ninpulators - demo II

ilyen az, amikor nem olvasni lehet engem, hanem hallgatni ahogy kiabálok a többiek zseniális zenéjére. új ninpulators számok, nyolc darab.

http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y

állítólag fellépünk szeptember 9.-én is az óbudai fényes adolf utcai próbateremben, a híres Al Burian magánszáma előtt. biztos lesz erről több infó hamarosan a szokásos helyeken.

18 wheels

Még mindig fogalmam sincs, hogy vannak e olyan klasszikus értelemben vett olvasóim. Már akik elvárják, hogy következetesen írjak mindig mindenről. Ami ennek a blognak az esetében az, hogy hallgatok csomó zenét, aztán töprengek közben dolgokon, és amikor a kettő között találok valami kapcsot, vagy csak mind a kettő annyira felpörget, hogy már nem bírok magammal, akkor írok valami olyat ami, ha nincs kinyomtatva, egyszerűen túl hosszú a rövid, frappáns, közérthető dolgokkal töltött mondatok korában. Ez van. Ami most jön igazából csak egy szentimentális merengés lesz, mert amikor turnén vagyok, akkor legfeljebb tanulság van, de zene nagyon kevés. Mert zavar a buszban, hogy nem hallom a többiek mit beszélnek, egyébként is csak murder city devils vagy stooges szól, az utcán pedig nincs olyan zene, ami nekem annyira tetszene, bármennyire is haladó szellemű a nyugat. Koncertekről sem tudok írni, mert majdnem mindig csak a Rákosival játszottunk, akik mindig faszák, kivéve Tapolcán ahol a Plan Beer-t néztem még meg, akik kurva jók voltak, osnabrückben a franciák annyira hangosan szóltak a kisszobában, hogy az akkorra eléggé legyengült szervezetem már nem bírta azt a basszust, és heerlenben ahol öltözetre megsaccoltuk milyen zenét és milyen hosszú koncertet fog játszani a helyi zenekar, így őket inkább végig söröztük a folyosón, az aznapi negyedik, chilei banda, akik olyan hajnali kettőkor állítottak be, és üdvrivalgás fogadta őket, mind a tíz totál kész embertől, belőlük csak egy számot láttam, és ha az énekes nem huhog, riszál és pánsípozik úgy, mintha a világ zenei színpadon lenne, mindezt egy chilei autószerelő overálban, akkor a vegyvédelmi köpenyes gitárosok még egész jó latino bugit nyomtak volna. De inkább haza indultunk. Bár utólag már lehet el kellett volna menni Rotterdamba arra az utolsó pillanatra szervezett kocsmai koncertre.

Tényleg hónapok óta szerveztem ezt és olyan faszára, mint terveztük nem tudott összejönni, kevesebb koncert, kevesebb országban, 2 day off, néha hullámvölgyek, sokszor vért izzadtam, ájulás határán rohangáltam a kurva forró városban, hogy intézzem az ügyeket, amik mind utolsó pillanatra halasztódtak, és még indulás előtt órákkal sem hittem el teljesen, hogy sikerülni fog, beszállunk, elmegyünk, aztán rendben vissza is érkezünk. De amikor már a busz mellett ültünk, arra várva, hogy bepakoljuk, miután megkóstoltuk ki milyen pálinkát hozott, feküdtünk a betonon, baromságokat beszéltünk, onnantól kezdve az egész csak egy nagy tömör massza volt, ami ott végződött, amikor kiszállva és elbúcsúzva egymás arcára néztünk és volt abban valami, amit leírni úgysem lehet.

Tapolca

Tapolcán meg a turnén, amikor játszottunk, minden alkalommal kurva jók voltunk szerintem. Csak Heerlen tört meg, de ott is próbáltam azért odatenni magam, akkor is, ha elég nehéz volt. Ami a legjobban megragadt, hogy végre nem úgy éreztem, hogy ezek egyéni teljesítmények, hanem mint egy egység voltunk egyben végig. Hiszek azért a próbákban, de valahogy a közös kémia is kurva sokat dob bele, mert láttam én már kurva jó koncertet adó, elég slampos zenekarokat. Persze tökre szerettem volna, ha az emberek tényleg úgy viselkednek, mintha ez (minden koncertünk) csak egy házibuli lenne, mint ahogy mondjuk a Lömbihead-en vagy minden más zenekar koncertjén, a tanya bulin bulizunk, önfeledten mindent leszarva. De ha nincs hozzá kedvük végül is az ő dolguk. Az én örömömet nem fogják elrontani. Nekem elég, ha csak ott vannak, aztán van kik felé játszani. Úgyis azok a szép emlékek, amikor csak érzem a belső energiát, a feszültséget, hogy mindenre képesek vagyunk, vagy amikor koncert közben hátra nézek Balázsra és összemosolygunk. Ez Ördivel jó sokszor megtörtént, és végre most is. Valahol azért nem is baj, hogy csak néha szar le a közönség mindent és engedi el magát, így a csoda nem megy át rutinba. Naivság lenne azt elvárni, hogy az embereket tényleg ne érdekeljék a láthatatlan korlátok, egymás és a zenekar, meg minden más tényező között. Akkor is, ha szerintem tényleg kurva béna meg felesleges mind. Egyszerűen csak jó volt minden nap rohadt fáradtan és csurom izzadtan negyven öt percet lihegni koncertek után és úgy érezni megtettem majdnem mindent. Legjobb az, ha magamra vagyok büszke, azzal még mindig tényleg alig tudok valamit kezdeni, ha valaki csak úgy szimplán megdicsér.

Aztán koncert után jött a lényeg.

Jópofa dolog, amikor kiskomák a kis kobakjukat punk számok szövegeivel töltik fel, csak a baj ott kezdődik, ha azokban a kobakokban nincs semmi más puszta sorokon és jelszavakon kívül. A legbénább kötözködő, türhő fasisztákhoz hasonlít az, amikor minden ember után kell menni és fel kell kérdezni, persze kibaszott idegesen, hogy akkor mi van? Ja nem, bocs. Hogy akkor mi volt. Ez semmi más, mint egyszerű kötözködés, és balhézás. Kicsit fura úgy magyarázkodni arról, hogy nem tárgyiasítom vagy nézem le a nőket, hogy tényleg nem teszem ezt. Csak x éve leírtam pár ironikus sorban, hogy biztos szomorúak lehetnek, mert mindenki csak meg akarja őket dugni, és senki sem veszi igazán komolyan, amikor csinálnak valamit. Mellesleg azóta kábé egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány lány maradt itt, és fejezte ki magát valahogy. Ez is kurva szomorú és tényleg nem egyszer írtam le, hogy nagyon jó lenne, ha ez változna. Biztos ez is az én hibám, sőt ez nincs is így, ezért írnak még ma is feminista fanzine-eket, nem? Aztán kiderült, hogy csak két igazi női zenekar van a Dirt és a Spitboy. Minden más csak egy vicc vagy az én agyszüleményem. Chin Chin, Frumpies, ezer másik banda, ezek nem számítanak. Bár kurva vicces azt mondani, hogy nincs különbség nők meg férfiak között és le vagyok baszva, hogy nem hallgatok olyan zenekart, amikben csajok vannak. Persze, mert hát az elvek ilyenek. Az nem elég, ha valaki csak gyermeki egyszerűséggel nem lesz egy tahó barom, nem szabad, hogy bármilyen testi vonzalmat érezzek a másik nem iránt, mert ha csak ennyire tudok normális lenni, biztos jön majd valaki, aki kurva idegesen csak rám ordít, aztán sarkon fordulva kirohan, mint egy hisztis idióta, aki kizárólag ordítozni akart. Mert ilyen a gondolkodó faj, azok az emberek a föld nevű bolygóról. Tényleg baszódjanak meg az ilyen idióták. Pedig még azt is felajánlottam, hogy addig üthetnek, amíg nem törik csontom, vagy szúrjanak meg ott ahol nem döglöm meg. De hát van ez így. Attól, hogy jó dolgokban hisznek, még csinálhatják rosszul, izzadtságszagúan és tankönyvileg bemagolva, különben rohadt bután. De a tapolcai buli nekem ettől a totál béna mozzanattól eltekintve másról sem szólt, hogy örültem az új színtérnek, ami tele van érdekes bandákkal és nagyon rossz, de tündérien kedves gyerekekkel. Meg Srejner kibaszott Bandival, akit őszintén szólva senki sem tudott felülmúlni az egész héten. Tökre beleszerettem abba a pozitív hangulatba, ami kőröz, hogy régen tényleg nem volt kedvem nagyon vegyülnöm senkivel, most meg természetes érzés, hogy tök barátian elvagyok olyanokkal, akikről tudtam már előre, hogy kik, de csak most beszélünk kábé először. Mert ezek a srácok, ha hisznek valamiben, akkor azzal foglalkoznak, hogy az jó legyen és segítenek másokat, nem azt nézik, hogy kibe hogyan lehet belekötni, meg miért nem hiteles ez meg az. Ha nekik nem tetszik valami csinálnak jobbat, jobban. Aztán persze le lehet jönni a bulijuk elé, azt bojkottálni, mert attól tényleg előre fognak menni a dolgok. Bebaszva összefirkálni a klubbot, ahol történik valami, meg egy bérelt buszt, az aztán sokkal produktívabb és előre mutatóbb, mint írni egy fanzine-t, dalt, bármit arról, ami bánt, vagy arról, ami tetszik.

Brno

Azért szeretem a turnékat, mert ingyen látom a világot és ezért sosem érzem szükségét annak, hogy a pénzemért még dolgozzak. Úgy értem, hogy lássak egy egész várost, vagy egyek helyi specialitásokat, bemagoljam a történelmet. Költeni sem szoktam, mert azért vagyok ott, hogy a barátaimmal legyek, zenéljek minden nap és benne legyek a dologban. Költeni majd akkor fogok, ha otthon leszek és nem lesz semmi. Elég nekem jól éreznem magam. Ha turista lennék, akkor csak kívülről látnék valamit. Egy épületet, egy szobrot, egy tavat. Amikor Brnóba megérkeztünk az utcához, ahol a klub volt, én azt hittem egy buszmegállóban fogunk játszani. De az emberek csak kint lógtak a házuk előtt. Nem volt máshova menniük, a helyi gettóban léptünk fel. Ami kurva ijesztő volt elsőre, mert az udvar, amin keresztül bementünk a hely hátsó ajtajához a totális mélyszegénységet mutatta. Egy lepusztult romos épület, összefirkálva, pár ajtó nyitva, ablakok néhol, körfolyosókon ténfergő elkeseredett emberek. Egyből megrohanták a buszunkat, felkapaszkodtak rá, ütögették az oldalát, néztek be az ablakon, hogy mink van bent. A kapu előtt, ahol pedig be kellett volna mennünk, félig vagy teljesen meztelen pár éves gyerekek álltak a busztól hajszálnyira, így se előre se hátra nem tudtunk menni, azt pedig tudtuk, hogy kurvára nem kéne még egy milliméternyire sem nekigurulni egyik kisgyereknek sem és talán a dudát is hanyagolni lehet. Ezeknek az embereknek alig van valamilyük így gondolom, nem nagyon zavartatnák magukat, hogy elvegyék azt, ami a miénk. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, hogy a szervező csak röhögött, meg mondta, hogy totál hülyék a kisgyerekek, mert nem akarnak megmozdulni. Aztán pedig azt mesélte röhögve, hogy mind csak vas után érdeklődött, hogy tudunk e nekik adni. Eléggé gyomorgörcsös volt átélni, de mivel gond nélkül megúsztuk, még sokkal jobban örülök is, hogy ezt láthattam, nem valami szar százvalahány éves templomot vagy a helyi polgármesteri hivatalt. Ezek az emberek is ugyan olyan lakosai egy városnak, és bár semmivel sem igazabbak, mint a több száz koronás reggelit zabáló yuppik, kevesebbet találkozok az igazságnak ezzel az oldalával. És azt sem volt rossz megtapasztalni, amikor éjjel a közértet körbe álló helyiek le sem szarták, hogy a házigazdánk kurva hangosan megkérdezte: do you have this many gypsies in hungary as well? Valahol azért szép, hogy egy népcsoport neve nem egy szitokszó. Meg jó tudni, hogyha normálisan viselkedünk, nem történik velünk semmi.

Csehországot azért sem rossz stratégia beiktatni az útitervbe, még az elején, mert kurva olcsó náluk az alkohol és az étel, meg elég jó drogtörvényük lett az utóbbi időben. Így a hosszabb utakat, vagy a napközbeni tétovázást át lehet vészelni az ott vett szuvenírokkal. Különben a hosszú utakon mindig azt imádom, és ez talán a turnék kedvenc mozzanatai a számomra, amikor megállunk benzinkutakon, és körben állva beszélgetünk csak, alsógatyában megyünk a kamionokon túli árkokba vizelni és kifosztjuk a mosdók becsületkasszáit. Vagy csak babrálni a csomagtérben a táskámban. És érezni, még ilyen jelentéktelen pillanatokban is, hogy küldetésen vagyunk.

Berlin

Berlin abszolút nyerő volt. Vagyis nem volt rosszabb, mint a többi, és itt ragadtunk plusz extra két napig, amiből az egyiket én alvással és a köpiben hagyva / zárva töltöttem. Nyoma sem volt az EKH-ból megismert feszengésnek, bár most annyira nem is volt mibe belekötni rajtunk. Tök jó volt abban a közösségben lógni, és kicsit megismerni, hogyan mennek ott a dolgok. Bár éreztem, hogy sok minden, amit szeretek, az kimaradna, ha ilyen helyen laknék, mégis amíg ott voltunk olyan természetesnek tűnt ez a kollektív lét, hogy fura volt mást elképzelni. Itt kaptunk egy csomó pénzt is, kurva jó kaját, az emberek bírtak minket, mi itattuk őket, aztán előkerültek kemikáliák, és amikor reggel hétkor a folyosón dülöngélve egy csillag arctetkós flegma emberke, akire azt hittem, hogy bűvész, a pénztárcájából csíkokat varázsolt elő, azért annak nem lehetett ellen állni. Gondolom ezért is aludtam másnap kettőig és ébredtem arra, hogy itt hagytak, a telefonom pedig lemerült, minden remény elveszett, hogy láthassam az egyetlen dolgot, ami érdekelt, a Ramones múzeumot. Szerencsére volt egy tök kedves és elhagyatott bécsből pár órája érkezett osztrák csaj az ajtóban, akivel a szitáló esőben egy kicsit el tudtam lenni, amíg a többiek megjöttek, és egy nagydarab fószer volt olyan kedves, hogy adott valami baszott nagy, iszonyat cukros, kemény süteményt, ami a délután hármas reggelimet jelentette. Amikor pedig az átázott farmerdzsekimben, és felhajtott nadrágommal álltam a köpi közepén szakadó esőben, meglepően józan fejjel csak arra tudtam gondolni, hogy azért ez még mindig egy nagy titok. Se a családom, se a punkon kívüli ismerőseim nem nagyon tudnák megérteni mi is ez az egész, mi benne a jó, hogyan működik. Ezért van meg az a kurva jó érzés, hogy amikor először meglátom a buszt, amivel menni fogunk elszakadok mindentől. Kilépek a társadalom marha béna részéből. Nem tudtam milyen nap van, hogy hány óra, nem érdekelt a tv sem az internet. Aki felhívhatott volna telefonon azok mind ott voltak körülöttem. Csak járkáltunk Berlinben a gyönyörű és fiatal emberek között. Komolyan, amikor felpakolás után feljöttem a koma f pincéjéből és megláttam, hogy csomó csinos és fiatal ember vasárnap este itt iszogat, feltöltődtem energiával, ami ki is tartott mind a három napig. Szerencsére jó környéken is laktunk, így az unalmas turista izék is közel voltak, meg az arab negyed, és egy csomó kocsma. Csak egyetlen kellemetlen élményünk volt, amikor egyik este olyan helyen kellett aludnunk ahol nem érezték a házigazdák, hogy a rock and rollban mindenkinek ki kell vennie a részét a dologból, és reggel szegény Kobera azért nem tudott elmenni zuhanyozni, mert ráuszították a lakás kutyáját, ezen kívül meg csak úgy bántak velünk, mint pár rakás idióta szarral.

Osnabrück

Mert a skandináv bulik nem jöttek össze, az is szóba jött, hogy lehet a berlini koncert után hazamegyünk, és a maradék két bulit lemondjuk. De Tobi az osnabrücki legkedvesebb emberek egyik legkedvesebbike körülbelül két órával azután, hogy először kiírtam, hogy mennénk turnéra már le is szervezett minket. Aztán mégis mi másról kéne szólnia ennek, hogy az odaadás és elkötelezettség mind a két irányból ugyan olyan erősen jöjjön. Különben is az egyik kedvenc régióm az észak-nyugat németország. Egyszerűen csak azzal az európai színtérrel tudok a legjobban azonosulni, és van is arra elég barátunk. Két nap szünet után már vártuk is, hogy játszhassunk végre megint és hiába fogadtak azzal, hogy vacsora sajnos nincs, feltaláltuk magunkat, és a még berlinben frissen nyomtatott kazettaborítók vagdosása közben meg is jöttek a pizzáink. Sört viszont adtak, és a kis szoba ahol játszottunk az is baromi hangulatos volt. A húsz-harminc ember, aki eljött mind jó fej, aztán elszabadult a totális és spirituális őrület, ami az első berlini napot is jól jellemezte, hogy csak kapkodni tudtam a fejem, mindenhonnan a jókedv és a szeretet áramlott. A koncertek kurva jók voltak, akkor is, ha búgott az ének cucc. Az este végére, a folyosó be lett borítva ellocsolt sörrel, lepotyogott dohánnyal, és szándékosan vagy véletlenül összetört üvegek szilánkjaival. Az ágyas pálinka, folyamatosan újratöltött gyümölcseit ettük, és remélhetőleg semmi üvegszilánkot, elfogyott egy üveg abszint, az esőben cipeltünk rekesz sört, elázott a hálózsákunk, páran elkezdtek őrjöngeni youtube videókra, vagy csak oda feltöltött hangsávokra. Csoki megmentette az életem az éjjeli szendvicse egy katonájával, taxiba szálltunk csak a móka kedvéért és elmentünk egy nagyon kedves lány lakására. Ott már alig tudtam beszélni ezért másokat hallgattam, ahogy beszélnek, egy szalvétára rajzolgattam, két percig csókolóztam a kutyájával akit Henry-nak hívtak, és ezek után még az arcomat nyalogatta másnap is, és a földön hagyott pulcsim pedig szerintem még mindig az ő szőrével van díszítve. Aztán hárman aludtunk egy ágyban és persze csak a férfiak ölelgették egymást a spirituális szeretet nevében.

Heerlen

A de plu-ba, tényleg csak annak ajánlanám, hogy ott játsszon, akinek útba esik és szeretne valahol kajálni, meg aludni egyet. Kihalt, hangulattalan város, kihalt és hangulattalan foglaltháza. Egy baromi nagy valaha irodaként szolgáló, több szintes és szárnyas épület, amibe négy év alatt csak kilenc embernek sikerült beköltöznie. Fogalmam sincs mennyire hirdették a koncertet, mennyire vannak arra emberek. Az aznap megjelentek is elég furák voltak, köztük Bornai Tibor csontra betépett hasonmásával, aki elmondta, hogy hollandia az nem egy ország, hanem egy életstílus, és nekünk olyannak kell lennünk, mint egy összecsavart fegyver, vagy valami ilyesmi. Zenekarokkal együtt, ha volt húsz ember, a koncert éjfél körül kezdődött, a kaja tizenegyre lett kész, de megérte rá várni, mert sok volt, laktató és egész finom. Sört viszont kaptunk eleget, csak sajnos kisüvegesek voltak, amiből sokat kellett inni, és a hangulatom is kezdett elszállni. Lehet nem is a hely miatt, hanem mert vége lesz az egésznek és éreztem ezt is elég erősen. A kérdés végül is tényleg az volt, hogy ezt a helyet választanám, vagy a haza utat. De mert ott voltak a kedvenc embereim, és eljátszhattuk a számainkat nem volt baj. Amikor Attila meg vett egy stampó rumot, a zenekara ivós tagjainak, ha abból a körből ki is maradtam éreztem, hogy az a kapocs, a kifejezés az arcokon és a torzulat a lehúzott feles után mind bennünk van. A chilei zenekarról reméltük, hogy egy crust banda lesz, viszont rettegtünk, hogy megérkeznek, mielőtt még lepakolunk és őket is végig kell néznünk aztán csak hajnali 4-5 körül tudunk haza indulni. Ha Máté nincs résen majdnem ez lett volna, így viszont hiába érkeztek pont nekünk rosszkor, már pakoltunk is lefele. Még begyűjtöttük a 25 eurónk, elloptunk másfél rekesz sört és haza indultunk. A buszban aztán persze Murder City Devils-t hallgattunk, Boricsnak a sziluettjét láttam, ahogy a magasba emeli a sörét miközben a press gang vagy inkább az 18 wheels szólt és azt mondja: „itt vagyok egy buszban, éjjel van, sört iszok, játszottam egy koncertet a legjobb barátaimmal és most murder city devils-t hallgatok…Újabb spirituális élmény!”.

Az egész körülbelül ennyi. csinálj zenekart és szervezz turnét!

Well it's hard
To be smart when you're young
And I don't care where we go
Because things are going well
The show was bad but the drinks
Are free and
I don't know what city I'm in
But there's no where I'd rather be
Thought I'd go home a (hold the) star
Instead I went home broke and tired
Now I'm ready to leave again
I said I'm ready to leave again
I don't care where we go
Because things are going well
I said I shook my hips and showed the night
Crowd was shakin' too
Oh they were shakin' real good
Oh they were shakin' real good

this isn't real

Mindenki oda van valamilyen nosztalgiáért, legalábbis majdnem ez a leggyakoribb szó, amivel a punkkal kapcsolatban mostanában találkozom, szinte mindenhol. Az én szobám padlóját meg lassan teljesen ellepik a megcsonkított magnószalagok, rajtuk az elmúlt idők mágneses lenyomataival. Párat még sajnálok is szétvágni, de valami újat kell rájuk vennem. Egy csomó kazettát az mtv-ből fabrikált az, akitől kaptam őket. Sonic Youth után Sundays, Happy Mondays és Body Count. Klipek hangsávjai kazettákon, egymás után. A vicces, hogy ezt még én is csináltam, csak más számokkal. Sokkal szarabbakkal. Sokkal. A saját kazettáimat nem is sajnálnám. Ezeket viszont azért fáj szétszabdalnom, mert nekem ez nem a múltam, akárhányat is írunk most. Vagyis. Nem érzem úgy, hogy valami mulandóhoz, már megtörténthez kötődnének. És hiába csak pár percet voltak a közelemben mielőtt egy papírvágó ollóval és egy stopperrel nekik estem, elkezdtem hozzájuk kötődni. A szám listák megbabonáztak. Eszembe jutott milyen klasszak azok a dalok, és ábrándoztam, hogy milyen lehetett őket hallgatni. Csak azt a pár számot, és szinte semmit se tudni a zenekarról. Egyáltalán nem olyan dolgok ezek, amiket már régen elengedtem és most már csak pár lépés távolságról néznék vissza rájuk. Még mindig szeretem fiatalok dühös vagy éppen andalítóan szép számait hallgatni mindenről, amiről úgy érzik vagy érezték, nekik kellett egy dalt írniuk. Belegondoltam már abba, milyen lehet a jövőm, de abban sem szeretném ezt a kapcsot gyengíteni. Ami viszont szar, azt sajnos ma már vagy éppen megint, nem tudom csak azért szeretni, mert régen különben tetszett. Amit szeretek mostanában az például a Pixies, a Ramones és a Smiths. Ennél nem sikerült messzebb mennem? De igen, ezért vissza is jöttem. És esetleg, ha kérsz csinálok mindtől egy best of válogatást.

Miután a Ramones-t megtaláltam mindenhol, lementem jammelni egy próbaterembe, életemben először, hangszerrel, és miközben a számaikat játszottunk az a pár hang mantrikus erővel varázsolt el. Órákon át tudtam volna pengetni, és hagyni ahogy egyre csak belezsong az összes hang a fejembe. Milliószor több, mint amennyit le kellett fognom. És csak mosolyogtam, mint egy elvarázsolt kisgyerek. Ami nem egyszer voltam, hanem akarok lenni, ameddig az akarok lenni. Tegnap éjjel is az utolsó buszra várva, csak fel alá sétálgattam és őket hallgattam. Ha pedig egy kicsit megálltam, egyből elkezdtem a lábammal dobogtatni. Nem volt ebben semmi megavasodott, a kopástól felszépült élmény. Se ironikus, se objektív. Mert a Ramones minden hallgatással egyre jobb lesz. És bármikor, bárkitől megérdemlik a dicséretet, legyen az bármilyen elkoptatott, vagy újszerűséget mellőző. Ha nem is ők a kedvenc zenekarom, annyi objektivitást azért talán tényleg megengedek magamnak velük kapcsolatban, hogy ők a világ legjobb zenekara.

Az egy dolog, hogy a legtöbb ember, akit a városban egy Ramones pólóban látok majdnem mind úgy fest, mint akik megálltak valamivel, és nem akarnak kimozdulni már ebből a valamiből. Azok ők és nem én. Nekem ez folyamatosan csak mélyül, de nem csak lefelé ássa magát, hanem előre is. Nincs szükségem plusz belegondolásra, vagy mentségre, amikor észreveszem, hogy a Chainsaw-ban duplán énekelnek, a háttérben kicsit béka vokálozva. Ha a tengerpart a legjobb hely a városban, nem lehet bűntudatot érezni, hogy a többi placcot nem nézem meg. Néha persze hanyagolom őket, aztán vissza visszanyúlok. Ha ugyan ezt már leírtam róluk, vagy még le fogom, azt sem bánnám meg vagy érezném feleslegesnek. A lényeg az, hogy olyan jók, hogy folyton a jelenben tudnak maradni.

A Smiths pedig. Először tettem rájuk, aztán imádtam őket, utána megharagudtam angliára és képtelen voltam majdnemhogy bármit meghallgatni onnan. Most meg nem tudok ellenállni. Az emberek, vagy lehet csak én, valamiért szeretik a saját bénázásaikat, reménytelien valaki más sikeres ember, kezdetleges bénázásához hasonlítani. Ő is ilyen volt aztán mégis megcsinálta. Bár a Smiths első lemeze pont egy az egyben rímmel a mostani életemre, ami ilyen mélabús, néha derűs, aztán kicsit józanítóan életszagú, de egyikből sem látszik most semmilyen példa, amibe kapaszkodhatnék, hogy ez majd jobb lesz vagy megváltozik. Morrissey szövegei mondjuk mindig magukban hordoztak számomra egyfajta egyértelmű, de eddig még nem gondolt, vagy ki nem mondott megállapítást arról, hogy ez egyszerűen csak így van, mert talán így kell lenni, akárhogyis, így lett és kész. Ennek ellenére sem irigylem mások életét. Mégis ha csak passzív támaszték is, azért jó néha rá nehezedni. Főleg akkor, ha pont olyan klassz számaik vannak, mint amilyen klassznak hiszem néhány gondolatom, és ilyenkor elhiszem, hogyha van ilyen jó az életben, akkor olyan nagy baj csak nem lesz. Ez az egyik legjobb lemez arról, hogy valakinek már a normák szerint fel kellett volna nőnie, de ő még mindig csak gyerek. Akár elveszett, akár elbújt. Most mégis mi mást tehetnék, mondjuk egy öt éves osztálytalálkozón, minthogy Lloyd Doblerként a fejem fölé emeljek egy magnót és egy sistergős kazettáról lejátsszam a You’ve got everything now-t. Ők hülyének néznének, gondolom, meg is érteném őket, de egyszerűen ez van velem.

A Pixies meg csak a pixies. Még mindig olyan gyönyörűen dallamos, és kreténül szórakoztató, hogy mai napig néha olyan oldalába esem bele, amit eddig nem is ismertem, vagy vettem észre. Új részeket fedezek fel, amiket eddig nem hallottam, új szövegek ragadnak meg a fejemben, amiket eddig nem olvastam. És ha elmennék egy osztálytalálkozóra, ahol megkérdezik mi lettem, lenne jobb válasz, mint rávágni, hogy „I’m a belly dancer”?

Olyanok ezek a zenekarok, mint egy Black Flag póló. Azt nem kell megmagyarázni, mert nem kérdés, hogy a Black Flag egy kurva jó zenekar, és aki hallotta az szereti. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik jók és soha senki sehogy nem tudja ezt a tulajdonságukat kimeríteni.

Lusta is vagyok és értelmét sem látom annyira, hogy megszámoljam, mennyi ideje szeretem ezeket a zenekarokat, vagy bármelyik másikat. Mert amelyikre gondolnék, amelyiket szeretem, egyiket sem engedtem el sosem. Van olyan banda, amit az évek egy bizonyos pontján veszek elő, de nem azért, hogy emlékezzek, hanem mert ahhoz az évszakhoz vagy időjáráshoz passzolnak. Ami elmúlt az ma már nem igaz, és ha van, ami valós, és még lehet szeretni most, akkor azzal tartok inkább. Például mennyire jó, hogy ma újra meg lehet tölteni már ismert fogalmakat? Az elképzelhetetlenül gyorsat és a teljesen hallgathatatlant. A zajt, a feszültséget még a hangerőt is. Vannak zenekarok, amikről elhiszem, hogy sokkoltak, és sokkolnak mai napig is, de most már talán nem annyira. Nem egyből, nem olyan magától értetődően. És ez nem stúdió technika, vagy korszerűség. Ma úgyis lassan minden szarabbul és esetlenebbül szól, mint régen. Lélek nélkül. Nekem aztán bárki mondhatja, elhinni úgysem fogom, hogy egy több millióért felvett mai metal lemez keményebben szól, mint a Something goes wrong again egyedül önmagában. Ez koránt sem a ma ellen szól. Mert egyszer csak megjelenik a White Lung, akiket a múltkor már ajnároztam, de akkor még nem hallottam a nagylemezüket. Vagy az X-től vagy az X-Ray Spex-től indul az biztos, hogy átmegy a Nog Watt-on, és megérkezik a mostba, valami akkora elképesztő erővel, haraggal és genyósággal, hogy az sokkoló. Az énekes nő úgy énekel a flegma hangján, hogy nem tudom mindjárt elhányja magát tőlem, vagy éppen megszakadni készül a nevetéstől miattam. Csak akkor engedi el a rideg dominanciáját, amikor pszichotikusan tör ki, tű éles sikítozásokba. A lényeg, hogy végig támadva érzem magam. Veszélyben, fenyegetve. Mégis, mint az iskolaudvaron vegzált kisgyerek, legalább foglalkoznak velem azok, akikről úgy hiszem jobbak nálam. Csak a White Lung éppen hogy terrorizálja a köcsög taplók agyát, a basztatott kis nyomingerekét pedig simogatja. Nem egy hierarchikusan kreált pátosz van körülöttük, hanem a rideg kúlság. Olyanok a gitárjaik, mintha szögesdróttal cirógatnák a nyitott koponyámon keresztül az agyamat. Dallamosak, durvák kibogozhatatlan, hogy éppen mikor melyik oldal erősebb. Nem is értem már mi történik, és ez a lényeg a világ legjobb zenéjével, hogy nem is kell értenem, csak hallanom. Úgy idéznek meg régi hangzásokat, hogy teljesen friss és új. Még a cintányérok sistergése is csak löki előre a zenét, ki akar folyni bárhol szól, bárhonnan. Irigylem azt a haragot, ami ennyire erősen tudja motiválni az egész zenét. Gondolom ez a fiatalság a számaikban.

Olvastam egy tök jó jellemzést a Shoppers-ről. Hogy úgy szólnak, mintha folyton emlékeztetnének valamire. Engem egyszerre két dologra is. Mind a kettő kurva jó, és mert van köztük egy jó nagy rés. Azzal, hogy ezt szakadékot is képesek betölteni miközben őket hallgatom, az történik, amit annyira imádok, hogy ennek az egésznek a megírására részben rávett. Szóval sikerült a shoppers-nek összehoznia a Blondie-t a Killdozerrel. A fülbemászó, szinte már csilingelően popos számok elé betoltak egy vaskos, szakadt bőgőt, ami pöfög, zörög, röfög. Aztán néha a gitár is mellé koszol, és a torz szám mögött még zakatol egy másik is, az a nagyon dallamos szeretnivaló cukiság, ami totálisan elvarázsol. Egybeszól majdnem minden, amit szeretek, és az idő megáll. Csak a most van, itt a fejemben. A punk már kicsit kilógó sarokpontjait kötik össze, de nem a partvonalon kúsznak végig, hanem lefednek mindent, ami köztes, jó és totálisan punk. A Shopper totálisan punk! Kicsit már úgyis unalmas volt a sok lo-fi női punk zenekar. Ők végre nem csak úgy szólnak, mintha szartak volna a felvételre, hanem iszonyatosan erősen kapaszkodnak a zajba. És nem játszanak rá arra, hogy a tagok éppenséggel nők nyári ruhákban és bakancsokban, hanem komolyan kurva jó számaik vannak. Annyira magabiztosan megírtak, hogy szétfeszíti a demot az önfeledtség, hogy nem tudnak hibázni. Amitől beleszeretek a zenébe és mindent meg akarok hallgatni, mert elhiszem a műfajról, hogy nincs benne hiba. Nincs is.

SHOPPERS from shawn obrien on Vimeo.

Ettől még kedvem is lesz a múltban kutakodni, és azt jelenként kezelni. Persze kicsit átrendeződnek a fejemben a dolgok, hogy mi hatott kire, és ilyenek. De ott a Death, akiket nem ismert senki, pedig kurva régiek és teljesen úgy szólnak, mintha bennük gyökerezne minden, ami jó. De a Death nyugodtan lehet egy mai zenekar. Nekem az a skewbald / grand union is. Bár tudom a helyükön kezelni az újjáalakulós bulikat, sőt igazából az király, hogyha akarom, és szerencsém van, megnézhetem, ahogy harminc évvel később, harminc évvel idősebben pár fószer eljátssza a régi számaikat, amiket imádok. Remélhetőleg ők is, ha már játsszák. De ha ez még, különben jó is már úgy előadva, azért tudom, hogy itt akkor sem a valóságról van szó. Nem is azért megyek, mert annyival több pluszt szeretnék hallani, mint a dalokat, önmagukban, és nem csak, mint feldolgozásokat. Nem vágyom igazán egy Minor Threat újjáalakulásra ezért egy ölembe hullott kis grátiszként tekintek a Skewbald / Grand Union-ra. Még olyan fiatalok és ingerültek rajta Mackaye-ék amilyen én is tudok és szeretnék lenni évekig. Mostanában. Jó lenne mindig a mostanábanban maradni.

i want the airwaves

najó, ez még nagyon kikívánkozik belőlem. szóval tegnap este hallgattam egy rádió interjút és hirtelen felindulásból kitaláltam, ha engem interjúvolnának, az őőőőőő-k és hát, nem tudom-ok között miket vinnék magammal a műsorba, hogy az éterbe dübörögjenek.

baader brains - be seeing you at camp delta
acid reflux - i'm no soldier
dead moon - demona
the marked men - stay away
the vicious - suicidal generation
sorry - listen
deep wound - dead babies
la urss - europa
government warning - factory line
the nerves - paper dolls
wire - different to me
one last wish - three unkind silence
sonic youth - silver rocket
lömbihead - atombomba
urban waste - police brutality
death - where do we go from here
urinals - hologram
sex vid - always home
the observers - walk alone
saccharine trust - effort to waste
skewbald /grand union - change for the same
frumpies - alien summer
the repos - laughing in my sleep
the saint - private affair

mixet csinálni belőle most lusta vagyok. de lehet majd pótlom.

ITT TÁNCOLJATOK

majd írok nemsokára szépeket, mert van a fejemben pár király gondolat, királyabb számokról és félrészeg éjszakákról, de mostanában két koncert szervezésében is benne vagyok. szóval ezekre gyertek:

aug 15 @ ROHAM BÁR
DETERMINATION (A)
RÁKOSI
SHORTCUT

BEUGRÓ: 600 KEZDÉS: 20:00

ami még ennél is királyabb és fontosabb lesz:


pontosan! pár kedves emberrel elhozzuk a CLOAK KIBASZOTT DAGGER-t. az új zenekar pedig a most még név nélküli, eddig leginkább csak házibuli bandaként működő, a rákosi ritmusszekciójának (Máté, Borics) és a mostanában donáldkacsázásra eléggé rákattant Srejner Bandinak a post-punk/hardcore együttese. Itt írtam róluk bővebben. tuti fasza lesz oh jessz!