New Direction

Bárcsak fiatalabb és kevésbé gépeis lenne az ébresztő órám hangja. Így ha nem is lenne kedvem összejönni annak gazdájával, legalább a reggeleim egy kicsit elviselhetőbbek lennének.
Vagy nem. Végülis annak is megvan a maga slussz poénja, hogy miközben egymás után rakosgatom remegő, vérben még szegény lábaimat a hideg kövön, a konyha felé, hátulról már tologat a Sonic Youth alul értékelt korszaka, és mire a kávé felpörgette az agyamat, az ennek ellenére tespedt testemmel visszülhetek az ágyam szélére, és hagyhatom, hogy a Cloak / Dagger valami szétgitározott része drótkerítésként körém tekeredjen.
A lényeg most mégis az, hogy fellélegezhetünk, véget ért a nyár. Ez nekem mindig nagy öröm. Persze a szeptember első hetei lehetnek szentimentalizmussal teliek, meg furcsa, hogy az időjárás is ennyire időziti magát és harminc fokot zuhanva lesz átmenti kabátos idő, edzőcipőre kátrányt olvasztó melegből.
Viszont azokhoz hasonlóan akik egész évben dolgoznak, a nyár nekem, aki egész évben nem csinál semmit, pont ugyan olyan jelentéktelen, mint az összes többi évszak. Azzal a kívétellel, hogy olyankor baromi meleg van és frusztráló tud lenni, hogy elképzeled sokan most valahol jól érzik magukat, amíg te csak fülledsz pont ugyan abban és ott ahol egész évben.
Ilyenkor is jó tud lenni, mind az amivel körberakosgattuk magunkat, de ősszel még jobb. Persze az őszhöz sokkal jobban illik mind az, amit hallgatni szoktam, és ugye nehéz időkben könnyebb a meggyőtörtségbe bele süppedni, de ősszel valahogy mégis másként tudok működni.
Ősszel sokkal jobb minden. Akkortájt néha még nekem is vannak kötelzettségeim, amik helyett jobb valami mást csinálni. És jobb is otthon maradni ahelyett, hogy valahova el kéne menned. Vagy éppen a kurva hidegben egyedül sétálgatni a környékeden és éjjel a doom town kezdő hangjait átérezni. Igen a Wipers az ilyen, még a riffjeik is beszélnek. Meg mostanában úgyis vagy olyan indie-t hallgatok, amit inkább neveznék post-punk/hardcore-nak, vagy korai punk/hardcore zenekarok utolsó lemezeit. Ezek meg mi másról szólnának, mint az elmúlásról, a fakulásról és valami végéről. Ellentétben a normál világgal, itt az emberek haja nem kihullik, ha jön a vég, hanem megnő. Ja, najó becsúszik egy kis twee pop is, de az ősz azokhoz sokkal jobban passzol. A nyárról szóló számok egyébként mindig elcsépeltek, ostobák és baromi hamisak. Különben sem hallgatok kifejezetten vidámnak mondható zenéket, nekem ez a keresztem. Aki vidámkodni akar, az trappoljon papucsban a város közepén, valami idegesítő bárgyúságra, hogy milyen jó is bikinis csajokat nézni fagyizás közben, a tengerben lassan rigatózó hajókról. Én panelben lakom és évente nem beszélek ötnél több ismeretlen emberrel két percnél tovább. Ha muszály, ha nem. Szóval nekem senki se akarjon okoskodni arról, hogy ezt nem csak másként lehetne, hanem egyenesen úgy mint a filmeken. Rövid gatyát sem szeretek már hordani, és bármennyire is tetszenek nekem, ebben a közbiztonságban és felpaprikázott hangulatban jobb a legtöbb pólómat pulóverek alatt tartani. Hadd lássa csak az aki van olyan elszánt, hogy vetkőztetni kezd.
Azért jobb is ha most mindenki felszívja magát és félre teszi a himi humi szarságot. Mert ez a nyár az eseménytelenségével ráadásul felvezetett egy nem is könnyű őszt. Nem elég, hogy a legjobb barátom lelépett amerikába, de még a klub helyzet is elég rázós lett olyan szinten, ahol az én érdeklődésem leginkább mozog.
Az egy dolog, hogy a legtöbb barátom egyre öregebb, így lustább vagy inkább családozik. Egyre nehezebb velük koncertekre menni, meg én is lassan már csak olyan zenekarokat tudok szeretni, akik régen feloszlottak. Erre meg az is lelép akivel, ha nem is szívszerelmemben a punkban, de úgy a zajos és kevésbé zajos rock zenében tudtam durván zenebuzulni.
Olyat már egy ideje nem csináltunk, hogy a túlhabzott sörök, pohárba félre söpört feleslegébőlből, söré visszaalakult korsókat nyúltuk ki pultokból, és azokból ittuk magunkat álmosra, miútán letettünk arról, hogy olyan lányok is vannak a teremben, akik velünk összeborulnának. De most egy ideig olyan se lesz, hogy vasárnap kora délután másnaposan videóklippeket nézünk, és válogatásokat improvizálunk. Vagy még szombat éjjel, egy újabb begeekült éjszaka után.
Tényleg jó volt asztali lámpa fényben, kábán mindig halál komolyan venni, hogy melyik szám után mi fog jönni, és megpróbálni kitalálni, hogy ez vajon passzolni is majd a hangulatunkhoz. Bírtam, hogy ezt annyira véresen komolyan vettük, mintha egy válogatás kazit állítottunk volna össze valami lánynak, aki nagyon tetszett nekünk és 24 dalon keresztül szerettük volna meggyőzni, hogy mi vagyunk a tökéletes emberek, akikkel ezeket, és ezeknél még talán jobb zenéket is hallgathatna. Meg szex is lenne. De mi csak úgy a zene szeretetet meg az esték becsülete miatt vettük így. Szex nem volt soha. Ahogy vérre menő viták sem, de heteken át húzódó slágerek, igen. Meg magunkban dünnyögés. Meg padol kifekvés és hason dobolás.
Egyszer elterveztük melyik klippeket fogjuk újra forgatni, paródia képpen. Jó volt. Az is amikor egy zenekart szállásoltam el nála és ketten úgy berúgtunk a zenekar előtt, hogy összehánytam a wc-jét. És erősködtem, hogy azzal a csajjal kéne összejönnie, aki Belle and Sebastian-t hallgat. Nem mert különösebben szeretném őket, de azért mégis ez egy jó pont a mi világunkban.
Most egy ideig viszont senkinek sem tudok majd beszélni arról az éjszakain, hogy milyen nevetséges néha a punk színtér, és nem fogok azon nevetni, hogy valaki szakadva röhögött a tényen, hogy vannak konzervatív punkok. A barátok elvesztésében a legrosszabb általában az, hogy nem is mint egy kapcsolatnak nyilvánvalóan és élesen van végük. Hanem csak úgy elhanyványulnak, aztán megszűnnek és végül csak mint két idegen tekintenek egymásra a felek, rideg tényként kezelve, hogy valaha jóban voltak. Ez az amit nem szeretnék. És van egy olyan érzésem, hogy valószínűleg nem is fog bekövetkezni. Persze hogy nem, mert minket összetart a kibaszott zaj szeretete, az hogy különben egymáson kívül más nagyon nem viselne el minket, mert annyira jó barátok egy eddig kívülállóként maradtnak már nem lennénk, meg mi legalább nem akarunk nyáron a tengerpartra menni együtt, gimnáziumot frissen elhagyott lányokkal.
Na nem baj, kitaláltam, hogy akkor majd egyedül fogok koncertekre járogatni. Úgyis tudok annyit inni, és úgyis a magyar punk mértékekhez képest járok már annyi ideje koncertekre, hogy lehessek a furcsa srác akit, „valamikor még érdekelte, de ma már csak olyan zenekarokat hallgat amik feloszlottak, és mindig részeg”. Lehet improvizálnom is kéne pár sztorit arról, régen milyen jó volt, de igazából amióta én lejárok koncertekre, mindig ugyan úgy hullámzik, hogy éppen jó vagy nagyon szar.
De most a lábvíz nyarat átvészelve, annyira belelkesedtem, hogy mind itthon mind elérhető távolságú külföldön lesz vagy 6-7 koncert is ami igazán érdekel, így nem kell majd az évvégi összegzések listázásánál szégyenben maradnom. Erre a még egyik legnormálisabb, bár szerintem annyira azért magasra nem magasztalható hely kitalálta, hogy terem bérlet kb. triplájára megy, és számlázni kell jegyek után. Bár anyámnak több papírja is van róla, hogy szakértője az adónak lusta voltam megkérdezni, hogy lehet e akkor olyan hogy a már társaságnak bejegyzett klub/kucsa az elkért terembérlet mellé odabasz egy számlatömböt a koncertszervezőnek. A max 50-70ezres bevételt meg csak eltudják könyvelni úgy magyarországon, a szürke országban, hogy azzal később ne legyen baj. Vagy faszom tudja, tényleg nem vagyok szakértő, és amiről semmit nem tudok, arról nem nagyon szeretek okoskodni, de azért ha annyira akarnák, hogy maradjanak a koncertek akkor csak ki tudnának találni valamit.
Persze a fa magunk alatt vágásánál, kevés dolgot lehet jobban hungarikumnak nevezni. És bármennyire is volt a fentebb említett barátom, tudatilag módosulva, igaza volt abban, hogy a legújabb vetélkedőben a nagy-közepes-kicsi összeg helyett inkább halál-kínzás-összes lóvét kellene lehetőségekként megjátszatni, hogy osszák el 100 másodperc alatt maguk között a játékosok.
Akkor egy újabb hely kipipálva. És mi lesz most? Csak egy példa a sokból, de Münsternek, ahol sokkal több jó zenekar, érdeklődő ember és csak egy lemezbolt, de az kb egész európát látja el, van mégis a török étterem hátsó része után, a kis zenekarok átszorultak a próbatermi bulikra.
Hogy a magyarok mennyire mennének ki minden bandára, a város szarabbik részeibe. És mennyire éri meg legtöbb helyen a portásokkal ezért egyezkedni az egy nagy kérdőjel. A lényeg viszont mégis az, hogy el lehet kezdeni gondolkodni. Most abból a punkból amit én képviselek (csak szarsz mindenre ami van körülötted és élsz kívülállóként, magad hülyeségeivel törődve), kicsit át lehet térni abban a punkba ami ki szokott halni (rossz körülmények ellen lázaduni úgy, hogy megcsináljuk magunknak a dolgot). Itt persze nem arra gondolok, hogy zártkörű bulikat kéne tartani próbatermekben. Hanem sokkal inkább arra, hogyha mindenki azokat és csak azokat a bandákat szervezné le, akiket saját maga is megnézne bécsben, vagy nagyon szívesen lógna a tagokkal, mert valamiért úgy érzi a megszokott barátok után ezek a küldföldi tagok pont olyan jó arcok lehetnének. Ha ez így lenne, a bukó bulik nem lennének olyan fájóak, és azért amit igazán szeretsz papírforma szerint többre is vagy hajlandó. És ha az utóbbi egy-két éves koncertszervezői robbanásából más nem is derült ki, de az igen hogy ma szinte bárki leszervezhet már bármilyen zenekart, akiknek eútba esünk. Ráadásul magyarországon azért is jó játszani, mert ha bár közönség csak nagyon extrém esetekben van, nyugattal ellentétben elég kevés ember meri bevállalni itthon, hogy nem fizeti ki tisztességesen a zenekarokat. Aki meg ingyen utazgat, annak ez legyen bőven elég. Ha meg szeret zenélni, akkor játszon ugyan olyan keményen akár annak az öt embernek is, akik lejöttek a próbaterembe. Szóval ha valaki még akar itthon igazi punk koncertet szervezni az elkezdhet gondolkodni, kutatni, szervezkedni. Aki meg nem az feladhatja és majd járunk külföldre vagy, hozzá szokunk azokhoz a bandákhoz akik már a pecsába jönnek.
Hát Peti ilyenkor hiányzol. Basszalak!