It's no good unless it's real

Megmutattam pár hete egy videót, egy barátomnak, amin a Masshyteri játszott egy kertben egy maréknyi embernek. Pontosan már nem emlékszem az egész beszélgetésre, ami utána volt, de valahogy úgy kezdődött, hogy hiába imádni valóan klasszak a csajok abban a zenekarban neki, vagyis a haveromnak, ez az egész unalmas, mert ugyan azt a számot játsszák és az egészet egy trend tartja életben. Tényleg ugyan azt a számot játsszák, ami baromi unalmas lenne, ha az az egy szám nem lenne kurva jó, és olyan fasza, hogyha hatvanszor is játszák el, akkor is örül neki, aki hallja, meg aki pengeti az is. És ha ennél sokkal szarabb lenne, és sokkal unalmasabb, az csak azt jelentené, hogy van tökük. Aki unalmas zenét akar játszani annak csak az kell. Akkora tökök, amik elegendők annyira, hogy vágyat érezzenek az ötleteik eljátszására a zenekar tagok. Az egész hülye világ követeli az önkifejezést és elvárja, hogy ez eredetiséggel járjon. Ez nem fog menni. A legtöbb esetben legalábbis. És akkor mi van? Különben is, mostanra csak az az igazi és eredeti, ha valami undorító. Annyira, hogy eszembe jutassa azt a szokatlan érzést, hogy most mit is kéne kezdenem ezzel az egésszel. Tényleg közelebb érzem a valósághoz azt, hogy levágják a lábam és egy aluljáróban kúszok fel alá ragadós foltá száradt hugyban, az apróért, minthogy mind aközül a sok gyönyörű nő közül, akiket ma láttam akár csak egyel is elkezdtem volna beszélgetni. Akkor is, ha most semmi sem fenyegeti a lábaim éppségét, és már beszélgettem gyönyörű nőkkel. Mondani is tudtam volna valamit. Elmeséltem volna nekik, hogy mennyire jó volt a xiu xiu koncert, amin voltam. Csak sejtem, hogy hogyan állhatnak páran a xiu xiu-hoz, bámulják, mint a cirkuszi torzót, hogy milyen fura meg mennyire igaz ettől. Igaznak igaz, talán az egyik legigazabb dolog amihez valaha közöm volt. A xiu xiu nekem igazából a legegyszerűbb zenekar, akik csak léteznek. Ami különleges bennük, hogy van tökük szerelmesnek lenni hangokba. A koncert alatt vagy húszszor éreztem, hogy amit hallok az a legszebb hang a világon. Mintha valaki a sliccét húzogatva és ajtót nyikorogtatva írna zenét hittel és olyan túlcsorduló érzelmekkel, amik egy halotti toron lehetnek, ahogy a gyászolók a fülembe suttognak valami kedveset, valami személyeset a halál, a veszteség, az érzelmi túltöltődöttség, a szépre emlékezés, a bájos nosztalgia miatt eltorzult kis semmiségeket, amik mindent elmondanak, alapjában egészen egyszerűen, a körülmények miatt mégis kiszínezve a halottról. Akiknek a xiu xiu egy forradalmian új vagy megdöbbentő zenekar annak meghalt a gyerekkora és egy hülye felnőtt lett. Nem tudom, hogy azért csinálják e, de nem tudtam nem arra gondolni, amikor valami szándékosan túlcsavartak, és rezzenéstelen arccal a potméretbe bámultak, vagy csöveket fújkodtak esetleg kattogtattak műanyag bigyókat, hogy szerintük ez nem hangzik olyan jól, mint amilyen boldog voltam, amikor tizenegy évesen a szintetizátorom püföltem és csak tetszettek a hangok egymás után. Újra éltem a gyerekkorom, a szép reményekkel, azzal, hogy hittem minden hülyeségemben, és amikor szörnyen éreztem magam, mert túlságosan hittem. Basszus hát nem pont ez a lényeg? Hogy folyton örül a hangoknak az aki játssza őket, akármilyen banális is néha az egymásutániságuk. Remélem, nem csak szerencse van a dologban. Mert végül is mi a különbség Daniel Johnston, Wesley Willis és a kereskedelmi tévés tehetségkutatókra jelentkező, látszatra családtagjaikkal szexuális viszonyt folytató, szörnyűhangú emberek között? Hogy esetleg a szívből jövő esetlenség lehet néha jó, vagy elég, ha csak szívből jön és hisz benne túlontúl az aki csinálja? Az unalmas dolgok művelésében is a kitartás a lényeg, hogy aki csinálja az hisz benne éppen eléggé, hogy ne találja unalmasnak. Múltkor ráeszméltem, hogy már több órája csak azt hallgatom, hogy nagyon fiatal emberek nagyon gyorsan csapkodnak nem nagyon szakszerűen hangszereket, de mégis kurvára tetszik, amit hallok. Azt nem tudom, hogy számít e a ráeszmélés, de a lényeg tényleg az, hogy tetszik. Hiába pontozta le a raconialitás zsűrije, valami béna agyrészemen, az érzelmeim kitartóak, mint a megannyiszor, leginkább maguk által, megvezetett kamaszok, akik még mindig mennek a bájosan ringó copfok után, ahogyan az agárok kergetik a műnyulat elkopott salakpályákon. Nem tud nem tetszeni, ahogy ingerült lányok csörömpölnek, egy kicsit változatosabban, mint ahogy egy aktiválódott füstjelző vinnyog. De pont azokban a félre futott dührohamokban jön ki a metronóm mögül az ember, és lesz érdekes a zenekar. A sex vid nyíl egyenes zúgásában is megdöbbent az a makacs elhatározás, hogy ami csak lehet, az zörögjön, zizegjen és sisteregjen. A Lebenden Toten-ben ez már vallásos áhítatot formálóan messze van vive, és tényleg ha őket hallom csak azt érzem, hogy valaki ettől nagyon boldog, és mert érzem az ő örömét, én is örülök ennek. Ezzel kicsit olyan, mintha belépnék a zenekarba, ha látnám, őket nem is tapsolnék, nem lenyűgöznek, csak teret adnak az összekacsintásra, hogy nem vagyunk egyedül és a tenyércsapkodás nem is a zenekarnak, hanem az egész világnak szól a számok mögött. Az pedig az én világom is. Mind ez az én világom.

efil4zaggin

vajon volt valaha sperma és kleenex koncert együtt, egymás után? gondolkodtak rajta, hogy ki legyen ki előtt?

ezek különben svájci zenekarok. a barátnőm szereti mindkettőt, ezért nemrég egy spermás pólót adtam neki. rosszul céloztam, amikor az arcára akartam élvezni.

haha

több poén hamarosan. addig új válogatás letölthető szintén az ez alatti linkről, és az mp3 blogom is nemsokára egy marginális kérdést fog tisztázni, letölthető hangzóanyagokkal. tőcsé.