sunglasses save us now

Amikor régi koncertek plakátjait látom, mindig elfog valami kellemes rajongói érzés. Olyan, mint egy válogatás kazetta számlistáját végig nyálazni, és igazából akkor is büszke szoktam lenni, ha eljön a ritka alkalom, hogy egy évben egyszer szervezek egy koncertet és ránézve a plakátra, egyszerűen klassznak tartom az összeállítást. Akkor is, ha én sem vagyok különb és kizárólag csak ugyan azt a három-négy bandát hallgatom mindig, jó érzés végig görgetni az mp3 lejátszóm tartalmát és rácsodálkozni milyen baromi jó ezeket a zenekarokat egymás mellett látni. Ha bíznék a shuffle szolgáltatásban talán használnám is, de sajnos nem megy. Amikor eljön a jó idő és felmelegszik az agyam is, mindig rátalálok az érzésre, hogy szeretek sok jó zene középpontjába kerülni és hagyni, hogy körbezsongjanak. Miközben most azzal is küzdök, hogy megírjak két fanzine-t, amiket nem akarom, hogy egyébről szóljanak, minthogy milyen érzés a buszon ülve vagy csak sétálgatva szerelembe esni minden hanggal, igazából a legjobban akkor sikerül éreznem magam mostanában, amikor az alkotás valamennyire addiktív de olykor terhes kényszerét hátra hagyva tényleg csak hagyom a lemezeket, hogy létezzenek mellettem én pedig nem megfejteni próbálom őket, vagy bármire rájönni magammal vagy a világgal kapcsolatban az ő segítségükkel, csak hallgatom a számokat és ütemesen mozgatom a lábfejem. Aztán persze megül az érzés, hogy ezt nem tudom magamban tartani. Az is kezd felemészteni, hogy megkaptam a keveretlen Lömbihead nagylemezt és annyira jó, hogy tényleg el szeretném küldeni minden barátomnak. Mert tényleg zseniális, így keveretlenül is. Bár elvileg nekem kéne lennie egy kis előnyömnek, mivel voltam zenekarokban, meg stúdiókban is, de ha olyat hallok, mint ez a lemez egyszerűen nem tudom mire jó a masterelés, meg órákon vagy napokon át húzódó keverés, mert ha itt be lenne állítva mi hangosabb, mi halkabb egy kicsit pontosabban, akkor is csak jobb lenne a lemez, mert már alapból zseniális. Megvan benne az a ramones-faktor, hogy amikor olyan dolgokról énekelnek, amik azért papíron elég sete sután mutatnak, így hallgatva mégis olyan, mintha ezeket ők mondták volna először, és ez a kibaszott és egyetlen igazság. Mint egy megveszekedett diktátor fénykorában. És ugyan ez igaz a hangokra is, fogalma sincs, persze miket pengetnek, de lehet ez kvinttologatás, t betű alakzatban, akkor is kurvára elhiszem, hogy ez valamivel kicsit több. Ez a fiatalok titkos élete, ami ágynemű tartokban, bezárt ajtók mögött, vagy szar kocsmákban zajlik. Elkeseredettségtől, kínzó másnapoktól és gecitől ragadós. Tényleg először szórakoztató, de minél többször hallgatom meg, annál jobban húz magával, és válik fájdalmasan igazzá minden sor, vagy tele gitározott másodperc. A néholi bénázás pedig annyira kéz a kézben játszik együtt a kezdetektől fogva megteremtett alap hangulattal, hogy még akkor is csak annyit lehet mondani, hogy igen ez a Lömbihead ők így jók, ahogy vannak, amikor valami szétesni készül. És akkor itt vannak a mostanában kijövő más magyar zenekarok cuccai a Youth Violence és a Who Sows Violence Reaps Storm demói, mind a kettő félelmetesen kemény és végre hangos. Akkor is, ha halkan hallgatom. Brutális lemezek, mindent felőrlő megkeseredett, de még frappáns düh. Ja és el ne felejtsem már az új Mind Your Step-et. Kezdjük már őket elhívni budapestre, mert látni akarom ezeket a bandákat, ahogy tombolnak a hangszereikkel. Egyébként is beindult a szezon és minden héten van valami koncert, ami után napokig fáj a nyakam, a rázkódástól, és ezért a munkában csak szenvedek, mert folyton felfelé kell néznem alapból. Lehet fogom majd magam és lefekszem a földre. Ha már itt tartunk megtapasztaltam a szolgáltatói szektor igazi poklát, hogy rádiót kell hallgatni egész nap. A kis szerencsém még az, hogy én választhatom meg az adót, de néha betettetnek velem olyan zenéket, hogy legszívesebben csak megszűnnék, minthogy inkább ezeket kelljen hallgatnom. Én is a John Peel felfogást képviselem, vagyis hogy együttesek valószínűleg nem azért írták a számaikat, hogy nekem ártsanak, hanem mert hittek benne, hogy ez a legjobb dolog a világon, és mindképpen ki kell adni magukból. És ha van valamit, amit el szeretnék mondani a hétfői No Age koncertről az az, hogy éreztem rajtuk, szeretik a számaikat, akkor is, ha minden este eljátsszák őket. De miért ne szeretnék, amikor ilyen fura szónikus dobozuk is van, ami tök szép hangokat ad ki. Szóval visszatérve, a legszörnyűbb a rádióhallgatással, hogy ezeknek a borzalmas zenekaroknak nagy százaléka számomra csak termék. Tegnap láttam egy francia zenekart, akik nagyon jól szóltak, de először csak arra jöttem rá, hogy a Beat Happening a legveszélyesebb zenekar a világon, aztán bólogattam, majd annyira elkezdtem unni az egész koncertet, miközben nem volt unalmas, így objektíven, hogy nehezen tudtam őket komolyan venni. Iparosoknak tűntek, akik profin elvégzik a dolgukat. Nincs nekem bajom tökéletes koncertekkel, csak szeretem bennük érezni a hiba lehetőségét. Mert a hiba arra emlékeztet, hogy embereket hallok. Embereket a számok mögött legalább. Valószínűleg ezért érzem feleslegesnek vagy túllihegettnek ezt a nagy stúdió és hangmérnök fetisizmust. A producerekről ne is beszéljünk. Ha valakinek egy külön tanácsadó kell, aki elmondja neki, hogyan bassza meg akit akar, az már olyan szomorú, hogy inkább ne is foglalkozzunk vele. Néha úgy érzem, hogy ezek a nagyokos profik az embert akarják kitörölni a hangszerek mögül. De nekem ők kellenek, mert én is ez vagyok. Amikor ma az új napszemüvegemben, amit a barátnőmtől csak azért kaptam, mert klassz vagyok, úgy gondoltam, a jó időt nem lehet jobban megünnepelni, minthogy a Flipper Sex Bomb-ját meghallgatom, amíg a buszmegállótól elsétálok a házamig. Az első taktusoknál éreztem azt a paranoid fáradtságot, ami elfog, ha valami olyanra készülök, aminél érzem, benne van, hogy fel fogom adni, nem fog sikerülni egy huzamban végig vinni a célom, ami pusztán az, hogy sikerrel befejezzem, amit elkezdtem. Amint elkezdődött egy kicsit beszartam, és eszembe jutott, amit Sebő a lömbihead-ből mondott, hogy egy Flipper lemezt nem lehet egyszerre végig hallgatni. De aztán eszembe jutott, hogy szeretem a zajt, a monoton ritmusú ütemeket, és úgyis süt a nap, rajtam egy napszemüveg van, meg a klassz farmerdzsekim, és eszembe jutott, hogy a lömbiheadék flippert hallgatnak és ez milyen jó. Szeretem, amikor zenekarok egymás mellé helyeződnek. Ha a tegnapi francia zenekar koncertjére gondolok az fog eszembe jutni mennyire jó volt odafele meghallgatnia buszon a Sonskull, nagylemezen kijött kislemezét. Hogy a baszott hangos, folyton gerjedő zajban mennyi dallam és zaklatott feszültség van, amikor az énekesnő azt ejti ki a száján merő cinizmussal, hogy talk shit. A legjobb ebben a lemezben az, hogy élő. Hogy mindenhonnan beleng egy kis elhajlás a harmóniában, a dallamokban. Olvastam egy interjút, vagy mit, Pándi Balázzsal, amiben azt mondta az egyik koncertjére, hogy olyanoknak szól igazán, akik a hangot, mint egy fizikai jelenségnek fogják fel. Mostanában én is kezdek valamilyen szinten így viszonyulni ahhoz, amit hallok, csak sosem szeretem azt, ha ezek a hangok a szerveimre hatnak, hanem sokkal inkább arra, amit mondjuk, a keresztények léleknek hívnak. A testem gyenge, így zene ne terhelje már. Semmi sem hat olyan hangosnak és megrázónak mostanában, mint a Victim mindent összefoglaló lemeze, az everything. Miközben ez az egyik legbájosabb klasszikus ír rágó gumi punk zenekar, akik ugyan úgy szerelmi bénázásról, túlfűtött belpolitikai helyzetről és nassolásról írták majdnem minden számukat. De még az is hangos, ahogy pengetnek, és amikor a dobok bedübörögnek az I Need You elején akkor a belső szerveim zakatolnak boldogan a rajongásomban, és nem a bordáimhoz csapódva. A Lömbihead lemezen is van egy hangos dob rész, nem tudom mié, de amíg először még nagyon idegesítően szólt, egyre jobban megszerettem. Talán ha meglesz a kevert verzió, akkor is a keveretlent fogom többet hallgatni, mert túlságosan hozzám nőtt. Hogy ott van az mp3 lejátszómon és azt hallgatom oda-vissza a városban, vagy amíg a csajom zuhanyozik, én meg csak az ágyában fekszem, és titkolok előle minden hangot, mert megígértem Sebőnek, hogy senkinek sem mutatom meg. Pont ilyen titoknak élem meg a Victim-et is. A héten meg akartam venni a lemezüket, de egyszerűen nincs semmi infó róluk sehol, csak a lent is linkelt, shellshock rock-ban tűnnek fel. Pedig annyira, ön és ez által kormeghatározó a hangzásuk. Ezt egyszer már írtam valahova, de nehezen tudom elképzelni, hogy Kevin Shields nem hallgatta őket rongyosra, mert a gitárok, játszanak bármit is, olyan szónikus masszaként hömpölyögnek a térben, hogy az már túlvilágian tökéletes és ámulatba ejtő. Főleg amikor csapdosnak az akkordváltásokban, mintha minden egyes ujjmozgatás egy kalapácsütés lenne a fülemnek, de megint csak a szűk farmeres, és kitűzőkkel díszített képzelgéseimben történik ez, és nem fáj semmim, nem terhel meg sehogyan sem, még úgy sem, mint a flipper. Ez nem belém nyomódik, hogy legyen hely, valami újabb gyönyörű szörnyűségnek bennem, hanem éppen hogy kirángat belőlem egy csillogó szemű kisgyereket, aki csak az ágyán hasalva kalimpál a lábaival, miközben ezt az eszméletlen titkos kincset hallgatja.

Ma pedig a kedvenc számom a Wire 106 Beats That-je volt.