Kick Out the Tories

Vágom magam alatt a fát. A múlt héten meghallgattam a második Adverts lemezt, ami teljesen más, mint az első, de nem olyan szörnyen rossz, mint a harmadik. A fejemben egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy ők a Dead Kennedys angol mása olyan értelemben, hogy iszonyatos teátrális kisugárzása van mindkét bandának. Persze ez az Adverts esetében kicsit ösztönösebb, mert nem is hadonásznak annyit, meg Biafra sosem tűnt egy tini dühtől megrészegült figurának, aki magából kikelve élvezi, hogy rázhatja a testét különféle színpadokon. Nem a pszichéjét akarom fejtegetni, de a tekintetében mindig megvolt egy kikacsintás, hogy figyeli, hogy figyelik. Nem hangos volt, hanem hatalmas akart lenni. Ehhez képest az Adverts csak egyszerűen úgy szólt, ahogy egy punkokról szóló musical zenéjének szólnia kéne, már ha azt tökéletesre írják meg. Ami ebben rohadt klassz, hogy az egyik legjobb számuk éppen arra buzdít, hogy nem kell ahhoz zenélni tudni, hogy zenét csinálj. Valahol egy kicsit ezért van az angol punk és köztem pár lépés távolság, mert a zajt jobban szeretem, mint a zenét. Ők meg még egy akkorddal is zenét csinálnak. És sajnos sosem tudták úgy elengedni magukat, már az egész ország, hogy az veszélyes legyen. Így is érdekesek és jók, de annyira stabilak, hogy nekem kell hozzájuk igazodnom és nem tudom őket bármibe belevonni, amihez éppen kedvem van. Viszont ez az Adverts lemez annyira tetszett, hogy gondoltam meghallgatok pár olyan bandát, amit eddig nem csak hanyagoltam, hanem szinte nem is tudtam róluk. Oda vonszolom magam hozzájuk. Főleg, hogy a pár éve megismert Outsiders is sokk ként ért, hogy milyen jók, mégsem hallottam róluk eddig soha. Amiért a mostani tömör kanyaromnak hálás lehetek az mindenképpen a Newtown Neurotics. Akiket azért szereztem be, mert egy leírásban úgy foglalták őket össze, hogy olyan, mintha a Ramones szólna a Clash szövegeivel. Mondjuk egy angol Ramones. Ami néha reggae-t játszik. De ők annyira jók, hogy még a reggae számaik is jók, nem csak egy pillanatnyi hóbortként jön le, hogy mindenkinek van ilyen, nekünk is legyen már. Ha a szövegek zsenialitást kétségbe is lehet vonni, a fontosabb tényezőt, hogy hogyan adják őket elő azt nem. Ezért jók a reggae számaik is, iszonyatosan komolyan veszik azt, hogy ők el akarnak valamit mondani. És olyan komolyan veszik a Ramones-t, hogy egyáltalán nem érződik semmilyen szolgai másolás. Inkább rájöttek mi különleges bennük, és ezzel a módszerrel megcsinálták a saját zenéjüket. Benne volt, hogy utálni fogom magam emiatt, de meghallgattam az első két Killing Joke lemezt is, és most már egy kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg őket a hajón pár hónapja. Killing Joke pont úgy szól, mint a háttér, amit Newtown Neurotics feszültsége mögött érzek. Reménytelenségtől kiégett első világbeli lakótelepek, kilátástalan helyzete. Hogy ott vannak a tuti kapujában mégsem lehetne messzebb a kánaán. És ha nincs ott, hova mehetnek egyáltalán, hogy megtalálják? Ez az egyhelyben megrekedt düh zseniális. Mert nem akar áttörni semmit, csak azt, ami van, szeretné jobbá tenni. Ez mind a Beggars can Be Choosers. Így a számok feszesek inkább minthogy tombolnának. A szövegek tombolnak, de az énekben van egy ráolvasásos bepöccent modorosság, amit imádni valóan dallamosan tapasztanak a füleimbe. Pont ahogy a dühös fiatalok énekelnek. És annyira jó és fontos minden, amit mondanak, ezzel a háttérbe horgonyozott plusszal pedig csak még igazabbnak hangzanak. Azért akarom hallani, mert ők el akarják mondani nekem. Tudják mit, mégis van egy kis misztikus éle az egésznek. Egyszerűen imádom a Newtown Neutorics-ot, mert annyira okosak, és igazak és kurva jó a zenéjük.

A Killing Joke ennél mélyebben fordul magába. És jobb csak hallgatni őket, mint nézni a videóikat ahol már ilyen megrázó művészeti performanszhoz hasonlítanak inkább, mint egy bandához, aki zenét játszik. A black metalt még tudom magamnak idézőjelbe rakni, és akkor is élvezni, ha éppen nem vagyok olyan black metal-os hangulatban. De a Killing Joke annyira életellenesen rideg, hogy lehullik róluk minden másodlagos jelentés, vagy ironikus magamba kacsintás. Kurvára nincs semmi jópofa abban, amit csinálnak, csak feszültség és magabiztos erő. Ha ezt hallgatnám, miközben sétálgatok, az üres lakótelepen biztos bekattannék. Vagy többé mást se hallgatnék. Az erős basszusnak és dobnak van egy rituálisan letaglózó hatása. Mögöttük a gitár pedig csak hátborzongatóan horzsolódik. Az egész rohadt mechanikus, mint egy gép, amibe beleül az ember kimérten szenvedni. Éppen, hogy csak a hülye billentyűk oldják fel a futurizmust, bennük van egyedül valamennyi szabad akaratnak jele. Minél többet hallgatom annál jobban nő rám, de minél jobban rám nő egyre távolabb akarok tőle kerülni. Túl sokat követel. Olvastam a Fall-ról, hogy ők az igazi művészet csak a szokásos faszság nélkül. A Killing Joke-ban megvan dögivel ez a szokásos faszság, de eközben simán lehetne rájuk ugrálni valami elhagyatott épület egyik szobájában. Ez is tök félelmetes bennük, hogy lehet rájuk táncolni. Talán pont ez a vicc bennük, hogy el akarnak vonatkoztatni a béna élettől, mégis mintha csak egy gyár hangfalaiból szólnának, hogy az emberek azt is elfelejtsék a gyártósorok mellett, hogy lehetne gondolkodniuk. Csak rázzák a fejüket erre és szereljék tovább a hülye tárgyakat.

Ezzel ellentétben a Swell Maps is megvádolható ilyen öntudatos ellépéssel a klasszikus hangzástól, de nem egy béna, könnyen megfogható art punk zenekar. Sőt. Amikor hallgattam őket hülyének hittem magam, hogy ezt csak most teszem meg először. Mert ez a zenekar kurva jó. Itt van egy huszonkét számos, egy órás lemez és végig tökéletes. Dögös, szétgitározott, és zajos. Zeng meg zúg, mintha nem is egy stúdióban, hanem valami telezsúfolt garázsban vették volna fel, ahol minden kezükbe akadó dolgot felhasználnak a disszonancia érdekében. A rengeteg instrumentális rész egybe olvasztja az egész lemezt és olyan, mint egy nagy jó, jammelés, amit még szerencse, hogy felvettek mert olyan egyszerűen tökéletes, hogy különben félő mennyire könnyen elveszhetett volna, ha esetleg újra akarják reprodukálni. Ez nagyjából csak a Jane from Occupied Europe. Az első lemezük az A Trip to Marineville sokkal bolondosabb, de a jókedv közben nem esnek ki annyira egy zenekar szerepéből, mint azt szeretném. Azért király, hogy itt is végig szöszmötölnek a háttérben össze vissza, mintha a fejhallgatóm halkan szólna és még ezer ember lenne a szobámban, ami egy csavarraktár szortírozó részlege. De ennek az előterében mind kurva jó számok vannak, amiket szétfeszít a fiatal lelkesedés. Tökre lehet rá rázkódni. Még a folyamatosan klimpírozó zongora is csak ezt a vad rock and roll érzést erősíti. Szeretem, hogy úgy használják a gitárt, mintha arra bárki más is képes lenne. Miközben olyan számokat írnak, amilyeneket alig tudnak páran.

És, hogy mindezzel miért vágtam a fát magam alatt? Mert itt az évvége, és vagy egy jó negyven órát kéne áthallgatnom hozzá, hogy felfrissítsem mi is történt idén. Már, ha erre szükségem van. Azért annyira nem visel meg, mert a fenti zenekarok mindegyike kurva jó.

sátán punk

Egy halott gátőr pornóújságjai vannak a táskámban. Aki most tölti be a helyét azt mondta az ember két dologért lesz öngyilkos általában. Vagy szerelem miatt, vagy adósságból. Azt nem tudom, a gátőr miért kötötte fel magát, de volt olyan kellemetlen alak, hogy mindezt a munkahelyén tette meg. Most meg nálam vannak a magazinjai hatalmas csöcsökkel tele. Ja igen, mezőtúron voltam, mert a Rákosi felvett egy új demót.

Olyan két hete kaptam egy e-mailt, hogy ezen a hétvégén felvesznek pár számot. Olyan számokat, amiket még nem írtak meg. Aztán hétfőn még felhívott Gepárd, hogy menjek le mindenképpen, aztán tényleg úgy voltam vele, hogy egy ilyen politikailag felfokozott és időjárástól sújtott, üres napokban a legjobb, amit tehetek, hogy a legvadabb hazai punkzenekart végig nézem, ahogy csinálnak egy lemezt. Szombaton egy hosszú vonatút után, ahol egy bajszos néni bíztatott, ha ráülök az osztrák újságpapírjára, nem leszek aranyeres a fülkébe szorult hidegtől és elmondta, hogyan kell gombaszedés közben, már rothadó őz gidákat kegyelemből megölni egy kővel, megérkeztem kettő órakor mezőtúrra. A számok már péntek este megíródtak, olyan másfél két óra alatt, és érkezésem után fél órával, már felvételre dobolt Máté.

Azért szeretem a Rákosit, mert ismerem a tagokat. Ez lehet kevés indok lenne, de alig volt olyan koncertjük, amin nem voltam ott, és majdnem mindenki előtt hallottam a számaikat. Voltam egy csomó próbájukon és az első lemez felvételén is. Így nem csoda, hogy rajtam is átmentek úgy a számok, mint rajtuk. Ha csinálok valamit, annak hiába tudom megítélni a milyenségét, kötődök hozzá úgy, hogy szeretem akkor is, ha néha ez vagy az nem stimmel vele. A Rákosiban nem csinálok semmit, de ha már voltak olyan rendesek, hogy beengedtek ebbe az alkotásilag intim körbe, akkor csak viszonzom annyival, hogy feltétel nélkül állok hozzájuk. Ami szerencsére egyáltalán nem nehéz, az esetek nagy részében.

Ezért volt egy kicsit furcsa élmény hallani a második demójukat. Mert bár a számokat ismertem előtte koncertekről, de próbákon már nem voltam ott, akkor sem amikor a felvétel készült. Csak egy anyag lett, amit a barátaim csináltak és nekem csupán meg kell hallgatnom, ismernem, szeretnem, szoknom, vagy ami jön. Persze nem rossz lemez az, csak magamat hiányoltam belőle. Mindazt aminek az elmúlt két napban is részese lehettem és most egy feldobódott kisgyerek vagyok, aki kicsit fáradt a sok játéktól, de olyan lelkes is, hogy azonnal mesélni kezd.

A dobból persze fogalmam sem volt, hogy milyenek lesznek ezek az új számok, amik tényleg érezhetően csak egy fél napja léteztek. Nem úgy értem, hogy bizonytalanok lettek volna az eljátszásukkal, sokkal inkább éreztem egy nagyobb döbbenetet, hogy "nahát, tényleg ilyenek a számaink". És ez mélyebb csodálkozásnak tűnt, mint azzal az idegen élménnyel szembe kerülni, hogy visszahallják magukat egy számítógép hangfalából. Az addig még csak, „játszd te is hogy lássam, hol tartunk”, miatt akusztikusan pengetett gitárokban ijesztően sok volt az akkord, és a korábbiaktól elütő furcsa dallam. Még egy balladadisztikus rész is feltűnt valahol, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Csak vártam, hogy a kegyetlen hideg, ami az angliai csövezésből volt ismerős, kifárasszon. Az ipari telep próbatermében nem volt annyira zord a levegő, de éppen elég hideg volt ahhoz, hogy a folytonos terhelésével megtörjön. Ez, meg a monoton zaj el is nyomhatott volna. Aztán feléledtem. A dobok után olyan öt óra körül már a gitárokat vették és onnantól megindult valami magával ragadó.

A rákosiban igazán azt tartom nagy erénynek, hogy van egy hangzásuk. És ez sajnos egy csomó zenekarról nem mondható el. De ahogy az új számaik szólnak, az valami egészen elképesztő. Emlékszem, ahogy ültem, csak bámultam magam elé, és azt mondtam teljesen öntudatlanul, magától járó szájjal, hogy „azt a kurva, azt a kurva ezt nem hiszem el”. Egy félelmetesen sötét massza az egész, ami gonosz, vad, és sátáni, és zajos. Nem hiszem el, hogy van ilyen, hallhatom, és a szemtanúja lehetek az egész megszületésének. Megállíthatatlanul menetel előre, amikor visszafogják magukat, akkor is egy láncra kötéstől megvadult, szabadulni vágyó valamik a számok. A tér, amiben szólnak egyre csak növekszik és elfeketedik minden egyes hallgatással. Igazi zaj punk, sötét hardcore, ami olyan szinten egy egésze önmagának, hogy nem zenekarokat, vagy al-stílusokat tudok hozzá kötni, hanem a szótári definíciónál is közérthetőbbre leredukált érzéseket. A basszus és az ének még sehol sem volt, amikor abban a teremben mindenki tudta, hogy ez, ami történik hihetetlenül jó, és sehol sem fog elromlani.

Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire szerencse ez, vagy, hogy mégis mik ezek a számok. Ha nem veszik fel őket megszületnek egyáltalán? Ha nem veszik fel őket megmaradnak, vagy az egyébként is felerősödő spontenaitás egyszerűen tovább söpri őket, elfele a zenekartól. Mindezen azért gondolkoztam, mert bár vannak zenekarok, akik a stúdióban írják a számaikat, de ők súlyos hónapokat töltenek ezzel ott. Különben mindenki csak próbálgatja, toldozza-foltozza a dalait és próbálja annyit gyakorolni amennyit csak lehet. De ezek után nem is értem már miért van ez a hosszú folyamat. Annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Ahogy David Briggs mondta, ha rock and roll-t csinálsz, minél többet gondolkozol, annál jobban bűzlesz. Sajnos a teljesen kész anyagot még nem hallottam. Mert az ének kezdetén, az első két szám után eljöttem, haza. Biztos jó lett. A szövegeket még elolvastam a gátőr állomáson, néztem, ahogy ott ül az egész zenekar, és arra várnak, hogy a víz ne öntsön ki, és mehessenek felvenni. Aztán kicsit még beszélgettünk ott a takaros kis lyukban, majd felnyalva a halott ember pornó újságjait, elindultunk a stúdió felé. És ha ez kijön még idén, akkor teljesen borul minden esetleges sorrendem.

One Chord Wonders

Hé pupákok, szedjétek össze magatokat és olvassátok a megint aktív Koberát:

http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/

noem

http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/

Most csak így rövidben nyomatom, de nagyon fontos információ következik. Szóval a kedvenc német zenekarom (Press Gang), romjaiból itt egy újabb virágzás. Ráadásul végre az egyik kedvenc németem, és a legkedvencebb emberem, akivel szexről vagy annak hiányáról meg piálásról lehet levelezni, megint mikrofont ragadott és hányja a cinikus faszságát. Most már nem olyan KDB alapokra, hanem elbaszott noise-punkra. A Touch & Go talán legemblematikusabb korszakát idéző mély, zörgő, monoton noise rock, amire rájön Lennart karakteres éneke - meg erős akkcentusa -, és az egész egyből nem egy évek óta inszomniától meg migréntől szenvedő ember kilátástalan tébolyát adja vissza, sokkal inkább valami elbaszott és lehugyozott, omladozó hangzás jön létre. Amiben benne van a pofára esés, de ezen vérző fejjel a földön röhögés is. Legszívesebben egy koszos, tömött pincében szeretném őket látni, miközben mindenki részeg és páran okádnak a sarokban. Ilyen az amikor a rock and roll-t viccesnek találom.

punk love

Mindennel, amit mondani készülök csak egy baj lesz. Nem lesz elég patetikus. Pedig egy monumentális áradozásnak kéne lennie fanfár kísérettel és szirupszerűen édes örömkönnyekkel. Eddig is, úgy a magam módján, ikonikus szerepet töltőt be a fejemben a Cole házaspár, de most, hogy az elmúlt hetekben újra hallgatva a nuggest válogatást megragadott a Lollipop Shoppe, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy már ebben is benne volt Fred Cole. Aztán beleástam magam ebben az egészbe, Dead Moon-t hallgattam éjszakánként, Pierced Arrows-t nappal, és egy mérsékelten érdekes dokumentumfilmet is végignéztem, amiben feltűntek, sajnos csak nagyon kevés időre, de koránt sem lényegtelen pillanatokkal. Bár vagyok olyan faszkalap fiatal, hogy inkább kerülöm az öreg embereket a színpadon, főleg, ha rock and roll-t játszanak, de bennük pont ez a felfoghatatlanul csodálatos, hogy senki nem mondja meg, pusztán a lemezeiket hallgatva, hogy a Pierced Arrows lelke egy 60-as éveikben járó házaspár, akik már jó negyven éve együtt vannak és harminc éve közösen is zenélnek. Ráadásul interjúkból kiderül, hogy a régóta zenélő, és legendás albumokat sorra kiadó embereknél gyakori tébolyult elme, és különféle válogatott seggfej manírok sem jellemzőek rájuk. Viszont azóta, hogy láttam ebben a fent említett dokumentumfilmben, hogy milyen családias, kis házikóban élnek, ahol Toody a merch-öt postázza szerte a világban, aztán spagettit főz, Fred Cole pedig még a lemezeiket is maga barázdálja, mert így lesz olyan végső hangzásuk, amit ő szeret. És amikor a vágó gépről beszél, hogy születésnapjára kapta a feleségétől, még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, tényleg ezeket az embereket nem lehet nem imádni. Lehet mondani, hogy a rock and roll az, amikor valaki még a húszas évei közepén meghal. Vagy az orvostudománynak talányt adva megannyi szerevezett kikezdő matéria évtizedeken keresztüli használata után is zenél, hiába néz ki élőhalottnak, azért a csúcstechnikás stúdiók hangosra keverik a lemezeiket, hogy úgy dögösen szóljanak. Vagy egyszerűn, ha csak addig csinálja valaki amíg fiatal. Nem fogok most relációs jeleket kiszórni ezek közé. Mindegyik más világ, amik szinte sosem keresztezik egymást. És egyik sem az amit Cole-ék csinálnak. Ők egy különböző teljesen egyedi úton mennek, együtt, és nem úgy néz ki, hogy félúton már ki szeretnének szállni.

Ezért csak áhítattal nézem, ahogy élik az életük és csinálják a még mindig elképesztően jó zenéjüket, a legjobb hozzáállással, szerelemmel egymás iránt. Biztos fura lesz amikor Lemmy meghal, de amikor a Cole házaspár, az kibaszott szomorú. Bár ha hatvan évesen európa turné előtt egy nappal még lefutnak egy maratont, csak lehet bennük szufla még pár évtizedre.

ide süss

Igazából csak el akartam mondani, hogy megint csináltam valamit, de ez komolyan egy darabra limitált fanzine. Azért, mert a kedves barátom nem volt rest venni nekem egy sonskull lp-t, amikor találkozott a zenekar gitárosával. És ilyen jófejséget muszáj viszonozni, főleg ha közben megint kurva hosszan okoskodhatok. Szóval az utóbbi időben ezt nem csináltam, és végül ráztam magam össze a héten, hogy befejezzem, meg nagyjából megírjam az egészet. Lehet azért az angol blogra majd felkerül. Meglátjuk. Ja és nézzétek milyen király Void pólóm van.

Kering a fejemben egy új zine is, és ez, amit most csináltam eléggé annak a demoja, szóval új bejegyzések helyett valószínűleg inkább azzal foglalom majd el magam. Meg álláskereséssel. Meg azzal, hogy nőkkel iszom tíz sört klassz kocsmákban. Azért valószínűleg majd összegzem itt az évet, ha másért nem, hát azért mert idén is rájöttem mi a zietgeist abban a punkban amit én szeretek. Meg lehet lesznek mindenféle klassz dolgok, amikben közre működtem, de ez a jövő zenéje. Ha már zene azért elmondom, hogy csinálok, persze többedmagammal egy új zenekart, ami ha nem is lesz kurva jó, benne lenni nagyon az.

miért? hát ezért!

Mindig késő délután jutnak eszembe a legjobb dolgok. Amikor a korairól pont átbillen a napszak későire. Ugye a délután négy az ilyen, mert arról beszélek. Olyankor tényleg minden csak azért történik meg, mert meg kell történnie. Különben üres a város és az agyak is. Nekem az az ötletem támadt még a házunk előtti buszmegállóban, hogy csinálnom kéne végre egy válogatást, ami maga a nagybetűs kibaszott zaj. Amiben el lehet veszni, összezavar, pusztító és csak akkor szabad meghallgatni, ha nagyon vidám vagyok, vagy nagyon valami más. Amilyen délután vagy hajnali négy körül szoktam lenni. Persze mint valami sűrű, hosszú és kimerítő dolog, ennek a végén is lesz egy nagy tanulság. Amolyan megvilágosodás. Valószínűleg az, hogy még ezt is lehet élvezni. Akkor is, ha a klasszikus elvárások közül talán egy sem valósul meg. De mi nem is azért hallgatunk zenét, amiért a szüleink, vagy a kollégáink. Azért döntöttem a zaj mellett, mert könnyen el lehet barmolni, így tökéletes megmérettetés. Mint amikor berúgunk mind és kiderül ki rejteget egy baszott nagy seggfejet magában. Ez mind csak kockázat. Aki nem edz, az elfáradhat. És ha elfárad, akkor hibázhat. Szép dolog, hogy Henry Rollins felajánlotta a testét a rock and roll-nak, de sokkal jobban örülök neki, hogy a józan eszét is, legalább pár évre. Az összes girnyó vagy dagadék, akik levegőért kapkodva tesznek meg mindent azért, hogy egy jó koncertet adjanak még az ájulás szélén is, csak dühből vagy szeretetből, ők az embereim. Mert ebben csak spontenaitás és elszántság van. Ami úgy csak jobb, hogy bármikor vége lehet egy másodperc alatt, mégis kitart az utolsó pillanatig.
Valamiért egy csomó metál zenekart akartam rátenni erre a válogatásra, de rájöttem, hogy alig ismerek metál zenekarokat. Ismerek párat, de legtöbbjüket nem kimondottan szeretem, még ebből a szánalmas méretű merítésből sem. És akik ide jók lennének, a totális hallgathatatlanságra építkezők, akik inkább zenéltek azért, hogy valami gonoszat hozzanak létre, minthogy kiszedjék a fejükből, amit ott klassznak találtak, végkép sötét foltot jelentek ők nekem. Az elképzeléssel semmi bajom, hogy hangszerekkel ne zenét játszanak. Az alapgondolat olyan hülye, hogy tetszik is. Csak a megvalósításban elveszett a lényeg a kiadott lemezek, és zenekari pólók miatt, amiktől még egy nem zenét játszó együttes is zenekar lesz. Legjobban az zavar bennük, hogy mennyire idióta és fasiszta legtöbbjük. És ha zajt játszanak, amivel könnyű megdőlni, ennyi nekem pont elég, hogy egyből padlót fogjanak. Sosem hallottam egy skrewdriver számot sem, de nem is hiányzik. Akkor sem, ha állítólag az all skrewed up után feloszlottak, és amikor újra összeálltak, ian stuart körül az összes tagot lecserélve, csak onnantól lettek nácik. Fel nem tudom fogni, hogy miért rajonganak annyian GG Allin-ért. Az ő zenéje még nem olyan szörnyű, de annyira nem is nagyszám, hogy több lehessen a videói nélkül. Amiken egy kibaszott nagy seggfej. Embereket próbál, megverni, megerőszakolni és a saját szarját dobálja. Talán csak megverni akartak életemben, az sem volt kurva kellemes érzés. Fizetni biztos nem fizetnék érte. Egy GG Allin koncertre csak egy idióta menne el. Az idő megszépíti persze ezt is. Megmondom mi a legjobb a Bad Brains-ben. Az idő, ami köztük és köztem van. Hogy amikor még minimálisan észnél voltak és kibaszottul visszataszító faszfejként viselkedtek én még meg sem születtem. Az MDC előtt játszottuk a Right Brigade-et. És a tizenhét emberből, aki nézett minket vagy tíz összeverekedett egymással. Nem a számra, hanem indulatból. Még vér is folyt. Az MDC, akik számot írtak a Bad Brains viseletes dolgairól, és a feldolgozásunkat csak ismerték, szart az egészre. Nem vártam én összetűzésre meg igazán semmire. A furcsa tény is csak most jutott eszembe. Csak érdekes, hogy az idő ezt is a szőnyeg alá söpörte. És a Bad Brains nem Angry Samoans vagy Meatmen volt. A Bad Brains a világ egyik legeslegjobb zenekara. Ha a spiritualitás ilyen agresszív és tökéletes tud lenni, akkor elnézem. De ők sosem sokkoltak heccből, hanem a kurva sok baromságot, ami a fejükben rendezetlenül volt, még felöntötték drogokkal és hittek benne szentül. Tud egy gitárhangzás, egy felvezető rész, maghasadás szerű ereje felülírni egy egész világnézetnyi faszságot? Egy haverom másfél óráig tud a munkáját félre dobva magyarázni nekem arról, hogy miért adja el a lelkét bárki, aki bármilyen szinten ismert kiadóhoz szerződik, de feltétel nélkül képes imádni a Clash-t. Azért hallgatunk zajt, mert szeretjük hallani benne azokat, akik játsszák azt, vagy csak a zajt szeretjük? Persze azért hallgatom leginkább, mert tetszik, ami szól, és mert a zenét magát szeretem, nem csak pár darab zenekart. Másért hallgatok zenét, mint a szüleim vagy a kollégáim. Vannak, akik sosem jutnak túl egy-két számon vagy zenekaron. Őket nem érdekli ez. Mással foglalkoznak inkább. Elég nekik a maguk kicsi adagja, bőven. Pár sztár aki a zenéje mellé tud állni. Nekem meg a zene kell előttük és a plusz mögöttük. A köztes hidegen hagy, mert olyanok, mint én. Persze mert nem hallgatok sztárokat.
Amikor kisebb voltam nem értettem, hogy miért lesznek fiatalok balett táncosok vagy komoly zenészek. Engem untatott és a felnőttek dolgának tartottam, szóval el nem tudtam képzelni fiatalokat mivel tudja ez megérinteni. A balett táncosok mind ilyen szörnyen unalmas zenét hallgatnak? Most már egy kicsit kezdek hinni abban, hogy lehet csak táncolni szeretnek jobban minden másnál. Mozogni, meg kicsit szenvedni, mert a baletthoz kell azt, nem? És akkor csak együtt vannak a zenével, egy kicsit jobban párhuzamosan, mint egybe olvadva. Néha van más. Több azon túl is, amit látunk vagy hallunk.
A punk zene az gyors, zajos és gonosz. Van, hogy ezekből egyik sem jön össze, mégis sikerült punkot játszani, ezek elbűvölő pillanatok. Most nem arról beszélek, amikor valaki black flag pólóban játszik az akusztikus gitárján tábortűz mellé való balladákat. Hanem mondjuk a Raincoats-ról. Akiket tegnap éjjel kezdtem hallgatni, hulla fáradtan, de olyan jók, hogy képtelen voltam kikapcsolni őket és lefeküdni. Az kurva jó, amikor valaki át tudja passzírozni magát bármilyen hangzáson. Kirakni a személyiségét. A Beat Happening mi más lenne, ha nem a nagybetűs punk? Azzal, hogy leszarnak mindent, azt játsszák, amit szeretnének, úgy ahogy tudják és nehéz hallgatni őket, viszont ha megvan az a pont, ami jellemzi a lényük szerethető tulajdonságát és az tetszik, annak, aki hallgatja őket, onnantól kinyílik az egész, és mást sem lehet tenni, mint rajongani. Azért szeretem élőben nézni ezt a viszonylag új zenekart a Mind Your Step-et, mert hiába bukdácsolnak néha a tempótartás közben, pont úgy szólnak, mint egy baromi lelkes zenekar, akik olykor már össze-vissza játszanak, mert fel vannak pörögve. Amit szeretek a régebbi zenekarokban az pont ez. Hogy nem öregség, vagy a múlt jut róluk eszembe, hanem a fiatalkori hebrencs pezsgés. Ami bájos és amatőr. Nem mint ma, amikor tudják mit fognak játszani a zenekarok. Akkor csak azt tudták a legtöbben, mit szeretnének. Nem mondom azt, hogy mindegyik zenekar jobb, aki volt és nem most van. Mindez, amiért én rajongok, egy állandó dolog. Csak van, amikor nehezebb megtalálni. Mostanában nem annyira. A kilencvenes évek biztos szarabb volt.
Lehet mert punk vagyok, de egyébként is, ha már így alakult tök mindegy, szeretem érezni az embereket a számok mögött. És mert embernek lenni teljesen olyan, mint edzés nélkül elkezdeni egy maratont futni, ebben szintén könnyen lehet hibázni, elájulni és összefosni magunkat. Nem fogok egy zenekart azért utálni, mert faszkalapok a tagok. Ameddig nem velem azok. Vagy, tudom is én mi van velük. Ennek ellenére van, amikor már képtelen vagyok valamit meghallgatni, mert hátba támadva érzem magam. Emlékszem egyszer valami lötyögős bandát hallgattam, és akkor teljesen passzoltak az időhöz, évszakhoz meg gondolom a hangulatomhoz is, aztán egy sugallattól vezérelve utánuk néztem és akkor tudtam meg, hogy ez valami béna keresztény zenekar. Vannak persze bandák, akikről ugyan ezt tudom, de ebben az esetben elég volt ahhoz, hogy inkább akkor mást tegyek fel. Illúzióromboló volt. Ami máskor is az szokott lenni. Vagy talán csak nem volt olyan jó a banda, hogy ez ne érdekeljen. Bírok olyan embereket, akik keresztények vagy csak szerintük van isten, és néha sajnálom is, hogy annyit szapulom azt amiben hisznek. De azért bírom őket, mert meghagyják a saját dolguknak azt, hogy mik az elképzeléseik a világról. Ha valaki elkezd ezzel kérkedni, akkor már lehet nem csak azt hiszi, hogy van isten, hanem szeretne engem erről meggyőzni. Ami az én esetemben baromság. Azt sem értem miért vagyunk fent mondjuk egy faskó csávó zeneblogján, mint letöltendő zenekar. Minket ne szeressenek csak úgy. Mi nem csak zenét játszunk. Az egyik legbénább dolog volt, a Biafra koncert után olvasni, hogy mindenki csak egy ütődött bolondként könyvelte el szerencsétlent, aki mondhatott a színpadon bármit. Lehet hatalmas faszságokat beszélt össze tényleg, nem voltam ott, de miért kell efelett átsiklani? Csak mert öreg? Csak mert a nosztalgia miatt ment mindenki, ami könnyen kimerül annyiban, hogy a végén eljátszik majd pár Dead Kennedys számot, és végre lehet kicsit rázni. Egy nem több, mint két éves zenekar a tavalyi albumát mutatja be, de a nosztalgia agyonnyomja az estét. Előjönnek a régi arcok, mert a régi zenét szeretnék hallani. Azt a zenét, ami sosem öregedett meg. Ellenben velük. Na meg az ízlésükkel. Most meg egy újabb pocakos, őszülő ember, aki lehet sosem lépett le, hülyére van véve, de nem baj, mert majd bekussol és elnyomja azokat a harminc éves számokat. Nekem sem jelentene egy újraalakulás koncert többet. De ez nem is újraalakulás volt, és egy gondolat két szám között nem alakul újra. Lehet egy ilyen koncert semmit nem mond el, semmiről, azon kívül, hogy jók e a számok amiket a zenekar megint játszik, de az emberek a számok között még lehetnek érdekesek vagy bármik, csak nem elhanyagolható tényezők.
Szeretem szeretni a zenészeket. Vagy elképzelni őket valamilyennek, ami szimpatikus. Szeretek persze olyan bandákat is ahol szarok a tagokra, és a legkevésbé sem vagyok rájuk kíváncsi. De ha valaki át tudja vinni saját magát pár lefogott akkordon keresztül, azért rajongani fogok. És legjobban az ilyen zenét szeretem. Amihez kell egy kis elkötelezettség. Bár ha ez az elkötelezettség a világ legjobb dolga mellett szól, akkor áldozatmentes odaadásról beszélhetek csak. Ez jár azért amikor zenekarok nem félnek egy rakás szarok lenni azért, hogy pár embernek a legjobb dolgok legyenek a világon. Mert néha egy rakás szar az a legtöbb embernek, ami szerintem a legklasszabb.
Szeretem a történeteket és a titkos megegyezéseket, konspirációkat zenekarok mögött. Hogy például miért ő énekel, ha nem is tud?! Ha magamból indulok ki, lemezen, mint énekes elég gyenge vagyok, szövegileg talán erős közepes. És évekig mentem úgy haza koncertekről, hogy a liftünk tükrébe bambulva nem is értettem, hogyan tudott ez az arc, ez az ember a pár évvel ezelőtti helyi idoljaival együtt zenélni aznap este. Aztán lehet, hogy másoknak lemezen is sikerül átvinnem magam, hogy valamennyire magától értetődő vagy törvényszerű legyen a létem ezekben a számokban.
Egy lemezt csinálni fura dolog. Mert csak egyetlen pillanatot kap el. Persze azért mondhatom ezt, mert a legtöbb lemez, amit szeretek legfeljebb egy hét alatt lett felvéve. Olyan ez, mint amikor valami házibulin valaki csinál egy képet, és hiába jó a házibuli, rizikós, hogy a kép sikerülni fog e. Vissza tudja e adni a hangulatot, pont azt amit akkor éreztek. A dolgot, hogy ők hogyan képzelték el a fejükben. Szeretem azt hallani, hogy folyton egy házibuli van a fejemben.
Most éppen a legújabb Swans lemezt hallgatom, ami nagyon jó. Csak egyetlen baj van vele. Túl könnyű meghallgatni. Mintha a stúdiók és minden más átszűrte volna, és nem lenne benne az a mély fájdalom, ami átszállt rám a többi lemezükről. Ezért nehéz hallgatni őket általában és diadal ittas, ha mégis megy. Nem a fájdalom hiányzik, az nem hiányzik soha. Az hiányzik, hogy legyen velem valami, amikor hallgatom őket. Az a pillanat hiányzik, ami egyedi és kézzel fogható. Persze ez az egész nem egy swans lemez kritikája akart lenni. Egyszerűen csak megint rajongtam egy kicsit a legjobb dologért a világon. Hogy fiatalok hangoskodnak, úgy ahogy nekik tetszik.