2013

Ha látnám értelmét, vagy csak képes lennék rangsorolni, akkor nem éreztem volna magam adósnak azzal, hogy írjak majdnem mindenről, ami 2013-ban a punkban történt. És ha az év nagy részében nem korai európai zenekarokat hallgatok, a végében pedig nem, már kiszivárgott, 2014-es lemezeket, akkor lehet könnyebben ment volna ennek a megírása, és nem is csúszok vele ennyit. Azért külön elnézést kérek, hogy nincs ABC sorrendben. Amúgy is, már herótom lett a végére attól, hogy minden lemez ugyanúgy szól és hiába jók nem tudok róluk annál többet írni, hogy gyors, zajos, gonosz. Ez sajnos punk zene. Litániákat sem akartam írni, így is majdnem fanzine hosszúságú a lista, amiről jól tudom, hogy rengeteg zenekart lehagytam. Ezért is utálom a listákat, mert mindig tudnak változni, bővülni, ezért nincs semmi értelmük. Azért az MRR-ben meg fog jelenni tőlem egy szűkített lista, de rangsor ott sem lesz.

Mindez pedig egyben előfutára annak is, amivé a Sofa Kinget akarom változtatni idén, hogy minden, amit meghallgatok, megnézek, elolvasok az itt lesz, legfeljebb két bekezdésben kritizálva.

Society Nurse – ST

Menetrendszerűen érkező Iron Lung Records-os hardcore nagylemez. Csak ők nem annyira all-star zenekar, mint mondjuk a Dead Language volt. Talán ez volt az egyik olyan lemez, amit elsőre megszerettem és kitartóan hallgattam egész évben. Van egy ilyen sztenderd elképzelésem az év hardcore lemezértől, és 2013-ban nem csak egy ilyen volt, ez viszont biztos köztük van. Elidegenült tombolás, karcos ének, és amikor beőrül az sem üresen érzelgősködő földön fetrengés lesz, hanem Mecht Mensch szerű káosz, amit átköt a korai hardcore buta, de annál inkább szórakoztató basszusközpontú taposása. Még az a fajta hardcore, ami annyira punk, hogy már kicsit több. Ideges, gusztustalan, fenyegető, zajos és amennyire kell még változatos is. Egy nagylemez, amit végig lehet hallgatni akár egymás után háromszor is.  

Stoic Violence - ST

Ebben a zenekarban az az elképesztő, hogy még felvételen is úgy szólnak, mintha egy erő tolná ki az egész zenét a hangszóróból és onnan kiszabadulva nyomna bele a földbe. Néha rohadt gyors, néha meg pont kellően középtempós ahhoz, hogy a fogós riffek meg a kurjongatós ének úgy hasson, ahogy kell. Vannak gitárnyúzások, amik gondolom jó olcsók, engem mindenesetre megvesznek. Én sem tudom miért tetszik ennyire, mert az csak nem lehet, hogy ők a legagresszívebb banda az egész világon, viszont amikor őket hallgatom ezt érzem, és ennél azért nem nagyon kellhet több, ha valaki hardcore/punkot hallgat.

Gun Outfit – Hard Coming Down

Gyűlölök rangsorolni ez a lemez mégis az egyik legjobb az idén. Vagy a legfontosabb. Azt imádom a Gun Outfitben, hogy amikor először hallottam őket, már akkor is olyan volt, mintha mindig is őket hallgattam volna. Ez már a harmadik nagylemezük és még mindig nem tudom megmondani, hogy milyen zene az, amit ők játszanak. De amikor hallgatom őket olyan emlékek jutnak az eszembe, amiket nem éltem át, és egy olyan világban érzem magam tőle, ami nem létezik. Mégis minden számuk az életről szól. Ez egy fontos lemez. Itt kevesebb a rockolás, több a pötyögés, viszont van Sci-Fis Kraut Rock szám, amikor tempósan játszanak arra lehet táncolni és infantilisan őszinte dalszövegek követik egymást. Ez is tipikusan olyan lemez, hogy pár szerencsétlen fogott néhány félrehangolt hangszert, azokat elkezdték rosszul pengetni, ráhümmögtek és ebből keletkezett egy egész csodálatos univerzum. Velük kapcsolatban tudok olyan lenni, mint egy fociszurkoló: szóval, aki ezt nem érzi át az egy lelketlen fasz, akibe kár is az élet.

Milk Music – Cruise Your Illusion

Ha a gun outfit énekese nem rendez nekik egy olyan Jodorowsky ihletésű klipet és nem mondják azt, hogy többet nem játszanak élőben, mert az egész zeneipar, de még a koncertezés is, egy hazugság, akkor nagyon utáltam volna ezt a zenekart. Mert mégis ki a faszom ír arról egy számot, hogy bújában-bánatában jimmi hendrixre sír a szobája magányában? Hát ők, és igazából nem is teszik rosszul, más viszont tényleg ne próbálja meg.
Az első lemezt jobban szerettem tőlük, mert ott működött az, ami a jó punk zenekarok ismérve, hogy volt bennük valami titok. Az, hogy egy kicsit többek akartak lenni, mint amire képesek voltak, és arra voltak képesek, hogy lenyúlták az SST hangzást és egy modern Hüsker Dü lettek. Azért ők nem tudtak megírni egy Zen Arcade-et, de ha valaki el tudja érni, hogy miközben úgy érzem magam a zenéjüktől, hogy én vagyok a kisfiú a Végtelen Történetből és éppen azon a lábtörlő testű kutyán repkedem a felhők között, és ettől nem érzem magam rosszul, akkor valamit csak jól csinálnak.
Bárki, aki még mindig szeret füvezni és próbatermekben szólózgatni és úgy szabadnak lenni, hogy közben egy szakadék felé rohan, az tud azonosulni ezzel a lemezzel.

Hoax - ST

Ez is egy tökéletes hardcore nagylemez. Ami úgy tudott előre menni, hogy közben csak hátrafele lépkedett. Ha utánuk felteszek egy DYS lemezt szinte nevetséges a hasonlóság és mégis elhiszem a Hoax-ot. Lehettek ők bohócok, kicsit gyorsabb Exploited, most pedig verethetik a suttyón metálos riffjeiket, akármit játszhatnak. Ez a lemez annyira tökéletes, elidegenült kívülálló zene, a gusztustalan hangzásával, torokrákos kárálással és buta kiállásaival, hogy ezek összese egy művészi vandalizmussá változtatja az albumot. A számok önmagukban is megállnák a helyüket, de úgy tényleg tökéletesek, hogyha kontextusba tesszük a Hoax egész munkásságával. Sok vérrel, szenvedéssel és félelemmel teli volt az út, amit bejártak, de ha előre tudták, hogy ez lesz a vége, akkor tényleg ez az egyik legnagyobb és legjobb trükk, ami a punkban történt az utóbbi évtizedekben. Az meg, hogy ez a lemez szerzői kiadásban jött ki, hát megbaszhatja magát az egész világ.

Merchandise – Total Nite

Volt olyan időszak, amikor majdnem mindig Merchandise-t hallgattam, az összes lemezüket, ezt is. Volt olyan, hogy öten ettünk spagettit éjjel és őket hallgattuk, hallgattam őket a volt munkahelyemen, miközben a pénztárt és a leltárt néztem át, az utcán, ha sétáltam, ha fél részegen mentem busszal.
Ez a lemezük egy dobbantás akart lenni, és tényleg elmozdultak egy irányba. Ők alapból is egy olyan zenekar, ahol a számok egy kis lyukban születnek, ahol valaki sokkal-sokkal többet akar kihozni belőlük, minthogy a zene csak azt a pár négyzetmétert töltse be. Megmaradt ez a világra rácsodálkozó, azzal szemben értetetlen mimózaként felálló szerep, hogy még mindig azok miatt a lányok miatt szomorúk, akik egy évtizeddel ezelőtt mondott nekik nemet, hogy nem értik miért kell mosogatniuk, miközben ilyen zenét játsszanak.
Van már dobosuk, de ezt még dobgéppel vették fel, ami passzol ehhez a kicsit másnaposan, kicsit részegen mereven a semmibe merevedéshez, amit néha megszakít egy élesebben eljátszott gitár, vagy táncolhatóra pörgetett tempó. Tovább léptek a mormogáson és nincs olyan érzésem, mintha Calvin Johnson énekelne a New Orderben. Ezzel együtt viszont elvesztették a nyersességüket is, és amíg az előző nagylemezüket tudtam tovább hallgatni, mint amikor már bűnös érzés volt, még mindig csak azt hallgatni, ennél az újnál meg tudtam nyomni a stop gombot. Ettől még jó lemez ez, tánc zene punkoknak, és engem még ez a pc botrány sem húzott fel velük kapcsolatban, de túlzottan lelkes már nem vagyok a jövőbeli dolgaikkal kapcoslatban.

Autistic Youth - Nonage

Minden jelzőt nélkülöző punk zenekar, akik az egyre dagadó diszkográfia mellett is tudnak még frissek lenni. Volt egy kislemezük, amit imádtam, van pár, ami a polcomon van, annyira nem nyűgözött le az előző nagylemezük, mert túl tömör volt. Ez az új nagylemez viszont minél többet hallgatom, annál jobban magával ragad. Van itt sok óó-zás, kellően melankolikus, miközben reménytelenül dallamos, nincs szétgitázova, de azért a kvinttologatásnál kicsit okosabb. Tényleg olyan, mint amilyen egy punk zenekar lehet 2013-ban, olyan, akit nem csak tizenhat éves fiatalok tudnak hallgatni, akik idegesek, mert leckét kell írniuk szipuzás helyett, hanem azokat is meg tudja ragadni, aki ebédszünetben a vállalati menzán ábrándoznak arról, hogy felgyújtsanak egy rendőrautót. Van olyan jó, mint amilyen az első Daylight Robbery vagy második Red Dons nagylemezek voltak.

Pissed Jeans - Honeys

Lehet utálnom kéne ezt a lemezt, de nem megy. Ez punk zene egyáltalán? Nekem tetszik és magabiztosan merem feltenni őket erre a listára, akkor is, ha ez az eddigi leghallgatóbarátabb lemezük. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy a klasszikus értelemben véve lenne slágeres, csak a direkt genyozó, hallgató sanyargatás a szövegeik milyenségére korlátozódott és a zene kevésbé lett monoton, vagy ha az, akkor viszont van húzása. Az valahol punkos húzás, hogy az egész lemez egy modern kispolgári irodában elszűkült ember szemszögéből íródott, aki hátra hagyva a műszakot, lejjebb gombol egyet az ingjén és elkezd üvöltözni egy színpadon. Csak a Pissed Jeans énekese már régen nem dolgozik irodában, hanem valami divatlapnak ír és zenekarokat menedzsel. Ilyen ez a művészet. Az igazi teljesítmény ebben a lemezben az, hogy úgy tud autentikusan szólni még mindig a punk közönséghez, hogy közben a torzítókat leszámítva, egy teljesen más közegben létezik. Punk lemez azoknak, akik felnőttek, mégsem lettek faszfejek.

Wet - Demo

Nem csak úgy lehetett ebben az évben furának lenni, hogy szétszakadt bőrdzsekiben üvöltöztek ájulásig egy összehányt sarokban. Hanem azzal is, hogy kiszámíthatatlan lemezeket vettek fel. Amikben minden szám egy kicsit más, de mindegyik még pont ugyan annyira jó.
Ez egy tizenhét perces demo, viszont az a tizenhét perc végig megtartja a figyelmem. Azzal, hogy szépen váltogatják egymást a korai nyugati parti hangzást idéző zajos punk hardcore számok és a kicsit szétgitározottabb zajrock dalok. Vagy a franc tudja, nem a Touch & Go súlyos zajrockra gondolok, sokkal inkább erre a klasszikusan hardcorera támaszkodó, de azért már kicsit lötyögés kompatibilisebb gitározgatásra. Ezzel a kettősséggel megvan bennük a távolságtartás attól, hogy bármelyik irányba belelovalják magukat, de ez egy demo, amit ha valaki képes megtölteni csupa jó számokkal, sőt még két stílusban is, az megtett mindent, amit el lehet várni tőle.

Sickoids – No Home

Nem ütött akkorát, mint a debütáló nagylemezük, sőt egy másik ösvényre csapott át a hangzás ezzel az új anyaggal. Kellett idő, hogy beérjen, de a lényeg, hogy nem csak megszoktam, meg is szerettem. A hangzás sokkal nyersebb és vadabb, a tempó is gyorsabb. A Hüsker Dü-s sistergősen szónikus dallamok eltűntek, és ezzel a néha felbukkanó magányos himnikusság is megszűnt. Van helyette japán hardcore-t idéző vágta, és az amerikai tinédzser hardcore/punkra visszakacsintó, kontrolált szétcsúszás a gitárokkal. A rájuk már eddig is jellemző zilált ritmusú számfelépítések mellett ezt a lemezt leginkább a gitárok viszik el, amik nagyon okosan vannak átfolyatva olyan pedálokon, amikről nekem fogalmam sincs mik, de néha egész túlvilági hangzást adnak a hardcore darálásnak. Hiába jó zenészek, és hiába szól ez a lemez a stílusi követelményekhez mérten tökéletesen, azért azt az elfajzott zajt semmi sem tudja kiragadni a lemez szívéből, amit évtizedek óta gerjesztenek pincékben skandináv félszigettől japánig és szerencsére a Sickoids tagjai is magukban hordozzák.  

Creem - Curator

Amikor kijött a nagylemezük, kicsit úgy éreztem ez majd kicsit jobban összehozza a punk és a hardcore közeg megint. A budapesti koncert ezt be is bizonyította, és azóta tényleg kialakulni látszik egy olyan trend, ha nem is itthon, hogy a két színtér megint figyel egymásra. Vagy a kereszteződésben kialakul egy olyan ötvözet, ami önálló hangzással létezik. Ez a kislemez is olyan mintha egy szigeten akarna ragadni, és ezzel minden bevezető hidat feléget maga körül. Talán ez a legjobb benne, hogy a Creem most olyan kemény, mint egy hardcore, viszont olyan koszos, mint egy punk banda. És mind a kettő műfajból a legjobbakat merítik és tökéletes arányokkoal vegyítik az összetevőket. Így lesz egy végig előre menetelő, gyűlölettől fröcsögő, megállíthatatlan lemez, földet remegtető átvezető részekkel, amikben az összefoglaló üzenetek hangzanak el, valami kurta szólóval megtámogatva. Nincs semmi nagydolog itt feltalálva, semmi, ami eddig ne létezett volna, ami viszont létezik és jó az bele is van sűrítve ebbe a kislemezbe.

Hard Skin – On The Balls

Biztos volt egy csomó fontos Oi! lemez idén, de a legtöbb hozzám hasonló ember kb. két lemezt hallott összesen. Ezt, meg a Criminal Damage lp-t. Egyik sem autentikus abból a szempontból, hogy nem műszakjukból szabadult skinheadek játszanak háttérzenét sörözéshez, vagy utcai verekedéshez. A Hard Skin ráadásul egyfajta ironikus, humoros éllel is bír, ennek ellenére vegytiszta minőségben szállítják az Oi!-t. Hasonlóan a Criminal Damage-hez az egész karrierjük alatt ők is összesen csak egy számot írtak, azt viszont kitalálták annyira, hogy az működik még évek és lemezek után is. A szövegek csak annyira viccesek, hogyha már elkopott a humor éle, akkor megmarad az ironikusan igaz mondanivaló, mert a rendőrök tényleg seggfejek, és tényleg kényelmesebb, ha valaki más csinálja meg a teánkat. 
A legjobb bennük még mindig az, hogy ők a kezdetektől végighallgatták az egész punk történelmet és ez érződik is a zenéjükben. Akkor is, ha direkt suttyó Oi!-t játszanak, ott van mögötte valami univerzális zenerajongás. Az meg, hogy ennek a lemeznek van egy olyan verziója, amin híres énekesnők vokáloznak, bármennyire lehetett volna béna, mégis a legjobban sült el. A Hard Skin nem tud hibázni, lehet pont azért, mert a jó humor ritkább, mint a jó punk.

Nuclear Spring - ST

Ők is beszopták a nagy Oi lázat a hardcore-ban, csak ellenben mondjuk Skrapyarddal, vagy az anyabandájukkal a Creem-el, ők a punk oldaláról közelítenek az Oi felé. De végül is, mi az az Oi mikor az első Cock Sparrer lemez is inkább egy húzós power pop lemez olyanoknak, akik szeretik késsel rendezni a vitáikat. A Nuclear Spring sem más, mint egy húzós punk zenekar menetelő ritmusú skandálható számokkal, amik a túlóra elviselhetetlensége helyett az élet kibírhatatlanságáról szólnak. Angol hatás van bőven, de az ő amerikai és hardcore hátterük miatt lehetnek ezek a brit hatások ugyan olyan erősek akár a Rezillos-tól, mint a Blitz-től. Az amúgy nem nagy megfejtéssekkel teli zenének jót tesz a váltott férfi-női ének, és az egy húron eljátszott ujjtologatós szólók is punkosan esetlenül bájosak. Kislemez terén mindez pont elég ahhoz, hogy nagyobb fenntartások nélkül elhiggyek mindent, amit játsszanak.

Gag - This punk shit is cool but i hope I'm Rob Zombie when I’m 28 / 40oz rule 90'

Tavaly kezdetek el igazán kislemezeket ontani magukból, forgattak egy meggyőző klipet, és turnéztak éppen annyit, hogy mindenki figyeljen rájuk. Gyorsan ők lettek az a banda, akire mindenki figyelt, ami lehet hálátlan szerep, ha most arra készülnek, hogy írjanak egy nagylemezt. Bár ez a Hoax-nak sem ártott meg, sőt, és a Gagben is van pont annyi potencia. Főleg, hogy ők nem csak ezeket a legprimitívebb korai keleti parti hardcore hatásokat hozzák magukkal, hanem belenyúlnak a Flipper / No Trend szerű idegtépő zajba is, amire lehet monoton mormolni kétértelmű dolgokat. Visszhang punk, és minimalista tombolás. Minden, ami rossz a kinézettek és elkóválygottak világában az jó itt. A Gag átérzi a dolgokat ezért bármit játszanak az autentikus és jó.

 Una Bestia Incontrolable - Observant Com El Mon Es Destrueix

Annyi hozzám is eljutott a fociból, hogy a spanyolok azt nagyon jól játsszák, főleg Barcelonában. Ugyan ez van kb. a punkkal is. Nehezen lehet olyan spanyol bandát találni, akik ne lennének kurva jók, és ne ismerné őket a fél világ. Az Una Bestia Incontrolable is kb. a második koncertjét már New Yorkban adta. Nem is sajnálom ezt tőlük, mert ez az év egyik legjobb lemeze. Mielőtt még hallottam volna őket, valaki azt mondta róluk, hogy pszichedelikus hardcore én meg gondoltam olyan lesz, mintha az United Mutation lenne belapozva. Teljesen más, de nem rosszabb. Visszhangos minden, van benne egy latinos lüktetés, ami el is baszhatná a dolgot, de ettől csak mániákusabb lesz. A gitárok gyönyörűen undorítóak, és minden csak egy csatornából előkúszó förtelmes massza, úgy punkosan pozitív értelemben. Az énekes üvöltözik, a hangjában azzal a reménytelen skandálással, mintha egy polgárháborús barikádon rikácsolna a szabadságért. Bűntudatom szokott lenni, hogy nem hallgatok elég mostani európai zenekart, de ez a lemez annyira mindenekfelett jó, hogy meg is feledkezem arról milyen nemzetiségűek, mert tök mindegy a nyelv, amikor talán a gitárok többet mondanak az énekes rekedtes hangjánál.

Gas Rag – Demo / Human Rights

Gas Raget először a Sickoids buszában hallottam, amikor részegen tartottunk a belváros felé, hogy megostromoljunk pár kocsmát. Amikor betették, a tagok elkezdték rázni az öklüket, de még a sofőr is mutogatott, és egyöntetűen bizonygatták, hogy a Gas Rag most a legjobb zenekar. Nekem addig kimaradtak, és valamiért kevertem őket a Kremlin-el. Aztán meghallgattam őket itthon, és emlékektől függetlenül is úgy szólnak, mintha valaki egy próbaterem méretű koncerthelyiségekben, bőrdzsekit viselő részeg punkokat akarna szórakoztatni, miközben a saját frusztrációjától akar megszabadulni. Nincs jövő, de van köpködés és fetrengés, földről felállás és rendőrautóra hányás. Gyorsabb, mint a Poison Idea, jobban szét is esik, gonosz geci lemez, olyan hardcore, amit punkok játszanak. Eddig két kislemezük van, és azok úgy gördülnek le, hogy minden egyes elröppenő másodpercük maga a kisbetűs punk.

Blue Cross - Conspiracy

Ők lehettek az a zenekar, akiknél azt éreztem, hogy najó, nekem ez a pár éve indult trend most lett sok, és nem akarok több new wave, goth, post punk bandát hallani. Elég a fátyolos hullaszagból, a dohos levegőből, abból, hogy a szövegek teremtményekről szólnak, a sipítósra torzított gitárokból, hogy érzelmek nélkül énekelnek nők kimért hangon. Vegyenek fel lemezeket, csak engem hagyjanak békén. Ráadásul ez a lemez még jó szarul is szól, és egy csomó tér van a hangszerek között, az ének és a gitárok túl hangosak, és egyik sem túl jó. Viszont amikor a vége felé tart a lemez, az egész már annyira gagyi, hogy bájos lesz. Mintha egy vidéki koncerten néznék egy zenekart, akik végül is semmi rosszat nem akarnak, és nagyon nem is szúrnak el semmit. Sőt tök jó, hogy hisznek ebben és csinálják. Ilyen erővel persze bármiről lehetne jót írni, de a Blue Crossnak jól áll ez a gagyizás, és ha nem akarok profi goth zenét hallgatni, akkor ők jó választás lehetnek. Persze eszem ágában sincs amatőr goth punkot hallgatni, de annak ők majdnem tökéletesek.

Manipulation - ST

A 90-es évek végén és a 00-ás évek elején, amikor még nem volt ennyire internet és az újabb zenekarokat csak a trendek sodorták el a zenerajongókhoz könnyen bele lehetett fulladni a szartengerbe miközben az igazi gyöngyszemek az érdektelenségbe belefáradva feloszlottak és addig elveszett ereklyeként hánykolódtak, amíg egybe nem nyílt a világ és kiderült, hogy milyen is lehetett volna. Ebben az időszakban a dühös, politikus, punk /hardcore két nagyágyúja a Talk Is Poison és a Deathreat volt. Mindkét banda pont annyira volt visszafogott azokban a tényleg túlfokozott időkben, hogy a mai napig teljesen aktuális minden anyaguk.
A Manipulation pedig az ő örökségüket viszi magával. A se nem hardcore, se nem crust, de mindkettő esszenciáját magába foglaló, tomboló féktelen punk/hardcore ami úgy pusztít, hogy hallatszik, lenne ötletük mit építeni a rossz romok helyére. Szakadt gatyás, bakancsos hardcore mintha a Citizens Arrest még inkább Discharge-ot játszana. Milyen jó, hogy ma már az ilyen zenekarok egyből eljutnak mindenkihez, akit érdekelnek, és aki szereti fűrészhangú gitárokra rázni az öklét vagy a fejét, az meg is teheti. Olyan erős ez a lemez, mintha egy fegyver lenne, valami fénymásolt kiáltvány, ami nem idealisztikusan béna, hanem újabb bizonyítvány amellett, hogy a punk a király.

Replica - ST

Tavaly annak ellenére beszélt róluk mindenki, hogy csak egy demot adtak ki. Idén kijött egy kislemez, amin azért még helyet kapott egy demos szám. A koncepció még mindig ugyan az, ultragyors, arcon rúgó, kegyelmet nem ismerő hardcore punk, nagyon alacsony nőktől, és egy mindennél stabilabb dobos faszival, aki mellesleg, ha igazak a pletykák, valami nagyon menő filozófus is és a Jud Jud acapella straight edge banda egyik tagja. Punkban nehéz hibázni a kislemez területen, és ezek a karcosan eldarált számok is kellően gyűlölettől fűtöttek ahhoz, hogy a fejemet rázzam rájuk és ne hibát keressek bennük. Talán lehetne egy kicsit több középtempós rész, amikre meg lehet őrülni, de hát ez az ő zenekaruk úgy játszanak, ahogy akarnak. Lehet, egy nagylemezen már nem lenne ennyire erős ez a koncepció, de így röviden és tömören nem csak korrektek, hanem ki is magaslanak a zenekarok tömegéből.

Impalers - ST

Van egy barátom, aki szerint egy lemezt legfeljebb kétszer érdemes meghallgatni, ha el akarjuk dönteni, hogy jó e vagy sem, mert harmadjára mindent meg lehet szokni. Valahogy így jártam az Impalersszel. Megszoktam őket. Állítólag volt egy olyan crust revival nemrég, amit mindenki megunt, de ez engem majdnem teljesen elkerült, így az nem zavar, hogy ők egy D-beat banda. Az már inkább, hogy mind hangzásban, mind számírásban kicsit visszább nyúltak a Dischargenál és néha már vannak annyira rockosak, mint a Motorhead, csak szerencsére nem annyira motorosak. A foglaltházak mocska hiányzik belőlük, mert az teljesen visszafogja őket, hogy se nem ilyenek, se nem olyanok. Mintha csak egy példamondat lennének a crust punkról. Ennek ellenére, ez egy teljesen jó lemez, és minden lepörgetett számmal egyre csak jobb lesz. Én elhiszem, hogy fetrengtek ők már koszban, ez a lemez nekem mégis kicsit olyan, mint szafarira menni, ahol akármit látsz, azt egyfajta biztonságos távból szemléled. Pedig a punk lényege az, hogy a válladra hánynak és aztán az becsurog a pólód alá.

Green Beret - The Cult of State

Egy jó étterem ismérve állítólag az, hogy nem csak sokkal jobban főznek ott, mint anyám szokott, azaz, az élettel ne csak finom legyen, hanem legyen élmény náluk enni. Legalábbis amikor idén ültem egy térben gasztro nácikkal, néha ilyeneket csíptem el, ha éppen nem krautrockot hallgattam másnaposság ellen.
Ha ezt veszem viszonyításként, a punk nagy része, amit hallgatok inkább csak korrekt, mint egy otthonos konyhát vivő sarki étterem, amivel én teljesen boldog vagyok, mivel lokálpatriótaként nem is vágyom nagyon távolra a környékről. A Green Beret illeszkedik a képbe. Ők talán a leginkább ilyenek idén, mert hiába stimmel majdnem minden, mégsem fog meg bennük semmi. Hardcore / punk mélyhangú énekessel, rockos húzással, egy olyan hangulattal ami szükőárként tornyosul fel, de sosem sújt le igazán és ezzel kicsit lóg a levegőben az egész fenyegetés. Tipikus esete annak, hogy csak kevés hiányzik, de az nagyon.

Diat - Everdyday

Bármelyik zenekar jött hozzám idén Berlinből, mind azt magyarázta, hogy mennyire jó a Diat. Ők, ha jól tudom, három új-zélandi, akik Berlinbe költöztek át, hogy ott kezdjenek el egy zenekart. Ez annyira bejött, hogy az Iron Lung kiadta őket, és ha az Iron Lung kiad valamit, ami nem passzol bele a főcsapásuk irányába, a zajos hardcore-power violencebe az általában nagyon-nagyon jó. Legalábbis a Total Control iszonyat jó zenekar és a Diat is simán megállja a helyét ebben a mezőnyben. Az életunt, kicsit visszhangos ének lustán ráfekszik az elnyújtva kijátszott középtempós tompa post-punkra, ami neurotikus atmoszférával van tele. Éles gitárok, amik a semmibe zengnek ki. Van olyan életidegen, mint a Sods első lemezének a második fele. Eszembe jut róluk az Iceage is, csak ez sokkal-sokkal jobb, mert a Diat hiába tud zenélni, még ennek ellenére is megvan bennük ez a nemtörődöm amatőr báj, hogy zenélünk, de, csak azért mert valahogy idekerültünk.
Teljesen zsákbamacskaként vettem meg az első kislemezüket valami grind koncerten egy bolgár arc disztrójából, és kevés kellemesebb meglepetés ért tavaly, mint amikor először feltettem őket. Alig várom már, hogy ebből nagylemez legyen.

Chain Rank - Demo

Itt majdnem minden zenekar a 80-as évek hangzásából merít, de a Chain Rank az, akik annyira autentikusan teszik ezt, hogy elhiszem ők még harmincon túl is azért dühösek, mert nem tökéletes a unity a színtéren, mert a barátaik változnak, vagy esetleg az ellenségeik hazugok. A zene is ehhez igazodik, azon kívül, hogy jobban van eljátszva, ahogy harminc éve ezt tinik próbálták, és kevesebb az ad hoc tempóváltás és középrész, teljesen illeszkedik a legjobb punk/hardcore zenekarok hangzásához. Mint egy gonoszabb Minor Threat vagy egy sokkal-sokkal gecibb Necros. Vagy ha már Necros akkor azt is mondhatnám, hogy a Fix és a Negative Approach keveréke. A közelmúltból pedig a Creemet juttatja az eszembe. Nem egy nagy megfejtés, de nagy lendülettel van eljátszva.

Sad Boys - ST

Ahogy az első szám szólója bekúszik, néha azon kapom magam, hogy várom utána, majd magyarul szólaljon meg az ének. Erre elkezd visítani egy dühös nő, de megmarad az egészben az az üdítően amatőr, és cikázóan béna hangulat. Hogy ez punk zene. Beugrik róluk a japán Comes, legalábbis ők is ugyan olyan felfokozottan hebrencsek. Csak kevésbé robosztus a hangzás, és érdekes az ellentét a vidámabb hangulatú zene és a pattogósan visító ének között. Ezt se fogom soha agyon hallgatni, de tökéletes válogatáskazetta hardcore.

Destruction Unit – Deep Trip / Void

Már 2012-ben lehet sejteni, hogy tavaly nagyot fog dobbantani a Destruction Unit, igazából nekem a Sonoran a kedvenc lemezem tőlük, mert akkor nem csak stílust váltottak, hanem bármennyire is kibaszott béna ezt mondani, de az egész zenekar kapott egy nagyobb volument. Kirúgták a garázs ajtaját, és egy sivatagban találták magukat. Ott besötétedett és ezekkel a tavalyi lemezekkel már az űrbe vágytak, ahova drogok segítségével akartak eljutni. Már használtam pszichoaktív szert az viszont egyáltalán nem ilyen volt.
A tavalyi lemezeik mintha mindenkinek szólnának, akik eddig szerették őket. Csak én nagyon meguntam a garázs rockot és pont rácsúsztam a kraut rockra, így jobban örültem volna neki, ha az egész egy komótosabb tempójú, jobban kijátszott, elnyújtottabb anyag lesz. A Sonoran után bíztam bennük, hogy képesek lesznek valami sokkal jobbat írni, ez pedig szerintem nem jött össze. Összekapcsolhatják a gitárok a sztratoszférát a fülemmel, meg a dobot is üthetik olyan feszesen, hogy transzba essek a lüktetéstől, nálam elmarad a hipnózis. Akkor sem esek egy át más tudatállapotba, ha nem is számok vannak egymás után, ami miért zavarna engem, Swans rajongót, viszont nincs igazán nagy ívük, csak bolyongás az ősanyagban. Tök jók a lemezeik, csak nem annyira jók, mint a Sonoran volt, de galaktikus, cowboy kalapos punkoknak ajánlom. Az én kalapom elveszett valahol Zuglóban, egy pincében. És annyira nem is hiányzik.

Wild Child - ST

Az sajnos meghaladja a képességeimet, hogy a sok wild akármi zenekar között különbséget tudjak tenni. Rájuk azt hittem, hogy egy francia garázsrock banda, de valószínűleg nem azok. Bár a gitárok itt is elég garázsosan vagy KBD-esen szólnak, az énekes magából kikelve üvölt, leállás nélkül zakatol a banda, hogy senki se tudjon elgondolkozni térdrázás közben. Lehet, mert az utóbbi húsz percben vagy már ötödjére hallgatom meg, de nekik sikerült valahogy kikerülniük azt, hogy teljesen hidegen hagyjon az, amit játszanak. Lehet, egy nagylemezen már szétfolynának, de lehetekre minek alapozzak? Hogy igazán nekem szóljon sokkal vadabbnak és hangsúlyosabbnak kéne lennie, de akkor már nem ők lennének. Az önrendelkezésről meg most nem írok fél oldalt, ez egy fasza punk banda azt kész.

Tony Molina – Dissed And Missed

King Buzzo mondta, hogy mielőtt elkezdett zenélni, már tudta, hogy jó zenét fog játszani, mert jó zenét hallgatott, így biztos volt benne, hogy nem fog hibázni. Ha kicsit torzítok ezen a felfogáson, akkor nem érzem magam annyira kényelmetlenül attól, hogy egy barátom lemezéről fogok írni. Jóban vagyok olyan emberekkel is, akik szerintem szar zenét játsszanak, vagy hallgatnak, de ebben az esetben minden stimmel. Guided By Voices szerű ultradallamos, és hardcore szám rövidségű dalok, amik szívfájdítóan melodikusak, egyszerűen nagyszerűek, és a középkort megihlető metálos gitár részek csak még szerethetőbben bénábbá teszik az egész lemezt. Önmarcangolás, és kellemetlenkedés végig. Aztán egy GBV feldolgozás, amire részegen nem annyira ciki sírni, ha éppen egy félresikerült randiról érkezünk haza, és még túlságosan forog velünk a világ ahhoz, hogy lefeküdjünk. Nagyjából ez az üzenete számomra ennek a lemeznek, hogy semmi sem ciki, ha teljes mellszélességgel állunk ki mellette. Ami pedig alapból nem ciki az csak jobb lesz ettől a hozzáállástól, és ezek a számok a plusz nélkül is működnének, a megtoldott egyediséggel meg végre olyan pop zene jött létre, amit a magam félék is elviselnek.

No – The Great Space

Újabb angol hardcore zenekar, akik megtörve a hagyományokat, jók. Kurva jók. Önmagánál is gyorsabb hardcore/punk, ami teljesen lefojt mindent. Reménytelen, vad, brutális, disszonáns és feszes. Annyira jó, hogy nehéz róla beszélni, mert érinthetetlennek hangzik. Hogy ez ki tudott jönni emberekből és most létezik. Azt tudom, hogy voltak angol bandák, még a crust és grindon túl is, akik gyorsak voltak, de ez tényleg elképesztő, hogy mennyire mindent felőrlően megy előre. Van olyan ideges, mint valaki, aki 48 óra ébrenlét után nem kapja meg, bármit is akart. Ez a lemez tökéletes példája annak, hogy a punkot csak jól kell eljátszani és akkor fel sem merül, hogy halott vagy avíttas lenne ez a műfaj. Destukció punk!

Die - ST

Volt egy hét, amikor mindenki azon pörgött, hogy ez a világ legjobb zenekara. Ennél nem nagyon kívánhat többet magának egy hardcore/punk zenekar, akiknek csak egy ep-jük van. A Die olyan zenét játszik, ami csak így ömlik, árad rám. Nem kell, egy tapodtat sem közelebb mennem hozzá, eljön értem és átmegy rajtam. Örvényszerűen magába szippant, aztán kiköp. Már ahogy az első számban építkezik a feszültség, aztán csak zuhan és zuhan az összes szám, egyre jobban gyorsulva, egyre durvábban megőrülve. Nem túl zajos, de éppen elég éles. Nem garázshangzású, de vékonyka, hogy kicsit az asztal alá beborulva kapálóddzon, és ne pedig pöffeszkedjen a hangzás. Iszonyatosan agresszív, főleg, amikor az ep közepe felé van egy DYS szerű kántálósan középtempós szám. Ez nem olyan hardcore, amit kifejezetten punkoknak kéne játszaniuk, a Die mégis attól érdekes, hogy a kifejezetten hardcore hangzású számok teljesen punk attitűddel működnek. Nem csak azon a héten voltak ők a világ legjobb bandája, hanem minden alkalommal azok, amikor őket hallgatom.

Vixens - ST

Tavaly a Spiritual Warrior demo volt az, amit ha nem is hallgattam agyon, de valahogy tudta hozni azt, ami tökéletesen összefoglalja az én szerelmem a punk iránt. Az iránt a mutáns, sérült hangzás iránt, amit annyira imádok. Az iránt a plusz iránt, ami a Void, a Fix, a Urinals, a Wipers és hasonló zenekarokban mind megvan. AVixens felszabadultan és bátran zajong, ahogyan csak akar, és ezzel szintetizálják is azt, amit imádok a punkban. Hogy a hátrányaikból kovácsolnak előnyt, és lesz ez a nagylemez annyira jó. Hálószoba zaj. Mint egy padba karcolt obskúrus zenekar nevével, olyan jó velük is szembe találkozni. A világ végén élnek a legtöbb dologtól elzárva ez mentesíti is őket attól, hogy bármilyen szabályt kövessenek, viszont rájuk rakja a terhet, hogy amit játsszanak, annak olyan jónak kell lennie, hogy megmentse a mindennapjaikat. Ezért úgy csörömpölnek, ahogy kell, úgy szabdalják szét a számaikat semmiből jövő tempóváltásokkal és dob püföléssel, vagy kiabálással, ahogy gondolják, ahogy nekik jól esik, nem, pedig úgy ahogy az indokolt lenne. Négy nő, akik mindent kiadtak magukból, ami valaha felbaszhatta őket, ezt magabiztosan mosolyogva tették és ezzel védőfalakat húztak fel, amik elszigetelnek minden faszfejt köcsögöt, őket viszont a világba lökte bele ez a zaj.

Libyans – Expired Language

Az év egyik meglepetése volt, hogy ez a banda kiadott egy új nagylemezt. Leginkább az lepett meg, hogy erről semmit nem tudtam. Az is igaz, hogy a hangzás, amiben ők annyira jók, már csak a radarom perifériáján van, de ez inkább az én fókuszomról szól és nem arról, hogy ők mennyire jók. Ez már a harmadik nagylemezük, amit egy hozzájuk hasonló zenekar elég ritkán szokott összehozni, ráadásul ez még mindig frissnek hat, akkor is, ha nem akkora slágerparádé, mint a Common Places volt. A zene pedig ugyan olyan, koszosan tekergő, ingerült, melankolikusan melodikus, gyors feszes hardcore punk, nagyjából egy felturbózott Hüsker Dü, amire rájön az énekesnő egyedi, de szűkös keretek között mozgó vokálja. Ami kiábrándultan arrogáns, harsány, néha beszéd énekbe hajló. A gitárok, amit tudnak azt színesítik, de ez tényleg nem a Common Places, akkor is ha vannak fogos részek, arról mai napig rakok fel válogatás kazettákra számokat. Ez a lemez is korrekt munka és tök jó, hogy végül összetalálkoztunk, de az nem véletlen, hogy csak véletlenül akadtam rá erre az új lemezre. 

Love Interest - Demo

Alapból sem voltam a műfaj megszállottja, de az idén gombamód elszaporodott dark wave, új romantikus zenekaroktól már valahol a stílus felfutásának a közepén herótom lett és menekültem ez elől a lakótelepi kislakásban nyugtatózós, szürkületbe bambuló, töredezett végűre festett fekete hajú koporsó zenétől. Nem hittem el, hogy mindenki ennyire szomorú, hogy az egyetlen kényelemes hely a világon csak költők nyirkos sírjai lehetnek, és a borongás az új buli. Ezért is lepett meg, hogy ebben az émelyítő kavalkádban szembe jött a Love Interest és elsőre meggyőzött. Gondolom, mert ők nem egy stílust másolnak le, hanem hangulatokat ültetnek át hangzásokba. Attól sem ódzkodnak, hogy a táncolhatóbb számok közé bebasszanak egy sehova sem mozduló, elmormogott zúgást, ami már nem is a romantikus korba utal vissza, hanem valami félresikerült futurisztikus világ, kiégett disztopikus hangulatát idézi. Mintha a kislakásod ablakából látnád, hogy jönnek, és hirtelen el is felejtenéd, hogy az előbb még azon keseregtél, nincs csajod. Amikor teret adnak a fellélegzésre, nagyjából csak olyan lesz, mint a River’s Edge vagy az Out of the Blue filmek hangulata. Néha a Crow Peoplere emlékeztet, mert a Love Interest hangzása is akkorára nyílik, hogy abba belefér egy külön világ. És ez eddig csak egy demo.

Cülo - My Life Sucks And I Could Care Less

Elhiszem, hogy a Cülo mennyire jó banda, hallom is, hogy nem csak tisztességesen játsszák el azt, amit kitaláltak, hanem az is jó, amit. Viszont nekem egy ponton tényleg csömöröm volt attól a hardcore/punktól, amit a Career Suicide indított el, ezzel a garázsosan vékonyra torzított gitárokkal, amik a KBD vonalon pörögnek. A Cülo ebbe a hangzásba helyezkedik el, saját stílussal és hírnévvel, ami balhézásra és drogozásra épül, nekem mégis nagyon-nagyon vékony a megszólalás, és a garázsos mellék íz, ami természetszerűen nincs meg bennük, annyira éppen elferdíti a képüket, hogy a zenéjük leginkább hidegen hagy. Most is ők szólnak és hallom, hogy jó, de nem érzem. Pedig gyors, gusztustalan, nincsen benne semmi felesleges túljátszás, nincsenek töltelék számok, kellően buta és ösztönös. De nem megy, csömöröm van az ilyen punktól. Sajnálom.

Krömosom - Nuclear Reich

Tavalyelőtt volt az, amikor özönvízszerűen betört az életembe a japán zaj, és a d-beat. Túl tudtam látni a süvítő, kakafón torzítók nyomasztó hangulatán és mosolyogva is képes voltam ilyen zenekarokat hallgatni. Az áttörést a D-Clone hozta, akik tavaly feloszlottak egy mindenkit térdre kényszerítő nagylemez után. Az ő helyüket vehetné át a Krömosom, akik ausztrálok, de éppen annyira vadak, hogy az még vagy már pont elég mindenkinek, nem csak azoknak, akik felvarrókkal összefércelt mellényt hordanak még pizsamának is.
A baj csak annyi, hogy amíg a D-Clone használta ezt a süvítő zajt, addig a Krömosom inkább olyan, mintha e mögé szeretne elbújni. Ez pedig azért kár, mert hiába játszanak d-beatet, néha megjelennek kellemes Oi-os témák is, amik változatossá tennék az egészet, ha nem abban végződne minden, hogy van a zene, aztán kapcsoljuk be hozzá a zajgombot. És bármennyire hangzik ez unpunkosan az a szar annyira hangos, hogy erőfeszítésbe telik kibogozni mögüle bármit is. Ami átjön az nagyon jó, a fent már említett oi hatás, az énekes hangja, a rockos szólók, a punkos lüktetés. Ezeket viszont mind-mind elfedi az a kibaszott zaj, ami az ő esetükben lehet, egy újabb több lehet volna, ha kicsit kevesebb van belőle.   

Framtid - Defeat Of Civilization

Van olyan japán zenekar, amit mindenki ismer, mégsem legendás? Ez a lemez elvileg tizenegy év szünet után készült el, az őt megelőző nagylemezhez viszonyítva, a Framtid mégis egy olyan bandának tűnik, akik folyamatosan benne maradtak a köztudatban. A 2013-as lemezük sem úgy szól, mintha kivénhedt szerencsétlenek akarnának egy utolsót rúgni a halott zenekarukba. Inkább úgy, mint ahogy egy hardcore kolosszus pusztít. Hiába lehetne azt mondnai rájuk, hogy crust és d-beat közeliek, szerintem ők is bele esnek abba a meghatározásba, hogy annyira punk, hogy az már hardcore. Lehet azt szegecselt bőrdzsekiben és bakancsban is játszani. Kegyetlen nyaktörő pusztítás, súlyos riffek, és hajszálpontos vagdalkozás. Ilyen ez a lemez, amikor gyors akkor megállíthatatlan, a szólók kellően fenyegetőek, a tompítós gitárrészek pedig vannak olyan kemények, hogy eszembe se jut, hogy csak keménykednek. Szónikus hadviselés ez a lemez egy olyan háborúban, ami még konkrét ellenségek nélkül is teljesen indokolt.  

Cretins - Demo

Biztos van vagy tíz ugyan ilyen nevű zenekar, én is fel tudok sorolni vagy hármat. Ennek ellenére ez egy maga keretei között emlékezetes demo. Mert hibátlan. Veszett gyors, vad, csapongó és kellően elmebeteg. Teli van dühvel, és erőszakkal. Mostanában megszokott lett ráépíteni egy hangzást arra, hogy a tagok elmebetegek és minden nagyon fura, vagy nyomasztó, vagy nyomasztóan fura. A Cretins van olyan koszos, mintha a tagok a városuk lefolyóinak a mocskán nőttek volna fel, és a lemez húzása is egyre mélyebbre ránt ebbe a szarba, ami punk szaknyelven továbbra is csupa jót jelent.

Creep - Demo

Újabb példája annak, hogy idén a fura volt a frankó. Csak nekik annyira ez nem jött össze. Pedig van egymásra vett ének, amikben énekbeszéd, kiabálás, sikoltozás mind háttérbe nyomja a zenét. Lehet ez nem is akkora baj, mert az úgysem egy nagy eresztés. Kicsit a keményebbre vett hardcore felé fordulnak a sok szaggatott tompítással, amit próbálnak zajjal és húrsikíttatással ellensúlyozni, már ha akarnak, de annyira sosem lesz teljes a kép, hogy mit is akarnak és annyira sosem elborult, hogy igazán érdekes legyen. Nem egy Citizens Arrest és nem is egy Germs, pedig kicsit úgy szól mintha egy heroin függő utolsó lázálma akarna lenni és ez nem nagyon jön össze.

The Smear - Demo

Most hallom először ezt a kazettát és semmit sem tudok róla, de simán elhinném, hogy valamelyik elkóborolt Marked Men tag új bandája ez. Tudom, hogy volt idén Mind Spiders, de azt már nem volt agyam meghallgatni és befogadni. Ez viszont elsőre megragad, pedig azt hittem ez ellen a műfaj ellen is immunis lettem. De végül is mi ez a műfaj? Nagyjából az, amiért a Hex Dispensers-t imádták, hogy összekeverték a Ramones, Misfits és a Wipers hangzását. A Smear is ilyesmiben utazik, szóval egy gitár központú, punk esszenciát magában tudó, jó énekhanggal rendelkező banda, akik feszesen játszanak, kicsit melankolikusan, valami plusszal. Olyan plusszal, hogy az énekes beénekli a fél világot akkora lendület van a hangjában, amikor feszesen kemények akarnak lenni az is megy nekik és sikerül megidézniük a Misfits súlyosságát, mint ahogy mondjuk a Come Back szól. Ez nem pop punk, ez nem rock and roll ez punk zene, méghozzá mesterien jó.

Inservibles - Una Vida De Tristeza

Mexikói hardcore zenekar, akik a Black Flag Damaged albumát tekinthetik a bibliájuknak. Ez a lemez olyan, mint valaki késő éjjel hallgatna egyszerre három depresszióval és frusztrációval teli punk lemezt, egy szétvert fejhallgatón keresztül és a gyorsító drogoktól, egy lyuk mélyén éreznénk magunkat, amibe az egyetlen beszűrődő fény, de csak teoretikusan pont a felszabadító zaj. Aztán izzadtan, és a naptól megvakulva sétálnánk koszos utcákon, hogy egy bandaháború közepette zenélni kezdjünk. Teljesen szét van esve a zene, olyan mintha az egész egy szipus technokoltól ragadó zacskójában történne, minden csak hömpölyög, és teljesen más dimenzióban vannak egymástól a hangszerek, hát még az ének. Valami sötét és elemien gonosz is belekerült a képbe, amitől egy túlvilági szeánsszá billen át ez a lemez, ahelyett, hogy csak mexikói fiatalok punk zenéje lenne. Dimenziókapu punk!

Ivy - Demo

Brown Sugar, Deformity és Weird Tv tagok zenekara milyen lehetne? Amikor ez kikerült az internetre, valaki külön rám írt nekem, hogy ezt mindenképpen hallgassam meg, mert annyira jó. Fazék hangú dob, mániákus ének, örvénylő gitárok. Minden egyre jobban zúg, zeng és egybeszól. Elesik, de a padlón kúszik tovább, át a mocskon. Nem szól jobban a demo, mint amit el lehetne várni egy pince végébe baszott mikrofonon keresztül felvett próbától, viszont így is hallani mindent. Hallani a szórakoztató káoszt, hogy mennyire elmebeteg ez a kazetta. Rideg ingerültség, feszültséget fokozó gitárok termelik azt adrenalit, miközben szól. Ez egy punk mestermű, nem csak a műfaj lényege van koncentrálva ebben a hét dalban, hanem valami teljesen egyedi is, ami úgy friss, hogy közben örökérvényű is. Így nem szólhatott volna egy zenekar a nyolcvanas években, de az Ivy hangzása nem modern, hanem az örökös elégedetlenség, ami egyre csak gyűlik az emberekben

Boston Stranglers – Jokes On You Promo

Tavaly indult meg az a hullám, hogy kijött pár hardcore lemez, amit punkok is szívesen hallgattak és a Boston Stranglers nagylemeze, a Prisoner Abuse meg a Creem nagylemeze mellett pont ilyen volt. Lehetnek ők valami elitista, szupergrupp vagy bármi, tökéletesen játszottak olyan zenét, mint a Bostoni elődjeik, akik még simán felléptek a Mission of Burma, Gang of Four, Proletariat társaságában. Sőt, nem is csak azokat a zenekarokat vették le, hanem az egész hardcore hangzást, ami ’82-ben egész Amerikában volt. Idén csak ezt a kazettát adták ki, amin három szám van, mint az idei nagylemez előfutárai. Ezek sebességben megállíthatatlanul rohannak előre, hangzásukban viszont punkosabban szólnak, sőt mintha kicsit dallam központúbbak lennének, és a témaváltások és hangsúlyt vesztett kiállások elvesznek a nagy száguldásban. Továbbra megtartották maguknak azt a hangzást, mint az énekes mögött egy csapat dühös huligán várna arra, hogy lecsaphasson arra a szerencsétlenre, aki felbosszantja őket, de annak ellenére, hogy ez a demo mintha még egyet lépett volna közelebb a punkokhoz, nekem a nagylemez jobban bejött.

Fracaso - ST

Venezuelai hardcore szörnyeteg, annyira disszonáns, mintha az őskáosz mélyéről szólna. Néha bűntudatom szokott lenni, ha csak amerikai hardcore-t hallgatok, főleg akkor, amikor ilyen zenekarok jönnek szembe, akik egyáltalán nincsenek elmaradva semmiben az amerikai bandák. A latinos lüktetés rájuk is jellemző, és nem sokban különböznek a mostani spanyol visszhang-punk színtértől, vagy a new yorki kosz-core zenekaroktól. Annyiban azért igen, hogy az egész sokkal elkeseredettebb, mélyebbre nyúl, dühösebb és több benne a megszakadt szív, amit nem tini lányok törtek össze, hanem a Chávez korszak emlékei. Megvan bennük a plusz, ami talán egy nagylemezhez is elég lenne.

The Chain - Demo

Rvivr közeli Olympiai zenekar, akik olyan punkot játszanak, amit vagy nem lehet semmilyen jelzővel felruházni, vagy csak én nem tudom, hogy micsoda. Ilyenkor az esetek nagytöbbségében kiderül, hogy emo, és ennek a demonak duzzasztják a kereteit az érzelmek. Olyan érzelmek, amik egy kisvárosi emberben lehetnek, aki kicsit többre vágyik, nem egy földön fetrengő, önmagát marcangoló zenekarra kell gondolni, akik barokkos körmondatokban próbálják palástolni azt, hogy kurva hülyék, de szeretnének ennek az ellenkezőjének tűnni. Alapból a Rvivr közeli zenekarokban van egy számkivetettségből fakadó, pozitivizmus, hogy hát minden annyira szar, hogy nem maradt más érezzük jól magunkat. A Sharkpact is egy teljesen hétköznapi dologból tudott kihozni valami egyedit, úgy hogy csak magukat és ezt a keserédes mosolygást vitték bele. A Chain sem játszik semmi olyat, amit még nem hallottam volna, de azt olyan kristály tisztán és természetfelettien teszik, hogy igazából nekem ezt utálnom kéne, mégsem megy. Ez annyira őszinte, és annyira punk, hogy nem lehet rajta fogást találni, akkor sem, ha el kéne mondanom mit is játszanak, az érzelmes hardcore/punk jutna eszembe.

Life Stinks - ST

Hű. Na, ez egy nagyon jó és nagyon furcsa lemez. Proto-punk. Vagy proto-hardcore? Szaxofon, no wave, rock and roll, misztikus sötétség. Egyszerre juttatja a Modern Loverst, az ausztrál post punk zenekarokat a Boys Next Doortól a Victimsig, mintha ők a banános lemezről csak a European Sont hallgatták volna meg, azt viszont sokszor. A punk fölé emelkedik ez a lemez, akkor is, ha a punk legelemibb gyökereivel operál. Minimalista, primitív művészet, szárazon csapkodó dobok, ízesen nihilista énekhang, ami nemtörődöm cinikussággal mesél arról, amit a tulajdonosának szeme lát. Idén volt pár lemez, amik egy alműfaj létjogosultságát erősítették meg, voltak, akik újítottak, a Life Stinks viszont valami igazán egyedit, és különlegeset csinált azzal, hogy modernnek hat úgy is, hogy a proto korszakba nyúlt vissza. Akkor éreztem ilyet zenehallgatástól, amikor apám leültetett kiskoromban kísérleti zenéket hallgatni. Ebben a lemezben az a zseniális, az a punk, hogy úgy punk, hogy annak a peremterületeiről halászott össze mindent. Kiállítás hardcore.

Lumpy and the Dumpers – Sex Pit

Hurrá, experimentális garázs zaj post-hardcore. Flipper, No Trend, Drunks with Guns. Csak gyorsabb, de ugyan annyira undorító, nyomasztó és széteső is. Lehetne ez akár egy nagyon rövid kísérleti fétisfilm zenéje is. Amiben szürreális jelenetek követik egymást, és valami effekttől a hallgató egyszer csak elhányja magát. Valahol ez az igazi rock and roll, mert veszélyes, gusztustalan, izgalmas és szextől fűtött. Így szólhat az, ha benarkózott tudathasadásosok, műanyagszékeket égetnek el, hogy aztán annak a füstjét inhalálják be. Hánykódás, drogok, végtelenségig kitekert gitárok. Elkötelezett hívük leszek, ha összehoznak egy ugyan ilyen jó nagylemezt.

Ajax - Demo

Először is, egy nagyon rövid ideig benne voltam egy hardcore zenekarban, amit én tökre hívtam volna Ajax-nak, a Flash Gordon féle csillagromboló miatt, de gondoltam mindenki rajtunk röhögne, hogy egy tisztítószerről neveznénk el magunkat. Másodszor ez a banda elég jó. Őket is csak nagy rohanásban hallgattam meg, kb. most hallom először, amit játszanak, de hiába lehet besorolni őket is csak ezen a listán szereplő zenekarok tucatjai közé, bennük megvan az a lendület, ami elviszi a hátán a nem túl egyedi zenét. Szélvész gyors hardcore, károgó skinhead hangú énekessel, aki kellően tud úgy hangsúlyozni, hogy fenyegetésként hasson minden szava. A zene intenzitása kb. olyan, mintha egy összeomló épület tején tartózkodnánk és a darabokra hulló épület törmelékei között zuhannánk kurva gyorsan. Nem is oi beütése van, hanem inkább a szétspeedezett skinhead ultra-erőszakossága járja át minden másodpercét. Ráadásul ez tényleg pont úgy szól jól, amennyire csak lehet. 

Criminal Code – No Device

Hangzás-punk. A Fuseismben is ez a legjobb, hogy Ricsi egyszer vette a fáradtságot, leült és összetekergetett magának egy olyan hangzást, amiből rá lehet ismerni, hogy ő játszik az adott zenekarban. A Criminal Code egyedisége is nagyban annak köszönhető, hogy okosan kitaláltak maguknak egy hangzást, aztán ehhez írtak egy dalt és az lett olyan jó, hogy egymás után tízszer eljátszva is működik egy nagylemezen. Azért a debütáló lemezük nekem sokkal jobban tetszett, ott felcsillant egy olyan remény, hogy bőven van még invenció ebben a műfajban, amit kis ügyeskedéssel lehet a végtelenségig színezni. Olyan volt azt a lemezt hallani, mint amilyen a Pitchfork lemezt lehetett, de ez a hasonlat ne vigyen el senkit a bozótosba, azért távol álnak ők a Froberg-Reis hangzástól. Nekem valamiért néha eszembe jut East Bay Ray, de Greg Sage is. A hangulat ezen a lemezen sokkal fakóbb és érzelmekkel telibb, mint az előző lemezen volt, ami a maga futurisztikusságával csak egy falanszter világban tombolt. Itt viszont úgy szól a dolog, mintha egy temetőben érné őket utol a frusztráció, akkor is, ha szerencsére a goth hangzás csak leng a lemez fölött és sosem sújt le. Kellemes hallgatnivaló, de koránt sem üt akkorát, mint az előző lemezük volt, ott még jobban tekeregtek a gitárok és sokkal bátrabbak voltak ők is. Most nincs bennük semmi különleges, ez csak korrekt, de annak nagyon az.

Zyanose - Why There Grieve?

Azt hittem a Zyanose egy legalább egy évtizede működő zajlegenda, de most látom, hogy csak pár évesek. A gyakorlat hiánya nem nagyon hallatszik rajtuk, a pár éve kiadott összegző válogatásuk úgy tökéletes, ahogy van. Ez nem is annyira D-beat inkább csak zaj zaj és zaj, olyan a lemez hangulata, mintha egy búslakodóba zártak volna egy egész zenekarral, akik probléma nélkül játsszák a mindennél hangosabb számaikat, én meg a latex réteget kaparva próbálnék menekülni a klausztrofóbia és zaj elől. Továbbra is, ez punk kritika, szóval az ilyen mondatok pozitív töltetűek. Annyira monstre az egész téboly, hogy az teljesen nem hasonlít semmire, amit eddig hallottam, de ha kéne valahova sorolni én talán az LSD, Ghoul, Gudon zenekarok mellé tenném a Zyanose-t. A zaj és üvöltés, visítás mellett viszont ott van még ez a Zouo által tökéjre fejlesztett kreténség, hogy néha csak elkezdenek valami lehetetlen hangon gügyögni, amitől pillanatig sem lesz vicces a zene, hanem csak még ijesztőbb és zavarba ejtőbb. Ez már nem is csak punk vagy hardcore, hanem valami azokon túli territórium, nem is csak zene, hanem hanghatások a hallgatóra és a zene mögött sem csak emberek vannak, hanem fura lények, akik egy más dimenzióba vágynak. X-akták a hét-szörnye részei punk.

Flesh World - ST

Előre tudtam, hogy a Flesh World jó zenekar lesz. Brilliant Colors és Index tagok összefognak a Limp Wrist / Neddles gitárosával és az MRR egyik ex koordinátorával, hogy együtt játszanak álomszerű, szuggesztív punk zenét. Közben még az egyik legjobb barátom is beszállta zenekarba, aki ezelőtt a Baader Brainsben játszott. A zene nem esik nagyon távol a Brilliant Colors twee punkjától, csak bekerült a képbe az új-zélandi zenekarokra jellemző fátyolos lebegtetés, amik nem mindig hatnak aranyosnak vagy vidámnak, pluszban néha a Saccharin Trust okkultsága is felsejlik. Pop zene egy teljesen más dimenzióba. Eszembe sem jut, hogy szórakoztatni akarnak, még sincs benne gonoszság, sokkal inkább filmszerű, amilyen egy léleksanyargató film lehet. De a Flesh World nem nyomasztó, és nem is őrli fel a lelket, csak valami olyan ismerős a kellemes és a kellemetlen hajszálvékony határán egyensúlyozó érzést kelt bennem, hogy 

Stupid Life - Demo

Zörgő, zajongó, gerjedő rosszgyerek punk. Kötözködő hangulatú, és el tudom képzelni, hogy van a zene mögött egy kis rosszindulat, hogy azért ilyen gyors és összevissza, meg zajos, mert az a vicces, mert az vicces, ha szar és hangos valami. Ettől fasza ez a zenekar. Amúgy pedig kapálózniuk kell, hogy kitűnjenek abból a demo áradatból, ami a tavalyi évvel járt, és ez már nem nagyon megy. Pedig tisztességesen levették ezt a gonoszkodó, direkt infantilis stílust, mintha a Chronic Sick és az Fu’s meg a Middle Class keveredne. Ügyes srácok na, de ennél még több kell.

Criminal Damage - Call Of Death

Tragedy dobosának Oi zenekara, de inkább lehetne egy Blitz tribute bandának nevezni. A Tragedyhez hasonlóan itt is van egy epikus hangzása a zenekarnak, ami az Oi-hoz azért sokkal jobban passzol, mint a crust punkhoz. Nagyrészt illeszkedik ez a lemez is az előző kettőhöz, amiken szintén ugyan az a szám hangzott el, ami itt is tizenakárhányszor. Az ilyen esetekben általában az szokott lenni, hogy az első lemez már jó, de kiforratlan a második a legjobb, a harmadik pedig már laposodik. Vannak kivételek, akik később érik el a csúcsot, vagy kisebb toldásokkal tudnak frissíteni a hangzásukon. A Criminal Damage viszont csak egy újabb korrekt lemezt hozott ki, ami jó annak, aki dallamos, angol ihletésű Oi-t akar hallgatni amerikai punkoktól, viszont ennél nem nagyon tudnak többet hozni. Miután ki is jött a lemez be is jelentették, hogy szögre kerül a bakancs, ennek a tekintetében kár lett volna, ha ettől a kis kitekintéstől megkímél minket, mert így vagy úgy tök jó zenekar volt a Criminal Damage azoknak, akik szerettek együtt énekelni, öklöt rázva, részegen, elégedetlenül Oi! zenére, úgy hogy közben egyszer sem oi-oz vagy érez rá kényszert, hogy megbassza az anyaföldjét.

Nomad - ST

Tavaly szippantott magába a japán hardcore és ezzel egyben megismertem a bálványimádó-coret is, ami nagyjából annyi, hogy kiválasztunk egy országot és annak leutánozzuk a hardcoreját. Ebben a japánok a legjobbak, akik néha olasznak hiszik magukat, és játsszák a gúnyosan pizza crustnak hívott korai olasz hardcore ihletésű zenéjüket, de van, amikor finnek vagy svédnek gondolják magukat és olyan is megesik, hogy ők olyannak adják vissza a Discharge-ot, mint amilyennek egy viktoriánus nagymama hallotta volna az ezernyolcszázas évek közepén.
Ebben az a szép, hogy a Nomad egy new yorki zenekar, akik japánnak hiszik magukat. Hogy a tagok ázsiaiak e, azt nem tudom, a dobos nem tűnik annak, ha esetleg nem lennének azok, akkor sokkal viccesebb lenne, hogy a szövegek is japánul vannak. A lényeg azért legyen a zene, ami teljesen illeszkedik az ipari porszívó hangzáshoz, a D-ütemhez, a karcos basszushoz, a háromszavas sorok egymásra kiabálásához, amik gondolom a fájdalom, háború, fájdalmas háború témakörökben pöröghetnek. Egyvalami nincs csak a helyén a Nomad. Ahogy fentebb is írtam a Japánokban az a jó, hogy akkora elánnal vetik bele magukat valami bálványszerű imádatába és ezen keresztül annak lemásolásába, hogy az a nagy lelkesedésük következtében egy egyedi torzulatot ad. Így míg a D-Clone kurvára nem úgy szól, mint a Discharge és az Isterismo sem úgy, mint a Wrechted vagy az Indigesti, addig a Nomad pont úgy szól, mintha egy japán D-beat zajcore banda akarna lenni, és ez nagyjából megy is nekik. Így viszont csak a mögött maradnak, amit le akarnak venni, és ezt lehet autentikusan teszik, a végére akkor is csak ott kötünk ki, hogyha nincs ló akkor jó a szamár is.

Prespex Flesh - Ona

Biztos csak számomra hihető ez az elmélet, de én mindig is úgy voltam vele, hogy Anglia és Amerika zenéi között a legnagyobb különbség az, hogy amíg az angolok érzelmeket, és értelmet vittek a zenéjükbe, akkor is, ha foci huligánok, vagy ecstasy zabáló suttyók voltak, addig az amerikaiak lelkesedést és ösztönösséget. Amíg Angliában ment a progresszív rock, addig Amerikában a hard rock. Vagy csak tegyük egymás mellé a 77-es punk zenekarokat, aztán a post punkot, ami Amerikába kb. a hardcore lett, az indie rockot, azt hogy a The Smiths és a Dinosaur Jr. kortársak voltak egy ideig.
Ezért hiába tudott a hardcore különböző országokban meggyökerezni, és hagyni magát, hogy a helyiek a saját képükre formálják, Angliának az utóbbi húsz évben nem nagyon sikerült egy igazán jó hardcore bandát kitermelnie. Lehet, mert a stílus túlságosan idegen volt az ő lelkületükhöz. Most viszont virágzik a színtér amiből, mintha kilógna a Prespex Flesh. Feszültséget termelő erőműként játsszák a középtempón mozgó hardcorejukat, amiben csak a gitár van szabadon engedve, hogy kicsit kalandozzon, de ez is csak kellő mértékkel történik. Az énekesnek pont tökéletesen megátalkodott hangja van, el tudom képzelni, hogy egy rohadt nagy geci. A zene pedig éppen ennyi teret rajzol ki magának, amin belül felelőtlenül tombolhat. Gondolom rájuk is nagyban hatott a kései Black Flag, csak kevésbé szólnak életellenesen sterilen. Ez egy kurva jó lemez!

Ano - Demo

Valamiért még mindig kuriózum, ha egy zenekarban vannak nők, vagy éppen az énekes nő. Annyiban talán igaz, hogy akik a kívülállók között is különlegesek, azok esetleg valami izgalmasabbat tudnak összehozni. Ott van a Hysterics, akik annyira ösztönösen játszanak hardcore-t, hogy a kliséik átalakulnak valami teljesen esszenciálissá. Az Anoban is az a legjobb, hogy érezni az embereket a számok mögött, és nem azért mert ügyetlenül játszanának. Maga az alapkoncepció adja a folyamatos bicsaklás lehetőségét és ez az alig torzított, hálószoba hardcore, ami olyan zenekarokra hasonlít, akik 80-as években kiadott válogatás lemezeken jelentek meg és maradtak is aztán ebben a félhomályban örökre. Az Ano pont úgy szól, mintha titokban történne valami, mint amikor valaki a világ háta mögött magányos dühében a port rúgja, aztán külvárosi tömegközlekedési eszközön nézi mennyire bénák az emberek. Olyan hardcore, amiben van titok, mintha minden számuk egy zárt klubnak lenne a himnusza, egy olyané, amire úgysem kíváncsi senki, mert túl érdekes ahhoz, hogy a béna emberek törődjenek velük. Az Ano úgy tombol, hogy a falba sosem üt, mert egyből eltörne a keze, csak hadonászik zajosan. És ez pont így jó.

Broken Prayer - ST

Ez az egyik legfurább lemez tavalyról, ha nem a legfurább. Ezen a lemezen úgy van minden, hogy sosem vállalják túl magukat és végig megtartják a sajátos hangzásukat. Mégis néha olyan érzésem lesz tőle, mintha egy jól megkomponált válogatáskazettát hallgatnék. Már az első számban feltűnő, zajongó szintetizátor is jel lehet arra, hogy ez nem egy megszokott hardcore/punk lemez, de beleolvad annyira a zenébe, hogy csak többszöri hallgatás után tűnt fel, hogy billentyűket is használnak. Amikor punkot játszanak, akkor a Wrangler Brutes gyors, de furfangos punkja jut az eszembe, ami rendesen meg van küldve, kevés benne a pihenő, inkább a punk felé húz, kiállások helyett csapkodással teli, az ének pedig beszéd-üvöltözés. Ahogy halad előre a lemez úgy kúsznak az előtérbe a szintetizátorok, és itt jön be a komponáltság, ami egy punk lemez kapcsán kurva nagy nagyzoló faszság is lehetne, de ebben az esetben inkább azt az érzést kelti, hogy tudták mit akarnak és azt pont úgy alakították. A számok tempói ügyesen változnak, és az ének is jól idomul az aktuális hangzáshoz. Nagy eltérés abban mutatkozik, amikor a You Were Right kezdődik, ott nincsenek is gitárok. A miatt a szám miatt, hogy egyrészt mennyire ügyesen vezetik el magukat odáig, és keverednek ki belőle, és az őszkoncepcióból mégsem lóg ki, nekem a Burning Sensations jut eszembe, akik hasonlóképpen tudtak hiba nélkül bűvészkedni műfajokkal egy nagylemezen belül. Sosem hittem abban, hogy a punknak szüksége lenne valami kimutatható progresszióra, és a Broken Prayer sem váltja meg a világot, de még a műfajt sem. viszont az apró kis ötleteik éppen elegek arra, hogy hülye aggastyán fasszá avanzsáljanak mindenkit, aki azon sápítozik, hogy a punk már réges régen nem érdekes.

Black Boot - Demo

Név alapján azt hittem ők is egy skinhead hatású hardcore banda lesznek, New Yorkból. Ezzel ellentétben a Black Boot egy zajcore, garázs blackmetal zenekar. Nem úgy értem, hogy a garázsrockot keverik a black metallal, mert az annyira szar lenne, hogy neki sem fognék, hogy írjak róla. Ez olyan, mintha pár black metalrajongó lement volna egy garázsba ahol kicsit punkosan, kicsit hardcoreosan megpróbálnának metált játszani széttekert torzítókkal. Vagy valami olyan zenét, aminek a metál szellemiség lehet a középpontjában, vagy valami ilyesmi. Ugye a Black Metal egyik alap defíniíciója az, hogy veszel egy riffet, amit addig játszol, amíg idegesítő nem lesz, aztán még kétszer olyan sokáig pengeted. Általában az egész olyan sűrűn és gyorsan van játszva, hogy az összeolvadó hangok kollázsából valami lassú, rémálom szerűen meditatív hömpölygés lesz. A Black Bootnak is van olyan száma, ami nagyjából egy riff végtelenített kijátszása, de ezen a demon csak egy szám van, ami éppen, hogy átlépi a két perces játékidőt. Ott is megbukik az egész, hogy csak a zenekar fele tud zenélni, és a dob folyamatosan szétesik, majd vergődve próbálja összeszedni magát, hogy lépést tudjon tartani, ha kicsit jobbak lettek volna a mikrofonok, amivel felveszik, biztos azt is lehetne hallani, ahogy liheg a dobos. Basszusból sem lehet kivenni semmit, lehet, hogy nincs is, bár punk zenében a basszus csak akkor kerül elő, ha fel kell vezetni a padlótaposást. Könnyen lehet, csak én vagyok fasz és ez sehogy sem black metal csak egy nem annyira szétfeedbackelt zaj punk demo. Annak nem rossz, de felejthető.

Blazing Eyes - Demo

Blazing Eyes is a zaj és nem zene oldalról közelíti meg a punk hardcore-t, és ha a Black Boot végül noise punk lett, akkor ők már inkább esnek bele a Black Metal kategóriába. A hangzás robosztus és a metálosan zúgó, csővé torzított gitárok eléggé egybeszólnak ahhoz, hogy egy zajfalat képeznek, amihez hozzátámaszkodik az egész zene. Az énekes a dobos cinjeire kántál, a ritmus vágtázik. Mégsem elég sötét és nem is elég zajos. Kiklórozott black metal punk, viszont még mindig jobb, mint a plázás metal punk zenekarok.

Deformity - Demo

Lehet, csak mert most éppen hajnali kettő van, de ez végre egy elképesztően jó demo. Azon lepődtem meg végighallgatva ezt a sok zenekart, hogy hiába érződik bennük harminc évvel ezelőtti bandák hatása, az is hallatszik, hogy a zenekartagok nem azért vettek először a kezükbe gitárt, hogy kiadják a frusztrációjukat magukból, ezért inkább az inspirációk egy feljavított változatát hallani ki náluk. De punkban nem mindenképpen az a jobb, ami jobban van eljátszva vagy jobban szól. És akkor itt a Deformity, akik tényleg szétesnek, és mutáns a hangzásuk, és még bennük van az az örök frissességgel rendelkező rock and roll lüktetés is, meg a semmibe nyurgázó gitárok, amik olyan erősen csapódnak falnak, amilyen lelkesen elkezdik őket kiszenvedni. Pont annyira van ösztönösen összevissza játszva, mint ahogy a stílus úttörői azt félvállról véve játszották. Hiába nem zúg förtelmesen, ez mégiscsak csörömpölés, és macskazene, de ez A csörömpölés és A macskazene. Ez az egyik legjobb demo tavalyról.

Criaturas - Espíritu De Libertad

Vaskaa tagokat is magában tudó latino crust. Dallamos crust vagy valami ilyesmi, női énekkel. Úgy emlékeztem az előző dolgaik sokkal jobban bejöttek, sőt sokszor közel kerültem ahhoz, hogy megvegyem a lemezüket, de leginkább azért, mert van egy ugyan ilyen nevű szörnyű metál zenekar, akiknek a lemeze valamiért az összes utazó distroban benne van, amikkel koncerteken szoktam találkozni. Volt, aki imádta ezt a tavalyi lemezüket, én nem nagyon bánom, hogy csak az év végén jutott el hozzám. Leginkább viszont teljesen mindegy, mert a túl dallamos mivolta miatt pont elvész a crust élből az, ami jó benne, egy rossz crust bandánál meg csak egy jó ska zenekar rosszabb. Nem annyira szörnyű ez a lemez, hogy tűzzel, vassal kéne irtani, mert a végére azért rá tud nőni az emberre, de még úgy is hagy maga után egy kellemetlen érzést, hogy ennek nem kéne tetszeni. És ez az érzés nem rúgja át a falat, hogy hű ez annyira más, annyira furcsa vagy annyira jó, hogy feltétel nélkül tudom szeretni. Pedig a tagok is rendben vannak, valahogy mégsem működik.

Archaic – Noise In My Head

Nem tudom mennyire kellett térképre rakni a spanyol punkot, hogy náluk is végbement e akkora pusztítás a kilencvenes években, mint mindenhol máshol, és hogy nem csak a félműveltségemre próbálom felhúzni a nagy kijelentéseim, de számomra nagyban hozzájárult az Invasion / Destino Final működése ahhoz, hogy elkezdjen érdekelni az ország és a punk zenéje. Vagyis hát ez a bagázs olyan vehemenciával rúgta rá az ajtót a világ punk házaira, hogy azért kellett volna inkább tenni, hogy ne halljak róluk. Aztán egyszer csak földbe álltak és úgy, hogy minden, amit maguk mögött hagytak tökéletes volt még egy ilyen termékeny műfajban is hiányt hagytak maguk után.
Eddig, mert itt van az új bandájuk, ami kb. ugyan ott folytatja, ahol ők abbahagyták. A szövegek most angolul vannak, ezen kívül minden ugyan olyan. Robosztus zaj, visszhang, megállíthatatlan előre menetelés, vastag gitárok, szétpüfölt dob, durva, embertelen hangzás, paranoid szövegek. A tempó egy kicsit lassabb, mint az előző bandáknál, és a számokban is nagyobb tér van, de továbbra is egy újabb szinten tartják a hardcoret, annyira transzcendentálisan kemények.

Missionary - Demo

Mocsokban dagonyázó punk demo, tökéletesen megragadja azt az érzést, amikor már éjfél előtt részeg vagy, és egy külvárosi pince próbatermében, a kezedben egy sörrel dülöngélsz a barátaid között, miközben locsolod mindenhova azt, amit iszol, estek-keltek az egész viszont mégis egy kicsit más, mint hülyegyerekek spicces dülöngélése. Korrektnél pár fokkal jobban eljátszott hardcore/punk, beugrik róla a Last Rights csak a himnikusság nélkül. Dühös, mint egy skinhead akinek elkezdett nőni a haja, de lemerült a borotvája, ezért elkezdte a fejét a falba verni, hogy ezzel kompenzálja a lelki fájdalmát. Lehet ez a hasonlat most kicsit félre vezető volt, mert ezen a demón az utolsó szám címe az, hogy Zionist, ami végül is egy idióta vallás, mint a többi. Egy másiknak az a címe, hogy Teen Sex, és én se tiniként, se tinikkel nem szexeltem még, de valahogy azt is ilyenekkel képzelem el, mint ezt a demot. Vagyis ez a demo, jobb lehet, mint ahogy tinik maszatolnak, mert itt nincs bénázás, csak kőegyszerűséggel eljátszott geciző punkzene.  

Good Throb – Culture Vulture

Az első kislemezt is imádtam az első hallgatás után, sőt meg is ragadtak sorok a fejemben annyira intenzíven énekel az énekesnő. Mintha egy hardcore zenekarnak lenne a frontembere. A zene továbbra is követi a disszonáns, improvizált, Crass nyersességét idéző angol punk zenét, amire rájön a mérhetetlenül dühös, és okos ének. Érződik, hogy itt nem az énekes butasága adja a kiábrándult dühöt a zenéhez, hanem éppen az, hogy jól érzik, tudják és látják, hogy mi minden szar van körülöttünk. Ez a tudatos düh az, ami a plusz bennük, ami érződik minden dobütésben és összevissza pengetett gitárban. Ez az egyik legjobb mostani banda és hallani rajtuk, hogy élőben nem lehetnek valami jók, lemezen mégis úgy szólnak, mintha a Negative Approach keveredne a Desperate Bicycles-el. Culture Vulture!

Control - School

Nem tudom, hogy a picsába jutott el ez hozzám, de olyan, mintha egy szar tini filmbe Foo Fighters akartak volna tenni, de a jogdíjak túl drágák voltak, ezért a catering asszisztens felajánlotta, hogy az unokatesójának van egy rock bandája, akik ingyen is odaadják a számaikat. Ez az igazi öreg zene, akkor is, ha tinik játsszák. Úgy fülbemászó, hogy közben meg akarom magam ölni, amiért azt gondolom, hogy annyira nem vészes. Mert ez még szörnyűnek se jó.

Nudes – Sister / Skin

Már elsőre is tetszett ez a zenekar, akkor is ha a demójuk olyan volt, mintha a Slices-t vennék le. Akik alapból nem az egyediség mintha példányai. Akkoriban csomó zenekar nyomta ezt a kései Black Flag-es középtempós, vontatott hardcore-t, ami olyan volt, mintha szándékosan vissza lenne fogva. Ja, mintha a Pissed Jeanst foglaltházakra szabták volna. Ez a lemez viszont gyorsabb és zajosabb, az énekes hisztérikusabb és most már elkülönülnek olyan zenekaroktól, mint mondjuk a Shaved Woman. A gyorsabb tempóval tűnnek ki leginkább, meg hogy mennyire előtérbe rakták az éneket, ami vég nélkül árasztja a paranoid hangulatot. Nick Blinko, aki dührohaot kapott az amerikai élettől. Sok lehet ebben a zenekarban, de azért még van mit csiszolgatniuk.

Pleasure Leftists - ST

Basszus, mi ez a lemez? Miért teljesen más, mint a legtöbb dolog? Úgy emlékeztem, hogy ők is ebbe a dark-goth, new wave vonalba igazodnak, és bár jól játsszák a post punkot, semmivel sem különbek, mint mondjuk a Bellicose Minds, Arctic Flowers és a többiek, de ez egészen eltérő mindentől. Sokat írtam itt énekesekről, de olyan hangja, mint az ő énekesnőjüknek, nem sok zenekarnak van. Én utálom a punkban képzett énekeseket, az egyik legszarabb dolog, amit az utóbbi években hallottam az az Icon Gallery volt, ahol nem elég, hogy a zene szar volt, még rájött ez a túlképzett, tolakodó ének is. A Pleasure Leftistsben viszont annak ellenére, hogy mindenki hiba nélkül játszik a hangszerén, a zene mégis egy elidegenedett, kellemesen viszolyogtató kívülállást sugároz magából. Mint amilyen a világra ráeszmélt, és ebből fakadóan a világban csalódott írók magánya. Nem akarok itt eminensen fennkölt lenni, de ez a lemez tényleg több mint csak zene. Felidéz tájakat, üres helyeket, ahol napközben emberek jönnek, mennek, de nem tartanak sehova, felidéz embereket, akik üresek és csak a helyet foglalják, bosszúságot okozva azoknak, akik csak akadályt látnak bennük. Ez a lemez pont olyan, mint amikor már sötétben elsétálok az utcám végénél, ahol a déli pályaudvar sínei vannak, és arra gondolok, de jó lenne vonatozni valahova több órán át, csak utazni és magamban lenni. Ezek a magány tökéletes hangjai, azoké, amik egy titkos világról szólnak, egy titkos világból ahonnan a huhogó énekhangok jönnek. Amikor egy clevelandi zenekar jó, akkor nagyon jó, ahogy a Homostupids is sokkal-sokkal több, mint csak egy zenekar, ugyan úgy a Pleasure Leftists is valami olyan, amiért megéri már több mint tíz éve punknak lennem, mert nem csak hallhatom ezt a lemezt, hanem át is érezhetem. 

valami budapesten

Felfelé meredő tekintettel tudok ábrándozni azon, hogy mennyire jók lehettek régi koncertek, ha meglátok egymás alatt két olyan nevet, akikről nem tudnám elképzelni, hogy együtt játsszanak a valóságban. Vagy, mert a hangzásuk olyan távoli, vagy mert a közönségük ma már lenne annyira eltérő, hogy azok összeeresztéséből balhé kerekedne. Ezért egy koncertet hirdető darab papír digitalizált másolata, évtizedekkel ez előttről, olyannak hat, mintha egy változatosabb válogatáskazetta számlistáját nézegetném, és egy ismeretlen ember rajongásában lelném meg a saját örömöm. Ettől azt érzem, hogy a zenében nincsenek távolságok se időben, se térben és emberek között sem, ha megvan egy hangulat, ami közös lehet. Ennek még eltérő hangzások sem szabhatnak gátat. Ha megvan az a közös alap, ami nem egy tényt (hol vannak, kik és mikor), hanem egy érzést (milyen) ír le. Így tudok színterek bűvkörében merengeni olyan korokra gondolva, amiket ezerféle képen dolgoztak fel azok, akik átélték őket.
Egy időszaknak ezer lenyomata lehet, ami a legkisebb erőfeszítéssel is hátra hagyható, és ez lehet, aztán kultúrává nemesül. Már ha a kultúra bármilyen szinten is egy nemes fogalom. Évtizedek múlva lehet egy gif pont annyit mond majd el a mai mindennapokról Budapesten, mint egy Spiró regény. Valószínűleg sokkal többet, ahogy már az is elmond majdnem mindent, hogy pár hónapja Spiró arc belenyomódott a hasamba, a villamoson. Akik képesek elszigetelve, de egy időben kollektíven a hangzásukba foglalni egy időszak életérzését, azok az olyan zenekarok, akik az életet tudják szintetizálni zenéjükön keresztül. Vagy lehet, hogy vannak akkora idők, amiket semmi sem tud annyira taszítani, hogy ne itassák át a zenét a korszellemmel? Nekem elég csak annyi, hogyha egyesek valamit kipréselnek magukból, hogy azzal magukat és esetleg másokat is szórakoztassanak, akkor legyen már annyi eszük, hogy vegyék észre mi van körülöttük, vagy legalább tudják, hogy mit akarnak, esetleg csak legyenek annyira emberek, hogy érezzék át miben is vannak ők, minden nap.
Egy igazán jó színtér ezért nem mindenképpen zenekarok harmonikus együttműködése, hanem lehet éppen egy pontos korrajz. Hogy most mennyire lennénk jelentőségteljes időben, Budapesten azt nem tudom. De van valami, ami itt történik, és akármennyire színesen szerteágazó, ugyan azt a szájízt hagyják maguk után a koncertek, amikre eltévedek. Ugyan az jár a fejemben, és ugyan azt a pezsgést érzem. Ugyan olyan az egyik taggal reggelig inni egy nagyjából menő kocsmában, és a performansz művészetről, annál szűkebben pedig halbaszásról beszélni, vagy egy külvárosi omladozó viskóban lógni, ami egy érintkezési hibás próbaterem is és szemet csípő füstben Ramones számokat játszani össze-vissza, miközben az ital futárra várunk, aki eltévedt a gyártelepen, vagy hajnalig ülni a füstben egy padlón és a felét érteni a bennfentes poénoknak.
Nem tudom másoknak milyen jelen pillanatban Budapesten élni, de nekem ilyen, és ezek a zenekarok megragadják ennek a hangulatát. Azt a kicsit szándékos elveszettséget, amiben a kaland is összetevő, mert eltévedni annyi, mint valamibe belefolyni. Inkább megvárni az első buszt, mint számolni a perceket az éjszakaiig. Cigizni, sört inni, néha elaludni házibulikon és ismeretlenek között ébredni. Meghallgatni egy csomó zenekart és úgy levenni közülük háromnak a stílusát, hogy abból kihallatszódjon az is, hogy azért százat hallgatsz, lehetőleg egyszerre. Az olyanfajta elvágyódás, ami egy helyhez köt, és betokoz, mert nem egy másik országba vágysz, hanem ha egy másik valóság nem is adatik, akkor egy olyan buborékba, amiben legalább az történik, amit te akarsz. Ami nem innen, hanem tőlük vágyódik el. A faszfejektől.
Az egyik zenekar több évszázaddal előrébb, katedrálisokba zárja magát, egy másik az arab világ sivatagjaiban próbál túlvilági lenni, a harmadik pedig inkább kóvályog a próbatermük gyártelepén, mint egy titok, amit csak a helyiek beszélnek.

A GustaveTiger nem egy punk zenekar, de nem is kell annak lenniük. Biztos hallottak már vagy halhattak Necros lemezeket is, de ha nem az sem baj. Ennek ellenére, még a mélyebb gyökerek nélkül is át tudják érezni azt a punkból táplálkozó, elbaszott zenét, amit Amerikában hoztak létre a hardcore után és ebből lett nagyjából az indie rock ottani verziója. Vagy csak az egykori jó bandák szar lemezei. Vagyis nem, mert ők nem úgy szólnak, mint a rosszabb Die Kreuzen lemezek, de abból a világból származnak, miközben magukra húzták ezt a tudatra ébredő, európai, ágyban szenvedő, mély intellektuális nihilista képet is. A gitáros meg néha úgy penget, hogy fordul egyet a saját tengelye körül a lendülettől. Itt vannak és hallhatóan nyúlják a Urinals zizegésbe zavarodott túlpengetett rock and rollját, ami nem is szörf zene, hanem csak ábrándozás egy ablakon át, hogy dejó lenne szörfözni, ha nem esne a savas eső, és egyáltalán tudnánk szörfözni. A Gun Club szexi ritmusa is elveszik, de ott van tőlük a szekták rituális gyilkosságait megidéző misztikum, meg az a szétszívott agyú krautrockba hajló country, amit a Meat Puppets vitt tökéjre, legalábbis abban a zenei tudatban, amit én tudok magaménak. Pszichedelikus kraut-cow-punk? Nem. A Gustave Tiger nem így szól, hanem úgy mintha erről előbb olvastak volna, mint hallották volna a valós, félre sikerült verzióját, és szerencsére ők csináltak valami jobbat. Persze nem jobbak, mint az Up On the Sun lemez, de ez nem is egy verseny.  Vagy a franc tudja, és akkor is, ha mindent hoznak, akkor is teljesen budapesti ez a dolog, mert hát ide is bekötötték az információáramlást, és ide is lehet lemezeket rendelni, és itt is lehet a térben és időben távoli világok kultúrájáról beszélni, és hangzásokba belezúgni. Minden hülyébb túlgondolás nélkül bennük van a kultúra, de az nem pökhendi, akkor sem ha én tényleg nem értem meg az ő világuk klasszicista részét, hanem rajongással teli. Mintha az SST jó lemezeket adott volna ki, akkor is, amikor rossz lemezeket adtak ki. Ha meg tudták volna őrizni a színvonalukat az után is, hogy végleg elszakadtak a punktól. Vagy a Homestead. Úgy lesznek rajongói valami távolinak, hogy azt meg tudják honosítani a saját buborékjukban, ami körülveszi ezt a furcsa egészet, ami végül is, egy direkt mellényúlkáló zajos rock and roll zenekar. Szóval, amikor Jehova Csabi úgy énekel, mint egy japán kislánynak öltözött japán levéltáros férfi, akkor azt elhiszem, mert ők is azt csinálják, mint a japánok, eszközüknek használnak tőlük alapvetően idegen és távoli dolgokat, de ezt olyan természetes akarással teszik, hogy akaratlanul is átpasszírozva rajta az adott sajátosságukat, az egész csak még őszintébb lesz. Mintha Alice Cooper vetné le magát Waye és Garth elé, hogy erre ő nem méltó.

Először egy Ufó Támadáson láttam a Mt.Kailash-t, ahol a több tucat részegen dülöngélő tinédzser művész és bespeedezett crusty között csak bambulva ringattam a fejem arra a megdöbbentően túlvilági zenére, amit játszanak. Mint a fesztivál, ők is csak egy eklektikus katasztrófának tűntek, ami valamiért mégis működik.
Nagyon furák, és nagyon esetlenek és miközben annyira nihilistán nem törődőnek tűnnek, olyanok, mint akik értékelnék minden napjukat. Vannak legendák több órás próbákról, meg hogy milyen egyhúros hangszert szeretnének megidézni, csak sajnos, ami abból a birtokukban van, azon pont el van szakadva az az egy húr.
Ránézésre minden tagnak mást kéne játszania, és ha éppen olyanjuk van, teljesen mást is játszanak, mégis egy olyan egész őket hallgatni, aminek a széteső ritmusok ellenére is van értelme. Annyira megfoghatatlan, és vállrángatós, miközben sokat akaróan zagyva az egész elképzelés mögöttük, hogy az csak valami ennyire lebegős, nagyjából egyszerű dallamokkal működő zene lesz a végére. Működik annyira, hogyha meghallgatom a demójukat, akkor néha még napokkal később is dúdolok belőle részeket. Viszont, amikor hallgatom őket átjárja a fejemet ez a riasztó túlvilágiság, amit annyiszor megjegyzek velük kapcsolatban. Az erős melankolikus dallamok, amiket nüansznyi csörömpöléssel finomítanak a saját szájízükre. Ráadásul még így bukdácsolva is néha monumentálisan hat, főleg ha rátelepszik a zenére az orgona búgása. Nem tudom milyen zene ez igazán, de valami olyan, amit azok csinálnak, akik csak szeretik hallgatni, ha gitárokon játszanak olyan emberek, akik hasonló dolgokon kattognak, mint ők. Ez az ő esetükben mitologikus szörnyek, villódzó játékok, és nyomasztóan bárgyú rajzfilmek. Bármennyire szétfolyó, billegő ritmusú a zene, ők akkor is kötődnek bárkihez, aki bármikor arra használta a gitárját, hogy azzal próbálja leírni, visszaadni, vagy befolyásolni azt, ami a fejében zajlik.   

A Klang tényleg olyan, mint Budapesten lakni. Egy kétmilliós városban ahol az embernek legfeljebb húsz ismerőse van, és abból jó, ha kettőre számíthat. Fellépnek egy bizarr koncerten, amire már nem emlékszem, hogy emlék- vagy segélykoncert volt, olyan bandákkal, akik szörnyen rosszak voltak, őket már hangolásnál utálják, nincsenek szövegeik, nem énekelnek, mégis valami olyat csinálnak és úgy, hogy az egy fegyver lesz. Egy olyan fegyver, ami megóv ettől a várostól, ami szabaddá tesz. Olyan, mint amivel a Richard Kern filmekben bikinis nők lőnek ripityára autókat. Elkezdenek játszani, és a disszonáns zenéjükben megelevenedik az a szabadság érzet, ami egyszerre utal a no wave-re, a zaj rockra és a punkra. Néha a korai Sonic Youth jut eszembe, de egy rész meg teljesen olyan, mint amikor a Dead Kennedys a teátrálisságból visszavesz és inkább a gitárokra fektetik a hangsúlyt. Olyan zene, amit egy több milliós város pár négyzetméterén raktak össze. A dobos elejti a dobverőt, de veri, mint a barom. A gitáros sem figurázik, de tudja, hogy mit akar, a basszusgitáros pedig stabilan hozza, amit kell. Nincsenek megszeppenve, csak valahogy mintha ők sem értenék, miért vannak színpadon, egy próbateremben jobban éreznék magukat. Olyan kísérleti a zene, de mintha ők kísérleteznének a számaikkal, hogy hova fognak eljutni, és nem pedig nekünk kell összeraknunk a megoldást, vagy meghökkenni a végeredményen. Mars, Swell Maps, Missing Foundation, Can, This Heat, Campingsex? Hasonló szellemiség. Egyszerűen zajos zene, amire lehet bólogatni. Dalszerűvé sosem szilárdul, amit játszanak, de ezektől a nyitott határoktól, tud annyi minden lenni egyszerre. Háttérzajt játszanak a városhoz, meg ahhoz, hogy most milyen benne élni. És mikor befejezik, a dobos meg a gitáros, még más néven kicsit drone-t játszik, úgy hogy tényleg remegnek a belső szerveim. Ott állok a vágóhíd egyik koncertteremmé alakított csarnokában, hétköznap este, másnap dolgozni kell mennem, körülöttem csak három másik ember lézeng, a csapos is már csak a pulton alszik, vagy standozás előtt trükközik azzal, hogy kimérjen magának egy ingyen sört. Remeg a vesém, és azt érzem, tényleg ilyen Budapest.