posts push the air

Rengeteg nagyon jó lemez van, aminek az első száma, mintha kilógna. Amolyan bevezetés, kicsit ráhangol, de véletlenül sem durran akkorát. Valószínűleg azért, mert ha az első szám lenne a legjobb, a sznobbabb zene buziknak ez túl nyilvánvaló lenne, és véletlenül sem ezt neveznék meg a lemez csúcspontjának. Inkább választanák a 6.-at amiben egyébként semmi sincs, de így még hozzáértőbbnek tüntetik fel magukat, hogy ők a semmiből is kihallanak valami olyat, amit a halandók nem. A legjobb számok általában a 3, 5, 7, 9, 12-esek szoktak lenni. Legalábbis szerintem. Viszont amikor az első szám nagyon jó, akkor az a legjobb. Ha megkérdezne valaki, hogy melyik zenekarnak vannak a legjobb első számai, habozás nélkül a Smiths-t mondanám. Pedig csak 2 első számukat helyezem a többi első szám fölé. Na az egyik most pont rólam szól.
Úgy érzem magam, mintha egy szellem lennék, túl sok koffeinnel a véremben és még azokra is féltékeny vagyok, akik butábbak és csúnyábbak nálam. Még arra sincs erőm, hogy elolvassam a könyvet, amit 2 hete vettem. Egy másfél órás filmet 3 darabban nézek végig. És a 7 Szamurájt el se kezdtem amikor megtudtam, hogy három órás. Rengeteg dolog jut az eszembe, de vagy belefásulok, miközben elkezdek vele foglalkozni, vagy el sem kezdem. Persze most mindet el fogom mondani, hogy valamiről írjak. Különben a lányokkal is mindig ezt csinálom. Kitalálok mindent, hogy elhiggyék, talán van bennem valami jobb. De mindig túl lusta vagyok, hogy meg is valósítsam. Azért később beavatom őket, mit szerettem volna. Ha már nem belém, legalább az „akár lehetnék ilyen is” énembe essenek bele. Különben egyszer akartam készíteni egy válogatást a legjobb első számokkal. Szerintetek egyáltalán neki fogtam valaha?

Az egyik első füstbe ment tervemet, mint majdnem minden heteroszexuális fiatalt, a pina motiválta. Igazából nem is motiválta, hanem kiváltotta. A lakótársam összejött egy csajjal. Én meg mindig inzultálásnak tartom, ha valaki az arcomba nyomja a boldogságát. Azt se mondtam még, hogy a lakásunk nem valami nagy és a háló szobánkban egy emeletes ágyon szoktunk aludni. Persze amikor a barátnője nálunk van, ha még engednék, akkor sem másznék fel a felső ágyra. Így minden ilyen estén csak ülök a nappaliban a kopott kanapén, nézek magam elé, és még véletlenül sem veszem le a fejemről a fülhallgatót. Talán áthívhatnám én is az új csajom, de vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy tudjam az én lakásomban semmi érdekeset nem lehet csinálni. Szexelni meg jobban szeretek máshol. Akkor ha alul teljesítek ráfoghatom az idegen környezetre.
Egyik ilyen kanapén protestálós estén, újra néztem az American Hardcore-t. Igen baromság a vége, de ettől még teljesen élvezhető, csak hiányzik belőle a Hüsker Dü. De egyrészt a film mellett szól, hogy ebben nem csak a könyv írójának a véleményét hallhatjuk és nem az ő nézőpontjából van megvilágítva a korszak. Amit viszont ennél is jobbnak tartok az az, hogy teli van régi felvételekkel. Miközben néztem gondoltam, majd írok egy, a kérdést nyitva hagyó elmélkedést, hogy mik a jobbak „a mai vagy a régi zenék?”. Így átgondolva mindenképpen a régi zenék a jobbak. Azokat olyanok csinálták, aki tényleg csinálni akarták. Nem volt lámpalázuk, mert ilyen baromságokkal nem törődtek, hogy ki mit fog gondolni. Azzal se, hogy be fognak e férni abba a sávba, amit végülis ők rajzoltak ki, mint követendő példa. És akkor még olyan kialakult rendszer se volt, amibe ha bekerülsz 1-2 évig simán el tudsz lenni, ha van annyi eszed, hogy jó számokat írsz, és annyi merszed vagy nem törődömséged, hogy hátra hagyod az életed és turnézol. Azt hiszem még mondani valónak akartam azt, hogy nincs semmi olyan zenekar, amit kötelező lenne szeretni, vagy hallgatni. Azért nem árt, ha egy zenei stílus követői hallgatják is azt a bizonyos zenét. Meg ha valaki azt mondja, hogy őt érdekli ez, akkor csak magától értetődő, hogy majd minden irányba elkezd kutakodni. A történelemmel is nehéz úgy foglalkozni, hogy egy eseményt boncolgatunk csak, és annak előzményeit, kiváltó okait, kölcsönzött szimbolikáival nem törődünk. És ez mégsem olyan vad dolog amiben ha sok új dolgot próbálunk ki, a végén kellemetlen helyzetekbe kerülhetünk. De akkor is hülyeség lenne kategorikusan kijelenteni, hogy vannak kötelező zenekarok. Talán még az is benne lett volna, hogy ma már ritkán születik valami olyan, ami ne egy „a 2007-es xy” lenne. És mivel a punk így ciklikusan futja a köreit, mindig mást és mást hozva fel a felszínre, a harmadik negyedik repetánál könnyen betelhetünk, és 28 felett dobbanthatunk is. Én már 20 évesen unom, hogy gyomorszájon vágnak, egy közepes koncerten. Majd Cloak / Dagger-en visszaadom.
És mindez csak egy éjszakai elgondolás volt. Ami és egyben az életkedvem is, az ezt követő órákban, amíg el nem aludtam, akkor szállt el teljesen, amikor a fejhallgatómban egy hosszabb zenei szünet közepére a szobatársam beüvöltötte az ő kis kéjbarlangjából, ami az én fél hálószobám, a „bazdmeg ma kurva jó vagyok” önbíztatást.

Akartam lemezkritikát is írni. De nagyjából csak a Cloak / Dagger nagylemezt az új Interpolt és Pavement-et hallgatok. Azért ha megerőszakoltam volna magam, akkor az új Coliseumnak estem volna neki. Ami mellesleg kurva jó, ha ilyen röviden is elhiszitek. Ezt úgy akartam megközelíteni, hogy amikor zenét hallgatok, vagy valamilyen hangulat hátteret képzelek el az egésznek, vagy ha valamilyen hangulatba kerülök, akkor hallgatok hozzá passzoló zenekarokat. Sajnos ez van. Sosem választok az agyammal. Az új Coliseum meg hiába lett egy epikus crust album, gondoltam majd elmesélem, hogy én sosem voltam metálos, és sajnos sosem leszek. Sajnos, mert tizes-éveim közepén szerintem marha jó lett volna annak lenni. Persze nem olyan kannás boros rockernek, hanem szolid kinézetű, de zeneileg obskurus mélységekig leásónak. És amikor például metált hallgatok, pont ezt az űrt érzem, hogy sehogy sem tudom magam vele összepasszírozni. Lehet jobb is, hogy ezt nem próbáltam keresztezni egy Coliseum kritikával.

Aztán folyamatosan olyan lányokkal álmodtam, akikbe belezúgtam, és voltak olyan pillanatok, ha nyomatékosítom magam, összejöhetett volna a dolog, de aztán mégsem. Gondoltam majd elmegyek, megnézem egyedül a Superbad-et, hogy értelmet adjon mindennek és igazoljam a bénaságomnak is vannak derűs oldalai. Meg gondoltam hátha valami klassz nike cipős, szűk farmer gatyás csajjal szemezhetek, amíg várok, hogy be lehessen menni a terembe. És ott volt a lány is, és én is, csak a szobatársam is, akinek a nője éppen valami képzőművészeti továbbképzésen vett részt, amin szemétből kellett egy piac kollázsát elkészíteniük, így ráért és elhívtam. A film eddig a legjobb amit idén láttam, szóval tényleg igazolt meg értelmet adott. Azért egy szinten van még vele, ha néha ki is emelkedik közülük, a Science Of Sleep, Stranger Than Fiction, Knocked Up. Meg gondolom lesz a Darjeeling Limited, ha majd végre láthatom. De a Dr Strange Love-os fasznál egyszerűen beleszerettem az egész filmbe, és néha azt kívántam bárcsak sosem érne véget. Azért kicsit zavarba ejtő volt, amikor csak én röhögtem a moziban pl a Coen tesós poénon. Szeretnék mélyebb hangon nevetni.

Igazából ez volt tegnap. A mai napom ahhoz képest, hogy azzal indult, hogy a lakótársam nagyanya a hajamat simogatta, egész jó volt. Egész nap „csak punk zenét” hallgattam. Legalábbis én nem tudok jobb meghatározást az olyan zenekarokra, mint a Cleveland Bound Death Sentence, Toys That Kill, Jedi Five, Leatherface, Marked Men, Clorox Girls, stb. Igazából ezt többet kéne tennem, mert ezeknek a zenekaroknak a „hangulat háttere” mindig azt sugallja nekem, hogy egy teljesen más világban élek, ahol mindenkin edző cipő, farmer, valami közepesen ismert zenekaros póló és egy klassz kabát van. Olcsó külföldi konyhás éttermekben eszünk, ha szép idő van biciklivel járunk, a viccesen cinikus fanzinünk a padlón ragasztjuk össze, csinos és okos, de nem okoskodó lányokkal találkozunk. A konyha pult mellett beszéljük meg a lakótársunkkal az élet nagy dolgait, amik különben más embereknek csak apróságoknak tűnnek.

Most azt hiszem tényleg megpróbálok csinálni egy válogatást. Majd szólók ha sikerült.