noem

http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/

Most csak így rövidben nyomatom, de nagyon fontos információ következik. Szóval a kedvenc német zenekarom (Press Gang), romjaiból itt egy újabb virágzás. Ráadásul végre az egyik kedvenc németem, és a legkedvencebb emberem, akivel szexről vagy annak hiányáról meg piálásról lehet levelezni, megint mikrofont ragadott és hányja a cinikus faszságát. Most már nem olyan KDB alapokra, hanem elbaszott noise-punkra. A Touch & Go talán legemblematikusabb korszakát idéző mély, zörgő, monoton noise rock, amire rájön Lennart karakteres éneke - meg erős akkcentusa -, és az egész egyből nem egy évek óta inszomniától meg migréntől szenvedő ember kilátástalan tébolyát adja vissza, sokkal inkább valami elbaszott és lehugyozott, omladozó hangzás jön létre. Amiben benne van a pofára esés, de ezen vérző fejjel a földön röhögés is. Legszívesebben egy koszos, tömött pincében szeretném őket látni, miközben mindenki részeg és páran okádnak a sarokban. Ilyen az amikor a rock and roll-t viccesnek találom.

punk love

Mindennel, amit mondani készülök csak egy baj lesz. Nem lesz elég patetikus. Pedig egy monumentális áradozásnak kéne lennie fanfár kísérettel és szirupszerűen édes örömkönnyekkel. Eddig is, úgy a magam módján, ikonikus szerepet töltőt be a fejemben a Cole házaspár, de most, hogy az elmúlt hetekben újra hallgatva a nuggest válogatást megragadott a Lollipop Shoppe, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy már ebben is benne volt Fred Cole. Aztán beleástam magam ebben az egészbe, Dead Moon-t hallgattam éjszakánként, Pierced Arrows-t nappal, és egy mérsékelten érdekes dokumentumfilmet is végignéztem, amiben feltűntek, sajnos csak nagyon kevés időre, de koránt sem lényegtelen pillanatokkal. Bár vagyok olyan faszkalap fiatal, hogy inkább kerülöm az öreg embereket a színpadon, főleg, ha rock and roll-t játszanak, de bennük pont ez a felfoghatatlanul csodálatos, hogy senki nem mondja meg, pusztán a lemezeiket hallgatva, hogy a Pierced Arrows lelke egy 60-as éveikben járó házaspár, akik már jó negyven éve együtt vannak és harminc éve közösen is zenélnek. Ráadásul interjúkból kiderül, hogy a régóta zenélő, és legendás albumokat sorra kiadó embereknél gyakori tébolyult elme, és különféle válogatott seggfej manírok sem jellemzőek rájuk. Viszont azóta, hogy láttam ebben a fent említett dokumentumfilmben, hogy milyen családias, kis házikóban élnek, ahol Toody a merch-öt postázza szerte a világban, aztán spagettit főz, Fred Cole pedig még a lemezeiket is maga barázdálja, mert így lesz olyan végső hangzásuk, amit ő szeret. És amikor a vágó gépről beszél, hogy születésnapjára kapta a feleségétől, még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, tényleg ezeket az embereket nem lehet nem imádni. Lehet mondani, hogy a rock and roll az, amikor valaki még a húszas évei közepén meghal. Vagy az orvostudománynak talányt adva megannyi szerevezett kikezdő matéria évtizedeken keresztüli használata után is zenél, hiába néz ki élőhalottnak, azért a csúcstechnikás stúdiók hangosra keverik a lemezeiket, hogy úgy dögösen szóljanak. Vagy egyszerűn, ha csak addig csinálja valaki amíg fiatal. Nem fogok most relációs jeleket kiszórni ezek közé. Mindegyik más világ, amik szinte sosem keresztezik egymást. És egyik sem az amit Cole-ék csinálnak. Ők egy különböző teljesen egyedi úton mennek, együtt, és nem úgy néz ki, hogy félúton már ki szeretnének szállni.

Ezért csak áhítattal nézem, ahogy élik az életük és csinálják a még mindig elképesztően jó zenéjüket, a legjobb hozzáállással, szerelemmel egymás iránt. Biztos fura lesz amikor Lemmy meghal, de amikor a Cole házaspár, az kibaszott szomorú. Bár ha hatvan évesen európa turné előtt egy nappal még lefutnak egy maratont, csak lehet bennük szufla még pár évtizedre.

ide süss

Igazából csak el akartam mondani, hogy megint csináltam valamit, de ez komolyan egy darabra limitált fanzine. Azért, mert a kedves barátom nem volt rest venni nekem egy sonskull lp-t, amikor találkozott a zenekar gitárosával. És ilyen jófejséget muszáj viszonozni, főleg ha közben megint kurva hosszan okoskodhatok. Szóval az utóbbi időben ezt nem csináltam, és végül ráztam magam össze a héten, hogy befejezzem, meg nagyjából megírjam az egészet. Lehet azért az angol blogra majd felkerül. Meglátjuk. Ja és nézzétek milyen király Void pólóm van.

Kering a fejemben egy új zine is, és ez, amit most csináltam eléggé annak a demoja, szóval új bejegyzések helyett valószínűleg inkább azzal foglalom majd el magam. Meg álláskereséssel. Meg azzal, hogy nőkkel iszom tíz sört klassz kocsmákban. Azért valószínűleg majd összegzem itt az évet, ha másért nem, hát azért mert idén is rájöttem mi a zietgeist abban a punkban amit én szeretek. Meg lehet lesznek mindenféle klassz dolgok, amikben közre működtem, de ez a jövő zenéje. Ha már zene azért elmondom, hogy csinálok, persze többedmagammal egy új zenekart, ami ha nem is lesz kurva jó, benne lenni nagyon az.