy megint megrázzák magukat és alvás nélkül menjenek vissza a gyáraikba. És ha nem ebbe tennék a frusztrációjukat, akkor csak az öklüket ütnék véresre lehányt falakon. Annyira masszívan egyben van az egész lemez, és pszichopata lendület tüzeli a középtempós néhol monoton, néhol viszont eléggé kinyíló számokat, hogy bár minden másodpercet érezni, mint egy jó és hosszú könyvnek, ennek is örülök, hogy végig van mit észrevenni, rajongani, megtalálni benne saját magam. Itt van nagyon a 90-es évek jó része, és néha egész melodikusan dolgozzák fel a melankóliát. A maga bizarr módján olyankor, zavarba ejtően szép, mintha egy érzelmi fogyatékos próbálná kifejezni a szerelmét valami reménytelenül esetlen gesztussal. Fogva tart a puerto rico flowers hátborzongató szívtelensége is. Az ilyen tényleg térzene, mert ennyire kevés hangszerrel, először felhúzni egy baszott nagy teret és hangulattal azt feltölteni mind a nyolc sarkáig. A szövegek, meg annyira durván személyesek, hogy a sorok festik fel a határvonalakat, hogy mennyire távolról nézhetjük csak a csávó tragédiáját. Egy megtört seggfej szenved, de mégis annyira őszinte és annyira tisztában van magával, és lesz ettől kicsit törvényszerűleg elfogadott minden, ami történik vele, hogy együtt érzek vele. Megértem. És azonosulok is. A fájdalom az fájdalom bárkinek is fájjon. Férfiak pincékbe zárt elkeseredettsége, és mind kinyúlik a punk határain túlra, úgy hogy a gyökereik még mindig ott vannak. Ezt is imádom, hogy úgy terjed szét a keserűség a zene külső peremeire, ha a punk az origó, hogy mindig megmarad az az ártatlanság, amit imádok. És ha ilyen jól szól a fájdalom, talán nem is baj, hogy bennem is van valamennyi. Itt az ősz, és fogynak a világos órák, meg a meleg levegő. De szerencsére a hűvös éjszakákban is találok megnyugvást ezeknek a zenekaroknak köszönhetően, ha beteszem a fülhallgatóm. Lehet ez az én folytonosságom a punkban, a fejhallgató zene, az éjszakák, meg hogy mindig kedvem támad erről gépelni.

oasis childern

Helló ősz, helló dehidratáció, helló délutáni kávé paranoia, helló Új Microsoft Word dokumentum (7). Helló, mániákusan begépelt sorok a punkról, mert ez még mindig jó. Nem tudom mennyi idő telt el mióta rá se kattintottam az egészre, ide. De magyarázkodás helyett inkább elmondom két mondatban mi volt eddig. Először nagyon boldog voltam. Aztán meg kibaszott depressziós. Ezért nem írtam. Nem kellett volna szünet, de én adtam magamnak. Hogy, nem tudom mi történjen. Megijesztett amikor ismeretlen emberek gratuláltak azért, mert milyen jó ez, amit csinálok, és én nem értettem, ők hogyan érthetnek meg. Most már azt nem értem miért foglalkoztam ezzel. Hirtelen nem tudom azóta mi tetszett nagyon, de tudom, most úgy vagyok mindennel, hogy csak arra tudok figyelni mi tetszik. Amit mások csinálnak, amit nekem kéne csinálnom, amit néha csinálok. Hogy csak az első sorban tudok állni koncerteken és csak azt nézni zenekarok mennyire élvezik, hogy eljátszhatják a számaikat, kis koncerteken, kis termekben, és ez nagydolog, talán a legnagyobb. Akkor, ahogy elnézem őket az. Ha ezt nem látom, inkább kijövök a teremből és beszélgetek valakivel. Nagy dolgokról. Még mindig érdekel a munka zenekarok számai mögött, hogy valakik hónapokig rohadnak próbatermekben, hogy aztán kiálljanak és eljátsszák azt, amire készültek. Ami szerintük jó, amit szerintük mindenképpen el kell játszaniuk. És valahol szégyellem is magam, hogy erre mi nem mindig voltunk képesek. Bár a közhiedelemmel ellentétben nem nihilisták voltunk, csak kipróbáltunk valami mást, ami nem jött össze. De legalább azokat a fanzine-jeimet, sosem adtam ki, amiket csak úgy begépeltem. Viszont, ha jó fanzine-t akartok olvasni, akkor olvassátok, el perez zine-jét a lunatic-ot. ( lunaticzin@gmail.com ) Érződik rajta, hogy egy lelkes gyerek írta, aki akart valamit csinálni. És ez annyira jó. Amikor a hétvégén egy elbaszott buliban voltunk, ahol volt egy példány és egy kanapényi lány lapozgatta át az oldalakat, semmit sem értve, hogy ez mi, miért létezik, ők is csinálhatnának ilyet, de mégsem teszik, akkor csak ránéztem Perezre és örültem neki, hogy megcsinálta ezt. És akkor már azt is elmondom, hogy az első Tekken koncert egy igazi jó élmény volt. Nem volt persze egy olyan igazi koncert vagy nem tudom. Inkább egy koncertélmény. Jó volt látni, ahogy ki-ki a maga módján és szándékából éppen meghal a színpadon, hogy ezek a számok el legyenek játszva, lehetőleg egyszerre. Kicsit persze olyan volt, mintha a beat happening játszana negative approach számokat, de benne volt az, amiért jó punk koncertre menni, amiért más egy punk koncert, mint minden más koncert. Hogy itt történetek vannak a zene mögött, emberek és nem tudás vagy legfőképpen tehetség, hanem inkább bátorság, és akarás. Meg kockázat. A srácok zajonganak, mert zajongani akarnak, és ez ellen senki sem tud tenni, sőt, mindenki mellettük van. Annyira jó látni zenekarok első koncertjén a sok, kíváncsi és támogató arcot, ilyenkor érzem azt, hogy ez egy közösség. Amikor kíváncsiak vagyunk a másikra, segítünk nekik, és támogatjuk őket, mert ezt kell tennünk, és mert amit ők csinálnak az jó. Azt unom, hogy sokaknak a diy az, hogy mások megcsinálják nekik, amit akarnak, de akik akarnak valamit csinálni, azokért sosem kár kinyúlni, és segíteni nekik, ahogy csak tudunk. Az már más dolog, amikor embereken segítenek, ők meg beleszarnak a fazékba, és másokat is magukkal húznak a szarba. De inkább beszéljünk jó dolgokról, vagy olyanokról, amik szót érdemelnek.
Nekem sincs fogalmam, hogy mi lesz. Néha csak sörtől ázott szakállú másodvonalbeli pop punk zenekarokra tudok támaszkodni, hogy ők foltozzák be a lyukakat a reményképemen. De úgyis minden jó lesz. Ezt mondja nekem még egy szétvert fejű fiú is, és mert a föld alatt mondta, egy több ponton penészesedő próbaperemben, én elhiszem neki is, mert ilyen helyeken senki sem hazudhat, meg mindenki másnak, mert csak nem hazudnak.  Vagy olyan lesz, amilyennek lennie kell. Valahol meguntam, hogy mindenki arról beszél milyennek kéne lennie a dolgoknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekem nincs vágyam vagy véleményem, és ha valami nem tetszik, azt nem mondom el. De, hogy témánál legyek, a punk olyan amilyen. Az egész élet olyan amilyenné tesszük, és ha éppen szar, akkor vagy próbáljuk meg jobbá tenni, azt viszont fölösleges elvárni, hogy magától legyen jobb. Mert sosem lesz. Amikor rengetegen azt kiáltották ki, hogy a rock and roll már ott tart, hogy az Iceage nagylemeze fogja megmenteni, ami egy kurva jó lemez, de fiatal gyerekek, akik nem tudták, hogy milyen jó lemezt fognak csinálni, csak így sikerült, mert hittek magukban, nem most fordultak először elő a zene történelemben. Csak a világ égett ki annyira a sok iróniától, a sok kettős jelentéstől, a sok szabálytól és körbe-körbe nézésről, hogy már csak ide lehet nyúlni ahhoz, ha valaki valami igazit akar hallani. Csak nehéz igaznak maradni, ha mindenki érted nyúlkál, és a zászlójára tűz, mint a legjobb dolgot, most éppen. El is mondok most egy kritikát. A legjobb dolog, ami az utóbbi egy évben történt a színtéren az a próbateremi és házi koncertek. Hogy a klubbok meg vannak kerülve, hogy amikor egy nagyobb házban ott van, tíznél több ember ott nem egy buli van, csak piálással és hülye sztorik egymásra halmozásával, hanem punk koncertek is történnek, és az emberek időt szakítanak arra, hogy kiénekeljék a frusztrációjukat. Csak sajnos ezeknek a koncertek a látogatása, a klubok megkerülése miatt mindig csak egy zárt közösség privilégiuma lesz. Nem hiszem, hogy embereknek ezek lennének az első koncertjeik, és így a titok, amit csinálunk, de egymás között megosztjuk, nem csak valami, amit a béna társadalom elől magunkba zárunk, hanem azok előtt is rejtve marad, akik esetleg kinyúlnának, hogy megosszák velünk az övéiket. Arról igenis tehetnek az idősebbek, hogy a fiataloknak mennyire van kedvük részt venni ebben az egészben. És kellenek a fiatalok. Az új emberek, az új gondolatok. Már attól is iszonyatosan boldog vagyok, ha emberek leültetnek és új számokat, új zenekarokat mutogatnak nekem, hogy ez tuti tetszene, amit mondok, amit érzek, amin átmegyek az pont olyan, vagy az ellentéte, mint ez a szám, ez a zenekar, ezt tedd rá egy válogatás kazettára, ha csinálsz egyet. És a többi. És csak ülök és nézem a barátaim arcát, ahogy vagy együtt énekelnek a számmal, vagy keresik az én arcomban azt az érzést, amit ők már megtaláltak ebben a dalban. Utána pedig hetekig nem tudok mást hallgatni, és még több új zenét akarok megismerni. Csak akkor már magamtól.  
Amik igazán felvillanyoztak mostanában az a 90-es évek komolyan vesszük magunkat az omladozó pincéinkben, ártatlan zajai. Legyen ez dallamos vagy akár pop punk, vagy zajos, najó kimondom, szenvedélyes hardcore punk. Amikor Spencer, Radon-t mutatott a vonat utunkon a velencei tóhoz, miután végig üvöltözve beszéltünk egymással a punkról, és előhúzott vagy 3 kifénymásolt column-ot a táskájából, különböző fanzineekből, amiket el kéne olvasnom, most itt helyben, és megbeszélnünk, aztán mutatta ezt a számot, a wasting time-ot, és az egész radon lemez olyan mint az a nap volt, hogy két ember csak megpróbálja magát jól érezni, és mert próbálkoztunk sikerült is, és pizzát ettünk meg úsztunk a kurva hideg és teljesen üres velencei tóban. Sört ittunk, és lógtunk egy kertben, egy hinta ágyon sütkérezve. Ugyan ez van mindabban a zavarodott, de mélyről jövő elcseszett csorda vokálban, és a kicsit megrogyott hangzásban, mintha egy pincében vették volna fel, úgy hogy mindenki előtt ott volt egy diktafon, aztán valami keverővel egybe játszották. A béna szólók, a püfölt dob, és közben az a tompa melankólia, ami körbe lengi az egészet, és a nyár utolsó elmúló napjait hozza, amikor még minden jó, de úgyis tudjuk, hogy vége lesz, és jön valami más. Együtt vagyunk a szarban, de legalább együtt vagyunk, zaklatott elkeseredés. Ez a tökéletes, dallamos punk. Radon.

Kaptam fanzine-eket is, sőt egy egész sorozatot, amit egy lány írt válogatás kazettákról és abban olvastam a Plow United-ről, akik egy teljesen elhanyagolható zenekar, de a youtube videóikon, amikor rosszul öltözött embereknek játszanak, nagyon lelkesen, nagyon bő pulcsikban, ártatlan pop punkot, akkor nem tudom ezt nem nagydolognak nézni. Pont olyan őket hallgatni, mint tapolcán volt látni majdnem az összes zenekart pár hete, azt a sok embert, akik mind csináltak valami jót. És kicsit érezni, hogy hozzájuk tartozom, ők az én színterem, és hát kurva jó érzés ennyi jó zenekart között lenni. Aztán pár héttel később meg látni a Kemény Henrik-et és az Imperial Spies-t egy kerti, meglepetés koncerten, a Hiteljugend és a lehet újra aktív Spark társaságában, szerbiában. És majdnemhogy csak én voltam az, aki még punk volt, és nem lépett fel, de így is, annyira jó volt hallani őket és érezni a feszültséget. Visszahatva, ez tetszik a Plow United lemezeken is, hogy kicsit túlmennek a számaik azon, hogy ők most felvettek pár dalt, amik igazán jók, és kifolyik, belőlük egy „nekünk ezt el kell mondanunk, mert senki sem hallgat meg minket itt a világ háta mögött” akarás. Ami részben a vesztesek örök nyugalmát sugározza, hogy azt csinálnak amit akarnak, a másik meg, hogy itt a semmi közepén tényleg csak ez maradt, hogy elszórakoztassák magukat, magukat eladó zenekarok, és összetörődő szívek között. És ez nem a középszerűség romantikája. Lehet, mert én látom így, de egy tökéletes szám meghallgatása, csak egy kicsivel ad többet annál, mint amikor meghallgatok egy tucat zenekart, és ők együtt adnak ki valami tökéleteset. Mindenki szót kap, csak akkor mondjanak is valamit, ami az övéké. Vagy mondják azt úgy, hogy az övéké legyen.  
Akkor szenvedélyes hardcore punk. Szóval beérett a Sam McPheeters, Brooks Headley baráti kör. És young pioneers, born against-et, wrangler bruts, skull kontrol, meg universal order of armageddon-t hallgatok. A szabadság hangjait. Persze a born against a sick of it all ellen rádió vita, nevetségesen pitiáner, de akkor is. Emberek vitatkoztak anno a rádióban piti dolgokról, hittek valamiben annyira, hogy hülyét csináltak magukból és nem ez a szép? Amikor pár hete a város egyik legszarabb helyén, ami gondolom mindenki másnak a legjobb hely, bevallottam egy lánynak, hogy punk vagyok, furcsábban nézett rám, mintha a kicsit fasisztoid nagyanyámnak vallottam volna be, hogy meleg vagyok (félre értések elkerülése végett, nem nem vagyok az, a nyáron csókolóztam egy fiúval és szörnyű volt inkább, mint szexi). Hogy lehet még mindig ebben hinni, hogy lehet még mindig ezt csinálni? Hát egy pillanatra nem szoktam azon gondolkodni, hogy hibát követtem el, hogy vesztegetném az időm, hogy itt bármi nem az lenne, amit imádok, és nekem meg kéne tennem plusz erőfeszítéseket a punkért. Olyan ez, mint a szerelem, és ezért is van a combomra tetoválva, hogy punk love. Ezen a nyáron volt pontosan tíz éve, hogy életemben először lementem egy punk koncertre, és ennél jobban tényleg nem tölthettem volna el egy évtizedet.

Szóval ezek a zenekarok. Mindegyik aktivitásra ösztönöz. Arra, hogy teremtsünk egy alternatívat. És közben őket hallgatom, és jobbak, mint a kávé. Csak megnyugtatnak és boldoggá tesznek. Punkosan nyugtatnak meg és tesznek boldoggá. Szóval fókuszált vagyok, de dühös, tettre kész. Hogy megmentsem magam. Ezek a bandák mind olyanok, mintha valaki begépelne egy esszét, amiben minden mondat kurvára igaz és lényegre törő, de aztán inkább az írógépet dobnák annak a homlokához, aki ellen be lett gépelve az igazság. És valahol ez a lényeg, hogy az igazság le van írva, de valaminek történnie is kell. Annyira egyediek, vagy annyira durvák, vagy valamik, amitől olyanok, mintha maguknak játszanának csak, és így pont kiteljesedik egy globális tanulság. Hogy szét kell baszni mindent, azzal, amit létre hozunk, azzal, amink van. Szétvert, szétszaggatott hangok, a semmibe reménytelenül üvöltött sorok. De minek remény, tisztelet vagy elismerés, ha ennél sokkal többet kap mindenki. Zaj, fiatalság és ellenállás. Nem tudják hova mennek, csak azt, hogy hogyan akarnak oda eljutni. Csilingelő, zörgő, kattogó, néha káoszba, néha pedig matematikai pontosságba torkollik minden. Ezek a zenekarok pont olyan zseniálisak és frissek, mint a Void vagy a Die Kreuzen volt a maguk igazán soha el nem múló idejében. Csak később nem lettek olyan szörnyűek, mint mondjuk a Die Kreuzen, akiknek persze, hogy van nevetségesen zavarba ejtő, kései lemezük. De a koraiak, meg a Void, azta, az valami hihetetlen. Az előbb betettem a faith split rájuk eső oldalát, és azon a hangerőn hallgattam a fejhallgatómmal, amin túl már megnyílnak a számok, és ahogy ezek a bandák meg tudnak nyílni. Arra nincs szó, vagy csak én nem találok. Az az egész éles, jóleső fájdalom, a klassz frusztráció, ami egyben nagyon puritán és felemelő. Tényleg nem lehet megmaradni ilyen számok mellett. Mióta láttam a swans-t élőben ugyanazt a tiszta erőt keresem minden bandában. És sokszor megtalálom, akárkiben és akármiben. Akár emberekben is.

Hogy mi villanyoz még fel? Az új emberek a szintéren, akik csinálnak valamit, akik klasszak, és nem csak bebaszni lehet velük, hogy fingós poénokon röhögjünk később. Akik még nem égtek ki, lettek egy kollektív szókincs elszürkült használói, egy intézmény kelléke, háttér szereplői. Akik szerint ez a legjobb hely vagy minden szar, vagy szerintük ők máshogy tudnák csinálni és a maguk módján a legjobb hellyé tenni. Akik egy doboz cigi helyett inkább koncertbelépőt vesznek, ezzel kimondva, inkább punkok, mint dohányosok, utaznak zenekarok miatt, bárhova és bárkivel, mert ez nem fontos, ha punk koncertre megyünk, akik lányokban nem csak barátnőt, fiúkban pedig nem ivótársat látnak, hanem fanzine készítőket, zenekartagokat, koncertszervezőket, zenebuzikat, szabad gondolkozókat, akik nem egyre üresebb szlogenek mögé bújnak, hanem olyan problémákkal is szembe néznek amik, onnantól kezdődnek, hogy felkelnek reggel, legyünk reálisak, világméretű fasizmus sosem lesz megint, de ha a haverjaid úgy beszélnek másokról, mint a szarról, vagy mint üres tárgyakról, akkor csak meg kéne nekik mondani, legalább azt, hogy ez kibaszott gáz, mert ez kibaszott gáz, hogy ne az legyen a lényeg ki mit igen és mit nem vesz be a szájába, ez is fontos, de sokkal fontosabb mi jön ki onnan, az agyából és nem, hogy mi megy a gyomrába. Én is hibás vagyok, én is lusta vagyok és szeretném, hogy egyes dolgokat mások csináljanak meg helyettem, amikor talán nekem is lenne rá kapacitásom. De szomorú lennék, ha nem lenne így is tucat dolog a fejemben, amiket senkinek nem engednék át, amiket senkire nem bíznék rá, akkor sem, ha esetleg ők sokkal jobban meg tudnák csinálni. Mert nekem is meg kell mentenem magam.

Ja igen, különben cenzúráztak is nemrég és ennél régen éreztem magam jobban. Hogy egyesek csak azért fújnak rám, mert van véleményem amit el is mondok.