[sofa king]

Nem tervezem tovább erőszakolni az agyam. Ami belefér az marad, ami nem azt minek passzírozzam, ha kijön máshol? Nem tudok megjegyezni dalszövegeket. Ha tudom miről szólnak arra emlékszem, de nem a sorokra, kivéve ha nem nagyon egyszerűek vagy zseniálisak. De szerintem már akkor sem. Dallamokat is egyre kevésbé tudok hirtelen kidúdolni magamból. Ha a kedvenc Clash számomat akarnám hallani, akkor a Remote Control-t tenném fel, de ha most valaki azt kérné, hogy dúdoljam el a kedvenc Clash számom, lehet azzal hárítanék, ami végül is igaz, hogy az Adverts-et és a Buzzcocks-ot jobban szeretem. Aztán vagy elkezdeném skálázni a Gary Gilmore’s Eye-t, vagy a Bored Teenagers-t vagy a Harmony In My Head-et kántálnám. Most jöttem rá, hogy a One Chord Wonders se megy fejből. Végre lehetek kisimult, mivel ráébredtem mennyire lyukas az agyam. Már ha az. Az elmúlt hónapban több zenét hallgattam, mint ebben az évben bármikor. Igen, megint beleszerettem a punkba, egyre mélyebben egyre elkötelezettebben. Lehet betegesen. Hűtőgép szerelőre várva olvastam a Lolitát, szüleim nyaralójának a kertjében és megértettem mi a legbizarrabb a pedofíliában. Hogy nem emberekbe szeretnek bele, hanem körülményekbe. Ettől még a pedofilok a legkitartóbb szeretők, a maguk kis hálózatával, ázsiai útjaikkal. Ahogy én is képes vagyok órákat eltölteni zenekarok keresésével, meghallgatásával, majd ennek a tudatába hempergéssel. Mégis el tudom engedni a legtöbb zenekart, ha egy másik lemez kezdődik.
Nem tetszett a NoMeansNo mert hosszú volt. Pedig kemény volt, cseppet sem öreges, feszes és erős. Vagy az volt a baj, hogy a szabadtérbe szétterjedt zajt nehéz összelepkehálózni különösebb rajongás nélkül, meg azért a fel-alá sétálgató, már punkot kinőtt, de azért aznap este egy füves cigivel leugró közönség túl erős nihilt sugárzott, így tőlem is elvéve minden kedvet. Mert nekem ez nem nosztalgia, én nem nőttem még ki a punkot. Vagy akkor volt igazunk amikor Koberával oda jutottunk: a NMN-t szeretni is fétish. Mert ezek ők. Nem csak a számaik, amiket lehetne kizárólag húsz percig hallgatni. A NoMeansNo az két órát játszik, és nem jönnek zavarba öt-hat-tíz perces számoktól sem. Ha meg nekem fáj a hátam, mert van rá időm figyelni, bánhatom, minek mentem strandra, ha nincs kedvem úszni. De ott voltam és láttam őket. Mert ha a NMN nem is a fétishem, a koncertre járás valamennyire az. A punk zene is az, és nagy mennyiségben vagy csak hangosan mostanában jöhet, nem ellenkezem. A Government Warning csinálta eddig idén a legjobb lemezt. Kurva jó az Ergs! folytatása a Psyched to Die is. Meg a Deep Wound akiktől a nevüket vették. Beleszeretni mégis csak a Cloak / Dagger koncertbe fogok majd. Fucked Up jó volt, de csak annyira motivált, hogy a Hidden World elejét hallgassam át kedvből. Jó lenne a Paranoid Mess szövegeit tudni, mert ha esetleg lenne Government Warning koncert, úgy biztos nem lehetne rossz, ha az első sorban ráznám magam, üvöltözve. De annyira elsodor magával a lemez, hogy nincs is kedvem olvasni mellé. A zajba vagyok most beleesve, úgy ahogy mondjuk másfél éve a Hot Snakes-be, útána meg a Murder City Devils-be voltam. Azért ha most megkérdezed, hogy melyik banda jó és melyik nem, ha hallottam megbízhatsz a válaszomban. Ha pedig te ismersz olyat, amit még nem hallottam, de tetszene nekem, kérlek ajánld.
Engem is meglepett, de csak a múlt héten hallottam először a Flex Your Head-et. És most is csak azért mert érdekelt, milyen a Red C. Megdöbbentett, pedig a Red C és az Untouchables kivételével mindent hallottam már róla. Mégis, ez egy meghatározó lemez. De mitől? Mamár?
Meghatározó e még az MRR vagy, ahogy nagyanyám a tévé újságot, nekem is karikáznom kéne benne a szimpatikusabb lemez kritikákat? Aztán ha átolvastam, kidobni? Azért hallgatunk egy válogatást, mert valakinek az ízlésében bízunk, vagy mert a zenekarok érdekelnek rajta? Most már csak az érdekelhet, ami eddig kiadatlan volt. Különben megszerzed a zenekar egy lemezét. Vagy az összeset. A We Got Power válogatások zseniálisak. Ezekből csak három volt? Leszámítva azt a pár ismert zenekart, tud olyan lenni, mint egy darab zenekar jó hosszú lemeze. Pedig ez nem egy zenekar, hanem annak a punknak egy jó példája, amit a legjobban szeretek. Szinte hibátlan mind a három lemez. Könnyen el lehet laposodni az ugyan olyan bandák tengerében, még ha kislemezesek is, de nem ezeken a válogatásokon. A We Do What We Want is tökéletes. Az olypmiai színtér megint erős. És nem csak a Sex Vid miatt. A Son Skull már az egyik kedvenc új zenekarom, pedig csak azt az egy számot hallottam tőlük, ami ezen is rajta van.
Ettől függetlenül hallgathattam volna vagy hallgathatnék még mindig válogatásokat. Nem csak olyanokat, amik valamennyire különlegesek, mert színtérhez kötöttek vagy egy korszakot, irányzatot mutatnak be. Vagy KDB-k. Kdb válogatásoknak persze van értelmük. Azokon a zenekarok vagy csak annyira érdekesek amennyit szerepelnek, vagy nem is lehet máshonnan hallani róluk.
Az az érzés, hogy bármit hallhatok rohadt gyorsan, amit csak akarok, azt a téveszmét tüzeli, hogy hallottam már mindent ami számít. Vagy csak hallottam róla és eldönthetem érdekel e. Aztán megismerem a Really Red-et és nem értem miért nem mesélt róluk még senki. Persze, ha beszerzem a Let Them Eat Jellybeans-t.
Kobera a Faster and Louder válogatásokat hallgatta, őt idézve, zsenge fiatal korában. Azt nem tudta kik voltak rajta, de akkor is ez a lemez hihetetlen király lenne már csak egy válogatás kazettának is, úgy a romantikus értelemben, amit a haverod csinál neked. A Wipers belehajlik a Dys-be az meg tovább a Black Market Baby-be, de még valahol felrémlik, hogy a harmadik szám a 12 x u eredetije volt. Ez van olyan király, mint az a dj-s sztori, hogy valaki New Order-be vezetett bele egy Cro Mags számot. Mennyire frusztráló lehetett, hogy nem voltak meg neki a zenekarok nevei, a kazetta borítóján? Szeretném azt mondani, hogy ugyan olyan, amikor ezeket a zenekarokat hallgatom ma, de sokkal királyabb, hogy ő meg még a többi tízen éves már akkor bőgette. Ez a szomorú, a kazetták és válogatások nem úgy tűntek el, mint a Nogger, Chockito, Wendys, hanem tényleg értelmüket vesztették.
Lassan egy éve, hogy válogatás kazettát adtam egy lánynak, akinek nincs autója. Szerintem a mai napig nem lett lejátszva. Lehet jobb is. Biztos volt magnók közelében, csak azok előtt fura fejhallgatóval álldogálni, egy válogatás kazettát meg mégsem lehet mások előtt meghallgatni először. Főleg nem olyat, amilyet én csináltam neki. Egyáltalán lehet még walkman-t kapni? Vagy van még értelme formákhoz ragaszkodnunk? A cd is meg fog bukni. Mert undorítóan nézett ki a béna felülete, amire legjobb esetben csak írni tudok, maszatolós filcekkel, csak annyi helyem van, hogy zavarba jövök. Egymást baszó lovakat egy idő után már unalmas rajzolni.