2009. május 4., hétfő

az origo.

I Drink Milk-ék egyszer megkértek, hogy írjak nekik a kedvenc kiadómról. Utálom magam, ha nem a jövőből kell nyilatkoznom, ahol már mindent biztosan tudok, hanem a jelenben kell okosnak lennem. Azon kívül, hogy a Pixies a kedvenc zenekarom, nem sok mindent sikerült eldöntenem az életben abból, hogy miben mi a kedvencem. Ez különben sem könnyű. A rajongás szabályai nekem túl bürokratikusak. Azt sem értem, hogy lehet egy focicsapatot szeretni és nem a játékosokat, akik a mezében futkosnak. Vagy az edzőt, aki eldönti, hogyan fognak játszani.
Minden változik, a zenében főleg. Az összes kiadó, ami lehetne a kedvencem, még mindig működik. És honnan legyek benne biztos, hogy nem jön egy újabb, vagy nem kopik el a régi fénye?
Egyébként a Dischord-ról írtam. Most már jobban hiszek abba, hogy csak lustaságból, nem pedig azért, mert valami nagyon elcsépeltről próbáltam újat mondani. Írhattam volna inkább az SST-ről, vagy a Touch and Go-ról. Ma már jobban lenne kedvem hozzájuk. Azért választottam végül a Dischord-ot, mert éppen akkor néztem meg az American Hardcore-t és olyan jól nézett ki a grafika, ami bemutatta hogyan hajtogatták kézzel Mackaye-ék a lemezborítókat. Meg az egész attitűdjük akkoriban futkosott az agyamban. Nem akarom újra leírni ugyan azt, de ha végignézem a Banned in D.C-t borsózik a hátam, annyira sugárzik az energia minden képről. Legszívesebben én is csinálnék egy olyan színteret, csak ahol én élek ott az emberek nem szeretik az ilyen dolgokat.
Az jó, hogy a Dischord, SST, Touch and Go hozzáállása példás, de a lemezeiket még mindig jobban szeretem. Azért ez a három legjobb kiadó arra, hogy írni lehessen róluk, mert nem csak fontosak, hanem jók. Meg fordítva. Csak ennek a három kiadónak volt annyi korszaka és annyi jó zenekar azokban a korszakokban, hogyha csak tőlük rostálna egy lusta zenehallgató, akkor is jól járna egy egész életre. A hardcore, a poszt hardcore, a revolution summer, a noise rock, a disszonáns pop.
A Revelation-t felette a maga korlátoltsága és az a bénaság, hogy szar lemezeket kezdtek kiadni, mert nem mertek tovább menni a szubkultúra határain, csak annak a lápos pereméig. És ha ezt lassan a Dischord-ra is el lehet mondani, hogy szar nyakig gombolt modoros rock-ot adnak csak ki, azért a pár éves El Guapo-ra még simán tudtunk több héten át füvet szívni, és idiótán táncolni, egy nagyon kis szobában. Tényleg csak ketten. Egy haverommal.
Egyszer azt akartam írni, magamnak, hogy a punk a zene origója. Ezért mondhatják a punkra, hogy olyan, mint a Beatles torzítva és ezért mondhatják az érthetetlenségükkel konvencionális dolgokra ma, hogy punk. Aztán rájöttem, hogy van egy csomó műfaj, aminek semmi köze a punkhoz, és van egy egész világ, amihez nekem nincs semmi közöm. Ezért a punk csak annak az origója amilyen zenét én szeretek. A Dischord, Touch and Go, SST pedig azoknak a kiadójuk, amiket én szeretek. A Minor Threat Monkees-t hallgatott. A Sonic Youth pedig Minor Threat-et. A Gun Outfit meg Sonic Youth-ot. És Ian Mackye is hallgatott Sonic Youth-ot. Corey Rusk pedig Tv On The Radio-t és Cocorosie-t. A Necros basszerosa együtt ebédelt Karen O-val és megbeszélték a Machine ep kiadását. A Cocorosie tagjai lehet kíváncsiak voltak ki adja ki őket, és meghallgatták a Necros kislemezeket az ágyukon lóbálva a lábukat egy párizsi hotelszobában. És ez az egész csak egyszerűen kurva jó. Belegondolni most. És belegondolni akkor is, amikor hallgatom őket. A Minor Threat jobb, mint a Negative Approach, de a Negative Approach második lemezét néha jobb meghallgatni. És ugyan ilyen jó a Saccharine Trust-ot vagy a Fix-et. A hozzá adott érték cseng a fülembe a tropára szaggatott fejhallgatómon keresztül. Elképzelni a kis zenekarokat, ahogy ők is érvényesültek. Magadat, hogy egyre mélyebbre ásol. Ez jó érzés. Jó érzés kicsit különlegesnek hinni magad, de senki se reménykedjen: Dugni ezzel sajnos nem lehet. Haverkodni talán, de olyan mélyen azért azt sem, mert ez is véges téma. A Koro-ról például nehezen tudnék egy estét végig beszélni, még ha szeretnék, akkor sem.
Pont ez a legjobb ebben az egészben, a belebuzulás a zenébe. Jobban megértem a Sonic Youth-ot, minél több Youth Brigade-et hallgatok. És a lineáris egyenes skálája, aminek az origója a punk, is egyre csak nyújtózkodik szét fele. Ez az, amit leírnak a kedvenc zenekaraim, amit leírnak, mint önálló zenekarok. Meg a kiadók, akik kiadják őket. A punkban mindenki a változás ellen van. Főleg a saját változásuk ellen. Így a legtöbb embernek, aki benne van a punkban, minden nap egy lehetséges nap arra, hogy meghaljon számára a punk. Amikor ők halnak meg inkább maguk számára. És csinálnak egy gyereket, akit olyan baromságokkal fognak etetni, hogy van piros tojást hozó húsvéti nyuszi, aki jézus feltámadása miatt rejt el ajándékokat vasárnap éjjelente. Ez a lustaság. Lustaság meghallgatni a tízedik Hüsker Dü lemezt, vagy letölteni Sub Pop zenekarokat 2009-ben. Kevés embernek van erre ideje, főleg ha vasárnap még venni kell egy új öltönyt a közeli outletben, vagy a gyereket be kell íratni valami szakkörre. De ami jó, az sosem hal meg. És szarni a világra úgy, hogy zajos zenére üvöltözöl egy kis pincében, az kurva jó. A Deep Wound zsebre dugott erőszakosságából kanapén üldögélős, tudatos beletörődés lett. Mind a kettő ugyan olyan középsőujj, mint az, hogy a Gun Outfit a Dinosaur Jr-ból meg más SST zenekarok keverékéből megcsinálta a tökéletes nyári lemezt. Azt a nyári lemezt, amikor a városban ragadsz. Nagyvárosba ragadva a nyár teljesen más. Nagyvárosba ragadva a nyár a korai Elliott Smith lemezek. A túlforrósodott panelok. A hip-hop basszusa átszűrve az emeletek közti falakon. A megolvadt betonfoltok a tornacipők talpain, a pólórázogatás és az átizzadt alsónadrágok. A rossz fű és a túl sok fogas smárolás. Az, hogy béna medencékbe vagy útszéli tavakba még cipőben ugrasz be. Padokon iszod a boltban vett söröd, kis libabőrrel várod az éjszakai buszt az üres megállókban és fáj a szíved. De rohadtúl. A Gun Outfit hangzása nekem ez. Mert ilyen egy igazi nyár. És ezt tudni, már valami. Azok csak emlékek, hogy Hüsker Dü lemezek jutnak róla eszembe. Hogy a Books About Ufos-t feltettem egy nyári válogatás kazettára, és azon dilemmáztam, hogy nem fura egy homoszexuális férfi gagyin romantikus dalával beismerni egy lánynak, hogy nagyon bírom és bárcsak sci-fi rajongók lennénk, hogy beszélgethessünk más bolygókról is. Amikor Gun Outfit-et hallgatok, örülök annak az útnak, amin végigmentem, annak az útnak, amin ők végigmentek, és hogy mind ketten tudjuk mi ez. Ilyen a zene buziknak való zene. Sokkal több van mögötte, mint ami hallatszik. A titok továbbra is megmarad, a lustáknak meg jut egy egész jó középtempós lemez.
Közérzetem is sokat javult mióta nincs bennem az a pökhendi pattogás, hogy például a High Places tagjai miért akarják elhitetni magukról, hogy 7 Seconds és Los Crudos rajongók. Elhiszem nekik. És sokkal jobb a Head Spins-t úgy elképzelni, hogy miközben dinoszauruszokról beszéltek a padlón ott hevert egy Pissed Happy Children kislemez. Ha pedig nem, akkor a valóság megint sokkal érdekesebb a fejemben, mint valójában.
A Fucked Up-ról már mindent elmondtak, de ha egyesek szerint a lemezeik unalmasak is, ők, mint zenekar, nem. Ez pedig jobb, mint hogy a Pitchfork-on főhelyet kapnak, vagy az egész csak egy kurva nagy ironikus poén. Legalább belőlük van jó meg rossz. Nem csak jó meg unalmas. A példájukból pedig remekül látszik, hogy azok is, akik vágynak a változatosságra, nem egy zenekartól akarják hallani.
Frank Black-től a Pixies után nem mondhatni, hogy ki voltam, mert annyira nem érdekelt, amit csinált. A Teenager of the Year-nek a felére sem emlékszem, pedig még azt hallottam a legtöbbször tőlem, mint önálló személytől. Az utóbbi két hétben viszont mást se hallgatok, mint a Grand Duchy-t. az első számon kívül az összes hibátlan. Elképesztően fülbemászó, és tőle meglepő. Közben latom őket, ahogy otthon összebarkácsolták es egy este alatt felvették. Vannak rideg számok, meg irtó érzékiek, amik közben viccesek, mert tényleg elhiszem, hogy amikor Black turnézik, néha telefonszexelnek a hotel recepcióján. A nő franciául énekel, Frank Black meg kérdezgeti, hogy milyen ruha van rajta. Ha a lányok, amikor egymást fotózzák fehérneműben, eltekert fókusszal és színekkel, tényleg táncolnak bugyiban meg csókolóznak, akkor ez szólhat. Vagy nem. Inkább, amikor otthon egyedül vannak a szobájukban, bugyiban és úgy gondolják, kicsit kedvük lenne rázni a fenekük, miközben hosszú autókázásokra gondolnak. Azt hiszem ilyen.

Nincsenek megjegyzések: