szatymaz basszatok!

Ha tudom azt, hogy hajnalban egy puszta közepén elvetődve a röhögő görcsöm közben megvilágosodom akkor előbb elkezdtem volna házibulikba járni. Ha egyáltalán ez az volt e, amin voltam. De végül is majdnem mindig házakban voltunk, sokan, nem mindenki ismert mindenkit, és volt pia, főtt bab, punk zene meg hajnal környékén mintha valakik drogot is emlegettek volna. És akkor ez a sok év mind elvesztegetett idő volt csak, amikor ódzkodtam a buliktól? Vagy be kellett járnom a magány rögös útját, hogy újszülöttként az e fajta mókákban mindent gyermeki rajongással értékeljek? Azt azért nem hiszem, hogy mind ilyen lenne, mert úgy éreztem magam, mintha az agyamnak az a része ahol a kellemes képzelgéseim tárolom megnyílt volna és a szombat estémbe ütközve valóságként verődött volna vissza, a homlokom belső részére. Abból már sejtettem, a szombat sikerét, hogy az egyébként fárasztóan hosszú vonat utamon egy kerámia késével pettingelő férfi és egy ketamin által megbűvölt skac váltották egymást, mint útitársaim. De hogy kevert pálinkával felpancsol sörömet szorongatva üldögélek egy asztalon és azon röhögök, hogy valaki egy vajdasági zenekar koncertjének a szüneteibe azt üvölti bele, hogy „Milosevics, Milosevics” a kezében egy véres zsebkendővel körbetekert barbi babával hadonászva, erre talán még azután sem számítottam, hogy megtörtént. Egyébként is a két szimpla dolog amiért elmentem ez volt:

1. Nincs is jobb az ilyen házibuli koncerteknél. Mert az, hogy megvan benne az a nyilvánvaló erény, amit annyian hangoztatnak sokszor, általában üresen, hogy a zenekar és a közönség ugyan az, itt az ilyen eseményeken megvan a feszültség is, hogy kilépve a koncert szituációból, hogyan működik egy zenekar és mennyire tojnak be attól, hogy minden sallang nélkül eljátsszák a számaikat. De ott, ha valaki hullarészegen elkezdte volna ölelgetni a másikat, vagy birkózni csak úgy minden harmadik emberrel, akkor ahhoz nem kellett volna a kezébe egy mikrofont szorongatnia csak azért, hogy eltűrjék vagy ezt egy amolyan félig spirituális élményként fogják fel. Egyszerűen csak buli lett volna, mert aki csinálja az is azért teszi, mert bulinak tartja, nem mert ettől ütősebb lesz az este. Végül is ez a békés szeretet áradt a megannyi dühös fiatalból aznap sötétedés után. Hogy itt vagyunk és örüljünk mindennek. Mindenki a másikat kínálgatta, kérdezgette, mintha valami esküvőn lettünk volna, csak Vendel születésnapján kívül azért kicsit megünnepeltük azt is, hogy milyen klassz is punknak lenni. Ezért egy hangolási szünetben sem hangzott el, miről fog szólni a következő szám, és kösz hogy eljöttetek, meg gyertek előrébb. Nem elég az, hogy elég sokan jöttek elég sokat, hogy ott legyenek, és jól érezzék magukat? De, kurvára az!

2. A barátaim új zenekara debütált egy rövid de ütős szettel. Leérve tudtam meg aztán, hogy nem ők az egyetlen új formáció aznap este.

És milyen jó ez is nem? Főleg amikor a kettő összekapcsolódik. Azt már egy jó ideje érzem, hogy céltalanul köcsögösködni elég fárasztó nekem is, amíg csinálom, meg ha később szembesülök vele, hogy ez milyen béna volt. Ezért kedvesnek lenni sokkal jobb, sőt néha még egyszerűbb. Csupa kedves emberrel bulizni, még akikkel ha nem is megegyező, de eléggé hasonló az elképzelésünk zenéről-életről, pedig tényleg szívet melengető. Például egy hangos eeee-zés agytorna után kinyögni, hogy ami szól az Q and not U és együtt örülni ennek azzal, aki berakta, aztán kicsit lötyögni rá. Pálinkás sörrel. Meg kellenek az esték, hogy azért vagyunk itt, mert bírjuk a punk zenét és klassznak találjuk a formát is amiben történik, itt a tanyán. Én sem gondoltam volna, hogy a simonsból ahol csak annak örültem anno, hogy hiába néz ki mindenki furábban, mint én, itt senkit sem zavar annyira komolyan semmi, eljutottam az alföld köldökéhez ahol egy házibulinyi emberrel pendülhetünk közös hangon. Ez a közös hang ugyan úgy megvan abban is, hogy a barátaim időről időre megnyugtatnak. Azért előre sejtettem, hogy jók lesznek, de kicsit féltem, hogy mi van ha nem. Nem kellett a koncertig várnom, mert Borics erkélyén kávézgatva, az ebéd után megtudtam, hogy lesz egy próbájuk is, még ma. Ugyan itt beszélgettünk arról, hogy nekünk azért fura mások passzivitása a zenével kapcsolatban, mert a mi életünk jelentős részére ránehezedtek, lemezek, dalok, zenekarok. És ennek kapcsán igenis számít valahogy az ízlés. Ezért féltem. Nem bántana, ha rossz zenét játszanának, inkább csak az örömöt hiányolnám, amit az okoz, hogy jók. Mert ha az ízlés azért nem minden. De mégis az életünk jelentős részét beletettük abba, hogy mit hallgatunk és hogyan állunk a zenéhez, ezért amikor játsszuk, kiderül, hogy hogyan gondolkodunk róla, hogy mi az elképzelésünk arról: mi lenne a jó. Főleg egy olyan zenekarnak a tagjától várom ezt el, akitől egyszer kaptam egy részeg pofont, mert a Lifetime-ot leszaroztam, kitartóan és hosszan.

Az elmúlt héten három lemezt is meghallgattam. Black Flag-től a Loose Nut-ot, Killdozer intellectuals are the shoeshine boys of the ruling elite-jét és Obits i blame you-t. A háromban számomra az a közös, hogy minden nem csak a gitározás elképesztő, hanem sokkal erősebb rajtuk a zene, mint minden más egyenként. Ahhoz képest, hogy mindenki a frontembert vagy az enigmatikus tagot kéne, hogy szeresse úgy általában, ezen a három lemezen sokkal dominánsabb a csomag, az egész. Amikor a még név nélküli zenekar belekezdett a próbatermükben, én meg még csak az első pálinkás söröm ittam, a röfögő basszus és éles leállások elegyéből egyből visszajött a Killdozer, aztán szépen lassan csak körbejárták azt a formát, hogy félhangos énekből csak a magasabb részek dallama szóljon ki, és hagyja inkább maga a zene hangszeres része elhitetni, hogy ez dühös, okos és ronda. Különben kurva jó, hogy lesz egy ilyen zenekar itthon. A punk hiába egy reakciós műfaj, azért mégis mindig csak a maga korlátozott számú köreit teszi. Majdnem mindig ugyan arra reagálva, esetleg csak kicsit máshogy, máskor, mással. És a siralmas 90-es évek azon részéről próbálnak ők a jelenbe dobbantani, ami még jó volt, vagy amilyennek kellett volna lennie az elvesztegetett évtizednek. És mi volt jó a 90-es években? Hát többnyire a gitározás. Ebbe beletartozik az olyan, még feldolgozásukban is tetten érhető alapkő, mint a Drive Like Jehu, aminek a tagjai nekem mindig az előremutatást testesítették meg a punkban, és ha nem is hallatszik ki a hangszerek, és ebben az esetben nem a számok erejéből, olyan zenekarok is meg lettek a fejemben idézve, mint a például Pavement. Ez a jó, hogy összeér a zene. A legtöbb, amit hallgatok, amikre gondoltam az ebéd utáni erkélyen kávézgatás közben. Így tudtam örülni is. Ott ülni egy műanyag hokedlin az első pálinkás sörömmel és csak mosolyogni. Egyébként is szeretek mások próbáin ott lenni. Szűz füllel beülni azokra, egy igazán intim élmény. Hiába ismerek valakit, teljesen más látni őt egy zenekarban, a próbájukon. Mintha egy párkapcsolatot néznék, a hétköznapokban, nem pedig akkor, amikor csak egymást reprezentálják a felek, otthonról eljőve. Ez a zene viszont fasza, és tetszett volna anélkül is, hogy a hangok mögé engedtek, vagy mert barátaim játsszák. Maga a koncepció a kivitelezés és a belegondolás is óriási. Ha valaki szombat éjjel kiállt a puszta bizonyos pontjába talán a távolban hallhatta, ahogy mission of burma és hüsker dü dalok dübörögnek egy félkész házból. Csak azt nem tudom, hogy ez klasszabb e vagy ha valaki az egész városát tele fújja obskurus zenekarok neveivel. Esetleg az, hogy még ebben a körülményben is fürtben lógtak az emberek a mikrofonon, hogy abba üvöltsék mit tanultak ma.

Az este innen átváltott abba az érzésbe, amit sokan biztos buli hangulatnak hívnak, és nekem új, meg a hangzások körberajongásába, ami elég régi. Valahol elvesztettem a fonalat, hogy mikor, mennyit, és milyen pálinkát öntöttem a kezemben szorongatott söreimbe. Párszor belevizeltem dülöngélve a pusztába, és szemeztem a néha ijesztő távolsággal. Aztán egy tóba is majdnem beleestem vagy csak megnéztem a sarkammal, hogy be van e fagyva a jege, erre már nem emlékszem.

Az egész estére jellemző volt a báj és a véletlenül a tutiba nyúlás király egyvelege. Annál, hogy zokniban álldogált egy csomó ember ugyan azt a hex dispensers lemezt hallgatva újra és újra, olcsó sört iszogatva és babbal teli tányérokkal egyensúlyozva, a lömbihead volt csak jobb. Akik vagy szarul szóltak vagy szellősen játszottak, de a széteső zenéjük bájos kisugárzása miatt csak csodálkoztam, hogy ez miért jó? Mert jó volt. Baromi jó! Az is milyen, hogy tudtam ők lesznek aznap, de fogalmam sem volt róla, hogy egy térben vagyok velük, amíg hangszereket nem vettek maguk elé. Aztán elkezdték játszani a kicsit már spiccességem és a csak ébredező hangzásnak köszönhetően elég nehezen behatárolható zenéjüket és mindenki elkezdett örülni, hogy basszus ez a zenekar tud valamit. Csak senki sem tűnt úgy, hogy tudná mi a nyavalyát. Nem bűvész trükk volt, és nem is átverés. Okosabbak sem voltak nálunk, se hülyébbek. Mások se. Talán az áll a legközelebb ahhoz, amit tettek, hogy ha meg is próbálták volna, akkor sem tudtak volna rosszak lenni. Ráadásul nagyon rövidnek tűnt a műsoruk. És a katyvasz ami a Ramones és Fugazi között majdnem minden lehet, nem mutatott előre, csak ott kőrözött rendületlenül a térben felpofozva mindenkit, hogy figyeljünk rájuk, mert ezek a srácok ösztönösen tudnak valamit.

Ahogy sejteni lehetett egyre zavarosabb lett csak minden az este előre haladtával. Nem vagyok benne biztos, hogy amit hiszek az elhangzott e tényleg és kinek a szájából, vagy kezdetből is csak úgy elképzeltem, milyen lenne ha.

Ami biztosan megvan, hogy éjjel egy csomó zsömlét nyomok a számba, amik miatt nem tudtam szerves része lenni a fasizmus kitárgyalásának a színtéren, és hogy az erős markolástól behorpasztott sörös dobozok erdejében sikerült találnom, valami az estéhez éppen eléggé spéci sajtot, ami a kávéval majdnem kiegyensúlyozott gyomromnak elhozta a kis nirvanat.

De most mit sunnyogjam el? A dance or die alatt a spark basszerosának a fejére esett egy kalapács, és a DOD koncertje egyébként is annyira szürreálisan homályos már a fejemben, mint amilyen cselekményekre passzolna a zenéjük. Csak az tiszta, hogy a válluk úgy mozgott, mintha totális beleéléssel pengetnének és ez kinek nem elég? Meg most tényleg, zajos volt, gyors és üvöltöztek benne, hogy a francba ne lett volna jó?

A Spark-ot igazán azóta imádom, hogy egy-két hónapja a gitárosuk, aranyosnak tűnő zavarában bemutatkozott nekem újból, mikor már több éve szervezett nekünk egy koncertet, meg egyébként is minden nap ugyan arra a fórumra írunk, jól tudom ki ő. Az sem elhanyagolható tény, hogy ahol az énekesük bt megjelenik, ott tánc lesz. Igazi, ösztönszerűen infantilis pogó, amilyennek lennie kéne mindig. Ja meg mindig van náluk minimum egyfajta, jófajta tömény. És ráadásul még ők is jók. Emlékszem amikor kaptam valami kezdetleges próbatermi felvételt az első két számukból. Meglepődtem, hogy ez mennyire gonosz. A debütáló kislemezük egy jó lemez, csak nekem kicsit könnyű. Viszont az első alkalom, amikor láttam őket, valamilyen olyan egybehegesztett zajt produkáltak, ami nem csak azon lépett túl, hogy nekik van egy lemezük, amit ismeri kéne, hanem azt is kezdték kizárni, hogy ők csak egy zenekar. Azzal az egyszerű módszerrel, hogy nem volt a közönségnek esélye tapsolni számok között. Aznap este a tanyán? Ahogy elkezdődött arra vártam, vagyis nem vártam rá, csak volt egy pont a legelején, ahol, ha berobban egyből megnyernek. Ez sajnos olyan tompított robbanás volt, mint egy kádnyi vízbe belefingani, de nem tudtam őket nem végig nézni. Azt hiszem valakinek ezt mondtam: ez olyan, mint a fű. Elsőre nem üt meg, de idővel rászoksz. És tényleg. Nem az varázsolt el, hogy kirúgták egy váltással a lábam, hanem a konstans, borzongató gonoszság és zaj, ami a zenéből sugárzik. Bt valahogy úgy üvöltözik, mintha akár a vasárnapi ima bulijairól is énekelhetne, azok is ördögien hangzanának. Ez a kedves srác, aki ha megjelenik egy bulin azt feldobja, úgy énekel, mintha nem is egy geci lenne, hanem ő tanítaná be a kis srácokat, hogyan legyenek seggfejek. Teljesen mindegy volt mi van velük ezen a koncerten kívül. Amíg játszottak csupán az volt a lényeg, hogy van ez a zaj, ők, amire figyelni kell, mert gyorsan és hatásosan érdekelté tett.

Az utolsó zenekarhoz sajnos már igazán kötő szöveget sem tudok találni. Mert nem volt és nem is kellett már semmi, amit átvezethetett valamibe ami nem volt akkora nyilvánvaló. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy játszik egy zenekar. Rádi a szokásos módján károg, kicsit halkabban, mint szokott, a zene pedig valahol a dead kennedys és az adolescents gitározósabb számai között vannak. Tényleg, megint itt egy zenekar, akik a gitárra fektetik a hangsúlyt, és ez baromi jó. Ők is azok voltak, még ha a főszereplő, fura hajú gitáros krapek nem mindig csak lefele pengetett. Aztán vége lett és másnap azzal keltünk fel, hogy jók voltak, és a tagok, akikre emlékeztünk milyen jól csinálták, amit szerettek volna. Jók voltak, mert együtt játszottak az előző három zenekarral, mert ott játszottak lent. Mert utánuk marked men, megint hex dispensers meg tudom is én már mi szólt még. Hogy egy házban szétszóródva ott volt egy csomó ember, akik mind csak egyvalamit tettek le az asztalra aznap. Szerették a punkot. Én meg tömtem a fejem ketchupos zsömlével.

ja még annyi...

hogy az olvashatatlanul hosszú és tömör fanzine-em felkerült ide:

http://fanzin2000.extra.hu/Vargyai_Satan.zip

töltsétek le aztán ami akartok.

és van egy új mp3 blogom is. ez fog frissülni mert kb semmi meló nincs vele.  régi vagy feloszlott zenekarok lemezeit fogom felrakni, olyanokat amiket barimnak lórinak megmutatnék.

 http://bromags.blogspot.com/

 http://bromags.blogspot.com/

 http://bromags.blogspot.com/

you can tell me everything

Mostanában azon gondolkozom, hogy vagy nagyon jó lemez lovas lettem, és minden amit hallgatok csak tökéletesen van egybe vezetve, hogy a váltások mindent szépen kihoznak vagy egyszerűen csak eljutottam oda, hogy minden tetszik. Minden. Az egyetlen dolog, amit léptettem az a Factums nagyon céltalan prüntyögése volt. És ennyi. Még az angol post-punk, aminek a túl grúvos basszusai túltörik nekem a zenét és a szünetektől sivárrá válnak a számok, még ez is elment. Mert jó, onnantól ha valami átlök azokon a kis réseken és nem botlom beléjük. Jó az Au-pairs és a bauhaus is, ha nem annyira lassúak, hogy csak lassúzni lehet rájuk. Meg tényleg alig tudok mostanában valamit hallgatni úgy, hogy az ne tetszene. És akkor még teljesen bele estem a Guided By Voices-ba is. Hogy ne estem volna. Utálok majdnem minden kijelentést, ami nem csak arra vonatkozik aki mondja őket, de az olyanokkal már tényleg ki lehet kergetni a világból, hogyha például 35 éves korodig nem futottál be már nem is fogsz. És az ehhez hasonló törvényszerűsítő baromságok. Meg amikor emberek azzal nyugtatják magukat, hogy az életük sivárságát mindig valami sikeres ember élet útjához próbálják igazítani. Ő huszonöt volt amikor leült és írt egy kurva jó filmet. Nekem is van még időm. Ebből persze alig lesz valami. Mert aki akar valamit az csinálja, magának. Abban én is nehezen láttam volna bármi ígéretest, hogy egy alsó tagozatos tanár a haverjaival részegen kezd zenélgetni egy pincében. Persze csak azért mert az én tanáraim mind seggfejek voltak, akik annyira elkeseredetten és kilátástalanul léteztek, hogy számítástechnika órán próbáltak embereket toborozni a heavy metal zenekaraikhoz, és ezért direkt bőrnadrágban jöttek aznap. Ők nem is csinálták amiről álmodoztak. Szerintem még álmodozni se mertek.
Rober Pollard a huszas évei végén az én fejemben egy szakálas, lenőtt de kopaszodó hajú, mindig inget hordó és olcsó import cigit szívó, a sörös üvegeket a piálgatás után becsületesen a szelektív hulladékgyűjtőhöz vivő embernek képzelek. Aki azért lett tanár, mert eleget szívott ahhoz, hogy nyugodt legyen a gyerekekhez, akik még kevésbé zavarják, mint a felnőttek. Láttam róla képet és eléggé nem ilyen. Amikor a GBV elkezdődött, lehet még tudatos szelektív hulladékgyűjtés sem volt, és bár nem olvastam a róluk, róla szóló könyvet, az olvasói vélemények között nem egyszer jön fel, hiába tűnik a világ egyik legkedvesebb emberének lemezen, valahol mégiscsak egy seggfej a természetét tekintve. De ilyen J Mascis is meg még elég sokan, még a magyar facebook-on kedvesebbnél kedvesebb fotókon feltűnő henry rollins is, aki volt olyan buta béna paraszt, hogy az első beat happening koncerten amit látott olyan hisztibe kezdett, hogy megdobálta a zenekart. Ezért jó, hogy hiába nőttem ki abból, hogy semmi rosszat nem hiszek el olyanokról akik nagyon jó dolgokat csinálnak, aztán lassan azon is túlfejlődtem az éveknek hála, hogy ez zavarjon. Robert Pollard olyan seggfej lehet amilyen akar, ha az kell ahhoz, hogy ennyi jó számot írjon. Mennyit? Rengeteget! Múlt héten meghallgattam vagy hat GVB lemezt, nagyrészét egymás után és mind szívbaj nélkül túl volt csordítva zsenialitással. Ennyi jó száma, a Ramones-nak alig van. De nekik a kevésbé jó számok a nagyon jó számok varázsától bűvölődnek jóvá. Így amikor kicsit plasztikussá válnak, azért a ramones-os svung csak arra a formára ráncigálja őket amin újfent szerethetőek lesznek. Talán a Sebadoh freestyle szerű, nagyon sok hirtelennek tűnő vagy tényleg olyan is, improvizált lemezei hasonlítanak arra az érzésre amikor egymás után meghallgatok három guided by voices lemezt, csak míg a sebadoh esetében az egész hangulatát éppen az a szabadság és fiatalos, lelkes szöszölés adja, hogy mennyi számot csináltak addig a GBV-ből sokkal inkább csordul az az emberfeletti számírási tehetség. Ami nem csak azt mutatja, hogy meg merik tenni, vagy sikerül nekik, hanem hogy meg kell tenniük, mert ez bennük van. És ez úgy jut el hozzám, mintha én is a verandámon sörözgető, inget hordó szakálas krapek lennék a kertvárosban és hallanám ahogy a szomszédom pincéjéből ömlene a harmónia, kicsit dübörögve a kertem sarkában a talajon át, mert oda még átér a mellettem lévő telek alatti próbaterem. Ez az imádni való lo-fi, az élesen szóló gitárok, a vibráló koszlepel mögött, meg az az énekhang. Mintha egy középkorú sztoikussá ábrándult ember nyelve hátsó végén állna egy fiatal, álmokkal teli kiskamasz aki kiénekel a torkából, magát kihúzva, reménytelien. És nekem a bátorságom sem kell összeszednem, hogy átkopogjak, nem tudná ezt amit csinál oda adni szalagon. Attól sem félek milyen lehet az utolsó vagy a tizenharmadik lemezük. Biztos jó. Hát persze mert mindnek olyan a címe, mintha egy válogatás kazetta klasszabb oldala lenne. Tele egy kis igyekezettel, sok tudással és valamennyi adni akarással.  

pictures of the truth

Most komolyan! Nem ez a világ legjobb képe? Sokáig untam koncert videókat nézni, és a képek sem kötöttek le annyira. Van persze pár könyvem, amik fotókon dokumentálják a kedvenc szubkultúrám néhány pillanatát, de azokat is csak néha esik jól megnézni. Akkor persze nagyon, mert mindig ráébreszt, hogy milyen klassz ez az egész. És teljesen elvarázsol, beletemetkezem, dédelgetni tudom az örömöm, hogy tényleg szólnak hozzám ezek a képek. És azt mutatják, ami bennem is van. viszont ezt a képet képes lennék napokon keresztül nézni annyira tökéletes. A Cro Mags-nek alapból van egy csomó kurva jó képe, amik a maguk kicsit túljátszott macsó élükkel még viccesek is lehetnének, ha nem csapnának, át inkább az ők megtehetik kúlba. Ahogy Lemmy működik, a heréit éppen takaró kisgatyájában vagy fetisiszta ragaszkodással erőltetett ss egyenruháiban. Vagy ahogy a nagyon okos emberek felöltözhetnek össze vissza szép ruhákban, ha mellé lsd-t esznek. Szóval itt van ez a kép. John Joseph egy levágott ujjú Void pólóban, térdzoknival és egy kúl nike cipővel, kisgatyában, Harley egy magas szárú edzőcipőben, az egyik gitáros meg, aki belóg egy kicsit jobban, egy bakancsban, remélem póló nélkül. És a képről sugárzik ugyan az a kegyetlenség, ami a before the quarrel-en van. Meg milyen fasza belegondolni, hogy JJ void-ot hallgatott és elment egy void koncertre ahol megvette ezt a pólót. Ugyan olyan király, minthogy mi a fasz járhatott a fejükben amikor elkészült ez a fotó?

Mintha szétbomlott volna az agyuk attól, hogy milyen jó lett az első lemezük és átléptek volna egy olyan fázisba ahol simán beöltözhetnek annak aminek akarnak. Ebben a zenekarban megfér egy életre kelt sivatagi hadivezér GI Joe figura, egy glam rockerrel egy fura metálossal, egy fura fehér sráccal aki chicano-nak akar kinézni és JJ-vel, aki csak szimplán úgy néz ki, mint egy pszicho fasz akivel ha elkezdesz beszélgetni húsz perc után így vagy úgy úgyis oda lyukadtok ki, hogy ő hogyan fog szarrá verni. Azt már ne is firtassuk, hogyan került egy másik képen egyikük fejére egy prémsapka és mi van az alábbi többi képpel.  

(background) music

Átvertek a filmek, mint azt az osztálytársamat a pornó filmek, akit azért dobott ki az első stabil csaja, mert ő beleturházott szegény lány puncijába. Én meg hiába tudok napokon keresztül, zajos, gyors, rövid és egyszerű vagy sátáni zenét hallgatni itthon, ha ülök, és nem történik velem semmi, mert akkor zenét hallgatok, és az történik, szóval miért ne lennék erre képes. De ha sétálok, vagy megyek valahova busszal, ülve, esetleg állva várok valakire a városban akkor kényszeresen úgy érzem, olyan zenét kell hallanom, ami egy filmbe is belemenne. Vagy csak úgy hat van több jelentősége, egy számnak is, nem egy egész lemeznek, és azon a hangzásnak. Kéne filmeket csinálni, amikben számítana az abban szóló zenék hangzása, de ilyen azért nem nagyon van, nem? Vagyis van, de most nem arra gondolok, hogy amikor mosolyognak, akkor szól a happy together, amikor pedig a záró gondolatok után belehajtanak autóval a naplementébe akkor is a happy together. Én olyan hangzásra gondolok, mint a zajos, a lo-fi, a szétgitározott. Még az sincs mindig, ami ennél egy kicsit több, mármint hogy dalok. A fájdalmas nyűglődést inkább jelenítik meg olyan hangszerek vinnyogtatásával, amikről el sem tudom képzelni mik, mint sem egy Flipper számmal. Az over the edge-ben is cheap trick-re táncolnak, és nem vártak egy évet, hogy kijöjjön az első Wipers lp, amire tudtak volna az elnyomástól elkóborolt gyerekek transzba esetten lötyögni, egy pisztollyal a kezükben.
Néha meg fura is, hogy szól a zene. A Nem vénnek való vidékben nem szólt, mégis geci jó. A Thrashin’-ben van Fear mégis geci rossz. Pedig a deszkázásról szól és Sherilyn Fenn egy punkbébit alakít benne. Az egyetlen film, amiben hülyeség lenne, nem zenét rakni az a Rock and Roll Highschool. Mert azt senki sem vonhatja kétségbe, hogyha Riff Randall berak valamit a suli rádióba arra nem fog az udvaron mindenki örülten táncolni. És az a film nagyjából csak ennyi, riff randall számokat tesz be mindenhova.
Mégis majdnem minden filmben van zene és engem meg pont az csap be, hogy az életem főszereplője vagyok, aki alá kell, hogy szóljon valami zene. Vagyishogy éppen nem vagyok a főszereplője. Mert talán a főszereplők sosem hallják a zenét, ők csak az arcot vágják hozzá, a nézők hallják inkább hogyan szól a szereplők tekintete.
Szóval van egy mp3 lejátszóm, amire fejben kurva jól esne Ol' dirty bastard mellé feltenni egy Gorgoroth lemezt, amit ugyan úgy szeretek, mint ODB-t, amikor a fehér démonról rappel, de nem fogok gorgoroth-ot hallgatni a városban. Esetleg vonaton, de ott se annyira. Akkor sem, ha azzal, hogy felhangosítanám, talán valaki elismerően mosolyogna magában, nyugtázva ezzel a felismerést, de jó a rollin’ with you után a the devil, the sinner and his journey-t hallani, itt ebben a városban ettől a sráctól, aki úgy néz ki, hogy bárki lehetne. Mennyi erre az esély? Már hogy én adjam vissza valaki bizalmát Budapestben. 
De amíg azt el tudom képzelni, hogy az arcomra szállt vigyort neki nyomom egy fogódzkodó rúdnak a buszon old drity-re, addig alig tudok olyan helyzetet elképzelni, ami alá passzolna a gorgoroth, ha csak nem az a helyzet, hogy én ilyen gonosz vagyok. Mondjuk nyáron. És rövidgatyában hallgatom a démoni, sötétségbe borult norvég havas mezők brutális morajlását. Ami nem ilyen ködösen annyit tesz, hogy annyira sűrűn reszelnek és dupláznak, hogy a zene lelassul és csak egy nagyon vonatott dallam himbálódzik, dülöngél jobbra balra. Ez a black metal ma. Következő nyáron akkor lehet fel is teszem majd. De azzal is csak a körülményeknek fogok alá játszani. Meg sokkal jobb lenne, ha más hallgatná helyettem és aztán szenvedélyesen vagy csak klasszul elmesélné ahogy egy vízpart közelében a zöldfűben egy pokrócon sütkérezve a destroyer-t hallgatta egész nyáron.
És akkor mi van azokkal, akiknek nincs idejük ennyi zenét hallgatni? Mit tesznek ők az ipod-jukra? Ugyan azt a Madonna számot kurva sokszor, hogy ne kelljen beállítani a lejátszást speciálisan? Egyre nagyobb az összes merevlemez, a legtöbb ember szerintem mégis csak egy számot hallgathat, aminek megvan a maga beteges, fanatikus szépsége. 
Végül is valahogy ez sem olyan távoli attól, amit én csinálok. Ahogy én szeretem a hangzásokat. Vagy megszeretem őket. Azzal, hogy nagyon sok szarul szóló zenét hallgatok, amikre illik, hogy lo-fi és garázs aztán nagyon régi, de teljesen más zenéket hallgatok, amik akkor voltak lo-fi és garázs. És összeáll, hogy a minor threat standells-t játszik aztán a dead stop minor threat-et és a career suicide pszichedelikus számokat garázshangzással, de punkosan. Ez a jó. Nekem legalábbis. Én úgyis mindig csak két dologra vágytam. Vagy nagyon durva zenét halljak, vagy nagyon dallamosat. 
Mind a két fenti folyamat egy tanulás is egyben. Ahogy én megtanulom milyen mélyre tudok lemenni a tetszési indexemen, ők meg azt, hogy hogyan tudják kizárni az egész világot folyamatosan, megállás nélkül és annak minden egyes közelítő lépését elhárítani, ahogy a barátnőm rakja arrébb a kezem, ha olyan helyre nyúlok, ahova ő abban a pillanatban nem szeretné, hogy nyúljak. 
Na jó néha hallgatnak rádiót is. Ha megtörnek és készek behódolni. Mennyivel egyszerűbb lenne sok ember élete, ha nem kéne mindig megvenni a nagyobb merevlemezeket, csak a frekvenciákat legtisztábban fogó mp3 lejátszókat. Az irónia is meglenne és nekik sem kéne gondolkozniuk azon túl többet, hogy a tízből melyik rádiót hallgassák. 

Mindenestre én továbbra sem álmodozom egy ipod-ról. Videósról sem mert rájöttem, hogy zavarba ejtő a kezemben tartani elektronikai eszközöket mások előtt. A választás szabadsága meg megvan már egy gigánál is, olyan messze nem is megyek egyedül soha és nekem az ipod csak egy valaminek legyen a státusz szimbóluma. Annak, hogy cd használhatatlan termék a kapitalizmus kezében. Tök jó adat tároló, és egyszerűbb is zenekaroknak arra rakni a demóikat, de sok pénzt senkinek nem kéne áldozni rájuk. Vagyis elvárni a cd-ktől, hogy az bármit vegyen olyan embereknek, akik nem rajonganak a zenéért. Hülyén néznek ki, nincs szaguk és csak mindenki azon röhög, hogy discman-ből hallgatják őket a városban. Abból, ami túl nagy, hogy bárki zsebébe beleférjen, mégis magukkal kell cipelniünk. És állandóan rázkódik.  

Meg…meg ez történ…

Budapestet ellepte a hó. És az egész civilizáció az égbe tárta a kezeit. Senki sem akart elmenni sehova, és olyan volt sétálni az autókat fásultan kiásó emberek, meg az elsuhanó autók utánfutóik platóira felpakolt ásók és sóval teli vödrök mellett, mintha tényleg kihűlt volna az emberiség. Még gyerekek is alig voltak bárhol, akik a hóvá vált víznek örültek volna. Úgy tűnt, mintha ez az állapot még nekik is sok lenne. Ehhez pont passzolt az Urinals, de passzolt akkor is, amikor nem figyeltem másra csak rájuk. A zenekarra. Mert ez van a punk zenével. Nem passzol azért annyira semmihez, csak legjobban önmagához. Maga teremi a hangulatot. Hogy klassz és hát csak klassz, hangos dühös srácokat hallgatni akkor is, amikor a busz ablakából a vár még égő fényei világítják be a budai rakpartot. És szembesülni vele, hogy ez a kép mennyire eltörpül, ha azt hallom alatta, hogy valakik félszegen behangolt gitárokat csapkodnak a pengetőikkel. Szóval igen, az Urinals-t, ha le kéne írnom abban sokkal több lenne az, hogy milyennek képzelem a környezetet amiben megszólal, minthogy azt elemezzem, hogyan szól. De akkor is sokkal jobban érdekel, hogy szól, minthogy valami alá rakjam. Mert semmi alá nem tudna bekerülni ami létezik, főleg nem olyanra ami már létezett. 
ez is segített
Meg az hogy milyen volt rácsodálkozni a villamoson a Neos-ra, hogy menyire jó zenekar, és nem a hülye tömegben fürkészni az értelmet, akik szarnak egymásra és hülyén is néznek ki. Figyelni csak a gitárszaggatásra, az ügyetlenségre, az ügetésre a tempóval arra, hogy vannak akik mindent kihoznak magukból amit tudnak és az pont elég ahhoz, hogy jók legyenek. A Neos-nak nincsenek jó számaik. Vagyis jól gitározgatnak bennük és a mániákus dob meg a pökhendi tempóváltogatás is zseniális, de nekik a lemezük jó végig. Mert nem hagyják abba, amit csinálnak akkor, amikor számcímet váltanak. Ez a zene szólhatna rossz gyerekek délutáni programjához, akik ha úgy gondolják lepisálnak egy egész havas mezőt, mert jól néz ki a felszálló gőz, ahogy olvad a hó és egy mezőnyi pisa mocsár is mutatós. Félig a pisa mocsárba süllyedt lo-fi hardcore/punk, dühös szoba zene, ha kiszabadul, a hallgatójával együtt a térbe akkor is csak úgy viselkedik, ahogy létezni tud, és elzár mindentől. De hát más is vagyok, mint a többiek valamennyire nem? Vagyis erre ébresztett rá a hó, a urinals és a neos. Már előtte is tudtam, hogy van olyan zenekar, akiknél nem számít, hol vagyok és mit csinálok. Elég sok ilyen van, ha elég zenét hallgatok. Legutóbb a Nerves-nek sikerült ennyire megnyernie engem maguknak. Akkor is tetszettek már, amikor egyszer két percig bámultam egy közért mustáros polcát, csak hogy ne tűnjön fel senkinek, én kizárólag a rádióban szóló számukat hallgatom. Most meg. Ha lassan játszanak, ha meglepően gyorsan és agresszívan, mindben olyan erő van, ami mögül irigylem a zsenialitásukat. Azt, hogy sokkal okosabbak nálam, és sokkal jobban megértik hogyan működik a zene. Vagy érzik, vagy csak szerencséjük van, de akkor is fölém emelkednek azzal amit csinálnak és egyáltalán nem zavar. Mert néha, vagy annál többször, kellenek emberek, akik jobbak nálunk, hogy elvégezzék azt a munkát amihez mi nem is lusták, csak kevesek vagyunk. Cserébe ezért meg boldogan és oda adással rajonghatok. Mert ha nerves-t hallgatok akkor értük rajongok. Ha neos-t, akkor azért, hogy a punk zene nekem zseniális, de egy kívülálló nem értheti ezt. Ami azért vicces, mert a primitív dolgokat a tömegeknek szeretniük kéne, és a Ramones meg maréknyi zenekar kivételével, ami nagyon egyszerű, az már sok. Nekik. Aki kívülálló az fel sem tudja fogni, nem érzi, hogy mi a csodálatos az összevissza gitározásban. A szerencsés srácokban, a jó érzésben. Abban, ha ők, azok akik nem mi vagyunk, próbálnák meg ezt, nekik nem sikerülne. Ez a kulcsa a dolognak. Hogy ők azt hiszik ez egyszerű, és rekreálható. Pedig kurvára nem. Aki nem punk, nem tud kinézni jól képeken, szar ruhákban, szar helyzetekben. Azok azt hihetik idegbeteg vagyok, pedig amikor a lábammal dobolok én nem vagyok se ideges, se izgatott, csak ütemeket trappolok. És amikor szól valami a fülemben, akkor csak az számít, hogy mi. Nem az, hogy honnan. Szarok a formára. Azért szól a fülemben valami mert bele vagyok buzulva a zenébe. Nem kötelességem és nem is csak az zavar, hogy akkor körülöttem hallanám, mit beszélnek mások. Hanem nekem kell hallanom valamit a fülemben, mert függő vagyok. Nekem az mp3 lejátszó egy eszköz. Mintha rohadt magányos lennék azért tapasztanám a fülemhez a mobiltelefonomat. És ez többről szól, minthogy tetszett a pop, csajok, satöbbiben az, hogy minden nap csináltak egy listát a jópofa srácok. Ez néha már inkább kóros.

ha még nem mondtam volna...

Mostanában néha tényleg úgy érzem, hogy népszerűbb a something against you, mint amikor létezett, és mert nekrológot sosem írtunk végül, ami talán jobb is, most itt van néhány vicces tény:

- amikor még a subbacultcha levelező lista volt, és néha voltak szoba diszkóik a trafóban, egyszer elhívtak minket is játszani, mert azt hitték egy pixies feldolgozás zenekar vagyunk. A moog-al lettünk volna együtt. Amikor még nagyon nem futottak be. nem tudom miért nem mentünk végül, most mi lehetnénk a magyar fucked up a punk zenekar akiket hipsterek is hallgatnak. 
- egyszer vagy egy hónapig leveleztem Tövisházi Ambrussal, a quart akkori főszerkesztőjével, mert valami miatt ajánlani akartak minket és neki ehhez kellett egy koncert felvétel. Nagy nehezen elküldtem neki ezt meg talán még ezt. Aztán soha többé nem írt vissza. Sőt nem sokkal utána már nem is volt semmi köze a quart-hoz. (persze nem kell azt hinni, hogy tövisházi ambrus olyan nagy something against you rajongó lett volna titokban. Pándi később egyszer elmondta, hogy őt kérdezték meg kik itthon jó zenekarok és minket is megemlített. Gondolom mert a két alkalomból amikor kisegített minket egyszer adtunk neki ezért egy üveg töményt, a másodiknál meg mi robbantottunk ki egy balhét. És a balhék a punkban jó dolgok). 
- komolyan volt kétszer vagy háromszor, hogy ki akartak adni minket külföldön, amiből aztán soha nem lett semmi. Szóval annyira komolyan azért mégsem akartak minket kiadni külföldön.
- készült velünk vagy három interjú, amik soha nem jelentek meg (eddig). Ebből talán az a legjobb, amit a reaction-ös srácokkal csináltunk a szentesi ifi ház egyik tánctermében. Nagyon hosszan beszélgettünk, totál részegen mindenféle baromságokról. Két dologra emlékszem, hogy azt mondtam a conan a barbár a kedvenc filmem. És, hogy kétszer mentem el hugyozni interjú közben. Egyszer egy kézmosó kagylóba, másodszorra pedig ki a művház ablakán ki a művház erkélyére. Ezen felbátorodva a többiek elkezdtek az általam kinyitott ablaknál cigizni és az interjúnak így közvetve miattam vége is szakadt. Később majdnem elcsúsztam a mínusz miatt jéggé fagyott vizeletemen, amikor a művház erkélyén kóvályogtam.
- valami music factory-s koncertre nagyon korán érkeztünk, és mert akkoriban még nem tanultam meg olyan profin, hogy hogyan kell nagyon gyorsan cd-ket összerakni ezért együtt hajtogattunk egy asztalnál, csapatépítés gyanánt. Mert az uncsi volt, és kicsit azért már részegek voltunk a split cd pár darabjának a cd alatti, fekete tok részére írtunk üzeneteket a majdani hallgatóknak. A hátsó borító, alá felé (?), szóval a műanyaglap, amire írtunk és a hátsóborító közé betettünk megszáradt taknyot és fanszőröket is. Én sajnos nem, mert magától nem jött ki, tépni meg nem akartam, mert részegen túl sokat markoltam, de túlságosan fájt is. Ugyan ekkor hánytam azt hiszem össze a MF vécéjét, és törtem le egy gitárládáról egy kereket, mert amikor meghallottam, hogy egy Böiler számot rakott be valaki az üres tánctérnek felfutottam inkább táncolni, eldobva a ládát.
- mindig is utáltam, hogy say-nek rövidítettek minket. Ez az ára annak, ha hosszú nevetek van. Mondjuk a nevünket mindig is imádtam.
- mielőtt Gepárd kirúgta Kicsit a zenekarból. Kicsi mindenkit ki akart rúgni és helyettesíteni valaki mással. Kivéve Ördit, mert ő a kirúgott Misi helyére került be. Hogy miért meg hogyan? Mert épp lent volt valami redlineoffside-os ügy miatt a próbateremben, amikor Misi megsértődött és hazament egy Gepárd beszólástól. Így Ördivel próbáltunk tovább aznap, és végül maradt is a zenekarban. Misi meg később befutott a reggae zenekarával.
- Ha már Ördi. Ugye mi nem játszottunk egy időtől fogva a vörös/kék yukban, ilyen elvből, és olyan bulikon sem, amiket nagyvállalatok támogattak valahogy. Ezért sokan hihették, hogy vannak elveink. Ennek tükrében vicces, hogy Ördi dobolt volna a fehér karácsonyon, ha Demszky nem torpedózza azt meg. Azt hiszem az Akcióegység zenekarban segítette ki valami régi ismerősét ezzel. Szerinte csak sörözésről meg balhéról énekeltek, nem voltak igazi nácik. Ja a fehér folyó című számuk is arról szól, amikor az ember annyi sört iszik, hogy a vizelete fehérré változik. Különben Nagy Feró garázsában próbáltak. Ördi szerint Feró egész elviselhető arc csak kurva fárasztóan sokat beszélt a politikáról.
- Ez annyira nem érdekes, csak szép rituálé volt, hogy mindig Gepárd keménytokjába tettem be a cuccaimat, amik a zsebemben voltak, a koncertek előtt. Különben Gepárd két dolgot mondott el nekem az első koncertünk előtt, amit többé kevésbé mindig be tudtam tartani. Igyak meg minimum két sört mielőtt elkezdünk játszani és üvöltsek, mint az állat. 
- egyszer egy srácot megvertek a koncertünkön, mert valami félre értésből azt hitte, hogy egriek vagyunk (kik? Remélem a tisztán a cél felé-vel kevert össze minket), és emiatt ideges lett, aztán a barátaink lettek idegesek tőle.
- Több dolog miatt oszlott fel a something against you, de a fejemben két fő oka van. Az egyik az, hogy Kobera jól berúgott a newborn reuinon bulin és megalapította a ninpulators-t, persze leginkább fejben, de valamennyire komolyan is. És, hogy amikor Ördi bejelentette, hogy kilép, aznap valami baszott nagy dugó volt a városban. Ezért alig jutott ideje, hogy otthon legyen a családjával, és mivel a többieknek ott volt már a Rákosi, nekünk Koberával, meg frissen a ninpulators, így foghatta arra, hogy már úgyis van mindenkinek új zenekara. És akkor a dugóban sem kell a jövőben aszalódnia próbára jövet, hanem lehet a családjával. 
- Egy falfirkával sikerült felbasznunk Farkas ektomorf Zotya agyát. Ráadásul egyszer majdnem játszottunk velük az a38-on. Vagy Jakab csak részegen telefonálgatott. Nem tudom. 
- a két legviccesebb kamu konferálás talán az volt, amikor azt mondtam, hogy mi vagyunk a skrewdriver és később egy blogban olvasva kiderült, hogy volt aki ezt elhitte. Már nem azt hogy mi vagyunk az angol fasiszta zenekar akinek vagy évtizedek óta halott az énekese, hanem csak azt, hogy ez a nevünk. A második az, amikor azt hiszem mezőtúron azt mondtam, hogy a madball-tól játszunk az it’s my life-ot. Persze a bad brains-től játszottuk a pay to cum-ot, de elég sokan kikelve magukból üvöltötték az it’s my life szövegét. Vagy valamit, ami nem a pay to cum volt. Vagyis hát tudom is én, mert hiába játszottuk sokszor annak a számnak sem tudtam soha a szövegét. De szerintem H.R. sem.  
- Bár játszottunk KKK jelmezben, és előszeretettel baszogattuk a PC emberkéket, a queerkillers url, ami miatt a turnészervezésben sokat szívtunk egyáltalán nem ilyen paraszt poén akart lenni. Egyszerűen miközben csináltam az oldalt skinhead youth-ot hallgattam és az ő buzi verős sztorijaik jutottak az eszembe, hogy ez milyen gyökérség volt, meg, hogy mi milyen köcsög-ölők lennénk, és mert akkoriban még vékony voltam ez nekem tök groteszk volt és egyben nekem magától értetődően parodisztikus. Bár most kövéren sem tudnék vagy akarnék megverni senkit. Azért vicces volt, hogy rányomtatták egy plakátra a queer killers-t, amikor álnéven akartunk fellépni egyszer. Azon a bulin amin később nem léptünk fel, mert a coca cola támogatta. Pedig az első vagy az első két Minor Threat kislemezt játszottuk volna el egyben, az out of step-pet és a straight edge-et pedig Lóri énekelte volna.  
- játszottunk az against me-vel. Nem nagyon érdekelt senkit a koncert, kb 60 ember nézte őket. Bár nekik / nekünk tetszett. Szerintem már nem fognak úgy befutni, hogy felkeressen miattuk a fókusz tíz év múlva, hogy mégis milyen volt az egész, mint ahogy a Nirvana itthoni elő zenekarát felkeresték pár éve. Így most itt mondom el, hogy tőlünk akartak füvet venni, de nálunk nem volt. Aztán nem tudom kitől szereztek, de a hangosító faszira egyszer csak felkerült egy AM póló, ami mellé eléggé vigyorgott is.
- nem hiszem, hogy nekik feltűnt volna, de amikor az MDC előtt játszottunk nyomtunk egy Bad Brains feldolgozást. Ami közben a teremben tartózkodó körülbelül tíz ember tömegverekedésbe kezdett. Még vér is folyt, mert egy nagyon részeg srác beleesett a saját sörös korsójába. Ja nem a számra ment az őrjöngés, hanem csak úgy elkezdtek verekedni az emberek.
- búcsú koncerten majdnem elnyomtuk ráadásnak a sex & violence-et. Amit a 2000-es években jó ha összesen öt ember ismert fel amikor játszottuk. Nem sokszor, de pont elégszer. Nem sok embernek…de pont elégnek.
- a szövegek nagy része fogalmam sincs, hogy hogyan született volna meg, ha nincs az imdb-nek memorable quotes felülete. Na jó sok sor származik más zenekarok számainak a félre hallásából, és pár gondolat csajok myspace oldalairól.
- a két legkirályabb dolog, amit valaha mondtak rólunk: valaki pisálás közben a Filter vécéjében azt fejtette ki a haverjának, hogy olyanok vagyunk, mint a magyar mezőgazdaság. Sajnos az érvelésre nem emlékezett már az a haverunk aki ennek fültanúja volt. A második pedig a Press Gang dobosa szájából hangzott el, a hírre, hogy feloszlottunk. „Nagy kár, mert kevés olyan zenekarral játszottunk, aminek a tagjai már délután ötkor aludtak a klub előtt, félmeztelenül és totál készen”.  

végre otthon.

Néha már vallásos fanatizmussal tudok ateista lenni és kerülni olyan kifejezéseket, hogy úr isten, meg istennek hála és ilyenek. Pont annyira érzem őket felesleges szófordulatnak, mint egyesek a bacon szalonnát vagy a de-viszontot. 
Azért most mégis.
Uram isten. Vagy inkább édes faszom. Egy haverom csak fél órát volt nálam, de ő neki annyi elég is volt én meg csak a felénél vagyok valami kamu no wave válogatásnak, ami kilenc óra és szerintem vannak rajta egész kislemezek is, meg a fele nem is hiszem, hogy olyan igazi no wave, mint amilyen mondjuk a pussy galore vagy a shaggs meg tudom is én mi, inkább olyan, mint amikről az ultrahang szólhat. Annak csak egy ilyen utó buliján voltam a szívet melengető Xiu Xiu koncerten, és kicsit sajnáltam, hogy nem beígértekkel ellentétben nem járt a belépő mellé UH fesztes póló, amire meg tombolna lett már leléptünk. 
Kicsit hiszek abban, ha meghallgatok nagyon sok nagyon sokféle zenét akkor majd ezektől keletkezik valami a fejemben, amitől tudok nagyon egyszerű dolgokat nagyon egyszerűen csinálni, és végül is valamennyire működik, mert az új zenekarom pont erről szól nagyrészt és egyre kényelmesebben érzem magam benne. De ezért nem fogok a no wave-re hálával tekinteni. Vagyis valamennyire talán igen. Ez a kilenc órás válogatás is egy példája annak, hogy a zene hallgatás mennyire személyiség formáló. Nem volt az olyan régen amikor még elméleteim voltak zenéről, meg úgy gondoltam igazam van abban, hogyha a Bad Brains feloszlik miután háromszor felvette többnyire ugyan azokat a számokat akkor ők egy tök jó zenekar lennének. Olyan jók, mint a Minor Threat akik sosem hibáztak. De nem ez történt és akkor mi van? Papír szerint az MT-t jobban kéne szeretnem, mint a Bad Brains-t? Akkor is amikor Bad Brainst hallgatok, végig azon kéne gondolkodnom, hogy ez fasza, de a kései számaik nem tetszenek és a Minor Threat sokkal jobb zenekar. Nagy faszt. Ha nem tudom eldönteni, hogy melyik zenekart szeretem jobban, a többinél akkor minek kéne foglalkoznom ezzel. A lényeg úgyis az, hogy jól érezzem magam, és ez úgyis csak akkor fog teljesülni, ha azt hallgatom, úgy és akkor amikor akarom.
Mert milyen jó hely is az otthon és milyen jó dolog az egyedüllét. Amikor a már említett haverom feljött, megmutattam neki egy nagyon vicces számot, de közben untam magam. Nem szeretek zenét mutogatni, amikor kocsikban én vagy a dj az is unalmas. Vannak erre emberek, a punk messiás például kurva jól kevert addig, amíg el nem aludtam brnoi Cloak / Dagger koncertről hazafele, és még talán akkor is amikor én már a lóbőrt húztam a fejtámlájának dőlve, nagypapásan szuszogva. Sajnos én nem vagyok ilyen, nem zavar ha a pöcsömet kell emberek előtt lóbálni, de kényelmesebb egyedül üldögélni a ruháim nélkül. A hangsúly mondjuk inkább azon van, hogy hol történik ez. Nekem az egyik kedvenc körülményem a zenehallgatásban az, hogy nem vonja el a figyelmemet, ha nem akarom. Egy könyvet olvasva bármilyen klasszul nézhet ki, nehéz mosogatni, és akármennyire próbálom az Apokalipszis mosttal nem tudok együtt léggitározni, vagy megpróbálni egy újat gitározni rá. Így meg, nem kell végignéznem még húsz percet sem attól aki válogatáson jó, sőt vannak olyan válogatások amik jobbak így egyben, mint a zenekarok rajta. És az sem fog zavarni, hogy átvertek. Vagy csak csalódtam valamiért. Így az nem felháborító, hogy a klasszikus zenekarok kései lemezei, hm, furák, hanem vicces. A Death In June is sokkal félelmetesebb. Akkor is, ha azok a fura maszkok amik fel fel bukkannak a lemezborítóinkon a legfélelmetesebb dolgok között vannak amiket valaha láttam. De egy koncerten látnám, hogy ezt emberek csinálják, hogy milyenek, és az egy koncert. Nem az, hogy kibámulok az ablakon, vagy reménykedem benne, hogy ez akkor tényleg nem egy film és nem erre fog egy pszichopata becsöngetni és felkoncolni. Az egyik legérdekesebb koncert amin az utóbbi időben voltam a Social Circkle volt, ami úgy ért véget, már olyan gyorsan, hogy az felért egy ébresztő pofonnal. Annyira tetszett az az érzés, az a rácsodálkozás, hogy a ráadás számnál, már a színpad előtt rúgtak fejbe egy elbaszott stage dive végkifejletében. Én az ilyen koncerteket szeretem. Amik gyorsan lezajlanak. Mégis, itthon képes vagyok egy zenekart több órán át hallgatni. Mert van rá időm. Megtehetem. Közben nézegethetek képeket nőkről, a mennyiségében és rendszerességében szánalmasnak mondható levelezésem is lebonyolíthatom és tudom is én még mit. Közben meg néha kiszólhat hozzám a zene, úgy mint az elbóbiskolt emberekre az akárki, hogy figyelj már jó vagyok. És amikor ez megtörténik, azt nagyon szeretem. Hogy a kontárságom, vagy hívjam ezt a kocaságomnak, szóval valamelyiken felül tud kerekedni egy zenekar pusztán azzal, hogy írtak egy kurva jó számot. Csak ezért várom, hogy véget érjen ez a No Wave válogatás és végre meghallgathassam a kései SSD lemezeket. Kitudja lehet belenyúlok annyira a jóba, mint a második Uniform Choice-al, vagy mi a staring into the sun. A lényeg az, hogy végig kurva jó, még akkor is, ha a region of ice számcímből ilyen kardozós baszós metálra számítottam, mint amilyen fura az into another. Kicsit sajnálom, hogy nem az lett, mert azért a Dag Nasty-t is van olyan jó hallgatni, mint azt a lemezt és így elmaradt az amire áhítoztam, de ez van, kell nekem mindig sokat akarnom.
Különben mostanában legszívesebben csak Ramones-t és Cass Mccombs-t hallgatok. Ramones-t, mert talán tényleg ők a legjobb zenekar valaha. Mindenki mondja milyen könnyű eljátszani egy ’Pistols számot, de ramones-t, sokkal egyszerűbb és jobb is. Ez egy csoda. Most tényleg el fogom mondani amit már mindenki, akkor sem lesz felesleges. Vagyis olyan lesz, mint a Ramones. Nyilvánvaló, de mivel hiszek benne, hogy le kell írnom ezért nekem tetszeni fog, hogy megteszem. Mert beleteszem magam, és tényleg ramones, ezt nem lehet egyszerűen felfogni. Tényleg nekik kell lenniük a világ legjobb zenekarának, ha bárki eltudja játszani a számaikat, de senki sem tudja úgy ahogy ők. Legszívesebben azon a stúdiófelvételen nézném meg őket. Japánban a kamerák mögött. Bőrdzsekiben és napszemüvegben, részegen táncolva egy szakadt tornacipőben, két szép japán lányt magamhoz szorítva úgy, hogy a kezemben lévő üveg pezsgő folyamatosan kifolyna, mi meg néha elcsúsznának azon és én a fura magyar ők meg a fura japán kiejtésükkel énekelgetnénk a dalokat, hogy harcolunk az anyaföldért. Na persze.
Ha elég Ramones-t hallgatok bármi tud utána tetszeni.
Cass Mccombs pedig csak azt csinálja, amit szeret. Zenél, és kicsit szomorú. Mert néha ilyenek az emberek.

Most olvasom, hogy meghalt Jay Reatard. Gondolom kokain. Meg nagy seggfejnek tűnt, de azért isten nyugosztalja. Na bassza meg megint hülyeséget írtam.