posts push the air

Rengeteg nagyon jó lemez van, aminek az első száma, mintha kilógna. Amolyan bevezetés, kicsit ráhangol, de véletlenül sem durran akkorát. Valószínűleg azért, mert ha az első szám lenne a legjobb, a sznobbabb zene buziknak ez túl nyilvánvaló lenne, és véletlenül sem ezt neveznék meg a lemez csúcspontjának. Inkább választanák a 6.-at amiben egyébként semmi sincs, de így még hozzáértőbbnek tüntetik fel magukat, hogy ők a semmiből is kihallanak valami olyat, amit a halandók nem. A legjobb számok általában a 3, 5, 7, 9, 12-esek szoktak lenni. Legalábbis szerintem. Viszont amikor az első szám nagyon jó, akkor az a legjobb. Ha megkérdezne valaki, hogy melyik zenekarnak vannak a legjobb első számai, habozás nélkül a Smiths-t mondanám. Pedig csak 2 első számukat helyezem a többi első szám fölé. Na az egyik most pont rólam szól.
Úgy érzem magam, mintha egy szellem lennék, túl sok koffeinnel a véremben és még azokra is féltékeny vagyok, akik butábbak és csúnyábbak nálam. Még arra sincs erőm, hogy elolvassam a könyvet, amit 2 hete vettem. Egy másfél órás filmet 3 darabban nézek végig. És a 7 Szamurájt el se kezdtem amikor megtudtam, hogy három órás. Rengeteg dolog jut az eszembe, de vagy belefásulok, miközben elkezdek vele foglalkozni, vagy el sem kezdem. Persze most mindet el fogom mondani, hogy valamiről írjak. Különben a lányokkal is mindig ezt csinálom. Kitalálok mindent, hogy elhiggyék, talán van bennem valami jobb. De mindig túl lusta vagyok, hogy meg is valósítsam. Azért később beavatom őket, mit szerettem volna. Ha már nem belém, legalább az „akár lehetnék ilyen is” énembe essenek bele. Különben egyszer akartam készíteni egy válogatást a legjobb első számokkal. Szerintetek egyáltalán neki fogtam valaha?

Az egyik első füstbe ment tervemet, mint majdnem minden heteroszexuális fiatalt, a pina motiválta. Igazából nem is motiválta, hanem kiváltotta. A lakótársam összejött egy csajjal. Én meg mindig inzultálásnak tartom, ha valaki az arcomba nyomja a boldogságát. Azt se mondtam még, hogy a lakásunk nem valami nagy és a háló szobánkban egy emeletes ágyon szoktunk aludni. Persze amikor a barátnője nálunk van, ha még engednék, akkor sem másznék fel a felső ágyra. Így minden ilyen estén csak ülök a nappaliban a kopott kanapén, nézek magam elé, és még véletlenül sem veszem le a fejemről a fülhallgatót. Talán áthívhatnám én is az új csajom, de vagyok annyira objektív magammal szemben, hogy tudjam az én lakásomban semmi érdekeset nem lehet csinálni. Szexelni meg jobban szeretek máshol. Akkor ha alul teljesítek ráfoghatom az idegen környezetre.
Egyik ilyen kanapén protestálós estén, újra néztem az American Hardcore-t. Igen baromság a vége, de ettől még teljesen élvezhető, csak hiányzik belőle a Hüsker Dü. De egyrészt a film mellett szól, hogy ebben nem csak a könyv írójának a véleményét hallhatjuk és nem az ő nézőpontjából van megvilágítva a korszak. Amit viszont ennél is jobbnak tartok az az, hogy teli van régi felvételekkel. Miközben néztem gondoltam, majd írok egy, a kérdést nyitva hagyó elmélkedést, hogy mik a jobbak „a mai vagy a régi zenék?”. Így átgondolva mindenképpen a régi zenék a jobbak. Azokat olyanok csinálták, aki tényleg csinálni akarták. Nem volt lámpalázuk, mert ilyen baromságokkal nem törődtek, hogy ki mit fog gondolni. Azzal se, hogy be fognak e férni abba a sávba, amit végülis ők rajzoltak ki, mint követendő példa. És akkor még olyan kialakult rendszer se volt, amibe ha bekerülsz 1-2 évig simán el tudsz lenni, ha van annyi eszed, hogy jó számokat írsz, és annyi merszed vagy nem törődömséged, hogy hátra hagyod az életed és turnézol. Azt hiszem még mondani valónak akartam azt, hogy nincs semmi olyan zenekar, amit kötelező lenne szeretni, vagy hallgatni. Azért nem árt, ha egy zenei stílus követői hallgatják is azt a bizonyos zenét. Meg ha valaki azt mondja, hogy őt érdekli ez, akkor csak magától értetődő, hogy majd minden irányba elkezd kutakodni. A történelemmel is nehéz úgy foglalkozni, hogy egy eseményt boncolgatunk csak, és annak előzményeit, kiváltó okait, kölcsönzött szimbolikáival nem törődünk. És ez mégsem olyan vad dolog amiben ha sok új dolgot próbálunk ki, a végén kellemetlen helyzetekbe kerülhetünk. De akkor is hülyeség lenne kategorikusan kijelenteni, hogy vannak kötelező zenekarok. Talán még az is benne lett volna, hogy ma már ritkán születik valami olyan, ami ne egy „a 2007-es xy” lenne. És mivel a punk így ciklikusan futja a köreit, mindig mást és mást hozva fel a felszínre, a harmadik negyedik repetánál könnyen betelhetünk, és 28 felett dobbanthatunk is. Én már 20 évesen unom, hogy gyomorszájon vágnak, egy közepes koncerten. Majd Cloak / Dagger-en visszaadom.
És mindez csak egy éjszakai elgondolás volt. Ami és egyben az életkedvem is, az ezt követő órákban, amíg el nem aludtam, akkor szállt el teljesen, amikor a fejhallgatómban egy hosszabb zenei szünet közepére a szobatársam beüvöltötte az ő kis kéjbarlangjából, ami az én fél hálószobám, a „bazdmeg ma kurva jó vagyok” önbíztatást.

Akartam lemezkritikát is írni. De nagyjából csak a Cloak / Dagger nagylemezt az új Interpolt és Pavement-et hallgatok. Azért ha megerőszakoltam volna magam, akkor az új Coliseumnak estem volna neki. Ami mellesleg kurva jó, ha ilyen röviden is elhiszitek. Ezt úgy akartam megközelíteni, hogy amikor zenét hallgatok, vagy valamilyen hangulat hátteret képzelek el az egésznek, vagy ha valamilyen hangulatba kerülök, akkor hallgatok hozzá passzoló zenekarokat. Sajnos ez van. Sosem választok az agyammal. Az új Coliseum meg hiába lett egy epikus crust album, gondoltam majd elmesélem, hogy én sosem voltam metálos, és sajnos sosem leszek. Sajnos, mert tizes-éveim közepén szerintem marha jó lett volna annak lenni. Persze nem olyan kannás boros rockernek, hanem szolid kinézetű, de zeneileg obskurus mélységekig leásónak. És amikor például metált hallgatok, pont ezt az űrt érzem, hogy sehogy sem tudom magam vele összepasszírozni. Lehet jobb is, hogy ezt nem próbáltam keresztezni egy Coliseum kritikával.

Aztán folyamatosan olyan lányokkal álmodtam, akikbe belezúgtam, és voltak olyan pillanatok, ha nyomatékosítom magam, összejöhetett volna a dolog, de aztán mégsem. Gondoltam majd elmegyek, megnézem egyedül a Superbad-et, hogy értelmet adjon mindennek és igazoljam a bénaságomnak is vannak derűs oldalai. Meg gondoltam hátha valami klassz nike cipős, szűk farmer gatyás csajjal szemezhetek, amíg várok, hogy be lehessen menni a terembe. És ott volt a lány is, és én is, csak a szobatársam is, akinek a nője éppen valami képzőművészeti továbbképzésen vett részt, amin szemétből kellett egy piac kollázsát elkészíteniük, így ráért és elhívtam. A film eddig a legjobb amit idén láttam, szóval tényleg igazolt meg értelmet adott. Azért egy szinten van még vele, ha néha ki is emelkedik közülük, a Science Of Sleep, Stranger Than Fiction, Knocked Up. Meg gondolom lesz a Darjeeling Limited, ha majd végre láthatom. De a Dr Strange Love-os fasznál egyszerűen beleszerettem az egész filmbe, és néha azt kívántam bárcsak sosem érne véget. Azért kicsit zavarba ejtő volt, amikor csak én röhögtem a moziban pl a Coen tesós poénon. Szeretnék mélyebb hangon nevetni.

Igazából ez volt tegnap. A mai napom ahhoz képest, hogy azzal indult, hogy a lakótársam nagyanya a hajamat simogatta, egész jó volt. Egész nap „csak punk zenét” hallgattam. Legalábbis én nem tudok jobb meghatározást az olyan zenekarokra, mint a Cleveland Bound Death Sentence, Toys That Kill, Jedi Five, Leatherface, Marked Men, Clorox Girls, stb. Igazából ezt többet kéne tennem, mert ezeknek a zenekaroknak a „hangulat háttere” mindig azt sugallja nekem, hogy egy teljesen más világban élek, ahol mindenkin edző cipő, farmer, valami közepesen ismert zenekaros póló és egy klassz kabát van. Olcsó külföldi konyhás éttermekben eszünk, ha szép idő van biciklivel járunk, a viccesen cinikus fanzinünk a padlón ragasztjuk össze, csinos és okos, de nem okoskodó lányokkal találkozunk. A konyha pult mellett beszéljük meg a lakótársunkkal az élet nagy dolgait, amik különben más embereknek csak apróságoknak tűnnek.

Most azt hiszem tényleg megpróbálok csinálni egy válogatást. Majd szólók ha sikerült.

still ill

"Tonight I am as horny as a ten peckerd house, so stay tuned because this is Sofa King reminding you to eat your cereal with a fork and do your homework in the dark..."

Bár nem szóltam előre, de ez a blog is szezonálisan működik. Megvolt az első széria, és aztán kicsit elmentem pihenni. Most meg kezdődik a második. Sajnos erre nincs külön fejléc, de azért amit időközben beraktam elég szép lett. Köszönet érte Koberának!
Szóval elkezdődött minden újra, itt az ősz, aminek az elejéről még tudósítottam, de aztán teljesen megütött, és egész nap csak a megsárgult levelek között sétálgattam miközben Pavement-et meg My Bloody Valentine-t hallgattam. Najó, van kötött pulcsim, de azért ennyire nem merültem el a főiskolás létben. Viszont kiköltöztem otthonról, és ezt például már az albérletemből írom, amiben egy barátommal lakom együtt. Annó közel-keleti vendégmunkások laktak itt, így a spejzben hagyott emészthetetlen fűszerek mellé megörököltük a város legjobb minőségű, de egyben legkisebb adagját szállító drogdílerét is. Annyira azért sosem voltunk fűfejek, hogy hozzánk szokott volna, de még grátiszból kimért nekünk egy tisztességes grammot, úgy utoljára.
A költözés pont jókor jött, mert otthon semmi képpen sem akartam maradni. A csajom kidobott. De minden este nem volt kedvem elmenni, korsókba felejteni magam, így pont kapóra jött, hogy lehet elviselhető társaságom, amit mezítláb is élvezhetek, úgy hogy nem fázok fel. Ez le is foglalt annyira, hogy alig gondolkodjak azon, mikről kéne ide írnom.
Amikor beköltöztünk, és egybe raktuk az otthoni szekrények aljáról túrt válogatás kazettákat, elkapott és több hétig a markában tartott minket a nosztalgia. Olcsó sört ittunk és a kanapén dögölve egyből összeállítottunk egy „top 12 szám, amiért lefeküdnék magammal, ha lány lennék és megkaptam volna magamtól egy válogatáson” kazettát. És csak 1 Motörhead számot raktunk rá! Ekkor egy pillanatra megleltem a lelki békém. Legutoljára akkor éreztem így egyben a dolgokat, amikor egy vasárnap délután a közeli kertvárosban bicikliztem, és mire haza értem pont kezdődött a Szívek Szállodája. Meg a nap is olyan filmbe illően sütött be a plakátjaimra. A közös lemezgyűjteményekből meg kikeveredett egy közös zenei ízlés is, sok önprómócióval, meg eddig titkolt dolgok felfedésével. Például a barátom sosem árulta el, amíg lakótársak nem lettünk, hogy a twee pop az egyik titkos szerelme. Annyira, hogy a lapockáján még egy K Rec. tetkó is van, pont mint Kurt Cobain-nek volt. Miután ez kiderült, amíg a fejünk búbjáig nem teltünk meg kedves, és kúl érzésekkel, addig hallgattunk Marine Girls-t, Talulah Gosh-t, Pastels-t és Glo Worm-öt. Utána én jöttem a Hot Snakes, Jawbreaker-emmel, Cloak / Dagger-rel, és hogy valamiről megpróbáljak írni is, Said Radio-t is hallgattunk. Jó gonosznak találtuk mind a ketten. Viszont amikor feljött hozzánk az a csaj és a barátnője, akit a művész mozi előterében szedtünk fel valami vasárnapi matiné után… elment tőle a kedvünk, mikor felhívták a figyelmet a háttérben megbúvó glam életérzésre. Végül a hetek alatt kiegyeztünk abban, hogyha hangosan fog szólni és egyikünk sem akarja magát frusztráltan érezni, akkor majd pop punkot fogunk hallgatni. El is mentünk és vettünk a meglévő Queers, Screeching Weasel mellé néhány Marked Men, Ergs!, Exploding Hearts, Heartaches, Busy Signals, Jay Retarded lemezt. Ezeken kívül csak fejhallgatóval vagy közös megegyezéssel lehet bármit is hallgatni. Most például Handsome szól a fejhallgatómból és a konyhapulton gépelem mind ezt, miközben a kihűlő pirítósom eszem.
Handsome-ról jut eszembe (kicsit tovább asszociálva), hogy láttam élőben Walter Schreifels-t. Bár a Gorilla Biscuits-et szeretem legkevésbé a bandái közül, azért nagyon jó volt. Mozoghattak volna többet, de ki tudja én fogok e egyáltalán ennyit, amikor annyi leszek, mint ők most. A Bane-t is láttam kétszer, akik tényleg az egyik legjobb koncert zenekar, csak az ősz miatt, valahogy engem nem ért el az egész. Annyira objektív meg nem akartam lenni, hogy egy olyan koncertet dicsérjek, ahol nem éreztem semmit. Ja a Ceremony alatt meg kiderült, hogy a magyarországi hardcore színtér nagy rész retteg a buziktól. Komolyan hallottam a „Hé az a köcsög velem kokettál!” felhördülést, aminek kicsit olyan „Úristen ha esetleg megfogná a farkam, lehet bemerevednék. És ezért meg kellene ütnöm” kicsengése is volt. Akkor viszont én pöccentem be, amikor egy szerelmes pár úgy egymásba gabalyodott a Circle Jerks feldolgozás alatt, hogy nem elég, hogy egymással kezdtek huncutkodni, de a csaj túl ölelte szerelmét és az én vállamat kezdte el masszírozni.
Talán ezek volt az egyetlen meghatározó koncert élményeim. Voltam más bulikon is, de azok semmi nyomot nem hagytak bennem. Viszont átkozom az eget azért, mert sem a Brutal Knights-ot sem a Blowfly-t nem néztem meg Bécsben. A Brutal Knights-ra mondjuk van mentségem. Gondolom annak a 10 embernek, aki látogatja a blogot, nem lehet olyan nagy meglepetés, hogy van egy zenekarom is. Na miközben boldogan bólogathattam volna BK-ra, inkább egy vidéki stúdióban óbégattam este 9-től hajnali 3-ig. Még mindig kellemesebb volt, mint kiszenvedni a szövegeket magamból. Szerencsére a csajom pont időben döbbent rá, hogy még a páratlan szexuális trükkjeim sem színesítik ki az összképet, ha arról van szó hogy akkor egy kibírhatatlan seggfej vagyok e vagy sem. Ezért amin hónapokat gondolkodtam, kijött 2 hét alatt, a kis rásegítéssel. A végeredmény nemsokára publikus lesz, aztán majd lehet akasztani a hóhért. Kicsit visszatérve, már előre fáj a szívem, hogy üröm lesz az örömben az 1 hetes németországi turnénk, ami pont akkora esik, amikor a National, Good Life, NomeansNo játszik a közelben, és az Interpol meg mindig abban a városban vagy annak a közelében lesz ahol mi játszunk. Mintha azok a jó csajok egyike lenne akik sosem fogják felvenni a kopott pólóimat, mint alvó póló. Persze egy kiadós dugás után. De hát csak kijár nekem is egy hét, amikor nem rajongó leszek főállásban (gondolom nem is a rajongás tárgya).
Hm, hirtelenjében ennyi jut eszembe. Nem akarok ígérgetni, hogy színesebb vagy színvonalasabb lesz az elkövetkező évad, mint az előző. Igazából most semmi ötletem sincs, hogy mi lesz a következő poszt. Jó lenne a fanzine-ből megszokott, nem direktben zenei témákról is írni, csak semmi sem idegesít fel mostanában. Azért a libidóból nem veszek vissza.
És most elmegyek és megeszem az ebédem amit abból a fogadásból nyertem, hogy a Pitchfork fog e írni a Cloak / Dagger nagylemezről.

Dolgok amiket néztem: CQ, Wayne’s World, The Life Of Aquatic with Steve Zissou, Secratary, Breathless, Knocked Up, Grindhouse, Thank You For Smoking, Where Buffalo Roams, Monk, Dexter, House MD, Family Guy, Hotel Chevalier

Könyvek amiket olvastam:
F Scott Fitzgerald – Az éj szelíd trónján
Kurt Vonnegut – A titán szirénjei

Dec 3 Cloak / Dagger a kultiban! Jó csajok vegyetek kebletekre!