don't put out!

ez az írásom azért olyan bénán újságszerű mert e new noise-ba írtam, csak amikor engem felvettek, meg is szűnt a lap. azóta mondjuk írok olyan helyre, amiről mindig is álmodtam, mondjuk pénzt nem kapok érte. DE! lejátsszák ezt a filmet a hónapban: http://www.facebook.com/events/165726516919029/ és akkor végre nem kell mindenkinek külön könyörögnöm, hogy nézze meg.

Ha van még szent tehene a kapitalizmusnak, akkor a film az. Egy filmet még mindig drága előállítani és nagyrészt csak egy szűk, hierarchikus kör készítheti. Zenét már bárki játszhat, könyvet évszázadok óta írnak csak úgy maguktól emberek, az amatőr sportok pedig annyira nyilvánvalók, hogy néha el is feledkezünk róla, ezekből iparág nőtt ki.

És ha van egy csúcs, amire állandó jelleggel próbálják felhajtani ezt a szenttehenet, az nem nagyon lehet más, mint a rock and roll. Majdnem minden évben piacra kerül egy kisebb vagy nagyobb volumenű egész estés film, ami a zene egy szeletét, de egyben a rock and roll életérzést szándékozik vászonra vinni, és értékesíteni a nézőknek. A legtöbb ilyen próbálkozásnak persze teljes katasztrófa az eredménye. Vagy a zenészek hülyék a filmkészítéshez, vagy a filmesek a zenéhez. Néha túl sokat merítenek, de keveset fognak, és van, hogy nem is oda nyúlnak ahol egyáltalán bármi esély lenne egy hiteles, de egyben szórakoztató alapanyag kihalászásához. Az egyik legutóbbi ilyen földbe állt kísérlet a Runaways zenekar, egész estés biopic filmje volt, ami annyira jól sikerült, hogy nekem még kedvem sem volt megnézni. Valószínűleg azért, mert előtte már láttam a tökéletes filmet, ami összefoglalja milyen, az igazi rock and roll, miközben nők állnak a színpadon. A Ladies and Gentlemen, The Fabulous Stains egy 81-82es film, amit Lou Adler rendezett, akinek ez a második és egyben utolsó filmje volt. Ha kell egy foglalkozást aggatni Adler-re, akkor sokkal inkább hívhatnánk lemez producernek. Bár nem punk gyökerekkel rendelkezik, gondolom leginkább a forgatókönyvnek köszönhetően mégis sikerült egy olyan filmet készítenie, amin még az én maximum rock and roll-lal átmosott agyammal is meg tudtam hatódni. A film két fő témája az, hogy hogyan tudják megvalósítani magukat, egy erősen maszkulin közegben nincstelen, fiatal és zavarodott lányok, és mit tesz velük az a gépezet, ami többek közt ezt a filmet is legyártotta és eladta. Főbb szerepekben a még hamvas Diane Lane és Laura Dern játszanak, de feltűnik a Sex Pistols és a Clash fele-fele is, mint a Stains turnépartnerét játszó zenekar tagjai. Továbbá egy erős jelenetben szerepel a Black Randy and the Metro Squad enyhén obskurus new wave zenekar is, de ez már inkább az érdekesség része, mint valami lényeges információ. A film egy zenekar példáján keresztül pontosan végig viszi azt, hogy mi történt a punkkal olyan 76-tól 78ig. Hogyan értette félre a jelentőségét a média, a rajongók, a zene ipar, és hogyan korcsosultak el, merültek homályba olyan eszmék, amik akár kulturális forradalomhoz is vezethettek volna. Az enyhén steril és stilizált környezetben az események felpörgésének katalizátora, egy olcsó botrányos kijelentés, bele egy élő adásba. Ami úgy rázza meg a középosztály lábáztatós nyugalmát, ahogy mondjuk Sid Vicious hathatott, bármikor is filmezték le. Ettől a pillanattól aztán az játszódik le, ami szokott. A Stains lányok, egyedi, de könnyen utánozható megjelenése egy kinyilatkoztatás lesz megannyi tini számára, kísérő zenekarból fő műsorszám lesznek, ahogyan mondjuk a Nirvana dobbantott a Tad vagy akár a Sonic Youth mellől. Aztán jön egy mendezser aki jobbat akar magának, mint a zenekarnak, a média, akik fanyalgó arccal mutatják meg, milyen az amikor a fiatalok új önkifejezéséből, még több háborgó nézőt verbuválnak a tévék elé, és a rajongók akik az önkifejezést apróért akarják megvásárolni, előre megszaggatott pólók formájában. Amiért ez a film különleges mégsem ez az elcsépelt tanmese, hanem mindaz, ami a háttérben zajlik. Magával a Stains-el kapcsolatban nekem a kedvenc tényem az, hogy nincs dobosuk. Se képen, se hangban. Adler-ék ezzel kimondatlanul is megteremtettek egy olyan üzenetet, ami nem mást sugall, minthogy ha mondani valónk van, azt foggal körömmel ki kell szednünk magunkból, nem szabad olyan apróságokon leragadni, amit mások hiánynak fognának fel. Ezzel az ártatlan húzással a Stains már szerethető, mert egy pillanatra sem hitetik el velünk, hogy ők is csak egy az átlag zenészek közül, akik megírtak pár közepes számot, és ebből öltönyös emberek parancsára pár potmétert eltekerve máris rádió slágerek születtek. A Stains azért került a reflektor fénybe, mert itt van három lány, akik szakítva minden konvencióval kiálltak a színpadra, mert ott akartak lenni, nekik úgyis mindegy, veszteni valójuk semmi, mondanivalójuk viszont annál több. Számomra a filmben két csúcsjelent van. Az egyik amikor Laura Dern anyja egy tévé riportban elmeséli, hogyan nevelték bele a szülei azt, hogy ő semmi sem lehet soha és hogyan adta tovább ezt a gondolatot lányába passzívan, és most hogy látja őket a színpadon mérhetetlenül boldog. A másik pedig az amikor Ray Winstoné, mint a Looters kifütyült frontembere, egy tükröt tart a Stains megvezetett rajongói elé, akik nem csak magukat, hanem a rendszert is látják visszaverődni, ami elhitette velük, végre felemelkedhetnek a fojtogató semmiből, de igazából csak egyszerű vásárlók maradtak egy kicsit színesebb ruhákban. Ez a kollektív felismerés aztán visszavetődik Dian Lane karakterére is, és a Stains véget ér. A záró jelent fájdalmas cinizmussal egy New Wave, kezdeti Girl Band videó klippet mutat, amiben a Stains egykori tagjai beöltöztetve táncolnak magukra erőltetett mosollyal. Ezzel tudatosítva, hogy az önkifejezés megszűnt, és nekik a zene már csak egy üres szakma. Szerencsére a Riot Grrrl zenekarok ebbe nem nyugodtak bele ilyen könnyen és aztán megtették azt, amit ez a film is elkezdett.    

...

Lehet ez most valami fontos időszak. Akkor is, ha munkába menet mindig meghallgattam a héten a DYS Wolfpack lemezét, ma, amikor késő este hazaérkeztem egy fárasztó nap után, tényleg jazz-t tettem be az ágyamban fekve. A forradalom megbukott. Nincs kedvem se sört, se kávét inni és megvárni, hogy feljöjjön a nap. Majd holnap felkelek reggel és megcsinálom a dolgaim. Kéne írnom egy újabb színtérriportot az MRR-nek, nem azért mert kérték, hanem mert van miről. Szeretném, hogy legyen miről, mert tényleg az hiányzik, hogy körbe nézzek és rájöjjek, van itt egy csomó minden, ami most történik és lehet neki örülni. Most jelentkezett rengeteg szerkesztő is nálam, hogy csinálnák nekem a korrektúrákat és ettől is kedvem támadt írni, belegondolva, hogy együtt tudok majd dolgozni mindig más emberrel, és hosszan tudunk beszélgetni róla mégis mi a francot akartam ezzel meg azzal a mondattal. Ez hiányzik, hogy beszélgessek, akár csak magammal is, hogy mi a francot akarhattak ezzel. Nemrég azon gondolkoztam, hogy a zenének, mint kulturális tárgynak a kritikai értelmezése mindig arra vetődik ki, hogy miről szólnak a dalok szövegei, kik hallgatják a zenekart, a zenekar mit váltott ki a rajongóiban, más zenekarokban, milyen gazdasági környezetben létezik a zenekar, de maguknak a hangoknak, vagy a hangzásnak az értelmezése és ennek az értelemnek a jelentőségéről kevesen beszélnek. Vagy csak én vagyok olvasatlan és nagyon nagyon buta, ami valószínűleg igaz, mert hiába sorakoznak a polcomon és számítógépemen különböző zenei ok fejtegető könyvek, én csak magamban morfondírozok azon, hogy mások mennyire félre értenek mindent. Mert hogyne lett volna a Ramones-nak az állásfoglalása maga a zenéje, mikor a szövegeik, csak a pop számok szívfájdítóan rágógumi szerű álomvilágát ültették át azt az ő életükbe ezzel semmit se mondva igazán, de mégis mindent megváltoztatva örökre. Nem fogom azt hazudni, hogy egy hardcore zenekar a mondani valóról szól, és az a mondanivaló lehet bármilyen blőd faszság. A DYS lemezt sem azért hallgatom, mert bármi olyan kérdésem lenne az élettel vagy a világgal kapcsolatban, ami majd az ő szövegeiken keresztül világosul meg bennem. Azért hallgatom őket, mert az esetlen kinyilatkoztatásukkal, hogy ők azt csinálnak, amit akarnak, úgy is, hogy csak ezt tudják, de ebbe mindent beletesznek, amijük csak van, azzal a zajjal igen is mondanak annyit, ami már tud hasznos kellék lenni az életem leélésében. Az kiáltozások közötti cél nélkül, semmibe zengő gitárok lehet, olyan sorokat kötnek össze, hogy így vagy úgy össze kell tartanunk, nekem az a zaj a totális magányban rejlő erőt szimbolizálja, hogy ezt csak te hallod a villamoson, ezt csak te érted meg, de ettől nem vagy te egy fura fasz. Ugyan így része a mindennapi zenemnek az is, hogy a Fix sosem áll meg. És azok az utolsó lépések mielőtt beérek a munkába a nyugalom bokáig érő végtelen tengerébe küldenek, amikor a Celebre-t hallgatom tőlük. Nem értettem meg jobban a zenét, nem is érzem át jobban, szimplán most olyan passzban vagyok, hogy hagyom magam belezuhanni a hangokba, kapjanak el ha tudnak, ringassanak ha akarom, csak legyen érdekes. Nem rólatok akarok hallani, hanem tőletek akarom hallani. Csak legyen meg benne, hogy széteshet, hogy szétestek, és ez tartja őket egyben, legyenek benne emberek. Hallgatom a No wave new york válogatásokat és még azok a mutáns diszkó számok is, amiket csillámport szipuzó lányok írtak maguknak, hogy a tükör előtt táncolva végre jól érezzék magukat a kaotikus szobájukban, még ezek is rezonálnak bennem, egybecseng minden hang a Doom zajával, a Finnish spunk válogatás összes zenekarával, akik nyaktörő tempóban játszanak, kiábrándultságból facsart dallamokat, a D-Clone a Clean-nel, a Clean mindennel. Hajnali fél kettőkor úgy érzem, hogy a Boys Next Door a világ legjobb zenekara, és az is marad reggel 9kor, amikor meghallgatom még a Shivers-t, és 80-as évekbeli amerikai hardcore képeket nézegetek, amiken minden úgy fest, hogy csak egy felgyülemlett, meggyötört és robbanni készülő erő lett fotópapírra fényképezve. És örülök neki, hogy én ezeket a képeket tudom hallani, és aztán zakatolnak a fejemben, és szétterjednek a mellkasomban. Szeretnék megint magyarul írni, csak nem akarom a témáimat versenybe küldeni a column-ommal, de zenéről lelkesedni, meg a rádióban is tudok, és túl sok tér van szerte a világhálón ahol csak szimultán tudok egy kicsit rajongani ezért azért. Múltkor meghallgattam egymás után négyszer egy Faith demót, és aztán meg hajnalba nyúlóan olyan zenekarokat amikben Brooks Headly dobolt. Addig csináltam ezt, amíg el nem fogott a vágy, hogy végre lemenjek valakivel a próbatermünkbe és jammeljünk annyira nyers hardcore punk számokat, amilyeneket csak tudunk, de olyanokat, amik lehet egyszerűek, beléjük játsszuk mind azt, ami ez az egész. Hogy van egy farmerom, aminek a seggén már 3 hónapja van egy kávé folt, de hogyan érdekelne ez amikor a beach blvd válogatást is hallgathatom? És annyira örülök neki, hogy most erről írok, és nem kell semmilyen logikai vagy gondolati fonalhoz kötnöm magam, csak jön belőlem, ami akarom, hogy jöjjön. Lehet a Kraut rockkal kezdődött, vagy azzal, hogy túl sok Minutemen-t hallgattam, annyit, hogy tényleg átéreztem őket akármennyire is volt nekem évekig túl tiszta az, amit ők csinálnak. Most már nem az. Már a Big Boys sem, és a Dicks sem. Pedig funky-t és blues-t tényleg nem, nem, soha sem fogok hallgatni. Lehet az kavart bajba, hogy vettem egy Talking Heads lemezt, hogy lassan jobban szeretem a New Order-t, mint a Joy Division-t, hogy olyan mintha valahol a jobb dolgok között lenne egy kapocs. Mert azért kezdtem Neu!-t hallgatni, mert meg tudott bennem állni a Talking Heads, és sejtem, hogy a kraut rock vitt bajba a jazz-ig. Aztán lehet, végül csak tényleg az van, hogy a zene az erő, vagy agresszió, de inkább erő, emberekben vagy másban, amit emberek vettek észre és zenét csináltak ebből az erőből. És megint ott vagyok, hogy mindent egyszerre akarok hallgatni, miközben a fejemben csak Urinals megy már évek óta. Aztán kikötök ott, hogyha egy angol kisvárosban valakik tudtak olyan zenét csinálni, mint a Crowd People, akkor mindenki képes mindenre mindenhol. Vagy ha nem is, akkor legalább arra, hogy elszórakoztassák magukat a semmiben. Engem meg a szenny szórakoztat, az öntörvényűség, az hogy emberek nem tudják magukat visszafogni, hogy azt és úgy csinálják amit. Sajnos így az ugyan az, hogy jazz zenészek össze vissza játszadoznak egymásra, mint hogy az első Meat Puppets kislemezen mi történik, csak az egyik, a kör eleje, a másik meg a vége, ami meg közte van, na az az ami nem érdekel. Amikor valaki csak tud, de nem akar, nem akarja magát beletenni abba, amit csinál. Leírtam már ezt ezerszer ezer helyre, de tényleg ennél még mindig nincs jobb dolog, és nem is lesz soha. Talán csak a pizza.
Senki sem hazudott, a Good Throb tényleg kurva jó!

norms ésatöbbi

visszacsattanunk a buliba, mert úgysem megyünk holnap suliba.

szóval itt a norms demo. ez a zenekar mostanában az egyik legjobb dolog ami történik velem.

http://normsbp.bandcamp.com/
http://normsbp.bandcamp.com/
http://normsbp.bandcamp.com/

jah, és hébe-hóba, ha csinálok műsort a walk together, rock together-ben, az aztán felkerül ide, ha már válogatásokat lusta vagyok összerakni, de legalább össze-vissza beszélek számok között:

http://www.worntapes.blogspot.hu/
http://www.worntapes.blogspot.hu/
http://www.worntapes.blogspot.hu/

ja és budával szervezünk idén egy csomó koncertet pl.: rvivr, rat columns / rank xerox, creem / nuclear spring, night birds, arctic flowers és még lehet pár.

http://www.facebook.com/DefektDudesBooking

rádió rádió rádió

szóval, tegnap már volt egy adásom a civilen, meg lehet hallgatni az archívumból is
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_00_01.m3u
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_30_01.m3u


vagy innen a szignálok nélküli, vágatlan verziót: http://www.mediafire.com/?535de9y6wtanqof




grauzone - der weg zu zweit
new order - dreams never end
blitz - acolyle
rank xerox - sterile regions

burning sensation - terminal decay
sickoids - hope subsides
replica - you cant stop the weather
hysterics - sunk
skrapyard - fence walker

coffin pricks - group haircut
das damen - trick question
brilliant colors - should i tell you

born against - jock gestapo
life's blood - youth enrage
blast and detegrents - theoretical fight
cult ritual- haunted ground

sebadoh - cliché

takaró alatt

Ha csak a jó dolgokat nézem, és miért nézzek most bármi mást, akkor azok szerencsére pont ide is vágnak. És ezek alapján ez az év, és ez az élet még mindig nagyon jó, amikor csupa olyan dolog történt, vagy indult útjának, és tart az óta is, amiket mindig is akartam és, vagy sosem hittem, hogy majd el is érem. Szerencse, kapcsolatok vagy, hogy tényleg jó vagyok e valamiben, nem tudom. Csak ahogy eddig is ültem a szobámban és ott olyan dolgokat csináltam, amik vagy nem léteztek úgy, ahogy szerettem volna, hogy létezzenek, vagy csak nem tudtam róla, hogy más ezeket már rég megcsinálta vagy ugyan úgy, vagy sokkal jobban. De én élvezem ezt az egészet, és nekem ennyi elég. Azért továbbra is úgy élem meg néha legkisebb dolgokat is, hogy azok hatalmasok. És félek az időtől, a bukástól, az ismeretlentől, a nagyvárosi neurózis magába szippantott, de harcolok ellene, azzal, hogy megpróbálok okokat kreálni, hogy jól érezzem magam. Harcolok ellene, mert még tudok harcolni. Akkor is, ha könyveket olvasok, amiket átérzek, hiába szól mind az apokalipszisről és a szociális egyességek, kimondatlan, de valahol az együttélés természete által diktált alappilléreinek, végleges felbomlásáról. Miközben csak azt kéne csinálom, amit most is fogok. Leülni és végignézni azon, hogy mi a jó. Mert rengeteg minden az. Ami meg nem, azon változtatni kell. Aztán vagy sikerrel járni, vagy elbukni, aztán elbukni még jobban, amíg valami nem fog történni, amitől nyugodtabb lehetek. A tavalyi év utolsó napján kaptam egy e-mailt az mrr-től, hogy akarják, hogy írjak nekik és én írok is azóta, lassan már egy éve minden hónapban. Ki is mentem san francisco-ba két hétre, és olyan emberek között voltam, akik eltérve a kaliforniai mentalitást zavarba ejtően szirupos ritualizáltságától, nagy inspirációt jelentettek abban, hogy milyen az, ha a kezedbe veszed az életed, és azt csinálod, de tényleg csinálod akár még az utolsó erőddel is erre áldozva a maradék perceid, amiben bízol, vagy már tudod róla, hogy a legfontosabb lesz az életedben. Láttam tucat elképesztően jó zenekart, megtapasztaltam csomó dolgot, amik hatottak rám, voltak érdekes helyeken és találkoztam emberekkel, akiket nem akarok elfelejteni, és még egy rádióműsort is csináltunk. Elköltöztem otthonról. Lett egy új zenekarunk, amit imádok. Mert jól működik, imádom a tagokat, tudjuk, mit akarunk, hogyan és ezt meg is tudjuk csinálni. Benne van az energia, mind a kollektív, mind az egyéni. Már koncertezünk, és nem sokára pedig veszünk is fel pár számot, egy demohoz. Meghívtak a walk together-be, hogy segítsek nekik műsorokat csinálni, így végre rádiózom is. Kijött egy fanzine-ünk, ráadásul azzal a koncepcióval, amiről régóta álmodoztam, hogy én írok, valaki tehetséges meg rajzol hozzá. Láttunk egy csomó jó koncertet itthon is, máshol is. Szerveztünk pár jó koncertet. Vannak jó magyar zenekarok, és sok ígéretes most induló banda. Vettem egy csomó lemezt, és hallottam még többet. És ettem jókat. Ezek persze nagyon sokszor nem írják felül a hétköznapok száraz elvárásait, amiket hiába sulykol a társadalom és a környezet, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a normális emberek állnak ezekhez, de magamon is érzem pár hétköznapi szükséglet hiányát. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy van minek örülni, mert ebben a mikró világban is, amiben a legkényelmesebben érzem magam, be beszivárognak még mindig, igazából egy hatalmasra nyitott kapun keresztül a jó dolgok. És akkor itt van két lemez punkoktól, amik nagyon nem punkok, de mégis valahol azok, amik keretbe foglalták ezt az egész évet. Ráadásul a két zenekar koncertjét egy napon is láttam. Csak arra már nem nagyon emlékszem, mert túl szűrűek voltak azok a napok.

Először a Merchandise második nagylemeze jött ki, és bár mindent imádtam eddig tőlük, elsőre átsiklott ezen az új anyagon. Másmilyen volt. Már nem volt benne semmi punk, legfeljebb csak zaj, ami tudatosan szimbolizálta a nihilt, de az egész inkább keltette egy pop lemez hatását, mint az eddigi dolgaik. A koncertjük szörnyű volt. Hiába voltam boldog, és olyan emberek között, akik már elsőre a szívembe lopták magukat, és hiába villódzottak a fények, voltam kellemesen részeg és akartam elhinni, hogy három ember egy ilyen kifacsart, hendikeppes felállásból is, hogy nincs dobosuk, kihoznak valamit, csak azzal, hogy minden este magukat adják, és ezt erőltetniük sem kell, sajnos az egész csak egy foszlány lett a részeg bólogatáshoz, amitől még a söröm is szénsavmentesé és tenyér hőmérsékletűvé silányult. Sajnos csalódtam, és nem maradt meg semmi. olyan volt, mint egy álom, amikor el akarok jutni valahova, de valahogy máshol akadok ki, hiába van bennem a szándék és a vágy is, hogy az uti célom végén legyek.  Annyira rossz volt sajnos, hogy a második este meg sem néztük őket, inkább csak bevetődtünk az autóba a Rank / Xerox után és visszamentünk a másik városba. Aztán hazajöttem, és valamiért elkezdtem hallgatni a második lemezt és csak azt. Bosszúból vagy dühből már nem tudom. És először mintha csak bűnös élvezetet adott volna, magammal szemben a szörnyű koncertért, aztán pedig csak rájöttem ez a zene nekem is szól, mert ez a zene legyen is akármilyen, de végül is csak igaz. Le lehet persze redukálni arra, mintha Calvin Johnson beszállt volna énekelni a new order-be. És lehet abba ringatni magam, hogy ezek ex cult ritual és minden más kapcsolódó zenekar tagok, mégis ez a lemez olyan, mintha csak egy mindentől független és véglegesen jól elszeparált szobában született volna. Mintha nem is más zenekarok hatottak volna rá, hanem maga az, hogy ők megértették a zenét. Azt, hogy hogyan lehet kifejezni érzelmeket ezzel. És bár post punk, egyáltalán nem jellemző rá az a falanszter érzelműség, kiégett panelekkel, és súlyos monotonitással. Sokkal inkább építkezik, az angels of light féle megfoghatatlan világból, ami hallgathatóvá teszi azt a művészetet, ami önmagát legitimizálja. Ez a lemez életmentésről szól. Srácokról szól akik bezárták magukat egy szobába, mert ott biztonságban vannak. És ott, amit megéltek a szobán kívül, abból táplálkozva, valami nagyobbat teremtenek, mint önmaguk, a problémájuk, a be és be nem teljesült vágyaik vagy a hétköznapi élet. Reményt keltenek azzal, hogy lehet ez az egész szép is, mert ez a zene szép és ez a szép akár lehet az egész is. Mintha egy univerzumot hoztak volna létre a takarók alatt, ahol, akik már elvesztették a szüzességük, újra elszeretnék ezt átélni, de most úgy hogy minden tökéletes legyen. A szövegekben is, van valamiféle modern lovers-t idéző puritán ösztönös őszinteség mindarról, amiben egy nemzedék szenved körülöttünk. Hogy beleszültek minket egy világba, ami túl drága, gyors, felszínes és rideg nekünk és itt kell túlélnünk. Ahol, ha már jólét nincs is, mert a fiatalkorunkat karrierépítés helyett magunkra költöttük akkor legalább boldogok legyünk, de ezt is nehéz megtalálnunk. Végigvonul az egész lemezen az idő miatti félelem, mintha egy átjáró vákuumából énekelnének, ahol már az idő túl öreg ahhoz, hogy bűntudat nélkül kisgyerekek maradjanak, de túl fiatalok ahhoz, hogy végleg felnőjenek. Egyfajta elfordulás ez a zene attól, hogy választ az ember, a parkban alszik egyedül egy forró nyári napon, vagy beismeri, családot kéne alapítani. És amíg az egyik édesdeden elringat a hétköznapokban, addig a másik vészjóslóan lebeg a még zavartalan percek felett. Ehhez meg jön az optimizmust csak a jelen zavartalanságára korlátozó, elringató melankólia, a végig harsány gitárok, és a gépiesnél kicsit tompábbra állított dobgép. Minden számnak van egy minimalista, de precízen kitalált fődallama, és amik könnyen egybe is folynak, ezzel szolgáltatva egy lebegést a lemeznek. Aztán néha agresszívra vált át a zene, vagy tökéletesen táncolható számok kerekednek ki, megtartva a pizsama bulis, otthon egymagában, mamuszban táncoló hangulatot, gangon elszívott cigarettákat, amikor a füst egy elejtett mosoly közül szabadul ki és kis didergést. Hajnalban diadalmas hazasétálást. Az ének uralkodik az egész lemezen, az éneken meg a szövegek, meg az a nem túl nagy hangterjedelembe bevonszolt remény, csalódás, tudás, félelem, kétség. Van az egésznek egy kortalansága, mint ahogy egy megfoghatatlan hangulata is. Egyszerre modern és ósdi, ahogy elringató, és felpumpáló. Összességében csak egy gyönyörű lemez, amit bárki elkészíthetett volna, és minden bizonnyal el is készített már millió fiú és lány, amikor inkább maradtak még egy percet az ágyban és arra gondoltak, hogy hogyan lehetne minden jobb és szebb, ha csak ábrándok mentén is, mint a valóság. Csak végre valaki meg is alkotta, mint valóságot. Az utolsó előttinek betett részegen mélabús, mutáns sanzon, ami amolyan óda a fiatalságnak, a nagyvárosoknak és a villódzó fényeknek mind egyszerre, miközben az egész úgy szól, mintha egy füstös bárba beszabadult, kiábrándult srác egy szakadt pólóban énekelne egy zongora mögül, maga elé roskadva, csak hogy a világba mondja, akkor is ha csak egy ilyen jelentéktelen szegletébe, mit gondol, hogy ne csak az ő fejében létezzenek ezek a képek. Ez a lemez legtisztább pontja, vagyis ami a legtudatosabbnak hat, a kicsit már fenyegetésszerű szerelmi vallomásával. Sosem foglak kiverni a fejemből. Ez az a pont, amikor egy kicsit felébred a lemez a tudatalattiból, és beismer valamit, amit talán nem is kéne. A fősodrás mégsem esik ki ebből az álomszerűségből amint már első szám megindít azzal, hogy levisz abba a világba, ami aztán egyből kinyílik, mert ott mindent szabad. Nagyjából az egész lemez ilyen. Egy álomszerű, néhol üvöltve süvítő zaj, ahol a dallamokat amolyan kicsit félszegen vállalt gyermekes érzelmek hajlítanak. Ahol néha próbálnak méltóságot kuporgatni maguknak, aztán rájönnek nincs azzal baj, ha valaki esendő, mert miért lenne hiba szeretni, vagy csak vágyni arra, hogy szeressenek és legyen minden végre egy kicsit jó. Vagy csak állt volna meg az idő, amikor minden jó volt.

A másik lemez, ami nemrég jött ki a Rat Columns debütáló nagylemeze, akik a merchandise előtt léptek fel pár hónapja. Már akkor rat columns rajongó voltam, amikor nem is hallottam tőlük semmit. Csak azt tudtam, hogy ki van benne a zenekarban. Az az érdekes, hogy eddig akármikor csináltunk zenekart, nagyrészt majdnem mindig az számított, ki milyen zenéket hallgat vagy, hogy milyen ember és nem az mennyire tud zenélni. King Buzzo mondta, hogy mielőtt elkezdett zenélni tudta, hogy jó zenét fog csinálni, mert jó zenét hallgatott, így tudta mi az, ami jó, és mi az, ami rossz, így akármit csinált azt tudta szelektálni és kontrolálni is egyben. Pont így tudtam, hogy valaki, aki megcsinálta a burning sensations-t, ami kb egy lou barlow zenei életútjának totemet állító, rajongói hardcore banda, a maga irányított primitívségével, és szabad csapongásával stílusok és hangzások között, és ugyan úgy beletette a rank xeroxba azt az elképesztően nyüzsgő frusztrációt, mintha megveszett gitárdallamok egy kafkai labirintusból akarnának rohamléptekben kiszabadulni, az nem tud hibázni. Talán ez valahol a szóló projektje is lehet, legalábbis az inkább délutáni ablakon kibámuláshoz asszisztáló kislemezének borítója ezt sugallja, ahol egy folyosó mélyén, egy széken ül egyedül egy nyitott ajtajú szobában. Még a kislemezt is csak később hallottam, mint őket láttam élőben, a Maximum házban hallgattam meg, a koncert után, ami lehengerlően jó volt. Kontrasztba került is a kettő, mert míg a koncert dögös volt és lüktető és bénán kemény, olyan hogy reményt adott még az ilyen jelentéktelennek tűnő emberek is képesek arra, hogy valami igazán jót csináljanak, ezzel bebizonyítva, hogy csak nekik van jelentőségük, addig a kislemez inkább volt csak háttér zaj. De jött a nagylemez, és kevés ennyire komplex dolgot hallottam idén. Minden szám, hiába adnak ki egy teljes egészet, különböző. Annyi műfaj, hangulat és érzelem keveredik, hogy olyan mintha valaki teljes életét élnénk meg. Mert nem csak hogy sokszínű, de végig olyan, mintha egyvalaki narrálná a saját belsőjét. Komótosan indul egy prüntyögős számmal, amiben a félszegen kipengetett, semmibe konyuló gitárhangok, mintha kisebb mankókén szolgálnának ahhoz, hogy végre feltápászkodjon a zenekar és összeszedje magát, hogy elkezdjen játszani. Ehhez a háttérben kísérteties, köd fedte búgás jól megalapozza a se nem túl vidám, se nem túl szomorú, de valahol ott középen nagyon buzgó hangulatú lemezt. Aztán a szomszéd falak jól szigeteltségén keresztül ártalmatlanul, de annál hatásosabban átszivárgó garázs rocktól kezdve, az új zélandi gitárhősöket megidézve nyúl a clean, chills de még a dead c zivatar áztatta zörejeihez, vagy szúrósan szép, hadonászó gitárjaihoz is. Mintha dalokat írt volna valaki az esős időhöz, amikor minden kiürül, és az emberektől megszabadulva, de az ők alkotta térben, a viharban sétálók új környezetükben kirándulnak. Néha Kevin Shieldsi zajmasszákból tornyoz magának lustán csapongó hanghullámokat, és lesz olyan pár szám mintha valami elnyűtt kazettán hallgatnánk a loveless nyers demó felvételeit, fél oldalasan elfekve, egyik fülünket a párnánkba süllyesztve. Elmosódnak számok és a dúdolásnál vagy motyogásnál kicsit hangosabban kántál ez az ember, mégis olyan határozottan lejön az, amit akar, mintha üvöltene. Mintha egy filmzene lenne egy élethez. Mintha azért írt volna pár számot, hogy azok passzoljanak csendes kerületek üres parkjaihoz, és az éjszakákhoz, amikor lassan és céltalanul sétálgatnak bennük. A dalokat összekötő átvezető hangtájak mind egy mozgást fejeznek ki, olyan komótos bámészkodó körzést, ami a pröntyögő, puttyogó, kattogó és sípoló hatásaikkal emlékeztetnek, egy újhullámos német sci-fi film avíttasan futurisztikus asztal nagyságú számítógépeinek robotikus zajára, miközben az ember alkotta városi természetnek is adnak egy kellemesebb alapzajt. Az ének a háttérben marad, dallamaik olyanok, mintha egy elrejtett gitár játszaná őket. Mintha a szél hozná őket egy ködös, kiürült tengerparton ahol ballonkabátok zsebeibe temetett kézzel billegünk, keresve önmagunkat, meg remélve, hogy valakivel összefutunk és összekötjük az életünk. Mint amikor pár napja terveet kadet hallgatása közben egy ködös hídon szerelmes lettem egy piros bakancsot viselő lányba, aki éjjel a semmibe meredt perceken át. A feszes, de mérsékelt katyvaszból, kibukkanó gitárdallamok átszövik az egész lemezt és az elmúlást, eltávozást, elhagyatottságot sugalló szövegek, hangulata és dallamosan lemondó ének ezzel jó párhuzamban vagy. Hogyha vége is van valaminek, azért volt valami, ami véget ért, és lesz is, mert van is most. Még a nyárnak odázó dal is, amolyan augusztus utolsó napjain mélázó zörgésre ráhangosított akusztikus ballada, aminek pattogása úgy suhint meg, mintha fák lombjain átszűrődő napfényben forognék szédülésig. A dolgok legmélyén az egész szívfacsaróan egyszerű. Itt van egy srác, aki nagyjából rájött milyen élni. És diszkréten el is mondja, eszközök egész tárházával. Ha van olyan zene, ami halkan is idegesítő, akkor ez hangosan is kellemes lenne. A maga torokba gombócot facsaróan csilingelő, vagy nyugtatóan búgó dallamaival. És hiába tökös, feszes és magabiztos végig, vagy lehet táncolni majdnem mindegyik számra, a tánc közben azért az az érzés fog el, hogy sörtől megfáradt szemhájak mögül is félszemmel látszik a diszkó mindjárt zár, kint pedig már hűvös van és lehet mégsem jött össze az a lány, azért legalább volt olyan is, hogy egyszerre táncoltunk csak nem fordultunk egymás felé. Az utolsó tökéletes perc. A lemeznek van egy válogatás kazetta hatása is, csak itt nem különböző előadók dalai vannak összeválogatva, hanem valaki fogta magát és írt tizenöt dalt, hogy önmagán keresztül fejezze ki egy nemzedék cammogó útkeresését. Ugyan annyira szól ez a zenéről, mint amennyire egyben erről az egészről is.

Szokásos kör. Viszont most ahelyett, hogy csak reklámoznék, ezt a koncertet már Budával ketten szervezzük és gondolom kurva jó lesz. Mert annak kell lennie.

Hogy tovább reklámozzam a dolgokat, amiket mással csinálok. Teljes kanyarba ért a közös fanzineünk Fefivel. Ez abból fog állni, hogy én már nagyon nagyon régóta akartam együtt működni valakivel, aki rajzol én meg írok, csak eddig nem tudtam milyen formában, és hogy kivel. Ez mostanra már kezd kikristályosodni egész jól. Szóval én írtam bele, ő meg rajzolt. Mondatok, párbeszédek, félperces történetek és zaklatott, gyönyörű rajzok. Hogy hány oldalas lesz az még talány, de neon skinheads in electric wheelchairs lesz a címe, és olyan július közepén, augusztus elején már lehet belőle markolni. Ha érdekel, hogy hogyan juthatsz majd hozzá, vagy csak meg akarod írni, hogy hűű basszus ez geci jó, akkor írj.

Elvileg lesz új zenekarunk is, amiből még csak a lelkesedés van meg, de én már nagyon fel vagyok pörögve miatta. Emellett a szextank is lehet nemsokára ki fog nyomni valamit, de lehet egyből két kislemezt is.

Basszus most jöttem rá, hogy ez az egész olyan, mintha az lenne az érdekes velem mi van, nem pedig az, hogy mit csinálok. Hát a másik blog még mindig frissül havonta. Meg készül még fanzine, ezért van az online hanyagolva. Viszont állást keresek. Vagyis szeretnék befutni annyira, hogy azért kapjak pénzt, hogy ganxsta zolee-val meghallgatjuk a creem lemezt vagy megkérdezem újonc pétert mit gondol dj pókszörnyről és miért olvas fel verseket ahelyett, hogy szopatásról rappelne. nagyjából ennyi. tökre csak ez van.

reklám reklám reklám

most, hogy modoros laci a boldogsága érdekébe kanadába szökik, hogy ott aztán bicikliket lopdosson. úgy tűnik Borics veszi át a terepet egy rögtön erős nyitással. év egyik koncertje:

nem mellesleg ő csinálja majd a magyarországi white lung koncerteket is szeptemberben. legyetek hálásak, meg ne legyetek hülyék vagy akarjatok rosszat magatoknak és gyeretek el, hogy másoknak is kedvük legyen elhozni olyan zenekarokat, amiket szeret. vágjátok keep the scene alive!

ha nem tudjátok hol a helyszín írjatok. akár nekem is.

http://www.facebook.com/events/285331948213825/