csak szólok...

Most majd fogom magam és írok egy fanzinet. Csak a zenéről, a zenehallgatásról, zenekarokról, koncertekről, lemezekről. A másik fele pedig rossz viccekkel lesz tele. Remélem nem lesz bajom a megírásából mert csak napközben részegen vagy éjfél után túlkávézva fogom gépelni a jegyzeteimet, amiket félálomban szoktam írogatni az ágyamban, alvásba ájulás előtt.
Azért csak lesz majd itt valami. De inkább pihentetés.

Nem tervezem tovább erőszakolni az agyam. Ami belefér az marad, ami nem azt minek passzírozzam, ha kijön máshol? Nem tudok megjegyezni dalszövegeket. Ha tudom miről szólnak arra emlékszem, de nem a sorokra, kivéve ha nem nagyon egyszerűek vagy zseniálisak. De szerintem már akkor sem. Dallamokat is egyre kevésbé tudok hirtelen kidúdolni magamból. Ha a kedvenc Clash számomat akarnám hallani, akkor a Remote Control-t tenném fel, de ha most valaki azt kérné, hogy dúdoljam el a kedvenc Clash számom, lehet azzal hárítanék, ami végül is igaz, hogy az Adverts-et és a Buzzcocks-ot jobban szeretem. Aztán vagy elkezdeném skálázni a Gary Gilmore’s Eye-t, vagy a Bored Teenagers-t vagy a Harmony In My Head-et kántálnám. Most jöttem rá, hogy a One Chord Wonders se megy fejből. Végre lehetek kisimult, mivel ráébredtem mennyire lyukas az agyam. Már ha az. Az elmúlt hónapban több zenét hallgattam, mint ebben az évben bármikor. Igen, megint beleszerettem a punkba, egyre mélyebben egyre elkötelezettebben. Lehet betegesen. Hűtőgép szerelőre várva olvastam a Lolitát, szüleim nyaralójának a kertjében és megértettem mi a legbizarrabb a pedofíliában. Hogy nem emberekbe szeretnek bele, hanem körülményekbe. Ettől még a pedofilok a legkitartóbb szeretők, a maguk kis hálózatával, ázsiai útjaikkal. Ahogy én is képes vagyok órákat eltölteni zenekarok keresésével, meghallgatásával, majd ennek a tudatába hempergéssel. Mégis el tudom engedni a legtöbb zenekart, ha egy másik lemez kezdődik.
Nem tetszett a NoMeansNo mert hosszú volt. Pedig kemény volt, cseppet sem öreges, feszes és erős. Vagy az volt a baj, hogy a szabadtérbe szétterjedt zajt nehéz összelepkehálózni különösebb rajongás nélkül, meg azért a fel-alá sétálgató, már punkot kinőtt, de azért aznap este egy füves cigivel leugró közönség túl erős nihilt sugárzott, így tőlem is elvéve minden kedvet. Mert nekem ez nem nosztalgia, én nem nőttem még ki a punkot. Vagy akkor volt igazunk amikor Koberával oda jutottunk: a NMN-t szeretni is fétish. Mert ezek ők. Nem csak a számaik, amiket lehetne kizárólag húsz percig hallgatni. A NoMeansNo az két órát játszik, és nem jönnek zavarba öt-hat-tíz perces számoktól sem. Ha meg nekem fáj a hátam, mert van rá időm figyelni, bánhatom, minek mentem strandra, ha nincs kedvem úszni. De ott voltam és láttam őket. Mert ha a NMN nem is a fétishem, a koncertre járás valamennyire az. A punk zene is az, és nagy mennyiségben vagy csak hangosan mostanában jöhet, nem ellenkezem. A Government Warning csinálta eddig idén a legjobb lemezt. Kurva jó az Ergs! folytatása a Psyched to Die is. Meg a Deep Wound akiktől a nevüket vették. Beleszeretni mégis csak a Cloak / Dagger koncertbe fogok majd. Fucked Up jó volt, de csak annyira motivált, hogy a Hidden World elejét hallgassam át kedvből. Jó lenne a Paranoid Mess szövegeit tudni, mert ha esetleg lenne Government Warning koncert, úgy biztos nem lehetne rossz, ha az első sorban ráznám magam, üvöltözve. De annyira elsodor magával a lemez, hogy nincs is kedvem olvasni mellé. A zajba vagyok most beleesve, úgy ahogy mondjuk másfél éve a Hot Snakes-be, útána meg a Murder City Devils-be voltam. Azért ha most megkérdezed, hogy melyik banda jó és melyik nem, ha hallottam megbízhatsz a válaszomban. Ha pedig te ismersz olyat, amit még nem hallottam, de tetszene nekem, kérlek ajánld.
Engem is meglepett, de csak a múlt héten hallottam először a Flex Your Head-et. És most is csak azért mert érdekelt, milyen a Red C. Megdöbbentett, pedig a Red C és az Untouchables kivételével mindent hallottam már róla. Mégis, ez egy meghatározó lemez. De mitől? Mamár?
Meghatározó e még az MRR vagy, ahogy nagyanyám a tévé újságot, nekem is karikáznom kéne benne a szimpatikusabb lemez kritikákat? Aztán ha átolvastam, kidobni? Azért hallgatunk egy válogatást, mert valakinek az ízlésében bízunk, vagy mert a zenekarok érdekelnek rajta? Most már csak az érdekelhet, ami eddig kiadatlan volt. Különben megszerzed a zenekar egy lemezét. Vagy az összeset. A We Got Power válogatások zseniálisak. Ezekből csak három volt? Leszámítva azt a pár ismert zenekart, tud olyan lenni, mint egy darab zenekar jó hosszú lemeze. Pedig ez nem egy zenekar, hanem annak a punknak egy jó példája, amit a legjobban szeretek. Szinte hibátlan mind a három lemez. Könnyen el lehet laposodni az ugyan olyan bandák tengerében, még ha kislemezesek is, de nem ezeken a válogatásokon. A We Do What We Want is tökéletes. Az olypmiai színtér megint erős. És nem csak a Sex Vid miatt. A Son Skull már az egyik kedvenc új zenekarom, pedig csak azt az egy számot hallottam tőlük, ami ezen is rajta van.
Ettől függetlenül hallgathattam volna vagy hallgathatnék még mindig válogatásokat. Nem csak olyanokat, amik valamennyire különlegesek, mert színtérhez kötöttek vagy egy korszakot, irányzatot mutatnak be. Vagy KDB-k. Kdb válogatásoknak persze van értelmük. Azokon a zenekarok vagy csak annyira érdekesek amennyit szerepelnek, vagy nem is lehet máshonnan hallani róluk.
Az az érzés, hogy bármit hallhatok rohadt gyorsan, amit csak akarok, azt a téveszmét tüzeli, hogy hallottam már mindent ami számít. Vagy csak hallottam róla és eldönthetem érdekel e. Aztán megismerem a Really Red-et és nem értem miért nem mesélt róluk még senki. Persze, ha beszerzem a Let Them Eat Jellybeans-t.
Kobera a Faster and Louder válogatásokat hallgatta, őt idézve, zsenge fiatal korában. Azt nem tudta kik voltak rajta, de akkor is ez a lemez hihetetlen király lenne már csak egy válogatás kazettának is, úgy a romantikus értelemben, amit a haverod csinál neked. A Wipers belehajlik a Dys-be az meg tovább a Black Market Baby-be, de még valahol felrémlik, hogy a harmadik szám a 12 x u eredetije volt. Ez van olyan király, mint az a dj-s sztori, hogy valaki New Order-be vezetett bele egy Cro Mags számot. Mennyire frusztráló lehetett, hogy nem voltak meg neki a zenekarok nevei, a kazetta borítóján? Szeretném azt mondani, hogy ugyan olyan, amikor ezeket a zenekarokat hallgatom ma, de sokkal királyabb, hogy ő meg még a többi tízen éves már akkor bőgette. Ez a szomorú, a kazetták és válogatások nem úgy tűntek el, mint a Nogger, Chockito, Wendys, hanem tényleg értelmüket vesztették.
Lassan egy éve, hogy válogatás kazettát adtam egy lánynak, akinek nincs autója. Szerintem a mai napig nem lett lejátszva. Lehet jobb is. Biztos volt magnók közelében, csak azok előtt fura fejhallgatóval álldogálni, egy válogatás kazettát meg mégsem lehet mások előtt meghallgatni először. Főleg nem olyat, amilyet én csináltam neki. Egyáltalán lehet még walkman-t kapni? Vagy van még értelme formákhoz ragaszkodnunk? A cd is meg fog bukni. Mert undorítóan nézett ki a béna felülete, amire legjobb esetben csak írni tudok, maszatolós filcekkel, csak annyi helyem van, hogy zavarba jövök. Egymást baszó lovakat egy idő után már unalmas rajzolni.

ennél már csak jobb lehet.

ajánlót mindenki tud írni koncertek előtt...

A Boob Of A Man a legnagyobb kamu ebben az évben. A blog újraaktivizálásában az egyik legjobb dolog az volt, hogy a Saw-ból is ismert Laci gyakran írt nekem e-maileket, reagálva a bejegyzésekre, amikben leginkább csak azt ecsetelte hogyan varrná le híres zenekarok dögös női tagjait. Aztán fellelkesedve elküldött pár próbatermi felvételt az új zenekarától, ami szerinte egyáltalán nem biztos, hogy valaha létezni fog, igazából. Remélem fog. Kellene! Nagy tragédiaként élem meg hogy nincs jó átfedés a punk és az indie rock között, ezért előbb lesz nekünk Franz Ferdinand-unk, mint Sonic Youth-unk. Pedig mennyivel jobb lenne egy SY! Laciké pont valami ehhez nagyon közelin ügyködnek. A számokból azért kifacsarható valamennyi magyar alterpop, amiben a legbizarabb az, hogy tényleg nehezen lehet rá jobb szót találni, de annak is a legjobb pillanatai, amik annyira vannak túlgitározva, amennyire kell és annyira tarisznyás, hogy becsalogassa a bölcsészeket, aztán mindet jól pofán bassza őket, hogy ez kurvára lejárt dolog, hé. Erre kiderült, hogy a BOAM egy Saw búcsú koncert lesz, amit lehet megérdemeltek volna, csak nem fél évvel a feloszlásuk után. Nem is volt igazán világos miért oszlottak fel, és most miért sikerült olyan könnyen két gitárral eljátszaniuk ugyan azt. Én tényleg szerettem volna szeretni ezt a zenekart, mert tényleg bennük volt, hogy szerethetőek lesznek majd. De még mindig jobban szeretek Rádival és Lacival levelezni, a dobosukat pedig azzal basztatni, kölcsönös részegségben, hogy ő csak a wikipediaról ismeri a Ramones-t. Nem is néztem meg őket, hanem az öltözőben ittam a sörüket és mustráltam a nőiket. A Rákosival. Kicsit azért ábrándoztam, hogy jó lett volna hallani az új zenekart.

A Motivation-t kihagytam. Nem csak azért mert ők az egyetlen zenekar ma, akik komolyan veszik magukat, vagy ha nem is, akkor sincs bennük semmi irónia. Nem is mérték fel, hogy ez az este egyáltalán fontos e bármilyen szempontból. Egyébként semennyire nem különböző mintha egy sima francia sxe zenekar előtt lépnének fel. Ez is szép a punkban és ez a klassz bennük. Amikor benézek a terembe, mert nincs kedvem venni egy újabb sört, Matyi szemében azért fel fel csillan a kikacsintás, hogy bazdmeg a Fucked Up előtt játszunk. De ez a főzenekar sztároskodása nélkül inkább örömteli dolog, nem olyan, amikor rákészül egy zenekar arra, hogy a pecsában bohóckodhat kicsit egy epitaph-os banda előtt. A Motivation ma is marad a Motivation. Ami kihallatszik belőlük az előtérbe. Így teljes a báj és teljes a kép. Ők is hozzá tartoznak ahhoz az egész, ami miatt a Fucked Up híres tudott lenni. Ha nem lennének a Motivation-höz hasonló bandák, akik YOT-osan komolyan veszik magukat, a Fucked Up nem tudott volna egy átlagos punk/hardcore zenekarból, akik már csak Meatmen-esen komolyak, mára egy igazi rock and roll svindlivé válni. Egy sokkal szimpatikusabb svindli, mint a Sex Pistols kirakati bohóckodása. Azért Sid-et egyszer majdnem megkönnyeztem, de pont a szülinapomon néztük a Filth and Fury-t.

A Rákosai bazdmeg. Kevés ember örül annak jobban, hogy Fucked Up koncert van itthon mint én. Azért mert ez egy kibaszott mérföldkő. A Propaghandi-ra biztos többen fognak jönni, de akkor is. Itt van két szemüveges csávó, akik alig szerveztek még valami egészen fontosat, erre elhozzák a legfontosabb punk zenekart, ami ma van a könnyű zenében. Igen abban, nem csak a kemény és zajosban. Ez így van. Az hogy idén nem játszik egy zenekar sem, ami a warp tour-on cirkuszol, az nem számít. A Fucked Up koncert lehet még húsz év múlva olyan jelentős lesz, mint anno a Fugazi volt. Nem rossz hat sör után megemlíteni, hogy láttad őket. A számítógépeknek hála ez talán nem olyan lesz, hogy akik ott voltak már azok sem emlékeznek arra, mi történt, kivéve, hogy Sotár nagyon készen volt. Ez az új világ. Nincsenek repülő autók, se kapszula ételek. Csak Fucked Up Budapesten, semmi hírnév nélkül lekötve, megszervezve és nekünk készen. Ez a kibaszott valóság. Meg az, hogy az Andrássy úton ki van plakátolva, hogy Júli 9-én Budapesten Rákosi lesz. Akit nagyanyám egyik tesója csak azért tart mértékadónak, mert a szerinte szarral rendszeresen összekent sírja kimutatja még a magyar morál örökelvűségét. Ettől még viccesebb volt látni a plakátot ott azokon a villanyoszlopokon. A Rákosi létezik és olyan horrort hoz ránk ami ugyan úgy létezik. Ma hallottam egy interjúban, hogyha van olyan része az emberiségnek, amit még nem tártak fel, azt azonnal fel kell, legyen bármennyire undorító vagy megbotránkoztató. A Rákosi, ha nem is teljesen, de ezt teszi. Vagy csak erre sarkal. A színpadot azzal a bóbiskoló tekintettel veszik át, hogy mi a fasznak vagyunk mi itt, pont ekkor, pont ezek előtt. De lenyomják. Gepárd ki ki néz a hülye mosolyával, hogy bazdmeg felfuttattam egy zenekart, ami alig létezik. Borics az ajkát harapdálva rázza ki a hangokat a basszusából, kicsit dülöngélve, mintha a földre szórná őket, hogy onnan csorogjanak felénk, de azért az RLO-ból megszokott értelmiségi pátosz körüllengi még. Máté magára figyel, hogy a szart is kiverje a dobokból, aztán számok közt felengedve kinéz, hogy megcsinálta és bekaphatja mindenki, aki tanárra költött, kottát olvas vagy takra pontos ritmusérzéke van. Csoki üvölt. Mint egy kibaszott geci. És azért én mertem a színpad legközelébe menni, mert bízom benne, hogy a pár évnyi ismeretség után csak nem fog kiütni. Azért próbálom elfelejteni, és kicsit beleremegni, hogy mi van ha annyira elpattan valami a munkahelyi balesetekről szóló szám közben, hogy mégis megcsap, akár csak egy durvább barackkal a fejemre illesztve. Jó lenne, ha megint elkezdene vérezni a szája az üvöltözéstől, mint Szegeden. Biztos nemsokára megtudom, mitől vérzik mindig a Fucked Up énekese. Azt Csoki sem tudta, ő miért kezdett el szegeden, de egy kis vér sosem árt punk koncerteken.
Mennyire nehéz megírni 76 jó számot, és mennyire nehéz elbaszni egy tizenvalahány perces koncertet!? A Rákosi úgy megy ki a térre játszani, hogy tudja mi az, amire képes és annak a keretein belül nem tud hibázni.

Színpadra kell figyelni. A Fucked Up egy jó zenekar. Inkább jelentősek, mint jók, de vannak olyan jók, hogy sok jelentős zenekarnál szívesebben nézem meg őket. Ez abból is kiderül, hogy ami mérő nálam, már az összeszerelésük is érdekel. Egy igazi zenekarral kapcsolatban, egy olyan, ami pincékben is játszik, ez a legérdekesebb. Ilyenkor engednek be a függöny mögé, jobban, mint amikor koncert után, vagy előtt, vadásznak közös fotóra és aláírásra a szerencsétlen hülyék. Egy zenekar összeszokottsága és dinamikája mindig a számok közt és az összeszerelés alatt jön ki a legjobban, az összenézések, a kis poénok, minden. A Fucked Up nagy fegyvere meg pont az irónia. Hogy el tudják viselni magukat és mi is őket. Az énekes a Fox-on fog beszélni pár hét múlva, ma este meg egy budapesti belvárosi bérház padlóján alszik. Aki már igazán punk, az egy idő után csak nevetni fog a punkon, úgy hogy punk marad közben. Belekezdenek. És elkezdünk hömpölyögni. Talán kellett volna még egy sör. Majd az ugráló cicik és rázódó hajak feloldanak. Stage dive-ok, üvöltözés, színpadverés, hülye tánc, minden. Ennél kell több? A gitárosok gitároznak a dobos dobol. A közönség egybe szakad és jó hallgatni a zenekart. Eljátsszák a számokat páran éneklik az ismétlődő sorokat. A hangulat milyen? Milyen lenne? Vér folyt, sör folyt, valaki elokádta magát a folyosón. Itt játszik egy fontos zenekar mi pedig értékeljük ezt. Jobban, mint a Fugazi-t annó. Hála mindennek. F betűt hevítsetek és égessétek az első sorba. Mi lehet ennél jobb? Ebben a pillanatban? Semmi. Nincs jövő. Kislemezes zene kisembereknek. Ehhez képest tíz perces számok rövidre vágva szippantanak minket magukba. A fejrázásnak és az epilepsziás rángatózásnak van a legtöbb értelme. Ha valaki cipőjét bámulom akkor is mosolygok, és nem csak azért mert kicsit részeg vagyok. Szerencséjük a győzteseknek, hogy ez a koncert nem az utcán történik, mert akkor az összes vesztes, aki itt van, nekik esne, és balhéznánk, amíg a zene szól. Bárcsak lehetne ezt valaminek hívni. Az egymásra eső embereket, a kiizzadt és térbe lehelt sört, a zajos zenét. Akkor lehetne valamiben hinni. De kell e kapaszkodó, ha itt van ez a koncert? Áh faszt, jó volt ez. Majd hazafelé hallgatok Deep Wound-ot és még boldogabb leszek. Mert a punk zene már régóta nem csak ez meg az. Hanem egy komplex dolog. És lassan minden számban benne vannak a kis koncert szervezők, a kis rajongók, a kis koncertek, a kis és nagy zenekarok és a közepes, de ritmusban ringó mellek a Generation-re.