[sofa king]

reklám

2012-02-08T20:12:00.000+01:00

tényleg csak a gyönyörű plakát miatt, amit én ollóztam össze. meg kb egy éve játszott először a szextank, ugyan itt. azóta jó sok dolog történt. basszus mennyire hosszú volt ez a 2011. meg lesz mindig zajos és jó wolf shaped clouds meg a hibázni nem tudó kemény henrik, akiknek már hallottam a keveretlen demóját és hát kurva jók. ha jönnél, de nem tudod hol a hely, akkor írj e-mailt és beavatunk. vagy csak úgy írj egy e-mailt, ha nem vagy pszichopata fiú. sajnálom skacok de bizarr, hogy randikra hívtok.

szóval

2012-02-05T22:32:00.000+01:00

még 2011 utolsó napján kaptam egy e-mailt, hogy szeretnék ha írnék az mrr-be. ez meg is történt. elvileg ebben az újban ki is van nyomtatva. hogy ez mennyire lesz állandó fogalmam sincs. de addig itt van amit írtam. kicsit bővített változat, mert ők szókorláttal dolgoznak. én meg eléggé nem.

http://punkersblock.blogspot.com/

oi

2012-01-31T02:48:00.003+01:00

Azt hittem menni fog. És egy ideig ment is. Amikor még belsd-zett haverok szóltak hajnali háromkor, hogy az asztórián az elefántok mellé begördült az éjszakai buszom, és akkor reggel visszanyelve a hányásom bementem 12 órázni. De mostanában már elfáradtam, és mert nem adom fel, ezért csak a hátamon fekszem, szlovén filozófusokat hallgatok és arra ébredek fel, hogy horkolok. Ahelyett, hogy aludnék. De aludni, az olyan, mint megadni magam. Aztán meghallgatok mindent, de legtöbbször csak ugyan azt sokszor. Ez volt egy ideig, de aztán megembereltem magam. Nem nyomhat le ez az élet. Mert ez az élet nem az az élet ami engem érdekel. Az én életem a patkány élet. A cigi füst, a zaj, a fura gyerekek, a tini lelkesedés húsz éve fölött, a szakadt farmerek, és eltaposott tornacipők. Tavaly alig csináltam valamit, azon kívül, hogy másoknak siránkoztam. De idén ez másként lesz. Lesznek majd nagy hírek, mert most valami olyan van készülőben, amire mindig is vágytam, de ezt majd akkor, amikor végre hivatalos lesz. Készülnek fanzine-ek is. Ha minden jól megy három darab is ki fog jönni ebben az évben, amit vagy én írok, vagy közreműködtem benne. Lehet lesz szextank rendes lemez is, és lehet még lesz valami új zenekarom. Jó lenne, mert nem tudok már csak úgy ülni. Legyen az 12 óra is. De ha végeztem a munkával mindig olyan boldog leszek, hogy olyan 5-6 óráig még képtelenség lelőni engem, hogy végre élhetek. És felhagytam végre azzal is, hogy csak egy zenekarnak hallgatom egy lemezét egy hónapig, mint valami vallási fanatikus. Bár lehet megint elő fog ez jönni. Mert bár eddig is szerelmes voltam lou barlow-ba, de hogy mostanában naponta meghallgatom a bubble and scrape-et, nem tudom nem azt érezni, hogy söröznünk kéne. Nekünk kettőnknek lou-val. Aztán mondhatnám neki részegen, hogy tök jó, hogy a Poledo miatt jött össze a csajával, aki elhagyta és a Soul and Fire miatt jött vissza hozzá, aztán maradt a felesége máig. Ha jól tudom. De lou barlow az összes szerelmes számát, erről a nőről írta. Mindet. És ezekben a számokban. Olyan tökéletesen van dokumentálva az, milyen szerelmesnek lenni, lelkes fiatalként. Az összes bizonytalanság, törékenység és lelkesedés meg teljes behódolás. Néha érett, néha meg teljesen arcot csapkodóan gyökér. Vak. De végig igaz. Szeretem én a költői szövegeket, de amilyen pontosan és közérthetően meg vannak fogalmazva itt helyzetek és gondolatok annyira csak a modern lovers szövegeibe szerettem bele ugyan ebbe a formába. És Johnathan Richman tényleg az egyik kedvenc szövegíróm, az összes szövegíró közül a világon. Egyszer azt olvastam a Sonic Youth-ról, hogy elárulták az undergound-ot, mert fogták az összes stílusból, ami tetszett nekik és úgy rakták a számaikba őket, hogy az csak az ő kulturális naprakészségük fitogtatásaként jött le. Hát ezzel annyira én nem akartam foglalkozni soha, mert ha igaz is, a sonic youth akkor is az ami, a sonic kibaszott youth. De ebben a Sebadoh lemezben imádom azt, hogy hiába egy gyönyörű lo fi lemez, amin érződik, hogy megzavarodott, kopott ruhás, bozontos hajú emberek játszották fel, pár megtaposott sörös doboz mellett, néha annyira túlmutat ezen a körön a számok gyökerét adó erő, hogy olyan mintha még olyan totálisan elbaszott zaj zenekarokra is hatottak volna, akiket én imádok hallgatni, és ezekkel kergetem ki a nekem túlórát csinálni vendégeket a munkahelyemről. Itt tényleg nincs mit cifrázni. Ilyen az amikor már korban nem vagy fiatal, de az élet mégis megrogyasztotta a térded, te meg csak válogatás kazettákat akarsz készíteni valakiért vagy valami ellen. Még mindig fanzine-ekben gondolkodsz és még mindig csak koncerteken szocializálódsz. Néha annyira egyszerű, de a magától értetődőségétől meg egyszerűen zseniális pár téma, már amikor nem ilyen kicsit színlelt szellemi fogyatékossággal szeretnének vadulni, vagy össze visszajátszani. Azok olyan részek, hogy elhiszem ők valójában nem is tudnak zenélni, csak véletlenül oda nyúltak, ahol minden egyszerre jól hangzott, és maguk is le vannak ezen döbbenve, hogy ilyen hangok kijöhetnek a gitárjukból. Kicsit ennyire hihetetlen ez a lemez. A szövegek, a zene az egész atmoszféra. De amennyire hihetetlen annyira érezteti velem azt is, hogy ennek léteznie kell. Mert ott van kicsit mindenkiben, akinek tetszik. És azelőtt is ott volt mielőtt hallotta volna. Kicsit arra emlékeztet, amikor még a Smash Your Head on the Punk Rock-ot hallgattam gimibe járva, walkmanen. Hogy milyen volt gimisnek lenni, és két világ között hintázni, hagyni, hogy mindenki elmebetegnek higgyen. Ez tegnap jutott eszembe, hogy akkoriban Small Faces-t is hallgattam. Tizenhét évesen. És csodálkoztam, hogy nem volt nemi életem. Hogy most megint rátaláltam erre a Sebadoh lemezre, kinyitott bennem valamit, hogy megint érdemes zenét hallgatnom, jó sokat és mindenfélét. Mert, ahogy írtam, ez a lemez is olyan központja mind annak, amit szeretek. Mert hát mind kicsit ugyan olyanok vagyunk, csak más tempóban meg hangerőn.
Valahol ez akasztott meg abban is, hogy írjak 2011-es listát. Akartam. Csak. Függő vagyok. Mert alig volt már időm. És magamtól nem is tudtam volna. Úgy értem volt egy csomó lemez, ami tetszett. De egyikről sem éreztem, hogy ez lett volna az év lemeze. Mert ebben az évben nyolcvan százalékban csak friss demós zenekarokat hallgattam, akik tényleg kurva jók. De mindegyik ugyan olyan. Mintha csókolóznék egy csomó gyönyörű és szellemes lánnyal. Mindegyikbe bele tudnék szeretni, de mivel minddel csókolózom egymás után, ez már érzelmileg követhetetlen és inkább akkor már a női nem iránt rajongok, mint személyekért. Hogy ez rossz e vagy jó e. Szerintem egyik sem. Már ha a zenehallgatásnál maradunk, mert hiába csókolóztam tavaly négy lánnyal is, azért attól még messze vagyok, hogy félvállról vegyem bármelyiküket is. szóval, amikor november harmincadikán összeírtam vagy hatvan lemezt, ami tetszett, úgy fejből, meg egy kicsit puskázva, akkor december tízig megvolt még bennem a remény, hogy jó tudok majd írni egy listát. De aztán rájöttem minek. Haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok erre, és azon agyaltam mégis mi a faszért kéne nekem listába rendezni mindazt ami tetszett, és ezekről még írni is? Akkor is, ha erre se időm, se erőm és akkor mondjuk ki kedvem sincs. Függő lettem, de én nem akarok az lenni. Csak örülni a zajnak. Calvin Johnsonnak igaza volt, olyan nincs, hogy az év legjobb lemeze. Csak lemezek, amiket szerettünk. És az, hogy nem írtam róluk most már nem tudott zavarni, vagy azt az érzést keltetni bennem, hogy megcsaltam volna őket. az hogy másoknak nem írtam róluk, meg eddig sem érdekelt. Különben is. Az év vége felé legtöbbet a tavalyi White Lung lemezt hallgattam. És egy teljesen más élethelyzetben és hangulatban, mint amikor kijött és először hallgattam, most még jobban tetszett. Még leveleztem is kicsit az énekessel, bizarrul személyes magánéleti ügyekről. Ennek kapcsán meg megint beleestem totálisan a punkba, és abba, hogy itt emberek megosztják a történeteiket. Mert lehet valami dalszöveg elbaszott. Attól nem szomorú leszek, hanem azt érzem, nahát, ez mással is megtörtént, nahát, nem vagyok egyedül. Mert lehet, úgy érzem, elbaszott vagyok, vagy körülöttem minden az, de tegye fel a kezét, aki azt hiszi, ő érzi magát ezzel így egyedül. És szerintem ez a defekt dolog kiégett rendesen. De akkor is. Amikor december 23.án elérhettem volna az egy órával korábbi éjszakaim is. Azt mondtam leszarom, megiszok még egy sört a barátaimmal. Mert valahol ők is a családom lettek az eltelt egy év alatt. És ha nem is mindükre támaszkodtam rá úgy, hogy kiöntöttem nekik a lelkem, azért mindig ott voltak, hogy legyen kivel elmennem. Aztán amikor december 24.én éjjel találtunk még egy kocsmát, ami nyitva volt, aztán véve pár sört megnéztük egyikünknél a karácsonyi vakációt. Hiába látszik úgy hogy ez csak patkány élet, ez a mi életünk és ez kurva jó nekünk. Kurva jó, mert vagyunk egymásnak, és igenis vannak olyanok, akik nem dőlnek hátra a saját szarjukban, mert ha csak rájössz arra, hogy bajod van, vagy baj van veled az semmi. Ha teszel ellene az már valami. És igazából ebben a közegben, ha valaki elkezd kapaszkodni, nem fogják vissza lökni. Meg igazából honnan tudjam, hogy amit én nihilizmusnak látok az másoknak is az e. Azt tudom, hogy én mit akarok, és ha azzal foglalkozom, akkor nem hiszem, hogy mások dolgai zavarni fognak. Ez az egyetlen kiút, mert akkor is jól éreztem magam, amikor mindent leszarva elmentem berlinbe pár napra. És most is jól érzem magam, hogy végre írok. Vagy amikor a készülő fanzine-jeimen gondolkodom. Amikor Sebadoh-ot hallgatok. Amikor reggel ötig rohadok ragadós asztaloknál azokkal, akiket nem csak elviselek, hanem bírok is. Nem olyan nagy dolgok ezek, de amilyen béna néha az élet, még ezek a kis események is tudják ezt ellensúlyozni. 2011-ben a legjobb dolgok között volt a Swans koncert, a The men, a Milk Music, elutazni kétszer berlinbe, a Noem, a Panzram, a Shopperts, hogy Spencer megint eljött budapestre, a Szextank, hogy láttam a Hot Snakes-et, hogy megismertem új vagy csak szorosabb kapcsolatban lettem már régről ismert emberekkel, hogy közösen csinálok velük a jövőben nagyon klassz dolgokat, a Puerto Rico Flowers, az összes grunge hangzású, zajos, pincékben felvett, szegecselt dzsekis, szoknyás, szakadt vans cipős, szenvelgős, monoton, post punk, panel dzsungelek gazázsaiban gyakorló zenekar. A death rockos crust bandák, amiknek a nevében death, dark, neo szó volt. Az európai zenekarok, amikben nők énekeltek. Mindegyik. A hosszú autó utak. Pizzák. Okádni itt ott. Egész nap inni a balaton parton. Nevetni vagy sírni a barátaimmal. Látni őket mosolyogni és úgy érezni ott és azokkal vagyok, akikkel kell. Ha most előre nézek, azt mondom 2012 egy jó év lesz. rengeteg dolog van, amit várok, ami már pályán van és ha történik jó lesz, amit még pályára kell tenni és meglátjuk hogyan lesz. 2011 egy fontos év volt. Néha kurva jó, néha egészen szörnyű. És remélem azzal, hogy idén megint fogok dolgokat csinálni, mindenkinek tiszta lesz, hogy amit csinálok, vagy ami vagyok az nem klassz. Vagyis azoknak nem klassz, akik nem olyanok, mint én, és akik iróniát reggeliznek, azok mit is tudnának arról a klasszról, ami nekem az. Ennyit a múltról. Inkább ti is bánjatok úgy a pénzzel, mint a konfettivel és a barátaitokkal, mintha a temetésükön lennétek, és csak a jóra tudtok gondolni, és minden percet ajándéknak vesztek.

Nézzétek, milyen jó dolgok lesznek idén:

olvassátok Borics-ot:

http://telatanyan.blogspot.com

És ahelyett, hogy mindenféle antifa meg ilyen olyan globális hangzatos dolgokba fognátok bele, inkább legyetek antifaszfejek és nyugodtan kezdjetek bele, hogy akár a barátaitok közül is gyomláljátok ki azokat, akik szexisták, homofóbok vagy csak egyszerű agresszív seggfejek, akik veszélyt jelentenek másokra.

2011-09-30T15:17:00.002+02:00

Mostanában unom a közösen elszívott cigarettákat, a projekt zenekarokat, akik mindig lefoglalják az emberi időpontokat a próbateremben, de sajnos úgysem lesz a legtöbből soha semmi, mert ez csak egy projekt, nem pedig egy zenekar és unom még, de kurvára a nosztalgiát. Amit imádok, az az amikor valami, amit szerettem régen, előkerül, és most még jobban szeretem. Mert az nem nosztalgia, hanem konstans szerelem. Punk szerelem. Itt úgysincs kor, korszak meg ilyen baromságok, csak jó zene és jobb gondolatok még jobb előadásban. Nekem ennyi bőven elég, hogy a szívem vonjon be a burokja alá, és ne csak a testemben dobogjon. Mert ezek örök értékek. Dühös kisgyereknek lenni. Megszállottja lettem a redlineoffside - élünk, felejtünk újrahasznosítunk-jának. A piros lemeznek. Imádtam mindig is az rlo-t, az egyik kedvenc zenekarom, és ha van abban valami jó, hogy értek magyarul az az, hogy őket hallgathatom. Ez a lemez persze sokkolt mindenkit, az irányváltásával, a komplex szövegekkel, a tagcserékkel, az első visszatérő koncerttel, ahol eljátszották majdnem az egészet, és mindenki csak állt, hogy ez most mi a fasz. És az az igazság, hogy sokáig én sem értettem ez mi a fasz, de most már értem. Ez a punk fasz. Ami azoknak keserű, akik bármilyen iróniát, vagy kúlt keresnek benne. Ebben nincs. Ez csak egy tökéletes punk lemez, mert csak punkoknak szól. És ha érted, akkor lehet te is egy vagy. Kevés olyan lemez van, amiben ennyire érezni a munkát. Az átvirrasztott éjszakákat, hogy a frusztráció milyen mélyéről lett felhozva. Hogy egy dal sem töltelék, egy sor sem üres rím kellék. És minden szó a helyén van, mondhatni minden hang dühből lett eljátszva, kivéve a kipapírzsebkendőzött teppingelések és szólók. Najó, minden hang dühből lett megírva, hogy a haragnak célpontja legyen. Olyan lemez ez, amilyet csinálni nem mindenki képes, vagy a franc tudja, de tényleg egybe van mozgatva millió kis darab, és mindegyik egyenként is kivillan a homogén összességből. Erre mondják azt, hogy mester mű, mert az. És a szövegek, minden hanggal együtt csak a cselekvést, ezt a munkát sugallják, hogy tenni kell. Annak is, aki hallgatja, valami ugyan ilyet, valami ugyan ilyen jót, vagy jobbat. Olyat, ami a sajátunk lesz, mindvégig kompromisszumok nélkül. Mert ez az egyetlen esélyünk. A jó zene nekem az, amit úgy játszanak, mintha nem lenne semmi veszteni valójuk, mert nem akarnak vele győzni, és ezzel megnyernek mindent. A szar zene meg szerintem az, amivel meggyőzni akarnak mindenkit és ezért egyből el is veszítenek mindent. Vagy csak azt, hogy tudjon érdekelni. Ez a lemez annyira komoly, annyira elkeseredett, de egyben megállíthatatlan, hogy néha már ijesztő. De egyben fájdalmasan is szép, hogy tényleg komolyan van véve, és lehet még ma is hinni benne. Sőt egyre inkább, egyre jobban. A szar fényt kap, de megvilágításba kerül a lapát is, amivel el lehet tűntetni, és hogy ezért nyúl e az akit zavar, az már csak rajta múlik. Nem fogok hazudni, a barátaim játszanak ezen a lemezen, mégis amikor hallgatom és kiver a libabőr én is csak egy rajongó leszek, és amint vége a lemeznek, egyből ölelgetném őket, ahogy tettem gepárddal, amikor levittek pólót árulni veszprémbe, de én inkább a színpadon karolgattam koncert közben. És persze kicsit megremeg a szám annál a sornál, hogy valaki lefesti, valaki leírja, vagy egy barátja vállán magából kisírja és arra a rengeteg éjszakjára gondolok, amikor kisírtunk magunkból minden bánatunk. De ezért is szép a punk, hogy akik ilyet voltak képesek létre hozni, ők csak a barátaid, előtte is azok voltak, utána is azok maradtak. Ha meg nem lennének azok, akkor is ugyan úgy megtalálnám őket, mint igazi embereket a lemezben. Mert amit játszanak az nem csak lelket önt belém, hanem seggberúg, addig, amíg meg nem próbálok én is valamit csinálni, ami a közelében van ennek a jónak. Annyira tökéletes ez a lemez, mint a részegen, késő éjjel a falnak mondott gyűlölet beszéd, amit senki sem hall, és éppen ezért mélyen őszinte és pontos. Ezért is veszélyes, hogy kikerült ez, mert nem csak pillanatnyi megnyugvást kölcsönöz. Sőt azt sohasem, mert egyáltalán nem vicces, vagy félvállról vehető. Akinek az, az egy fasz. A dühös, kívülállás hangjai ezek. Okos, fiatal és ronda. Befészkelik a gondolatok magukat az agyamba, körbe nézek mi az, ami szar és azon leszek, mi az, amit ez ellen tenni tudok, legyen az kuka borogatás, vagy a hatalom megdöntése. Ez a lemez nem átölel, hanem kézen fog, és kicsit magával ránt, hogy induljak el. Nem válaszokat ad, hanem beindít egy folyamatot az agyamban, hogy előbb kérdőjelezzek meg mindent, és próbáljam meg a válaszokat magam megtalálni. Ez a legkevésbé elbaszott lemez amit szeretek. A bizarr már tényleg az benne, hogy annyira komolyan veszi magát, minden mozzanatában, hogy az már gyerekes. Én meg hogyan tudnék ellenállni annak, hogy valaki gyerekesen komolyan veszi magát?

Hétvégén pszicho dávid debütált, mint a debütáló piresian beach dobosa, és elmentünk megnézni. Furcsa milyen párhuzamos világ van minden és a punk koncertek meg azok közössége között, és hogy ennyi év koncertre járás után, ha közegemen kívül vagyok még mindig olyan érzés, mintha egy összezavarodott kisgyerek lennék, akinek új, érthetetlen és túl sok minden és mindenki. Ez persze nem a boldog és szépen felöltözött emberek hibája gondolom. Lehet nem akarnak ők igazából sehogy se viselkedni, és éppen ezért ilyen furák, vagy nem tudom, minden esetre, nem éreztem magam jól köztük, ami csak még jobban odaláncol ahova tartozom. A koncert pedig olyan igazán semmilyen volt. Dávid jól dobolt, de dávid mindig jól dobol, ha előtte nem velünk lóg egy fél napot, és hallgatja a faszságainkat, meg issza magát rommá. És ahhoz képest, hogy első koncertjük volt, már úgy a zenekaron belül, valakiknek az első első, nem látszott annyira a szűzies szenvelgés. Persze halk volt, és a szoba fakón, bús, de egyben ilyen femininen klasszul misztikus hangulata nem jött vissza, mert a lényegből nem lehetett semmit se hallani. Se az egy személyből, akinek van egy kísérő zenekara, se abból, hogy hogyan megy ez, mint zenekar. De én nem is nagy csodára vártam. Csak arra, hogy lássam dávidot dobolni. És ezt megkaptam. Eddig úgy voltam vele, hogy stúdiózni olyan, mint amikor egy nagyon jó napról csinálsz egy pillanatképet, amin mindenki rajta van, de tökéletes csoportképek szinte nem is léteznek. A Piresan Beach aznap este nem tudott egy nagyon jó napot csinálni, koncerttel tényleg nehéz egy egész napot megszépíteni, itt is csak képek jöttek fel, amik persze pillanatokra tökéletesek voltak, csak fél órán keresztül, erről el tudott kalandozni a figyelmem, és inkább néztem a vérző fejű normális embereket. Tényleg remélem, hogy nemsokára a színpadra tudják vinni a hálószoba hangulatot, akkor is, ha van dob meg erősítők 10-esre tekerve. Egy hálószoba lehet zajos is, mert nem az a lényege, hogy ne ébresszük fel a lakásban alvókat, hanem az, hogy a saját világunkban azt csinálunk, amit csak akarunk, ezért annyira hangosak is lehetünk, ahogy csak tetszik, ettől a báj nem múlik el. A kávétól is csak gyorsabban álmodunk.

Nem nagyon jutott el hozzám ez a hálószoba forradalom, mert nem is nagyon érdekel. Engem a tinédzser hálószoba zaj érdekel. Sokszor elmondtam, hogy a punkot nekem egyedül az akasztja meg, hogy nagyok az átfutási idők, és a folyamatosságot, csak turnékon lehet érezni, amíg monotóniába nem hajlanak azok is. Ezért valamennyire irigy is lehetnék, arra az üdvözlendő dologra, hogy emberek magukat veszik fel, ahogy unalomból énekelnek céltalan hétvégéken. Csak vagy annyira tudok ehhez komolyan viszonyulni, mint amennyire ők gondolják komolyan, mert én szeretek komolyan szeretni dolgokat. Vagy az zavar, hogy a lo-fi bénázás egy lehetőség volt arra, hogy mindenki megmutathassa, mit akar és ebből olyan csodálatos dolgok lettek, mint a beat happening vagy akár a guided by voices. Ezekben a zenekarokban volt valami, és ez csak ezen a csatornán tudott kijönni belőlük. Számokat akartak írni, és nem csak egy zenekar lenni, akit szeretnek. Nem egy eszköz volt arra, a 4 sávos keverő, hogy lehetőséget kapjanak pillanatnyi tündöklésre. El akartak mondani valamit, de ezt csak egy torz zajos csatornán keresztül tudták, amit nem is bántak. És nem úgy voltak vele, hogy nahát, már az is elég, hogy csak torz és zajos vagyok ahhoz, hogy elérjek valamit. Aztán majd a hétvégén kitalálok valamit. A spontenaitás, ha működik, a legjobb dolog tud lenni a világon, de amikor minden csak spontenaitás, és inkább egy béna rutin, séma, és üres frázisok mintsem a régóta gyülemlő gondolatok, érzelmek, frusztráció kiszabadulása, azzal nekem nem kell foglalkoznom. Talán ezért is magaslik ki a Piresian Beach, mert annak a zenekarnak még mindig egy rajongó a lelke. Vagy legalább valaki olyan, aki a béna srácokkal sörözik hajnalban és nem seggfej zenei producerekkel. Aztán másnap éjjel nem is volt idegen kazettáról hallgatni, az eddigi diszkógráfiát, az ébren maradáshoz és fanzine ragasztgatáshoz.

Akkor már elmondom, hogy az akusztikus punkot is ezért gyűlölöm. Mert az nem punk, hanem csak béna tábortűzi zene, ami nem mer béna tábortűz zene lenni. A punk zene akusztikusan is ijesztő, és én voltam akusztikus punknak csúfolt koncerteken, azokon még a szüleim is megtalálnák a számításuk, vagy pont hogy unalmas lenne nekik inkább, mint bármi más. Ez csak egy olcsó módja annak, hogy valaki kifejezze magát és nem elég bátor ahhoz, hogy punk létére, kilépjen a punkból. A zajt szeretem még mindig. Mert az sokkal jobb. Sokkal kockázatosabb. Mert a zaj, az akusztikusan is zaj, a zaj az halkan is zaj. Ami meg nem zaj, az hangosan is halk lesz.

Kedvenc zenekarom ezen a héten a Panzram volt, meg az ő sátáni, morajló hangzivataruk. Egyben ördögi, és perverz módon dallamos is. Vagy csak én érezem magam biztonságban ebben a nihilistának tűnő káoszban. Mint az erős paprika a fülnek, egyszerre fáj, és akarok még többet. Az összeomlás gyönyörű hangjai. Elkeseredett üvöltözés, és szakadásig kitépett húrok, egy pincében, ahol kurva sötét van. És csak sűrű, sűrű, sűrű hangörvények, ahogy körbe körbe mennek, fenyegetően. Verőfényes nappal akarom őket hallgatni, olyan boldog vagyok ettől az elbaszott durva zenétől. Imádom még a Nomos lp-t is, amin Lennart kiüvölti minden agymenését. Miközben megy a monoton agybaszás és agyfacsarás. Elkeseredettséggel teli, nagy ívű noise rock, olyan, amit azok játszanak, akik nyelik egésznap a szart, aztán fáradtan még megrázzák magukat és addig isznak, és zajonganak a pincében, amíg fel nem jön a nap, hogy megint megrázzák magukat és alvás nélkül menjenek vissza a gyáraikba. És ha nem ebbe tennék a frusztrációjukat, akkor csak az öklüket ütnék véresre lehányt falakon. Annyira masszívan egyben van az egész lemez, és pszichopata lendület tüzeli a középtempós néhol monoton, néhol viszont eléggé kinyíló számokat, hogy bár minden másodpercet érezni, mint egy jó és hosszú könyvnek, ennek is örülök, hogy végig van mit észrevenni, rajongani, megtalálni benne saját magam. Itt van nagyon a 90-es évek jó része, és néha egész melodikusan dolgozzák fel a melankóliát. A maga bizarr módján olyankor, zavarba ejtően szép, mintha egy érzelmi fogyatékos próbálná kifejezni a szerelmét valami reménytelenül esetlen gesztussal. Fogva tart a puerto rico flowers hátborzongató szívtelensége is. Az ilyen tényleg térzene, mert ennyire kevés hangszerrel, először felhúzni egy baszott nagy teret és hangulattal azt feltölteni mind a nyolc sarkáig. A szövegek, meg annyira durván személyesek, hogy a sorok festik fel a határvonalakat, hogy mennyire távolról nézhetjük csak a csávó tragédiáját. Egy megtört seggfej szenved, de mégis annyira őszinte és annyira tisztában van magával, és lesz ettől kicsit törvényszerűleg elfogadott minden, ami történik vele, hogy együtt érzek vele. Megértem. És azonosulok is. A fájdalom az fájdalom bárkinek is fájjon. Férfiak pincékbe zárt elkeseredettsége, és mind kinyúlik a punk határain túlra, úgy hogy a gyökereik még mindig ott vannak. Ezt is imádom, hogy úgy terjed szét a keserűség a zene külső peremeire, ha a punk az origó, hogy mindig megmarad az az ártatlanság, amit imádok. És ha ilyen jól szól a fájdalom, talán nem is baj, hogy bennem is van valamennyi. Itt az ősz, és fogynak a világos órák, meg a meleg levegő. De szerencsére a hűvös éjszakákban is találok megnyugvást ezeknek a zenekaroknak köszönhetően, ha beteszem a fülhallgatóm. Lehet ez az én folytonosságom a punkban, a fejhallgató zene, az éjszakák, meg hogy mindig kedvem támad erről gépelni.

oasis childern

2011-09-14T03:04:00.000+02:00

Helló ősz, helló dehidratáció, helló délutáni kávé paranoia, helló Új Microsoft Word dokumentum (7). Helló, mániákusan begépelt sorok a punkról, mert ez még mindig jó. Nem tudom mennyi idő telt el mióta rá se kattintottam az egészre, ide. De magyarázkodás helyett inkább elmondom két mondatban mi volt eddig. Először nagyon boldog voltam. Aztán meg kibaszott depressziós. Ezért nem írtam. Nem kellett volna szünet, de én adtam magamnak. Hogy, nem tudom mi történjen. Megijesztett amikor ismeretlen emberek gratuláltak azért, mert milyen jó ez, amit csinálok, és én nem értettem, ők hogyan érthetnek meg. Most már azt nem értem miért foglalkoztam ezzel. Hirtelen nem tudom azóta mi tetszett nagyon, de tudom, most úgy vagyok mindennel, hogy csak arra tudok figyelni mi tetszik. Amit mások csinálnak, amit nekem kéne csinálnom, amit néha csinálok. Hogy csak az első sorban tudok állni koncerteken és csak azt nézni zenekarok mennyire élvezik, hogy eljátszhatják a számaikat, kis koncerteken, kis termekben, és ez nagydolog, talán a legnagyobb. Akkor, ahogy elnézem őket az. Ha ezt nem látom, inkább kijövök a teremből és beszélgetek valakivel. Nagy dolgokról. Még mindig érdekel a munka zenekarok számai mögött, hogy valakik hónapokig rohadnak próbatermekben, hogy aztán kiálljanak és eljátsszák azt, amire készültek. Ami szerintük jó, amit szerintük mindenképpen el kell játszaniuk. És valahol szégyellem is magam, hogy erre mi nem mindig voltunk képesek. Bár a közhiedelemmel ellentétben nem nihilisták voltunk, csak kipróbáltunk valami mást, ami nem jött össze. De legalább azokat a fanzine-jeimet, sosem adtam ki, amiket csak úgy begépeltem. Viszont, ha jó fanzine-t akartok olvasni, akkor olvassátok, el perez zine-jét a lunatic-ot. ( lunaticzin@gmail.com ) Érződik rajta, hogy egy lelkes gyerek írta, aki akart valamit csinálni. És ez annyira jó. Amikor a hétvégén egy elbaszott buliban voltunk, ahol volt egy példány és egy kanapényi lány lapozgatta át az oldalakat, semmit sem értve, hogy ez mi, miért létezik, ők is csinálhatnának ilyet, de mégsem teszik, akkor csak ránéztem Perezre és örültem neki, hogy megcsinálta ezt. És akkor már azt is elmondom, hogy az első Tekken koncert egy igazi jó élmény volt. Nem volt persze egy olyan igazi koncert vagy nem tudom. Inkább egy koncertélmény. Jó volt látni, ahogy ki-ki a maga módján és szándékából éppen meghal a színpadon, hogy ezek a számok el legyenek játszva, lehetőleg egyszerre. Kicsit persze olyan volt, mintha a beat happening játszana negative approach számokat, de benne volt az, amiért jó punk koncertre menni, amiért más egy punk koncert, mint minden más koncert. Hogy itt történetek vannak a zene mögött, emberek és nem tudás vagy legfőképpen tehetség, hanem inkább bátorság, és akarás. Meg kockázat. A srácok zajonganak, mert zajongani akarnak, és ez ellen senki sem tud tenni, sőt, mindenki mellettük van. Annyira jó látni zenekarok első koncertjén a sok, kíváncsi és támogató arcot, ilyenkor érzem azt, hogy ez egy közösség. Amikor kíváncsiak vagyunk a másikra, segítünk nekik, és támogatjuk őket, mert ezt kell tennünk, és mert amit ők csinálnak az jó. Azt unom, hogy sokaknak a diy az, hogy mások megcsinálják nekik, amit akarnak, de akik akarnak valamit csinálni, azokért sosem kár kinyúlni, és segíteni nekik, ahogy csak tudunk. Az már más dolog, amikor embereken segítenek, ők meg beleszarnak a fazékba, és másokat is magukkal húznak a szarba. De inkább beszéljünk jó dolgokról, vagy olyanokról, amik szót érdemelnek.
Nekem sincs fogalmam, hogy mi lesz. Néha csak sörtől ázott szakállú másodvonalbeli pop punk zenekarokra tudok támaszkodni, hogy ők foltozzák be a lyukakat a reményképemen. De úgyis minden jó lesz. Ezt mondja nekem még egy szétvert fejű fiú is, és mert a föld alatt mondta, egy több ponton penészesedő próbaperemben, én elhiszem neki is, mert ilyen helyeken senki sem hazudhat, meg mindenki másnak, mert csak nem hazudnak. Vagy olyan lesz, amilyennek lennie kell. Valahol meguntam, hogy mindenki arról beszél milyennek kéne lennie a dolgoknak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekem nincs vágyam vagy véleményem, és ha valami nem tetszik, azt nem mondom el. De, hogy témánál legyek, a punk olyan amilyen. Az egész élet olyan amilyenné tesszük, és ha éppen szar, akkor vagy próbáljuk meg jobbá tenni, azt viszont fölösleges elvárni, hogy magától legyen jobb. Mert sosem lesz. Amikor rengetegen azt kiáltották ki, hogy a rock and roll már ott tart, hogy az Iceage nagylemeze fogja megmenteni, ami egy kurva jó lemez, de fiatal gyerekek, akik nem tudták, hogy milyen jó lemezt fognak csinálni, csak így sikerült, mert hittek magukban, nem most fordultak először elő a zene történelemben. Csak a világ égett ki annyira a sok iróniától, a sok kettős jelentéstől, a sok szabálytól és körbe-körbe nézésről, hogy már csak ide lehet nyúlni ahhoz, ha valaki valami igazit akar hallani. Csak nehéz igaznak maradni, ha mindenki érted nyúlkál, és a zászlójára tűz, mint a legjobb dolgot, most éppen. El is mondok most egy kritikát. A legjobb dolog, ami az utóbbi egy évben történt a színtéren az a próbateremi és házi koncertek. Hogy a klubbok meg vannak kerülve, hogy amikor egy nagyobb házban ott van, tíznél több ember ott nem egy buli van, csak piálással és hülye sztorik egymásra halmozásával, hanem punk koncertek is történnek, és az emberek időt szakítanak arra, hogy kiénekeljék a frusztrációjukat. Csak sajnos ezeknek a koncertek a látogatása, a klubok megkerülése miatt mindig csak egy zárt közösség privilégiuma lesz. Nem hiszem, hogy embereknek ezek lennének az első koncertjeik, és így a titok, amit csinálunk, de egymás között megosztjuk, nem csak valami, amit a béna társadalom elől magunkba zárunk, hanem azok előtt is rejtve marad, akik esetleg kinyúlnának, hogy megosszák velünk az övéiket. Arról igenis tehetnek az idősebbek, hogy a fiataloknak mennyire van kedvük részt venni ebben az egészben. És kellenek a fiatalok. Az új emberek, az új gondolatok. Már attól is iszonyatosan boldog vagyok, ha emberek leültetnek és új számokat, új zenekarokat mutogatnak nekem, hogy ez tuti tetszene, amit mondok, amit érzek, amin átmegyek az pont olyan, vagy az ellentéte, mint ez a szám, ez a zenekar, ezt tedd rá egy válogatás kazettára, ha csinálsz egyet. És a többi. És csak ülök és nézem a barátaim arcát, ahogy vagy együtt énekelnek a számmal, vagy keresik az én arcomban azt az érzést, amit ők már megtaláltak ebben a dalban. Utána pedig hetekig nem tudok mást hallgatni, és még több új zenét akarok megismerni. Csak akkor már magamtól.
Amik igazán felvillanyoztak mostanában az a 90-es évek komolyan vesszük magunkat az omladozó pincéinkben, ártatlan zajai. Legyen ez dallamos vagy akár pop punk, vagy zajos, najó kimondom, szenvedélyes hardcore punk. Amikor Spencer, Radon-t mutatott a vonat utunkon a velencei tóhoz, miután végig üvöltözve beszéltünk egymással a punkról, és előhúzott vagy 3 kifénymásolt column-ot a táskájából, különböző fanzineekből, amiket el kéne olvasnom, most itt helyben, és megbeszélnünk, aztán mutatta ezt a számot, a wasting time-ot, és az egész radon lemez olyan mint az a nap volt, hogy két ember csak megpróbálja magát jól érezni, és mert próbálkoztunk sikerült is, és pizzát ettünk meg úsztunk a kurva hideg és teljesen üres velencei tóban. Sört ittunk, és lógtunk egy kertben, egy hinta ágyon sütkérezve. Ugyan ez van mindabban a zavarodott, de mélyről jövő elcseszett csorda vokálban, és a kicsit megrogyott hangzásban, mintha egy pincében vették volna fel, úgy hogy mindenki előtt ott volt egy diktafon, aztán valami keverővel egybe játszották. A béna szólók, a püfölt dob, és közben az a tompa melankólia, ami körbe lengi az egészet, és a nyár utolsó elmúló napjait hozza, amikor még minden jó, de úgyis tudjuk, hogy vége lesz, és jön valami más. Együtt vagyunk a szarban, de legalább együtt vagyunk, zaklatott elkeseredés. Ez a tökéletes, dallamos punk. Radon.

Kaptam fanzine-eket is, sőt egy egész sorozatot, amit egy lány írt válogatás kazettákról és abban olvastam a Plow United-ről, akik egy teljesen elhanyagolható zenekar, de a youtube videóikon, amikor rosszul öltözött embereknek játszanak, nagyon lelkesen, nagyon bő pulcsikban, ártatlan pop punkot, akkor nem tudom ezt nem nagydolognak nézni. Pont olyan őket hallgatni, mint tapolcán volt látni majdnem az összes zenekart pár hete, azt a sok embert, akik mind csináltak valami jót. És kicsit érezni, hogy hozzájuk tartozom, ők az én színterem, és hát kurva jó érzés ennyi jó zenekart között lenni. Aztán pár héttel később meg látni a Kemény Henrik-et és az Imperial Spies-t egy kerti, meglepetés koncerten, a Hiteljugend és a lehet újra aktív Spark társaságában, szerbiában. És majdnemhogy csak én voltam az, aki még punk volt, és nem lépett fel, de így is, annyira jó volt hallani őket és érezni a feszültséget. Visszahatva, ez tetszik a Plow United lemezeken is, hogy kicsit túlmennek a számaik azon, hogy ők most felvettek pár dalt, amik igazán jók, és kifolyik, belőlük egy „nekünk ezt el kell mondanunk, mert senki sem hallgat meg minket itt a világ háta mögött” akarás. Ami részben a vesztesek örök nyugalmát sugározza, hogy azt csinálnak amit akarnak, a másik meg, hogy itt a semmi közepén tényleg csak ez maradt, hogy elszórakoztassák magukat, magukat eladó zenekarok, és összetörődő szívek között. És ez nem a középszerűség romantikája. Lehet, mert én látom így, de egy tökéletes szám meghallgatása, csak egy kicsivel ad többet annál, mint amikor meghallgatok egy tucat zenekart, és ők együtt adnak ki valami tökéleteset. Mindenki szót kap, csak akkor mondjanak is valamit, ami az övéké. Vagy mondják azt úgy, hogy az övéké legyen.
Akkor szenvedélyes hardcore punk. Szóval beérett a Sam McPheeters, Brooks Headley baráti kör. És young pioneers, born against-et, wrangler bruts, skull kontrol, meg universal order of armageddon-t hallgatok. A szabadság hangjait. Persze a born against a sick of it all ellen rádió vita, nevetségesen pitiáner, de akkor is. Emberek vitatkoztak anno a rádióban piti dolgokról, hittek valamiben annyira, hogy hülyét csináltak magukból és nem ez a szép? Amikor pár hete a város egyik legszarabb helyén, ami gondolom mindenki másnak a legjobb hely, bevallottam egy lánynak, hogy punk vagyok, furcsábban nézett rám, mintha a kicsit fasisztoid nagyanyámnak vallottam volna be, hogy meleg vagyok (félre értések elkerülése végett, nem nem vagyok az, a nyáron csókolóztam egy fiúval és szörnyű volt inkább, mint szexi). Hogy lehet még mindig ebben hinni, hogy lehet még mindig ezt csinálni? Hát egy pillanatra nem szoktam azon gondolkodni, hogy hibát követtem el, hogy vesztegetném az időm, hogy itt bármi nem az lenne, amit imádok, és nekem meg kéne tennem plusz erőfeszítéseket a punkért. Olyan ez, mint a szerelem, és ezért is van a combomra tetoválva, hogy punk love. Ezen a nyáron volt pontosan tíz éve, hogy életemben először lementem egy punk koncertre, és ennél jobban tényleg nem tölthettem volna el egy évtizedet.

Szóval ezek a zenekarok. Mindegyik aktivitásra ösztönöz. Arra, hogy teremtsünk egy alternatívat. És közben őket hallgatom, és jobbak, mint a kávé. Csak megnyugtatnak és boldoggá tesznek. Punkosan nyugtatnak meg és tesznek boldoggá. Szóval fókuszált vagyok, de dühös, tettre kész. Hogy megmentsem magam. Ezek a bandák mind olyanok, mintha valaki begépelne egy esszét, amiben minden mondat kurvára igaz és lényegre törő, de aztán inkább az írógépet dobnák annak a homlokához, aki ellen be lett gépelve az igazság. És valahol ez a lényeg, hogy az igazság le van írva, de valaminek történnie is kell. Annyira egyediek, vagy annyira durvák, vagy valamik, amitől olyanok, mintha maguknak játszanának csak, és így pont kiteljesedik egy globális tanulság. Hogy szét kell baszni mindent, azzal, amit létre hozunk, azzal, amink van. Szétvert, szétszaggatott hangok, a semmibe reménytelenül üvöltött sorok. De minek remény, tisztelet vagy elismerés, ha ennél sokkal többet kap mindenki. Zaj, fiatalság és ellenállás. Nem tudják hova mennek, csak azt, hogy hogyan akarnak oda eljutni. Csilingelő, zörgő, kattogó, néha káoszba, néha pedig matematikai pontosságba torkollik minden. Ezek a zenekarok pont olyan zseniálisak és frissek, mint a Void vagy a Die Kreuzen volt a maguk igazán soha el nem múló idejében. Csak később nem lettek olyan szörnyűek, mint mondjuk a Die Kreuzen, akiknek persze, hogy van nevetségesen zavarba ejtő, kései lemezük. De a koraiak, meg a Void, azta, az valami hihetetlen. Az előbb betettem a faith split rájuk eső oldalát, és azon a hangerőn hallgattam a fejhallgatómmal, amin túl már megnyílnak a számok, és ahogy ezek a bandák meg tudnak nyílni. Arra nincs szó, vagy csak én nem találok. Az az egész éles, jóleső fájdalom, a klassz frusztráció, ami egyben nagyon puritán és felemelő. Tényleg nem lehet megmaradni ilyen számok mellett. Mióta láttam a swans-t élőben ugyanazt a tiszta erőt keresem minden bandában. És sokszor megtalálom, akárkiben és akármiben. Akár emberekben is.

Hogy mi villanyoz még fel? Az új emberek a szintéren, akik csinálnak valamit, akik klasszak, és nem csak bebaszni lehet velük, hogy fingós poénokon röhögjünk később. Akik még nem égtek ki, lettek egy kollektív szókincs elszürkült használói, egy intézmény kelléke, háttér szereplői. Akik szerint ez a legjobb hely vagy minden szar, vagy szerintük ők máshogy tudnák csinálni és a maguk módján a legjobb hellyé tenni. Akik egy doboz cigi helyett inkább koncertbelépőt vesznek, ezzel kimondva, inkább punkok, mint dohányosok, utaznak zenekarok miatt, bárhova és bárkivel, mert ez nem fontos, ha punk koncertre megyünk, akik lányokban nem csak barátnőt, fiúkban pedig nem ivótársat látnak, hanem fanzine készítőket, zenekartagokat, koncertszervezőket, zenebuzikat, szabad gondolkozókat, akik nem egyre üresebb szlogenek mögé bújnak, hanem olyan problémákkal is szembe néznek amik, onnantól kezdődnek, hogy felkelnek reggel, legyünk reálisak, világméretű fasizmus sosem lesz megint, de ha a haverjaid úgy beszélnek másokról, mint a szarról, vagy mint üres tárgyakról, akkor csak meg kéne nekik mondani, legalább azt, hogy ez kibaszott gáz, mert ez kibaszott gáz, hogy ne az legyen a lényeg ki mit igen és mit nem vesz be a szájába, ez is fontos, de sokkal fontosabb mi jön ki onnan, az agyából és nem, hogy mi megy a gyomrába. Én is hibás vagyok, én is lusta vagyok és szeretném, hogy egyes dolgokat mások csináljanak meg helyettem, amikor talán nekem is lenne rá kapacitásom. De szomorú lennék, ha nem lenne így is tucat dolog a fejemben, amiket senkinek nem engednék át, amiket senkire nem bíznék rá, akkor sem, ha esetleg ők sokkal jobban meg tudnák csinálni. Mert nekem is meg kell mentenem magam.

Ja igen, különben cenzúráztak is nemrég és ennél régen éreztem magam jobban. Hogy egyesek csak azért fújnak rám, mert van véleményem amit el is mondok.

sunglasses save us now

2011-04-23T01:49:00.002+02:00

Amikor régi koncertek plakátjait látom, mindig elfog valami kellemes rajongói érzés. Olyan, mint egy válogatás kazetta számlistáját végig nyálazni, és igazából akkor is büszke szoktam lenni, ha eljön a ritka alkalom, hogy egy évben egyszer szervezek egy koncertet és ránézve a plakátra, egyszerűen klassznak tartom az összeállítást. Akkor is, ha én sem vagyok különb és kizárólag csak ugyan azt a három-négy bandát hallgatom mindig, jó érzés végig görgetni az mp3 lejátszóm tartalmát és rácsodálkozni milyen baromi jó ezeket a zenekarokat egymás mellett látni. Ha bíznék a shuffle szolgáltatásban talán használnám is, de sajnos nem megy. Amikor eljön a jó idő és felmelegszik az agyam is, mindig rátalálok az érzésre, hogy szeretek sok jó zene középpontjába kerülni és hagyni, hogy körbezsongjanak. Miközben most azzal is küzdök, hogy megírjak két fanzine-t, amiket nem akarom, hogy egyébről szóljanak, minthogy milyen érzés a buszon ülve vagy csak sétálgatva szerelembe esni minden hanggal, igazából a legjobban akkor sikerül éreznem magam mostanában, amikor az alkotás valamennyire addiktív de olykor terhes kényszerét hátra hagyva tényleg csak hagyom a lemezeket, hogy létezzenek mellettem én pedig nem megfejteni próbálom őket, vagy bármire rájönni magammal vagy a világgal kapcsolatban az ő segítségükkel, csak hallgatom a számokat és ütemesen mozgatom a lábfejem. Aztán persze megül az érzés, hogy ezt nem tudom magamban tartani. Az is kezd felemészteni, hogy megkaptam a keveretlen Lömbihead nagylemezt és annyira jó, hogy tényleg el szeretném küldeni minden barátomnak. Mert tényleg zseniális, így keveretlenül is. Bár elvileg nekem kéne lennie egy kis előnyömnek, mivel voltam zenekarokban, meg stúdiókban is, de ha olyat hallok, mint ez a lemez egyszerűen nem tudom mire jó a masterelés, meg órákon vagy napokon át húzódó keverés, mert ha itt be lenne állítva mi hangosabb, mi halkabb egy kicsit pontosabban, akkor is csak jobb lenne a lemez, mert már alapból zseniális. Megvan benne az a ramones-faktor, hogy amikor olyan dolgokról énekelnek, amik azért papíron elég sete sután mutatnak, így hallgatva mégis olyan, mintha ezeket ők mondták volna először, és ez a kibaszott és egyetlen igazság. Mint egy megveszekedett diktátor fénykorában. És ugyan ez igaz a hangokra is, fogalma sincs, persze miket pengetnek, de lehet ez kvinttologatás, t betű alakzatban, akkor is kurvára elhiszem, hogy ez valamivel kicsit több. Ez a fiatalok titkos élete, ami ágynemű tartokban, bezárt ajtók mögött, vagy szar kocsmákban zajlik. Elkeseredettségtől, kínzó másnapoktól és gecitől ragadós. Tényleg először szórakoztató, de minél többször hallgatom meg, annál jobban húz magával, és válik fájdalmasan igazzá minden sor, vagy tele gitározott másodperc. A néholi bénázás pedig annyira kéz a kézben játszik együtt a kezdetektől fogva megteremtett alap hangulattal, hogy még akkor is csak annyit lehet mondani, hogy igen ez a Lömbihead ők így jók, ahogy vannak, amikor valami szétesni készül. És akkor itt vannak a mostanában kijövő más magyar zenekarok cuccai a Youth Violence és a Who Sows Violence Reaps Storm demói, mind a kettő félelmetesen kemény és végre hangos. Akkor is, ha halkan hallgatom. Brutális lemezek, mindent felőrlő megkeseredett, de még frappáns düh. Ja és el ne felejtsem már az új Mind Your Step-et. Kezdjük már őket elhívni budapestre, mert látni akarom ezeket a bandákat, ahogy tombolnak a hangszereikkel. Egyébként is beindult a szezon és minden héten van valami koncert, ami után napokig fáj a nyakam, a rázkódástól, és ezért a munkában csak szenvedek, mert folyton felfelé kell néznem alapból. Lehet fogom majd magam és lefekszem a földre. Ha már itt tartunk megtapasztaltam a szolgáltatói szektor igazi poklát, hogy rádiót kell hallgatni egész nap. A kis szerencsém még az, hogy én választhatom meg az adót, de néha betettetnek velem olyan zenéket, hogy legszívesebben csak megszűnnék, minthogy inkább ezeket kelljen hallgatnom. Én is a John Peel felfogást képviselem, vagyis hogy együttesek valószínűleg nem azért írták a számaikat, hogy nekem ártsanak, hanem mert hittek benne, hogy ez a legjobb dolog a világon, és mindképpen ki kell adni magukból. És ha van valamit, amit el szeretnék mondani a hétfői No Age koncertről az az, hogy éreztem rajtuk, szeretik a számaikat, akkor is, ha minden este eljátsszák őket. De miért ne szeretnék, amikor ilyen fura szónikus dobozuk is van, ami tök szép hangokat ad ki. Szóval visszatérve, a legszörnyűbb a rádióhallgatással, hogy ezeknek a borzalmas zenekaroknak nagy százaléka számomra csak termék. Tegnap láttam egy francia zenekart, akik nagyon jól szóltak, de először csak arra jöttem rá, hogy a Beat Happening a legveszélyesebb zenekar a világon, aztán bólogattam, majd annyira elkezdtem unni az egész koncertet, miközben nem volt unalmas, így objektíven, hogy nehezen tudtam őket komolyan venni. Iparosoknak tűntek, akik profin elvégzik a dolgukat. Nincs nekem bajom tökéletes koncertekkel, csak szeretem bennük érezni a hiba lehetőségét. Mert a hiba arra emlékeztet, hogy embereket hallok. Embereket a számok mögött legalább. Valószínűleg ezért érzem feleslegesnek vagy túllihegettnek ezt a nagy stúdió és hangmérnök fetisizmust. A producerekről ne is beszéljünk. Ha valakinek egy külön tanácsadó kell, aki elmondja neki, hogyan bassza meg akit akar, az már olyan szomorú, hogy inkább ne is foglalkozzunk vele. Néha úgy érzem, hogy ezek a nagyokos profik az embert akarják kitörölni a hangszerek mögül. De nekem ők kellenek, mert én is ez vagyok. Amikor ma az új napszemüvegemben, amit a barátnőmtől csak azért kaptam, mert klassz vagyok, úgy gondoltam, a jó időt nem lehet jobban megünnepelni, minthogy a Flipper Sex Bomb-ját meghallgatom, amíg a buszmegállótól elsétálok a házamig. Az első taktusoknál éreztem azt a paranoid fáradtságot, ami elfog, ha valami olyanra készülök, aminél érzem, benne van, hogy fel fogom adni, nem fog sikerülni egy huzamban végig vinni a célom, ami pusztán az, hogy sikerrel befejezzem, amit elkezdtem. Amint elkezdődött egy kicsit beszartam, és eszembe jutott, amit Sebő a lömbihead-ből mondott, hogy egy Flipper lemezt nem lehet egyszerre végig hallgatni. De aztán eszembe jutott, hogy szeretem a zajt, a monoton ritmusú ütemeket, és úgyis süt a nap, rajtam egy napszemüveg van, meg a klassz farmerdzsekim, és eszembe jutott, hogy a lömbiheadék flippert hallgatnak és ez milyen jó. Szeretem, amikor zenekarok egymás mellé helyeződnek. Ha a tegnapi francia zenekar koncertjére gondolok az fog eszembe jutni mennyire jó volt odafele meghallgatnia buszon a Sonskull, nagylemezen kijött kislemezét. Hogy a baszott hangos, folyton gerjedő zajban mennyi dallam és zaklatott feszültség van, amikor az énekesnő azt ejti ki a száján merő cinizmussal, hogy talk shit. A legjobb ebben a lemezben az, hogy élő. Hogy mindenhonnan beleng egy kis elhajlás a harmóniában, a dallamokban. Olvastam egy interjút, vagy mit, Pándi Balázzsal, amiben azt mondta az egyik koncertjére, hogy olyanoknak szól igazán, akik a hangot, mint egy fizikai jelenségnek fogják fel. Mostanában én is kezdek valamilyen szinten így viszonyulni ahhoz, amit hallok, csak sosem szeretem azt, ha ezek a hangok a szerveimre hatnak, hanem sokkal inkább arra, amit mondjuk, a keresztények léleknek hívnak. A testem gyenge, így zene ne terhelje már. Semmi sem hat olyan hangosnak és megrázónak mostanában, mint a Victim mindent összefoglaló lemeze, az everything. Miközben ez az egyik legbájosabb klasszikus ír rágó gumi punk zenekar, akik ugyan úgy szerelmi bénázásról, túlfűtött belpolitikai helyzetről és nassolásról írták majdnem minden számukat. De még az is hangos, ahogy pengetnek, és amikor a dobok bedübörögnek az I Need You elején akkor a belső szerveim zakatolnak boldogan a rajongásomban, és nem a bordáimhoz csapódva. A Lömbihead lemezen is van egy hangos dob rész, nem tudom mié, de amíg először még nagyon idegesítően szólt, egyre jobban megszerettem. Talán ha meglesz a kevert verzió, akkor is a keveretlent fogom többet hallgatni, mert túlságosan hozzám nőtt. Hogy ott van az mp3 lejátszómon és azt hallgatom oda-vissza a városban, vagy amíg a csajom zuhanyozik, én meg csak az ágyában fekszem, és titkolok előle minden hangot, mert megígértem Sebőnek, hogy senkinek sem mutatom meg. Pont ilyen titoknak élem meg a Victim-et is. A héten meg akartam venni a lemezüket, de egyszerűen nincs semmi infó róluk sehol, csak a lent is linkelt, shellshock rock-ban tűnnek fel. Pedig annyira, ön és ez által kormeghatározó a hangzásuk. Ezt egyszer már írtam valahova, de nehezen tudom elképzelni, hogy Kevin Shields nem hallgatta őket rongyosra, mert a gitárok, játszanak bármit is, olyan szónikus masszaként hömpölyögnek a térben, hogy az már túlvilágian tökéletes és ámulatba ejtő. Főleg amikor csapdosnak az akkordváltásokban, mintha minden egyes ujjmozgatás egy kalapácsütés lenne a fülemnek, de megint csak a szűk farmeres, és kitűzőkkel díszített képzelgéseimben történik ez, és nem fáj semmim, nem terhel meg sehogyan sem, még úgy sem, mint a flipper. Ez nem belém nyomódik, hogy legyen hely, valami újabb gyönyörű szörnyűségnek bennem, hanem éppen hogy kirángat belőlem egy csillogó szemű kisgyereket, aki csak az ágyán hasalva kalimpál a lábaival, miközben ezt az eszméletlen titkos kincset hallgatja.

Ma pedig a kedvenc számom a Wire 106 Beats That-je volt.

mrr

2011-04-12T15:52:00.004+02:00

most épp két fanzine-en is dolgozom, van barátnőm, meg szar munkám is, szóval amíg nem lesz megint a nagy semmi, addig ilyeneket fogok csak poszolni. írtam az mrr-nek egy színtér riportot a defekt színtérről.

pdf változatban: http://www.mediafire.com/?w1gvzib468v9wp3

csak a szöveg: http://punkersblock.blogspot.com/2011/04/hungarian-defekt-punk-scene-report-in.html

it's gonna be the tv again tonight

2011-02-20T15:46:00.001+01:00

get up and fight

2011-02-13T01:57:00.002+01:00

Elmondom, mit unok kurvára. Hogy mindenki a punkon kívül arról beszél, hogy most ez mennyire fel fog pörögni, mert ilyen kormány van és fúú. Meg már régen unalmas az indie rock, most pezsegjen a punk. Hát a punk kurvára pezsgett már magától is, de ehhez nem kellett se a kibaszott orbán viktor, se hülye hipsterek szakértelme arról, hogy lustaságukban most mivel lehetnek naprakészebbek. Talán csináljanak inkább ők valamit, ami elsöpri a mindenkori elnyomó rendszereket meg az azok csúcsán üldögélő seggfejeket, és nem csak a balhét remélve ugráljanak fel a mi buszunkra. Nincs nekik hely. Főleg, hogy nyilvánvaló mi lesz ennek a vége. A punkok majd jól kirántják az asztal lábát, azét, amire most megpróbálnak támaszkodni páran. Ugyanúgy ahogy a punk ripsz-ropsz a legmenőbb dologból hülyegyerekek játszótere lett. Aztán ugyan ez történt a hardcore-ral is. Hát a hülyegyerekek köszönik szépen jól vannak. A kényelmet nem itt kell keresni. Mert annyira hülyék azért igazából sosem voltunk.

Pár hete pénteken, amikor mentem egy próbatermi koncertre a buszt megszállta egy csapat punk, de olyanok, amilyeneket a robot zsaru 3-ban lehet látni, amint nuke-tól megszédülve golyóálló esőköpenyekben lövik szét a várost, atompuskákkal. Hangosak voltak, és a böiler számon kívül csak csupa fos dalokat énekelgettek. Arra gondoltam akkor, hogy végülis ők máshogy punkok, mint én és igazából egészen biztos, hogyha tudnák, én is az vagyok, egy hülye gyökér kispolgárnak néznének. Persze engem is megnéztek az emberek a buszon, de, csak azért mert a fél fejem le volt horzsolva, nem mert hülye hajam van, vagy, mert kurjongatok a barátaimmal. Nem is nagyon szoktam a barátaimmal utazni buszokon. Aztán másnap olvastam, hogy nem engedték be őket a dürer kertbe és igazából nem tudok meglepődni. Ha széthúzod a segged és még felé is írod, hogy bejárat, akkor valószínűleg valaki előbb vagy utóbb jól seggbe fog baszni. És most nem arról beszélek, hogy aki így néz ki, az számítson egy más bánásmódra. Ez faszság. Mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar és mindenkivel bánjanak úgy, ahogy megérdemli. Kicsit feleslegesnek is érzem, hogy ezt most leírtam. A lényeg szerintem annyi, hogy amíg az emberek idióta rendszerekben tudnak csak létezni, addig ne csodálkozzanak, ha az a rendszer elkezd tényleg idiótán viselkedni. Ha csak egy részeg ember elejti a cigarettáját és az éppen olyan helyre esik a zsúfolt próbatermi bulin, egészen biztos, hogy tömegszerencsétlenség keletkezik. De egy pillanatig sem éreztem magam ennek a küszöbén. Szóval ott volt egy csomó gyerek, túlzsúfolva egy kis helyen, a föld alatt, de ez ellen senki sem akart tenni, nem tudták szabályozni, egyszerűen nem is tudtak rólunk, és ez pont így volt jól. Pont ettől volt fasza. A messziről jövő zenekarokat kifizették, balhé sem volt. Nem dőlt meg semmi, új példa sem lett mutatva senkinek. A lényeg, hogy teremtődött egy alternatíva, amit egy közösség hozott létre saját magának. És ahogy Penny Rimbaud mondta, amíg nem állunk elő egy jobb alternatívával, még szép, hogy nem fog abba maradni az, ami szerintünk rosszul működik. Hát jelentkeznénk. Itt az alternatíva. De nem kell abbahagyni semmit, csak minket békén.

Lehet most több frusztráció fog a punkban szállni, de ez a punk, ami most kurva jó, kurva jó volt már egy éve is. Mert mi érezzük a frusztrációt külföldi lapok olvasása nélkül is. És azzal, hogy mindenhonnan négy darab fekete rács folyik egy prostitualizált zenekari logó formájában, nem hiszem, hogy olyan sokan találnák magukat annyira otthonosan a magányban, a kívülállóságban és pszichózisoktól terhelt feszültségben. Vagy találnák jobb szórakozásnak az elég sokszor tök lerohasztó hétvégi kocsmában aszalódásnál azt, hogy egyedül a padlón fekve kései black flag-et hallgatnak. Nekem ez nem egy eszköz, amivel elérek valamit, és majd a célban lerázom magamról. Vagy egy hely ahova menekülök. Hanem maga az, amit elértem, és elérek minden nap, amikor sikerült kirázni magam az apátiából.

Persze nem fogok sunyítani. Sokkal politikusabb vagyok, mint évekkel ezelőtt voltam és erről jócskán tehet az, ami ma a világban történik. Vagy inkább, hogy figyelek rájuk. Mert akkor, évekkel ezelőtt, csak az érdekelt, hogy magányos vagyok, és jó lenne kedves lányokkal megismerkedni, meg, ha majd lenne valami úgy az életemmel az nem is lenne rossz. De most, hogy ez a kedves lányos dolog úgy nagyjából megyeget, már jobban zavar, hogy mikor lesz már az a másik valami az életemmel és mi lesz ez. Egyáltalán mi lehet, ha szeretnék közben önmagam is maradni. Persze nem vagyok sokkal összeszedettebb az elveimmel meg az elméleteimmel, mint egy Godard film szereplői, de ha csak ilyen szexi politikai vonalon mozgok, akkor is legalább mozgok és egyáltalán nem zavar. Pillanatokig sincs a terhemre az, hogy vannak elképzelések, amiken keresztül látom a világot, amiket komolyan veszek. Hogy elgondolkozok ugyan úgy a világ dolgain, mint a sajátjaimon és próbálok egy jobb irányba mozdulni, nem olyanba, amit mások jónak hisznek, hanem amilyen én szeretnék lenni. Persze ez sokkal jobb, ha van hozzá zene. Múlt héten rongyosra hallgattam a Newtown Neurotics Get Up and Fight számát, mert annyira direkt és konkrét, hogy az már kicsit hátborzongató. Nincs semmilyen távolság a szöveg és aközött aki hallgatja. Amikor elkeseredetten azt kiálltják benne, hogy „Jesus christ, take a look around” annál kevés dolgot gondoltak komolyabban, zenében. Ez teljesen rezonál azzal, amit fentebb írtam. A színtér összejön, és mert a saját maga terében létezik, ezért sehol sincs semmilyen olyan távolság, amibe irónia keveredhetne. Aki nem így gondolja annak ez egy baromság, semmi olyan klassz nincs benne, mint mondjuk a sátán éltetésében. Sajnálom, de ez van. A múlt heti házi buli a balatonnál is arról szólt, hogy szeretjük a punkot és mert mind szeretjük azt, és kb ugyan úgy, ezért egymást is. Jól érezte ott volna magát sok ember, aki nem olyan, mint mi, de minél több ilyen jön, aki úgy bámul, mintha majmok lennénk, egy plexiüveg mögött annál rosszabb lenne nekünk. Mert igazából ez nem csak egy buli. Egyik sem az, ha a klasszikus értelemben vesszük. Előtte egy nappal viszont egy klasszikus értelemben vett, koncertek nélküli házibulin egy lány megkérdezte tőlünk, hogy mi egy rock zenekar vagyunk e, aztán további baromságokkal próbált fárasztó lenni, és mert egy vizsgált tárggyá degradált minket, persze, hogy csak flegmázni tudtunk. Mi nem egy tudomány vagy egy kultúra vagyunk. Azért mert csak olyanokat ismerek, akik zenekaros pólókat hordanak, még ugyan olyan ember vagyok. Tévét is nézek.

Mostanában a kedvenc zenekarom a Flag of Democracy. Zseniális szétgitározott hardcore / punk. Valami olyan, mint az Articles Of Faith, csak mióta kiderült, hogy Vic Bondi egy kiállhatatlan fasz, aki még mindig több évtizedes sértettségeken pörög nem olyan rossz találni másokat is. Hasonlóan ezzel az elrugaszkodott post hangzással, amfetamin gitárokkal és hisztérikusan nihilista énekkel. Meg olyan kórusokkal, amik már szimfóniává emelik a baráti csordázást. Elmebeteg tempójú és nagyon sűrű, de közben meg harmonikusan szép is. Erre kéne gyújtogatni a városban, vagy fanzine-eket nyomtatni és nem csak ácsorogni, hogy nincs sajtószabadság. Persze ők is csak egy újabb obskúrus banda, akiket olyan hallgatni, mint egy ritkább állatot kipreparálva a falra tenni, de nekem annyi pluszt ad az, hogy ennyire tökéletes zenekarokat is lehet találni még, meg rájuk csodálkozni és hetekig hallgatni, ebben a joggal felgyorsult közegben, hogy mi mást tudnék tenni, mint szorosabban ölelni azt amit klassznak hiszek, és az életem.

Egy barátom nemrég volt svájcban így most ki lettem képezve svájci post-punkból is. A kedvencem magasan a Grauzone. A maguk visszafogott, de teret megtöltő, néhol elektronikus poszt punkjukkal. Jéghideg helyeken, vissza fogott melankóliával beénekelt sorokat még a svájci német nyelvtudás nélkül is át tudom érezni. Basszus svájc tuti egy nagyon unalmas, és már a futurisztikus tisztaságával is frusztráló hely lehet. Életemben, ha egy órát álltam annak az országnak a földjén, de már egyáltalán nem bánom, hogy egyikünk ellopott egy csomó lekváros süteményt abban a lerohasztó, hatalmas autópálya melletti pihenőben. Grauzone monotonitása tök szép, mintha százszor elmondanád valakinek fahangon, hogy nagyon szereted. Mindezt úgy, hogy tudod, ha százegyszer mondod el, akkor sem fog semmi sem változni, te hazamész a nyomorult kis kocka házadba és hétfőn mehetsz megint a bankba kis téglalapokba írni számokat. És éppen ez a legklasszabb bennük, hogy a zenéjük az összes ilyen szar közé ékelődik be az egyetlen szabadság forrás képében, hogy ezt még ők csinálják a saját elképzeléseik szerint, a lopott szabadidejükben.

Amibe még teljesen beleestem az a hazai defekt színtér továbbfejlesztett külföldi változatai. Könnyen meglehet 2011 a fura punk éve lesz. Már hallgatható az Iceage nagylemez és basszák meg magukat ezek az ijesztően jóképű kisgyerekek. Akik semennyire nem tudnak zenélni de mégis félelmetesen jó számokat írnak, és a fejük meg a feszültségük nyomán egy Bret Easton Ellis-i sivár világban érzem magam, amikor őket hallgatom. Nem akarok menekülni sehova, mert ha nem is tudom milyen kokainra cserélni a lelked, és sport kocsikkal csöveseket gázolni, szerintem igazából az Iceage tagok sem. Szóval ez valami olyan elbaszott kamu, ami talán végülis kurvára igaz. Azt szeretem bennük meg a hozzájuk hasonló bandákban, hogy végre megtanult a világ úgy punk zenét keverni, hogy az nagyon rosszul, de ettől pont jól szóljon. Tökéletesen elbaszott, és az Albini hangzás a közelben sincs. Ez csak túlvezérelt össze vissza punk, amikből olyan sivár érzelmek csorognak ki, amiket kizárólag néhány négyzetméteres szobákban szétunatkozott emberek érthetnek meg. Nekünk viszont ez tökéletes, beteg bugi, amikre lehet titokban kukákat rugdosni. Aztán itt van a women in prison demo, ami egyszerűen zseniális. A drogoktól megcsömörlött középtempójával és a semmibe bőgetett csőszerű gitárokkal. Egyszerű monoton ritmus és mániákus, beszéd-ének. Valami csak úgy bajos velük. Rengetegszer érzem mostanában, azt mintha egyes dolgokat pont azért készítenének, hogy azok nekem tetszenek. És a baj ezekkel, hogy mindig az a kellemetlen érzés fog el, mint amikor telefon marketingesek zaklattak, hogy mi minden szart akarnak rám sózni, ami pont hozzám illik. Pedig aki ismerne minket, az tudhatná, hogy nem arra vágyom, hogy ki legyek szolgálva, és alánk tegyenek valamit. Hanem, hogy, akik hasonlóak hozzánk elmeséljék azokat a dolgokat, amiket én is megértek. A women in prison pont ilyen, mintha az a sok szörnyűség a zenéjükben valójában a legklasszabb dolgok lennének, egyszerűen, csak azért mert értem őket.

szóval faszom a kormányba és a hipsterekbe. ha nem bírtok magatokkal akkor ez lesz:

walk together, rock together

2011-02-01T23:30:00.007+01:00

na, pénteken indul a nagyon király walk together, rock together a civil rádión (FM 98). és este 11-től én leszek a vendég benne. egy órán át játszom lemezeket, aztán dumálok róluk, csak úgy egymagamban. ha valaki esetleg látna ebben az időpontban a város különböző pontjain, az azzal magyarázható, hogy a műsor felvételről megy. ennek ellenére pár eszeveszett elmemenetemben vannak lyukak, ahova lusta voltam a megfelelő szavakat bemondani, és sok baromság is elhangzik, többek között összekeverem a pussy galore-t a royal trux-al. de cserébe kimondom, hogy varázsló köppeny! különben végig nagyon cuki meg mégjobban a szokásos önmagam vagyok. jövőben még jobban érdemes lesz hallgatni, mert egy másik adás (cloak / dagger interjú a zseniális koncertjük előtt), amit már hallottam az tényleg csúcs szuper.

ha valaki nem elég punk ahhoz, hogy péntek késő este otthon üljön, az gondolom majd leszedheti inni az adást a későbbiekben:

http://walkrocktogether.blogspot.com
http://walkrocktogether.blogspot.com/
http://walkrocktogether.blogspot.com/

update:

itt a számlista

red c - pressures on
avengers - we are the one
the proletariat - options

saccharine trust - i am right
urinals - i'm like you
skewbald/grand union - sorry
wipers - mystery

ssd - fun to you
major conflict - outgroup
even worse - emptying the madhouse
cro mags - everybody's gonna die

lost kids - cola freaks
huggy bear - erotic bleeding
wire - different to me
chin chin - jungle of fear

united mutation - sensations fix
deep wound - dead babies
ccm - nation on fire
nog watt - wish that you could feel

government warning - arrested
poison control - nervosa
no hope for the kids - angels of destruction
white lung - local garbage

múlt hét

2011-01-24T18:17:00.002+01:00

nem nagyon szeretek képeket beszúrogatni magamról, mert minek, de a múlt hét faszaságát így tudom a legjobban érzékeltetni:

először volt ez:

megint játszottunk a ninpulators-zal, most a supertouch előtt.

aztán ez

hát, mielőtt másokat elkezdek a hátamon cipelni talán nem ártana nyomnom pár fekvőtámaszt.

utána ez:

levittem a supertouch énekesét, meg a merch-ös csávójukat, aki a dead nation-ben nyomta, a mindig szuper troli sörözőbe. itt azt hiszem éppen gibby-nek a panic énekesének ír rólam sms-t mark ryan. kedves emberek voltak különben.

aztán hazajöttem

utána pénteken játszottunk az új zenekarunkkal a szextankkal

majd megint ez

troli söröző a változatosság kedvéért.

és most majd megpróbálok megint lemezekről írni, meg a punkról.

hogyan hatódtam meg nagyon.

2011-01-16T15:47:00.006+01:00

Azon felkerekedve, hogy a kedvenc punk íróm, vagy, hogy hívják azt, ha valaki punk és a punkról ír fanzine-eket meg van rovata az MRR-ben? Szóval a hihetetlenül klassz Layla Gibbon hihetetlenül klassz dolgokat írt a fanzine-emről a maximumba. Körülbelül amikor nagyon nagyon örülök magamnak akkor találok ki ilyen jelzőket, és kezdem csóválni a fejem fél percen belül, hogy mekkora egy önelégült fasz is vagyok. De a lényeg, hogy most ezen felbuzdulva feltettem az angol nyelvű blogra ezt a fanzine-t, amiről szó van, meg azt is, amit nemrég írtam, de egy darabra limitáltam. Abból tényleg csak szövegek vannak, mert a képek túl személyesek. Azért ha érdekel még az even in case nyomtatott formában, írj egy e-mailt és elküldöm nyomtatható (kilövési) pdf verzióban.

Listen up non-hungarian speakers and readers. I’ve uploaded two zines-full of content to my english blog so if you’d like to know what’s in my caffeine soak mind move your virtual ass over there and start digging in.

http://punkersblock.blogspot.com
http://punkersblock.blogspot.com
http://punkersblock.blogspot.com
http://punkersblock.blogspot.com

revolution rock

2011-01-08T13:56:00.001+01:00

dance dance dance dance

2011-01-06T22:07:00.002+01:00

Még tavaly év végén megszállt a gondolat, hogyha egy házibulin táncolni akarnánk, meg punk zenét is hallgatni egyszerre, akkor mégis milyen számokat kéne berakni. Sikerült is aztán összeraknom egy, közel egy órás szettet. Azért ide teszem fel, és nem a mix-blogra, mert ennek nincs másik oldala, és a legtöbb számot már ellőttem ott régen. Szóval, ha meg vagy szorulva, de szeretnél riszálni, akkor hajrá. Az egyetlen lemezlovas trükk, amit alkalmaznék, az az lenne, hogy a teenage riot-ból kihagynám a prüntyögő introt, amikor Kim Gordon spirit desire-ezeik. Bespeedezve úgyse kell senkinek pihennie szenvelgős részekre.

punk party mix

the make-up - they live by night
wipers - mystery
the estranged - nothing to say
the vicious - walking dead
the hex dispensers - gates of steel (devo)
the dicks - all night fever
satan's rats - louise
red cross - clorox girls
buzzcocks - harmony in my head
wire - dot dash
new order - dreams never end
blitz - new age
city-x - cover boy
mika miko - i got a lot
last rights - so ends our night
the nerves - walking out of love
undertones - here comes the summer
the ramones - chainsaw
eight dayz - what's so strange about me
rikk agnew - oc life
the misfits - hybrid moments
the marked men - fortune
no age - ripped knees
sonic youth - teenage riot

----------------------------------

közben meg kijött az új Rákosi. aminek a felvételéről már írtam itt.

http://www.sendspace.com/file/tprl5j

2011-01-03T17:27:00.004+01:00

ma vagyok 24. és bár tegnap megkaptam bátyámtól és barátnőjétől a szuper Touch & Go fanzine gyűjteményt, mégis magamnak adtam a legjobb ajándékot azzal, hogy a ma kirakott Januári MRR top 10 listára felkerült az angol nyelvű fanzine-em. hogy ez mit jelent? igazából kb semmit, de persze nekem majdnem mindent.

ja és ma lett 33 éves a szegedi punk guru, Borics Attila is. na 14 évesen azt sem gondoltam, hogy majd ő lesz az egyik legjobb barátom, és például ilyen képek készülnek rólunk.

The Pervert's Guide to 2010

2010-12-31T01:31:00.010+01:00

Az idei év tök jó volt. Kezdve azzal, hogy rádöbbentem végre van egy színtér, aminek boldogan a része lehetek. Ami tényleg egy közös valami, ami együtt működik, támogatja a másikat, és a zenekarok csak húzzák egymást feljebb és feljebb, jobbnál jobb kiadványokkal. Politikailag is konkrétabbak a kiskobakok, nem csak azt ismételgetik, hogy ez engem nem érdekel, próbálok távol maradni tőle. Még mindig vannak, akik szerveznek jó koncerteket, egyre többet, az emberek aktívak, a zenekaraikkal mennek külföldre, tenni akarnak valamit, nem kérik, hogy más toljon be a seggük alá valami félszar dolgot. Idén is voltam turnén, ami mindig kurva jó, de életemben először elkezdtem házi bulikba járni és nem is olyan rossz dolog az. Rengeteg nagyon jó lemez jött ki idén, amikből annyi volt, hogy nehezemre esett egybe-kettőbe spontán beleszeretni és leragadni mellette. Azért se volt könnyű, mert többen adtak ki olyan albumokat, amiket kedvem lett volna szeretni és baromi jó őket hallani, de még a maguk punkos szintjén is vannak olyan összetettek, hogy a teljes élményhez meg kell várni, amíg rám nőnek. Ez volt akinél sikerült és lesz akinél majd fog. Az biztos, hogy idén a punkban a borús atmoszféra, az alig torzított gitárok, a középtempó, és néha a férfi-női váltott ének volt az igazi húzó erő. Meg a Cult Ritual mellék projectek felvirágzása. És a new yorki zaj punk színtér. Meg az olympiai fura punk. Tényleg tetszett az év, a punkban főleg. Másban annyira azért nem. Ime egy felsorolás, hogy mik voltak jók is miért. Ilyen volt 2010 egy perverz szerint.

Lemezek

Red Dons - Fake Meets Failure

Szerintem nem az X hódított igazán idén, hanem ezek a szellős, vékony gitárú és visszafogott tempójú, de feszültséggel kicsordulásig töltött punk számok. Amik mind tökéletesek esti sétálgatáshoz, hogy megmentsék a béna életünket pár félórára. Az ugrálós alapokra jövő, sötét hangulatot szertefonó gitárok, és az elkeseredettségtől, dallamosan kiabáló ének. Miközben dallamos, felkavaró is. A ’00-ás években ezekre még azt mondhattam, hogy Wipers ihlette, de a zenekarok mostanra vagy túlfejlődtek a könnyű beazonosításon, vagy egyszerűen kifejlődött egy új műfaj, ahogy a black flag-hez is lehet kötni a Damaged hangzást, úgyis hogy sokszor egyáltalán nem a Black Flag az, amire gondol vele kapcsolatban az ember. Vannak azok a nyári slágerek, amik vidámak akarnak lenni, de szomorúak lesznek. A Red Dons hiába egy kiégett világ pop zenéje, én ettől leszek boldog. Túlcsordul ez a lemez az igazi punktól. Olyan érzésem van közben, mint amikor találok egy kortalan zenekart, akik húsz éve sem érdekeltek senkit, mégis hibátlan, amit csinálnak, és hogy megtaláltam őket, iszonyatosan boldoggá tesz, hogy megint beleszerethetek a punknak az egészébe. Ennyire időtlen obskúrus-klasszikus ez is.

Defect Defect – st

Portlandi színtér idén nagyon aktív volt. És persze ez is egy igazi gyöngyszem onnan. Sokkal idegesebb, mint az összes többi gitár-punk banda, az ének karcosabb, a zene izgágábban csapdos. Azt imádom ebben a zenekarban, hogy tudom, hogy jók, mégis érzem a végletekig kihajtott akarást, hogy minden számuk fasza legyen. És aki képes meghalni a színpadon / lemezen / próbateremben az az én emberem. Szóval itt ez a nyomorék feszültség tökéletesen vegyül a város zászlajaként kitűzött gitárközpontúságával. Szikszalaggal ragasztott keretes szemüvegek, felvarrókkal egyben tartott kapucnis pulcsik, és a Descendets-et idézi bénázó düh. Revenge of the Nerds házi zenekara. Amikor azt olvasom, hogy emberek visszaemlékeznek milyen volt első punk lemeznek a Black Flag-et hallani és ez arra sarkalta őket, hogy ők is zenélni kezdjenek, pontosan olyan zenét hallok ki ezekből a sztorikból, mint amilyet a Defect Defect játszik.

Rákosi - Demo III

Hallottam idén, és ez a legdurvább dolog. VALAHA.

Auxes - Ichkannnichtmehr

A tavaszi koncert után nagyon nagy meglepetés volt hallani ezt a lemezt Borics lakásán ebédkészítés közben. Már az első számnál kikelve akartam üvölteni magamból, hogy Rise Above, We’re Gonna Rise Above. A Ginn gitárok helyett azért sokkal inkább a Froberg hangzás köszön nekem vissza, és nem csak azért mert a hajón együtt játszottak év végén. Ez egy végig szellemes, ötletes, nagyon erős punk lemez. Úgy poszt, hogy sosem hagyja el azt a lüktetést, amit a kezdő punk zenekarokban buzog. Amennyire seggfejül hangzik az, hogy ilyen, amikor átgondoltan csinálnak punk zenét, annyira jó ez a lemez. Ezt játszotta a Pitchfork ’87-ben, a Flag of Democracy ’82-ben, akkor is újnak hatott, és ma is az, az Auxes-tól.

Masshysteri - St

Már vallásosan imádom a Vicious nagylemezét, és szerencsére nagyjából csak nevet, meg pár tagot váltottak. A svéd pop örökséghez híven slágerdömpingé alakított nagylemez ez is. Éppen hogy torzított, iszonyatosan sűrűn pengetett gitárok, férfi-női ének és rohadt sok komor bugi. A Masshyteri-nek van számomra egy nagyon különös aurája, ami jól egyensúlyozik azon a mezsgyén, ami nekem kúl, vagy ami a hipster punkoknak az. Szeretném azt hinni, hogy inkább az enyém felé dőlnek. Ha ilyen zenét játszanak, akkor biztos.

White Lung - It's the Evil

az előtt tudtam, hogy ez lesz az év lemeze, hogy hallottam volna. Az a pár kislemez, amik előzetesen kijöttek már meggyőztek róla, hogy a White Lung kurva jó. Exene Cervenka totál bekattan és rikácsol, üvölt, meg persze énekel. Felülemelkedik minden bénaságon és csak a saját megbabonázó erejével nyom minket térdre. Grrrl Power. Ez olyan zene, amit érzel, hogy csak nők csinálhatták. Annyira megszállottan tudja, hogy mi az a jó, ami történik. A zene pedig annyira sűrű és erőtől duzzadó, hogy nem tudok másra gondolni a hallgatása közben, minthogy épp egy nagy reflektor száguld felém az autópályán ahol riadtan álldogálok csak a sötétben, egymagam. Becsapódás másodpercenként, amik finoman törik szét az agyam ahogy a fülhallgatón keresztül minden hang egyszerre jut a búrámba. Nagyon sűrű massza, ami kisajátít teljesen. Mint egy randi, először csak megilletődötten feszengek és elbűvöl minden, amit hallok, aztán felveszem a tempót és a részese tudok lenni a lemeznek. Viszont rajongó vagyok végig. Úgy épít egy csomó szép hagyományos hangzára, hogy azokat csokorba fogva valami teljesen új és nagyon baró jön létre. Az összes erős női zenekar megszólal bennük, csak mind egyszerre, másfél percekben eljátszva. Ha ez a punk jövője akkor fagyasszatok le és keltsetek fel ötven év múlva.

Daylight Robbery - Through the Confusion

Fura a viszonyom ezzel a zenekarral. Amikor először hallottam őket nem voltam képes elhinni, hogy ez ennyire jó. De újra és újra meg kellett hallgatnom, mert valami nem állt össze. Ezért rendesen rám nőt és most már feltétel nélkül imádom. Már az, hogy proto hangzással játszanak post-punkot, itt is vegyesen énekel nő és férfi, egymásnak feszül minden mondatuk, a gitár szólamok mind magukra hívják a figyelmet és minden, amit énekelnek az fontos, el kell hangzania és úgy, ahogy ők teszik. Csupa kettősségek, és nagy dolgok történnek, amik mind egybe olvadnak így lesz a daylight robbery-nek egy egyedi hangzása. Tökéletes punk lemez, és ilyen tényleg évtized szinten is ritkán van.

Puffy Aresoal - In The Army 1981

Elszabadult rossz gyerekek, akik a drogoktól össze-vissza tekergetik az erősítőiket. Néha belekezdenek egy garázs rock számba, ami totális kivehetetlen káoszba fullad. Elképesztő pontokon lyukadnak ki, de ettől érdekes és igaz végig. Ilyen az, amikor valakik igazán érzik a punk hardcore-t és ezért azt csinálnak vele, amit csak akarnak. Első Meat Puppets kislemez, találkozik a Flipperrel, és egy amfetamin dílerrel, egy visszhangos barlangban. Akkor a legjobb, amikor már kurva fáradtan várok az utolsó buszra, hogy hazavigyen és a buszmegállóban mindenféle ijesztő ember kőröz körülöttem, de nekem a fáradtságtól meglágyult agyam miatt ez még tetszik is. Főleg, hogy ennél kevés jobb vizuális kísérőt tudok elképzelni a Puffy Aresoal-hoz.

Double Negative - Daydreamnation

Nem érdekelt sem az új Articles of Faith, se az Off! kislemezek. Ha öreg embereket nem is annyira szomorú a színpadon látni, olyan öreg embereket, akik vergődnek, hogy megmutassák mennyivel inkább ők a tuti, mint a fiatalok, na az nagyon béna. De ennél az egy fokkal kicsit jobb, nosztalgiázás is azért jócskán kínkeservesen szomorú. Ezzel szemben itt vannak ezek a vén faszok, akik nemhogy ugyan olyan jó lemezt hoztak össze, mint az előző volt, de ez még jobb és teljesen más. Persze klasszikus, és nehezen elbarmolható punk/hardcore-t nyomnak. Azt, amihez értenek. És el is játsszák kurva jól, mert nem megkopottak, hanem fiatalok, csak ősz hajjal és elhízott tokákkal. A legszembetűnőbb ezzel a lemezzel kapcsolatban, hogy mintha a masterelés előtt adtak volna hozzá egy Void effektet és így az egész baromi zajosan és cukin szétesőn szól. Ahogy egy kurva jó kezdő zenekar, megnyerő demója. De vágtat előre megállíthatatlanul. Fogynak a számok és én egyre jobban akarom elölről kezdeni, hogy szóljon még, ne érjen véget. Szónikus pusztítás.

PFA - God Squats Us All

Végre a nagyon rosszgyerekek felvettek egy nagylemezt, ami kurva jó. Bár minden szám olyan rövid, hogy beléjük sem lehetne kötni, mert nincs rá idő. Mégsem alibi ez egy pillanatig sem. Nekem a PFA mindig olyan volt, mintha képesek lennének zseniális vicceket írni. Amikben van egy logika és ettől nem csak egy csattanóban merül ki minden, hanem jóval több minden történik. Na, ez a lemez pont olyan, mintha egy könyvben minden mondat egy egysoros vicc lenne. Kibaszott sátáni, vad, beteg, undorító és imádnivaló. Basszus, ahogy az egyik számban már szirénázva gitároznak, végre egy magyar zenekar, akik nem töketlenek ahhoz, hogy elszabadítsák a kibaszott poklot a lemezükön.

Matt K. Shrugg - Gone Ashtray

Amikor először hallgattam ezt a lemezt, pont Borics jött fel hozzám látogatóba, és amíg én mindenféle hülyeséget pofáztam neki ő egyszer csak félbe szakított, hogy mi ez, mert az egyik gitár riff nagyon jó benne. Megmondtam, aztán elgondolkodtam, hogy ez vajon tényleg egy jó zenekar e. De lesüllyedt a mélybe. Aztán évvége felé, hogy képben legyek elővettem, már csak úgy egymagamban, és igaza volt mindenkinek. Ez egy hibátlan, csupa szív garázs-pop zenekar, ami úgy lo-fi, hogy nem a zene van szemlekötve belőve, hanem maga a felvétel kaphatott egy kis szikrát a felvétel és lett tőle olyan amilyen. Ami király, hogy a klasszikus disszonáns hadonászás mellett vannak ilyen totál elborult, értelmetlen zúgások, vagy társalgós házibulik konyhájába való, meghitten csilingelő, és dalolászó számok is. Mert ez is egy egyszemélyes zenekar, ezért nem annyira ragad egy sémához és ez király, főleg hogy végig egyben tudja tartani a változatosság ellenére is. Most mit mondjak még, ez egy zajos gitárlemez, ami úgy szól, mintha alig lenne torzítva, de jobban recseg, mint egy zajpunk lemez, az egészből meg csak úgy árad Matt K. Shrugg géniusza.

Mind Spider - ST

Tavaly az év egyik legjobb lemeze a Marked Men-é volt. Az a zenekar eddig még nem adott ki rossz lemezt. Köszönhető ez többek között az énekes elképesztő hangjának. Ez az ő szóló projectje, így hallgatás nélkül lehet már szeretni a hangja miatt, ami továbbra is zseniális. A zene sokkal lazább, mint a Marked Men-ben. Bennük azt imádtam, hogy a középtempó ellenére, a gitárok kétszeres tempón sűrítettek bármit, amit éppen játszottak, ettől az egész egy csilingelő, pörgős massza lett, mint a rágógumi, ami a cipőm talpára ragad, de jól néz ki, ahogy nyúlik egy rózsaszín izé a beton és a gumitalpú edzőcipőm között. Na, a Mind Spider inkább a hátradőlt, de nem elfekvő, hanem részegségtől a falnak támaszkodó remek pop-punk. A pop-ot tempójával és az ébren józanodó hangulatával kicsit fel is löki, de ez még mindig a Ramones-ra visszakacsintó anyag. Csak éppen itt megkapták a sokkterápiájukat, és túl vannak egy jó adag szipun is.

White Boss - ST

Ez nem is zajos punk zene. Hanem zaj zene, amiből kiszűrődik egy kis punk. A megállás nélküli gerjedés miatt csak egy soha véget nem érő szám szól. Szinte már szép, annyira elmebeteg. Lebegtetett túlvilági punk zene. simán el lehet a hallgatása közben tűnődni, ha sétálok éppen a városban, vagy a buszon állok az ablaknak támaszkodva. Akkor is ha az énekes végig csak visítozik. A cipőbámulás aurája egyébként is kezdett ránőni a punk-ra, mondhatni ellep minket a gitárfüggöny, de hogy mindez majd a sérült hardcore-ral fog találkozni, arra nem egészen készültem fel előre. Erre vágytam úgy, hogy még magam sem tudtam.

Slices - Cruising

Ami tavaly volt a Cult Ritual nagylemeze, az idén a Cruising. Tomboló, sötét hatalmas zajmassza. Elmebeteg, néha céltalan, aztán az üres csörömpölés, és idegtépés egyszer csak egy számba torkollik, és máris értelmét nyeri minden. Sok benne a monotonitás, mintha nem is a zenére mentek már volna rá, hanem arra, hogy milyen hangulatot tudnak kihozni abból, aki hallgatja. Ettől függetlenül a zene a lényeg, már ha valaki szereti a borús, nagyon geci hardcore-t. Azért nem szeretem a modern hardcore-nak nevezett zenekarokat, mert túlságosan érződik rajtuk, hogy csak ebben a korban létezhetnek és csak ennek a kornak játszanak. Olyanok a számaik, mintha hatni akarnának a hallgatókra és ezt ők tudják is nagyon jól, hogy hogyan kell. Hallgatva a Slices-t hasonlók merülnek fel bennem. Csak az ő megszólalásuknak hiába van ugyan úgy dátumhoz köthető mellékíze, van ez annyira nyitott, hogy ellenben a modern hardcore-ral nem érzem azt, hogy el fog múlni, le fog csengeni. Írtam azt, hogy hatni akarnak a hallgatóra, de nem alám teszik ezt a zenét, hanem nekem kell körbejárnom, hogy van e olyan része, amit szerethetek. Szeretem én mondjuk az egészet. Akkor is, ha olyan, mint egy üveg, amibe belefinganak, aztán a tengerbe dobják, egy papír kíséretében, amire az van írva: szar vagy és nem érdekli őket hol meg kinél köt ki ez a palackposta. Király, hogy No wave szerű őrületet kevernek mutáns hardcore-ral. Ha a Swans Deep wound-ot játszana, az szólna így.

Young Offenders - Leader of the Followers

A skinheadek világa nekem egy kicsit zárt, és ettől misztikus. Nem értettem, amikor pár hete egy házibulin bomberes fiatalok mutogattak a kamerába miközben a legprimkóbb hülye technó szólt a számítógép hangfalából, de annyira boldog voltam a látványtól, hogy csak az öklömet meg a fejemet tudtam rázni. Ugyan ilyen talány a Blitz kései, Second Empire Justice, egyébként zseniális lemeze. A meleg skinhead pornóról már nem is beszélek. Ezek azok a fura dolgok, amik összezavarnak, de basszus, így szeretek hülyének lenni. És akkor itt vannak a Young Offenders-ék, akiknek az első kislemezét imádtam. Az annyira pop-os volt, hogy néha már kicsit kellemetlenül éreztem magam miatta, mert könnyen odafért volna egy Franz Ferdinand mellé, vagy, hogy kicsit magamnak klasszabb párhuzamot vonjak, mondjuk egy bloodstains across ireland válogatásról szedett és modern kornak megfelelően feltúrbozótt zenekarhoz hasonlítottak leginkább. A második kislemezük viszont hidegen hagyott eléggé. Így kicsit félve kezdtem ezt hallgatni, de nekem olyanok már feljavítják a dolgot, hogy a lemez címét egy haverom találta ki nekik, aki majdnem énekelt is a zenekarban, és Kobera nem volt rest a nyaralása közben írni nekem egy sms-t, hogy mennyire jó is ez a lemez. És tényleg kurva jó. Skinheadek részegen játszanak rágógumi szerű pop-punkot. Vagy 77-es punkot, mert nagyon sok klasszikus hatás van benne, de tényleg inkább Írországból, ahonnan olyan zenekarok jönnek, mint az Undertones, Victim, Protex. Mind zseniális a pop-ból csak a jót hozó és a punkba azt kilógó lóláb nélkül oltó zenekarok. Ilyen pontosan dolgozik a Young Offenders is. Néha kicsit szellősebb számokat mind plafonig pakolják egyszerű, de hatásos dallamokkal, csilingelő gitárokkal és az énekeseknek is elképesztően jó hangja van, skinhead létükre azért kicsit magas, de most ezen nem én fogok fenn akadni. Ha valakit zavar, hogy a Jam-re hajazó zenekarok mind ilyen Kimért Jóskák akkor jó hírem van nekik: a részeg skinheadek is tudnak olyan zenét csinálni, csak a kortársaiktól eltérően sokkal jobban.

Sexdrome - Grown Younger

Sátáni, gonosz punk. Ennél a lemeznél semmi sem volt sötétebb idén. Csak a dobok nem szólnak disszonánsan, de néha még azok is bedőlnek. Ha valaki újat csinált az idén akkor ők voltak azok. Mert ilyet még sosem hallottam ezelőtt. Ijesztő néha. Fiatalkorú tomboló céltalan düh. Mint egy szörnyű tragédia, amit örökre megjegyzek, és ha eszembe jut, sokat gondolkozom rajta. Amikor leesett az első hó ezt hallgattam és végig a sátánra gondoltam. Amikor black metal bandák azt mondták olyat akarnak csinálni, aminek a zenéhez semmi köze nincs akkor abban reménykedhettek, hogy az valami ilyen lesz. Hát végre megszületett valami, ami beteljesíti ezt az elképzelést. A legjobb persze az, hogy ezzel az okkultsággal együtt is színtiszta punk.

Eddy Current Suppression Ring - Rush to Relax

Az ausztrál fura post-punk zászlóshajója. Mindenki imádja őket, még az is, aki évtizedek óta kiábrándult ebből az egészből. De hát most mi mást lehetne tenni? Amikor elkezdődik a lemez, csak olyan korrekt semmi különös minden. Középtempó, akcentusos beszéd ének, ami refréneknél nyílik ki csak olyan inkább bájos, mint megnyerő éneklésé. A gitárok is komótosan körőznek, vagy pengetődnek ki egy akkordból. Eléggé emlékeztet a Scientist-re és a Fall-ra, csak ők tahó ausztrálok, akik nem hiszik magukat se költőnek, se mogorva öregembernek. A legjobb, amikor felhagynak a kötött, enyhén monoton témákkal és szabadon elkezdenek zajongani. Aztán visszatérnek persze, de a pillanatnyi baromkodások sokat színesítenek az összképen. Hát még a sejtelmesen kódorgó billentyűk. Ha van olyan, akinek túl fakó, fanyar és öreg a Fall, de azért szeretné szeretni őket, annak is való az Eddy Current. Másoknak is, tulajdonképpen mindenkinek.

Estranged - The Subliminal Man

A debütáló lemezüket imádtam. A klasszikus sablon szerint működtek ott. Megírtak egy számot, ami a világ egyik legjobb dala volt és azt eljátszották még vagy tízszer. Ezért nagyon vártam ezt az idei anyagukat, úgy is, hogy fogalmam sem volt róla dolgoznak valamin. Először teljes csalódásként ért, mert bár még mindig a borús, inkább gitár központú, de végig karakteres basszust játszó post-punkból építkeznek, a tempóból jócskán visszavettek. Így kezdetben a feszültséget hiányoltam nagyon. Aztán csak hallgattam és végre megszerettem, mert ez is egy nagyon jó lemez. Sokkal borúsabb, mint az előző és a számoknak hiába van egy karakteres, felismerhető hangzásuk, mertek színesíteni a palettán. Talán több angol komor post-punk bandát hallgattak idő közben, mint amerikait. The Sound gyorsabb dalai, és a klasszikus anarcho post punk zenekarok köszönnek vissza. Gyorsan megérett ez a zenekar, amit, egy cseppet sem bánok. Csak a középtempótól keletkezett kis térben sokszor kellett körbe néznem.

Autistic Youth - Idle Minds

Eddig ez a kedvencem lemezem tőlük. A korábbi anyagaikon mindig volt valami, ami elgáncsolta őket, hogy tökéletességre vigyék a sok vokálos, frappáns ötletekkel a központba helyezett gitárú, sötét hangulatú dallamos punkjukat. Ők talán amerika válasza a No Hope For The Kids-re. És ez végre tényleg olyan. Azért a nagy koncentrációban egy kicsit katonásak lettek a számok, de ezért cserébe komolyabbak és eltökéltebbek is. Az anti-flag demón van egy mission of burma feldolgozás. Szerintem, ha közelebb maradtak volna ehhez, akkor mostanra úgy szólnának, mint az autistic youth nem, mint egy kilúgozott fos. Nem sokban tér el mondjuk az autistic youth hallgatása attól, mint amikor olyan 16 évesen az első sorban üvöltöztem anti flag-en, amikor még nem volt kordon, sőt a koncert előtt bécsi anarchisták tartottak felhívást a következő tüntetésekre.

Deskonocidos - En la Oscuridad

Idén talán az hiányzott igazán, hogy elsőre kevés dolog ütött meg, úgy, hogy aztán meg is tudták tartani a lelkesedésem irántuk. Nem volt igazán, hogy meghallgattam valamit először, és akkor úgy éreztem, hogy ez a legjobb dolog valaha aztán az érzés semmit sem kopott a harmincadik hallgatáskor sem. A Deskonocidos viszont pont ilyen. Az a típus, amit ha hallok el sem hiszem, hogy létezhet ilyen. Pedig annyira nem nagy újdonság. Feszes, gitározós punk zene, enyhébb Dark-wave hatásokkal, amik csak atmoszférát adnak nem fekete csipkés ingeket. Kids of the Black Hole egy lemezen keresztül. Az ének pedig elkeseredetten dallamos, a kórus óóó-zások mögött ott érződik a latin kisebbség kilátástalan helyzete. Az egész lemezt szétfeszíti különben egy ilyen nyomott hangulatból táplálkozó, elementáris erő. Itt nem is csak zene, meg a mögötte levő erő, és szándék van, hanem élethelyzetek és sorsok bukkannak fel. Nehogy már azt higgyük, hogy csak a Clash-ről lehet olyat írni, mint ami a Sniffin Glue-ban megjelent. Ez a lemez is remek bizonyítéka annak, hogy a punk még mindig egy élő dolog. És amikor ezt a lemezt hallgatom én is élni akarok.

The Young - Voyagers of Legend

A kedvenc Articles Of Faith számom az In this Life lassú verziója. Mert alapból is egy jó szám, nincs bajom a lassú dalokkal és annyira kilóg az egész életművükből, hogy az tök érdekes. A The Young engem egy kicsit arra a számra emlékeztet. Vagyis az a szám inkább olyan, mintha az Archers Of Loaf-nak lenne az alapköve, de akkor is. A Young teljesen olyan, mintha a punk/hardcore színtérből lógnának ki, ezzel az önkényesen visszafogott, álmos zaj-popjukkal. Vagy mi ez. Még az énekes hangjában is ott van a reggelek szörnyű karcossága, amikor az ember még olyan fáradt, hogy nem egészen biztos benne, ha kinyitja a száját abból tényleg fog e hang jönni. Sok lemezről írtam, hogy olyan mintha éjjel vették volna fel őket, ez pont olyan mintha kora reggel készült volna. Páran le sem feküdtek oké, de azért benne van egy ilyen tétovázó szédelgés is bőven. Valahogy a távolba réved minden, és a hangszerek közt is lehet érezni egy fizikai távolságot. Vannak szépen elhúzott gitárnyúzások, amikre már-már heroikusan énekelnek rá, nem teljes tudatnál léve. Különben tökéletes válogatáskazetta zene lenne ez, egy olyan kazettához, amit nem csak oda adok valakinek, hanem vele akarom meghallgatni. Tetszik, hogy van benne egy fátyolos heroikusság. Kicsit ez is barlang pop, de nagyon erős a slacker hatás. Túl sok fű, még több tévé. A kilencvenes évek szeretni való tétovasága. Lassan fortyogó gitár zene, ami a hardcore-ból ered, de arra már csak utalás szinten vissza-visszakacsint. Kell idő, hogy megszokjam, de megéri, mert ez egy nagyon jó, és nagyon nagyszabású lemez is, kis emberektől, kicsit pitin eljátszva, de basszus csak összeáll, olyanra amilyennek kell lennie. Kurva jóra, mert én a kurva jó zenét szeretem leginkább.

Nuclear Family - ST

Na, ez is király. Hiper dallamos, de egyben folyamatosan szurkáló, jól szétgitározott punk zene, női énekessel. Kioktató, és hibáztató hangnem, affektálásba hajló mondat végek. Imádnivaló, na. X-ray Spex kétszer olyan gyorsan, és hülye szafoxon vagy mi nélkül.

Nü Sensae - TV, Death and the Devil

Kétszemélyes kanadai zaj-grúv zenekar. Dob és basszus, nő-férfi felállással. A lány énekel és abuzálja, a felismerhetetlenségig torzított bőgőjét. Fenyegető búgás, amire nehéz visszafogni magam, hogy ne rázzam legalább a fejem. Punkosan bizarr atmoszférateremtéshez legalább annyira értenek, mint jó számok írásához, a kettő együtt meg tényleg oltári.

Merchandise - (Strange Songs) In The Dark / Gone Are The Silk Gardens Of Youth

Ők is még egy Cult Ritual vagy ahhoz közeli mellék projekt-ként kezdték, és hardcore / punkot játszottak, amit zajos gitárzenével kevertek. Persze az is kurva jó volt, de a nagylemezükkel elrugaszkodtak valami egészen újba. Többek között megírták az év egyik legjobb számát (I locked the door), ami a punk territóriumán kívül is könnyen megállná a helyét. Azért még mindig túltekert, -vezérelt, őrlő és süvítő hangzást használnak, csak nem hardcore számokat játszanak, hanem a 80-as évek végét idéző, hardcore-ból kinőtt zajos gitárzenét. Néha napszúráshoz közelien punnyadt máskor pedig egészen élénk. A nagylemeznek kijött egy extrája is, amin a számok demó verziói, egy kicsit poposabb hangzással szerepelnek, pár a lemezre fel nem került darabbal együtt. Az én kedvencem, amikor egy Young Marble Giants számra dúdolásznak rá.

UV Race - Homo

Infantilis, erőlködésmentes post-punk ausztráliából. Férfi-női ének, hülye szintetizátor és méghülyébben használt gitárok. Nem vagyok benne biztos, hogy tudnak e zenélni, inkább az fénylik, hogy a jó dolgok készítéséhez értenek. És ezt nagyon imádom. Nemrég hallgattam egy zseniális post-punk válogatást, pont ausztráliából, és arról sem lógnának ki. Vagy a Homosexuals féle, inkább sörön és fingos poénokon nevelkedett eltorzult punkja ugrik be, mint bármi elvont és magaskultúrális. Kevés szórakoztatóbb punk lemez volt idén, amikre nyugodtan lehetett sörözni, vagy simpson családot nézni hang nélkül. Ez viszont pont olyan.

Black Time - More Songs About Motorcycles & Death

Az a jó ezekben az év végi listákban, hogy ezen is szerepel már jócskán olyan banda, akikről teljesen le tudnám írni ugyan azt, amit a black time-ról, és mégis jók. Lehet, mert nem csak azért hallgatok punk zenét, mert mindig valami újra, radikálisra vagy formabontóra vágyom. Ilyen zenét már nagyon régóta játszanak. Sőt még a hipsterek is kb ilyeneket hallgathatnak. Mégis van a Black Time-ban valami, ami miatt az ő verziójukat is hallani akarom. Azt, hogy hogyan érzem a zenéjüket egy garázshoz kötődőnek, hogy a dörgő basszusra hogyan fekszik rá a rozsdás lombfűrésszé torzított gitár, amit bőgetnek eleget ilyen komótosan kibontakozó témákkal, és szólókkal, meg az affektálásba gyakran belehajló ének. Szóval jövőre is kijöhet ilyen lemez, más zenekartól, más országból más néven. Ha lesz benne beteg humor és szerethető őszinteség, akkor vevő leszek rá, főleg ha lehet rá táncolni. Mert zajra jó táncolni.

Brutal Knights - Blown to Completion

A zenekar búcsú lemeze. És kurvára mérges vagyok rájuk, mert amilyen semmilyen koncerteket adtak itt mindkétszer, annyira jó ez a lemez. A kicsit motorozós, sörtől nagyon csöpögő suttyó rockjával. Mint egy jól időzített tahó vicc. Nem szeretem annyira ezt a nyomaiban macsó rockot, de Brutal Knights-ék az élet meccsét eléggé a kispadon ülik végig, és ezt a lemezeiken is ki-ki kandikál. A KDB válogatásokon szoktak zseniális számokkal szerepelni olyan zenekarok, akik egy nagylemezen már elhaláloznak és ilyen hülye rockoskodásba kezdenek. Ez a lemez pont úgy szól, mint azok a monstre elbaszott rock számok csak ez véletlenül jó. Nagyon jó. Ettől persze már jócskán megvan az alaphangulata és ez csak fokozza a hiper sebességgel elpengetett számaikat.

Pierced Arrows - Descending Shadows

Idén a Guided by Voices mellett talán Dead Moon-t hallgattam a legtöbbet. Ha nem is mennyiségben, de odaadással. Ez egyáltalán nem esett nehezemre, mert a hibátlan diszkográfiájukon öröm átrágni magam, aztán a jobbnál jobb lemezekhez vissza visszatérni. Amikor először hallottam Pierced Arrows-t nem hittem el, hogy valami ennyire kemény lehet, pedig akkor még nem is tudtam, hogy 60 éves emberek csinálják. Ez az új lemez sem adott lejjebb magából. Végig feszes, intenzív, de a már megszokott rock and roll-osan szabados is. Mintha Roky Erickson elmebeteg trippjeit itt csak a zene szeretete hívná életre, és amikor paranoid akkor az egy emberibb, természetesebb félelem. Ilyen bölcs kedvesség is belengi a stúdiót ahol a felvételek készültek. Vagyis csak az a tanulság, hogyha csinálhatják azt, amit akarnak, akkor miért ne csinálják jól. Rémálomszerű, de megnyugtató is. Erős basszus és dob mellett fűrészel a gitár, amikhez tökéletesen passzolnak a mára már tökéletesre fejlődött vokálok. Nem lehet nagyon mihez hasonlítani, mert ha ők nincsenek, ennek a listának jó nagy része teljesen máshogy szólna. Szokták azt mondani, hogyha csinálsz valamit, ami a szüleidnek tetszik akkor azt nagyon elbasztad. Ez a zene biztos tetszene apámnak, de egyszerűen nem akarom neki megmutatni, inkább meghagyom az én kis titkomnak. De ti hallgassátok meg, és rettegjetek örömködve magatokban.

Pregnant - ST

Biztos idén is ugyanannyi dillinger four-t idéző, klasszikus, mélyebb hangú dallamos punk lemez jött ki, csak én nem figyeltem rájuk, hiába szeretem a sörözést és a kicsit lazábbra vett társadalomkritikát. Mégis eljutott hozzám egy banda, a Pregnant, akik ilyen láblógatós egyszerű, pince koncertekre, vagy padláson hallgatott kazettákra valók. Ami megkülönbözteti őket, az valami elfuserálódottság bennük. Persze én nem vagyok nő, nekem az, hogy egy másik ember van teljes egészében a hasamban kicsit sok, és a Pregnant a nevéhez hűen hordoz magában valamit, ami mozog, rugdalózik, rosszul lesz tőle az ember, feldagad a zene, de sosem jön ki, mégis teljesen meghatározza. Van az alapból ittas hangulatú zenén valami olyan kosz, ami nagyon izgalmassá teszi. Skizofrén dallamos punk, na.

The Men - Immaculada

Hát van ilyen? Szerintem nincs. Vagyis minden, ami ezen szerepel, az van, de nem ilyen tömören ilyen közel egymáshoz. Elkezdődik a mindent felemésztő kibaszott zaj, amilyet kortárt experimentális fesztiválokon szeretnének játszani, de ezt dühös fiatalok játsszák ezért sokkal jobb. Aztán van egy forduló pont, ahonnan átváltanak shoegazbe, csak nem olyan robosztus hangzással, inkább afféle bájjal, hogy továbbra is ajándék ez a lemez. Mert nem számítottam ennyire széles skálára, és tényleg meglepetés szerűen természetes, hogy ez így sikerült. Gitár örvények, mániákus dob, háttérben megbúvó szolid ének. A nagyon széptől, harminokusan dől el az ocsmány felé. Olyan természetesen, hogy nem is értem mások miért nem ilyen széles spektrumban csinálnak nagylemezeket. Oda ez a torzító pedálokhoz és a gitár orkesztra hangzáshoz. Ez a zenekar lehetne az életem.

Drunkdriver - ST

Tavaly vagy előtte fedeztem fel behatóbban, hogy a Flipper hangzására épült egy egész stílus, ami ráadásul nemzetközi is, és ennek oszlopos tagja a Drunkdriver. Már magából a zenekar nevéből valami megtermett parasztot képzelek el, akiről a kocsmáros is tudja, hogy balesetet fog okozni, ha most beül az autójába, de mégis útnak engedi, mert a dolgok így mennek. Az agyhoz minél közelebbi testrészek monoton és nyilalló fájdalmát tökéletesen átvitték zenei keretek közé. Súlyos basszusok, koponyacsontot átvivő fúró hangját utánozó gitárok. Kicsit perverznek kell lenni, hogy direkt idegesítő zenét hallgassak, de ha tetszik, akkor hát ez van. Azért gyorsabban játszanak, mint a Flipper ezzel megtörve az ő igazi egyediségüket, de még mindig nem annyira gyors a Drunkdriver, hogy ezen a sok kiakasztó szörnyűségen csak úgy átsuhanjak. Rosszindulat és gonoszság szivárog a zenéből, meg erős naturalizmus. Valamiért olyan a kultúránk, hogy csak a szörnyűséges, kínokkal teli, embert felőrlő szenvedést tartjuk igaznak. Ennek a felfogásnak a frankeinsten féle teremtménye a Drunkdriver. Hát egyétek meg amit kifőztetek.

Integrity - The Blackest Curse

Talán ők a legnagyobb Kakuk tojás itt, de akkor is az Intergity egy tök jó zenekar. Mert ellentétben a 90-es évek unalomba fulladt metálos hardcore-jával, ők nem szaroztak és egyből a sátánista black metalt kezdék majmolni, ami a maga bájos idiotizmusa miatt egy pont olyan örök klasszikus, mint a punk. Csak mi igazából nem vagyok elmebeteg gyökerek, de ez most egy másik téma. Szóval az Integrity ezért tud szerethetőnek megmaradni. Hiába lesznek a tagok is egyre nagyobb seggfejek, bár mindig is azok voltak. Még mindig ki tudnak adni valami kibaszott durva lemezt, ami éppen annyira nem erőltetett hardcore, mint amennyire nem kellemetlen metál. Csak egyszerű, gonosz fekete zaj nagyon keményen eljátszva.

Libyans - A Common Place

Amikor láttam, hogy kijött ez, akkor magamban felsóhajtottam, hogy végre. Mert a Libyans mennyire jó már? Taknyos hangzású, magától dallamos hardcore / punk, ami inkább punk, de ettől meg karakteresebben hardcore. Sokáig nem hittem el, hogy az énekesük nő, de most már jobban kihallatszik, persze még mindig öröm hallgatni. Olyan zene ez, aminek hatására kedvem lenne a barátaimat a farmer vagy bőrdzsekijeiknél fogva rázni és vigyorogva az arcukba bámulni. Szerethetek egy csomófajta punk zenét, de amikor ennyire keveredik a tiszta punk, a dühös hardcore-ral az áll legközelebb a szívemhez. Ez is mennyire jó, jaj.

Vaaska - Ruido Hasta la Muerte

Az L.A. Raw punx helyett inkább tenném a pénzem az Austin raw punx-ra. Alapból imádom a Texasi színteret, mert mennyi izgalmas, elmebeteg, és elképesztő anyag jött ki onnan. És ez sem különb tőlük. A meleg elől érezhetően a skandináv, ridegebb hardcore felé menekültek, ezért van egy megállíthatatlanul előre haladó bakancsos hangulata. Aminek a szilárd alapjai mögül ki ki kandikál egy elhajló gitár futam, valami olyan módon, amiért a Minor Threat-et imádom. Ez egy nagylemez, de csöppet sem lesz unalmas, Végig feszült és üdítő, hogy mennyire kemény. Ha párba kéne állítanom a Deskonocidos lemezzel és a kettőnek keresnék egy tükörképet, akkor azt mondanám, hogy ez a két zenekar az az idén, ami tavaly volt a Government Warning és a Wasted Time. Mind a négy zenekar kurva jó, természetesen.

Trash Kit - ST

Felkavaró csaj punk zenekar, felkavaró nagylemeze. Angliából. Hagyományoknak megfelelően sokkal inkább a Riot Grrrl előtti, csak nőkből álló angol zenekarokhoz áll közel. Mint a Raincoats, Hagar the Womb és talán még a Young Marble Giants. Állítólag idén a világzene nagyon menő volt és egy írás szerint ők is ezzel keverik a punkot. Az tuti, hogy a dobok vannak a zene középpontjába helyezve, de néha inkább ilyen törzsi ritmusokként hatnak, mint amilyen barlang pop-nak a Beat Happening-et szokták hívni. Végig énekelnek mind a hárman, elnyújtott háttér dallamokkal. Rengeteg, már egy punk bandához képest, hangszer szólal meg és annyira színes, hogy képtelen vagyok megjegyezni bármit is, ezért minél többet hallgatom mindig előjön valami új. A lényeg, hogy minél többet akarom hallgatni.

Spectres - Last Days

Idén már tényleg rákattantam az angol anarcho punkra, amiről jó egy dolgot tudni, meglepően dallamos, és mindenféle fura megoldásokat tuszkolnak át a dallam világukba, amik ettől annyira magától értetődőnek hatnak, mint egy agymosás után bármi. A Spectres ebből a szép hagyományból táplálkozik, nagy sikerrel. Tényleg ebben nőhettek fel, mert mondjuk hiába imádom az Estrange-et náluk érződik, hogy van más is mögöttük. Lehet a Spectres-nél is ez a helyzet, mindenesetre ezt nem hallom ki belőlük és ez a lényeg. Egy kiégett világ, utolsó utópisztikus hangzását magukra öltve játszanak nagy ívű gitárokkal, és teret betöltő, a teátrálisságától visszhangos énekkel, konkrét basszusokkal és sok dúdolászással. Örvényben fokozódó éles gitárszólamok és nyomasztó, kicsit ősi, kicsit ködös rituálékat idéző komolysággal előadott számok elvarázsolnak. A tavalyi Complications nagylemez volt hasonló, csak annak nincs ekkora húzása. A lendületet néha diszkó dobok ostorozzák még jobban, nem tudok másra figyelni, mint a zenére, pedig mindjárt hajnali három lesz, de ez jobb, mint a kávé.

Home Blitz - Perpetual Night

Jaj, hogy én mennyire szeretem a zenében a szabadságot. És egy Home Blitz lemez pont ezért jó, mert majdnem minden megtörténhet rajta. Ez egy kislemez, két számmal, ezért ami történik az majdnem végig ugyan az. De a háttérben akkor is ott sejlik, hogy bármikor jöhet egy kósza gondolat, ami képes eltéríteni az éppen szóló számot. Különben meg ez egy időtlen kislemez. Felvehették volna 74-ben ugyan úgy, mint tegnap. Mégis a finomabb, és egyben esetlenebb hangzás miatt egy kicsit engem a Modern Lovers-re emlékeztet. Csak ami Richman-nek a szövegek, az a Home Blitz egyszemélyes dalzsenijének a zene.

Homostupids - Night Deacon

Mi az ami nem történik meg ezen a kislemezen? Tomboló, süvítő pusztítás, aminek perverz módon van egy dallama, valami olyan, amit pop punk zenekarok szoktak kiszenvedni magukból. Aztán csak úgy csilingelnek és mindenféle más faszságokat csinálnak. Ettől szórakoztató is lesz meg egyben ijesztő, mint egy hülye részeg ember, akin érzem, ha elpattan nála valami rám támad. Ha teljes hangerőn hallgatom, tuti megőrülök, de ha nem azon hallgatom, akkor haragszom magamra. Kevés ennyire a hangszórókból kijövő zene volt idén, ők meg mintha nem is valamiből szólnának, csak úgy szólnak. A szétcsapkodott, és barmolt eszeveszett számok után átváltanak egy akár proto punk számnak is elmenő kis balladába egy buszsofőr leszopásáról, aztán valami keleti népzenét játszanak. Ezek mind teljesen jól követik egymást, mert az összes dalban hömpölyög egy fonal, ami végigvezet a lemezen és bárhova kiköthetek, ha nem kezdek árral szemben evezni. Álomszerű, de nem is rémálom és nem is olyan, amit minden nap el szeretnék viselni. Ha egy beteg elme kapna egy nagybőröndnyi torzítót, sok hangszert, drogokat és sört, meg 20 perc szabad stúdió időt akkor jönni ki valami ilyen. Tényleg mintha egy szimpla garázs rock és egy experimentális zenekar egymás mellett próbálnának, és az útfelújítás betonfúrásán keresztül hallanám őket egybe, ahogy egymás ellen játszanak, ki a hangosabb.

Neon Blud - Whipps / B Girls

És megint egy Cult Ritual leszármazott. Fejbúbig zajba mártott, pusztító punk, amit egy női ének koordinál. Az egész kislemez egyben egy nagy merő gerjedés, de ha nem számonként hallgatom, akkor szépen kilátszik egy egész dallamos vonal mögüle. Még diszkó dobok is vannak az egyik számban. Ilyen mosolyogva hányni, vagy hátúszásban cigarettázni. Basszus imádom a zajt, és ők is. Ha már ilyen közös pontot találok egy zenekarral akkor hogy ne tudnám őket imádni. A punk/hardcore-t azért nagyjából csak érinti. Komolyan látom, hogy kezd kialakulni egy új post-hardcore színtér abban az értelemben, ami a 82-es színtérből fialt és olyan zenekarok jöttek akkor létre, mint a Dinosaur Jr vagy a Hüsker Dü. Tényleg a Hüsker Dü. A kedvenc számom tőlük a What Do i Want. Egy merő káosz, de van benne mégis valami fonal amit el tudok kapni, és magam köré tekerni. A Neon Blud pont ugyan ilyen. És az új kislemezük is merő teli találat.

Night Birds - ST / Killer Waves / Midnight Movies Tape

Tényleg annyira sikeresen végighaknizta a legjobb blogokat a róluk szóló rövid kis jellemzésem, hogyha még nem olvastad, akkor ezt sem fogod olvasni. Olvass Tv Freak-et meg One Chord Wonders-t miközben őket hallgatod, bazdmeg!

Shoppers - Demo / Goodbye to All

Mellbevágóan zseniális demo kazetta. Mintha a Killdozer játszana Blondie számokat. Letaglózott, amikor először mutatták nekem és aztán minden este ugyan ennyire, amikor a lakótelepen sétálgatva hallgattam őket. Ahogy a számok berobbannak és a pöfögő basszusgitárok mögül megszólal az énekes lány vagány és öntudatosan bájos hangja az hihetetlen. Valahol azt olvastam róluk, hogy olyanok, mintha emlékeztetnének arra, hogy milyen zenéket hallgattunk mondjuk tíz éve. Hát szerintem ez annyiban igaz, hogy ők pont egy olyan banda, amikor egymás után meghallgatok két eltérő lemezt és azon gondolkodom, az milyen lenne. Hát ilyen, amikor a bebaszott noise-rock találkozik a new-waves női poppal.

Doom Town - Demo Tape

Volt ennél jobb demo az idén? Nem hiszem. Azt se, hogy létezhet ilyen, mert ez annyira jó. Mennyire várom a nagylemezüket! A kedvenc, ühm technikámmal, jó sűrű pengetéssel játszott finomra torzított gitárok, váltott férfi-női ének, elkeseredett, de egyben hősiesen felemelő dallamok, intenzív ellenállás. Egy pillanatra sem enged el, a kezükben tartanak az utolsó másodpercig. De minek beszélek erről ennyit, hallgasd már meg baszod.

Brain F - Demo / Brain Flannel - Demo

Ehhez ki lehetne találni a haver punk műfajt. Mert pont úgy szól, mintha a haverjaim félrészegen, de nagyon beindulva összedobtak volna egy demo-t ami annyira jól szól, hogy aztán örömükben átvették nekem is kazettára és most sörözés közben hallgatom. Nem is tudom, hogy miért nem az ilyen zenét hívják egyszerűen punk rock-nak. Mert ebben a hangos, éles, gyors gitározáson kívül csak fiatalok vannak, akik unatkoztak és lementek a pincébe. Ennél nem is kell több.

Weird TV - Demo

Szegény LA raw punxokat jól körbe lőttem őket, mert ez a latino banda is máshonnan a sex / vid által újra a figyelem középpontjába kerülő olypmiai színtérről jött. Ami termeli ki magából a jobbnál jobb bandákat, akik kicsit mind furábbak a megszokottnál. Sex Vid, HPP, Sonskull, White Boss, Gun Outfit. És akkor itt van a Weird Tv. Igen, itt is egy nő énekel, leírhatatlanul gecin, miközben dallamos is, egyszerűen egyedi a hangja, amit hallani kell, mert hallani jó. Spanyolul énekelnek, jól bepöccenve, biztos van mire. A zene meg bukdácsol, punkosan esetlenül, de közben megnyerő és veszettül. Úgy szól, hogy akár én is tudnék ilyet csinálni, ami csak arra inspirál, hogy alakítsak zenekart, írjak jó számokat és játsszam el hozzám hasonlóknak.

Glam - Duelo de Titanes

Spanyol hardcore / punk idei csúcsa. Hülyegyerek hardcore, teljes gitár disztorzió, sátánhoz kántáló, ugató ének. Sötét hangulat és maximális sebesség. Lehet csak elrontották valahol a masterelést és 33-as fordulatszám helyett 44-esben került ki? Zavar ez? Nem. Ettől csak jobb. Annyira szeretni valóan szemét ennek a hangzása, hogyha egy rosszabb hangcuccból, és egy sérültebb forrásból szólna, attól csak még jobb lenne. Kíméletlen pusztítás. Hömpölyög vele a mocsok és a szenny, a fiatalok elnyomott dühe, ami pincékben dübörög és a kibaszott yuppik is érzik hiába sokrétegű a bőrcipőjük talpa, amivel a próbatermek felett sétálnak az utcákon. Ha ez a zenekar az mp3 lejátszómon lenne, kedvem lenne rendőrautókat gyújtogatni és visszafoglalni az utcákat.

Vogue - Pompshit

A nemrég még etalonnak számító Benelux színtér, utolsó betonerősen álló bástyája ők. Az első nagylemezük olyan volt, mintha a kései negative approch játszana korai sonic youth számokat, kibaszott részegen. Ez a mostani már megmarad a hardcore berkein belül, de koránt sem sterilebb a hangzás. Másra számítottam, mint amit kaptam, de a belső erejük, és a néhol kibukkanó humoruk még mindig zseniális. Zajosnak is zajos, de most már önmagától és nem inspirációból. Olyan ez a lemez különben, mint amikor a pár évvel ezelőtti koncertjükön az énekes részegségségben átadta a mikrofont valami még részegebb ír fazonnak, aki pár oi oi kántálás után valamivel kiborította az énekest, aki tiszta erőből fellökte szegény fószert és énekelt inkább ő tovább, a színpad hirtelen megüresedett helyen. Ha néha kedvesnek is tűnik, a legváratlanabb pontban robban ki valami elfojtott geciség, ami a padlóra lök és még utánam is köp.

Sonskull - Birth Scene / Reward

Imádtam ezt a bandát attól a ponttól fogva, hogy egy válogatást hallgatva az ő számuk feléhez értem. Azt a számot aztán széthallgattam, és kicsit fájt is, hogy erre a lemezre nem került fel. Itt van helyette egy csomó minden más. Amik természetesen hibátlanok. A feedback, ami konstans, és minden más a tempón és a lelkesedésen kívül mintha a punk különböző peremeiről jönnének. Van itt az a sötétebb és elmebajosabb anarcho punk, mint amilyen a Rudimentary Peni vagy akár már ezek a tomboló korai crust bandák, csak a Sonskull-ban nincs blast beat, még d se, de annál inkább sötét feszültség. Aztán szertelenül játszott nagyon sok gitár, amik néha a no wave-et juttatják eszembe, máskor pedig a legdallamosabb dolog a világon, persze csak a torzítók alatt. És ahogy az énekesnő énekel azzal a feszült, de kellemes károgással, az valami fenomenális. Hozzájuk kapcsolódik az idei év kedvenc stílus megnevezése is, márpedig a Parent-Crust.

Clockcleaner - Auf Wiedersehen

Philadelphia leggyűlöltebb bandájának búcsú lemeze. Az előzőket mind hallottam és kibaszottul idegesítettek. Olyan érzés volt őket hallgatni, mintha csak azért kaptam volna egy lelket a lemezek játékidejének hosszáig, hogy érezzem, ahogy az elhal. Komolyan megfájdult tőlük a fejem, mint amikor tizenvalahány évesen először hallottam Picsát, és komolyan elszomorított. De a Puerto Rico Flowers négy számos kislemeze az egyik idén legtöbbet hallgatott lemeze volt nálam, és az a Cloakcleaner énekesének egyszemélyes projektje. Lehet, hogy annak a minimalizmusa megalapozta a szeretetem a Cloakcleaner iránt. A bulldózer erejű idegtépésnél ez a lemez sokkal inkább emlékeztet, mondjuk egy kevésbé magában elmélyedt Swans-re. Köszönhetően az énekes hangjának, aki szerintem, hasonlóan egy seggfejhez a gimiből, ilyen kamu mély hangon dünnyög. Csak neki jól áll, ellentétben szegény szerencsétlen sráccal a közös tornaórákról. A jól elnyújtott számok, mind jó lassúak, hogy a feszültség folyamatosan épülhessen. Fokozódik is becsületesen. De ez már egyáltalán nem bosszantó, vagy lélekölő. Az egy dolog, hogy a furán sercegő cinek mögül szól a legtöbb szám, de van benne egy fetisizálható szépség is. Crispin Glover ilyen zenére olvashat amatőr pornóújságokat egy kandalló előtt bőrkesztyűben.

Diet Cokeheads - Nasal

Megint egy flipper / no trend zenekar, ami a Touch & Go zaj rockjával keveredik, meg egy kis paranoid sonic youth-al, death valley 69 korszakból. Az énekek, persze, hogy férfi és nő, viszont meglehetősen higgadtak, ami csak fokozza a paranoiás érzést. A zene annyira szétesett, sérült zengés, hogy nem tudom nem imádni. Bármikor elhasalhatna és áteshetne szarba, de sosem teszi. Tökéletes káosz.

Ergs - Thrash Compactor

Hallottam, hogy az ergs-nek vannak hardcore számaik, de gondoltam átvitték minden ötletüket a psyhced to die-ba. Hát nem. Hibátlan hardcore számok eljátszva egy rágó gumi punk zenekartól, azzal az ártatlan bájjal, amivel az omladozó pincékben játszott pop-punk bír. A legcukibb tupa-tupa amit el tudok képzelni. Ellenállhatatlan.

UX Vileheads - Catch 22

Kicsit összezavarodtam, hogy a Regulations lp mikor jött ki. Azt hiszem tavaly, így erre a listára most nem került fel, hiába hallgattam idén rengeteget. Cserébe itt az U.X. Vileheads, hogy umea se tudjon kimaradni. A város színterének emblematikus jegyeit hordozza a banda, aki hallott onnan egy bandát az hallani akarja az összes többit is. Gondolom ebben is vannak Regulations tagok (is). Őket még nem kapta el a Germs vagy a Dead Boys-os kicsit lazábbra vett tempó. Megállás nélkül darálják a hardcore/punkot és egy kislemeznél ebben a műfajban már az is elég szokott lenni, ha csak nem hibáznak. Itt persze sokkal többről van szó. Ez kifejezetten kurva jó!

Urban Blight - Total War

United Blood visszafelé eljátszva, egy tárcsázós telefonon keresztül felvéve. Bugis zajpunk az elejétől a végéig. Ezzel az új lemezzel csaptak bele igazán a túlvezérelt hangzásba, de ez nem is baj, mert teljesen jól áll nekik. Főleg, hogy a pofon egyszerű, de annál lelkesebb korai new yorki hangzással keverik. Azzal amit még punkok játszottak nem kigyúrt, kifürdetett él sportolók. Oi oi Oi.

Natural Law - Slump

Pszichopata tombolás. Mintha a lemezt hajnali négykor kezdték volna felvenni, véreres szemekkel, és egy tiszta gondolattal sem. Ők is az idén csúcsra futott new yorki kibaszott kripli hardcore színtér tagjai, és egy újabb szintre emelik az összeomlás minden keserédes pillanatát. Végén még kiderül, hogy 2010-et legjobban inspiráló zenekar a Die Kreuzen volt.

Negative Approach - Friends of No One

84-ből előkerült felvétel, aminek kár lett volna tovább egy fiókban porosodnia. Megérte rá várni, akárcsak a tavalyi Death lemezre. Basszus, de tényleg mégis mi a fasz ez? Én a kései Negative Approach-ot jobban bírom, sőt az egyik kedvenc punk lemezem a Tied Down, de ez? Sehol egy középtempó alsó határát súroló szám. Végig csak totális pusztítás. Igazai beteg mutáns punk lemez, a gitárok az ének, mind olyan túlvilági hangokon szólalnak meg, hogy az egy dimenziókaput nyit valami egészen démonisztikus világba. Miért oszlottak fel, ha képesek voltak ilyet írni?

Nomos - Notes From The Acheron

Zseniális. Kevés dolog volt keményebb ennél a hét számnál. Az a jó, a durva zenében, hogy lehet már hallottam ezelőtt ugyan ilyen számokat, de itt az intenzitás a lényeg, ami maradéktalanul megvan a Nomosban. Tört ritmusok, csak cintányérokon elvert blast beatek és nyávogtatott, nyúzott gitárok mindenhol. Az ide-oda tempóváltásoknak mind iszonyatos húzása van. Totális kibaszott apokalipszis. És még van egy Swell Maps feldolgozásuk is, hát mi ez ha nem maga a legnagyobb királyság?

Crazy Spirit - ST

Imádtam idén a saját hányásában fuldokló new yorki zajpunk színteret. Főleg a Crazy Spirit-et, akik a Germs szellemiségét emelték bele az egyébként sem túlrendezett hangzásukba. Szeretem azokat a zenekarokat, akik a hallgatótól is elvárnak valamit. És a crazy spirit-et lehet tényleg nem lehet úgy hallgatni, ha az embernek nincs néha pszichotikusan elege a nagyvárosokban céltalanul rohadástól, hulla részegen az éjszakai buszok kretén utazóitól vagy amikor semmi kedvem nincs semmit se csinálni és a világ csak összeomlik felettem. Ilyen a jó gyökér-core, idegtépő gyönyörűség.

Amik nagyon jók, de túlkésőn vagy csak felületesen ismertem meg őket és már nem volt időm / motivációm / képességem róluk írni: HPP (Hipster Piss Party), Neon Piss, Pollution, Veins, Arts, Sun God, Pens, Spark, Mind Your Step, Omegas, Determination, Southside Stranglers, Dads, Occult Detective Club, Las Señoras, Plan Beer, Dramamine

Punktól kicsit távolabbiak, legalábbis annyira, hogy külön kategóriában szerepeljenek

gun outfit - possession sound

circle pit - bruise constellation

beach house - teen dream

wavves - king of the beach

best coast - crazy for you

the thermals - personal life

no age - everything in between

grass widows - past time

nervous system - needs medicine

knight school – revenger

the vaselines - sex with an x

strange boys – be brave

frank black - nonstoperotik

whirl - distressor

the prids - chronosynclastic

crisco thunder - slaughterhouse astronomy

puerto rico flowers – 4 songs ep

super wild horses – fifteen

black bug - st

las robertas - Cry Out Loud

frankie rose and the outs - st

Koncertek

Xiu Xiu – Ilyen gyereknek lenni. Sosem akarok felnőni.

Auxes – Mindkét koncertjük hibátlan volt, mind a kettő másért. De azért mind a kettő leginkább a punkért.

tanya bulik – Szeretet fesztivál punkoknak. Plüss állattá puhultam. Megnyílt a tudatom, és spirituálisan hangulatba kerültem.

Chuck Damage – Három nap (bécs, győr, szeged) velük és a Rákosival. Estéről estére keményedő szettek, és nagyon sok sör.

Ampere – Erre a koncertre belógtunk (bár fent voltunk a vendéglistán is). Húsz perc tömény punk / hardcore és tök kedvesek voltak utána.

Sunny Day in Glasgow – Miközben a morcosabb tekintetű lány a misfits számot énekelte, kiengedte a haját és úgy dúdolta a mikrofonba azt, hogy Ooh baby when you cry. Your face is momentary.

Beyond Pink – Öt csaj akik klasszabbak mindenkinél idejöttek és ledarálták az agyunkat. Aztán a koncert után majdnem betört a fejem a Ráday utcában.

Statues – helyettesítő tanárok, ellenállhatatlan pop punkot játszottak, majd a dobos vagy kétszer a dobok mögé okádott.

Obits – Láttam Rick Froberget játszani. És ennél ezerszer több volt, maga, amit eljátszottak.

Blacklisted – miközben a hardcore színtér elvérzett, ők adtak egy nagyon hangos és zajos koncertet, amit látszólag szinte senki sem értett.

Urban Blight – Becsuktam a szemem és csak rázkódtam. Sosem hittem, hogy egy Oi!-tól inspirált akkordos hardcore zenekar ennyire bugisan fog rám hatni, aztán tessék.

Brutal Knights – Hoki koncert, de részegen rosszalkodtunk, aztán mindenki dohányzott a helyen, majd este majdnem lehugyozták a lábam.

Cloak / Dagger – AZ ÉV KIBASZOTT KONCERTJE.

Holy Mountain – Nekem ez tökre tetszett, és hogy állítólag az énekes valamiért kiborult tőlem, csak rátett még egy lapáttal az élményre. Azt viszont sajnálom, akire ráejtettek és elkezdett vérezni a feje.

Citizen Patrol – Hosszú volt, de basszus egyben nagyon jó is. Plusz kiderült, hogy két éve nem (csak) totál be voltam szívva, hanem tényleg játszottak egy Void számot. Amit most is.

Al Burian – Maga a performanssza, „hát jó, ezt is láttuk” kategória volt. Aztán gondoltam, hogy metszően okos lesz, amikor beszélgetünk útban hozzám, de csak egy normál csóka volt, akivel jó volt beszélgetni, aztán az ágyamban aludt (én meg a kanapén a nagyszobában). Volt még egy tökjó reggelink is. Sosem hittem volna, hogy a Milemarker, akiket imádok, egy tagja majd nálam fog lógni, de most hogy megtörtént, és közben is, kevés ennél természetesebb dolgot tudok elképzelni most az életemben. Szeretem a rock and roll-t, na.

Melt Banana – Én elhiszem, hogy ilyen japán. Egyszerű dallamokra zúdított perverz zaj és hülye villogó fények, meg sipákoló énekesnő. Hosszú volt, de tök jó is egyben.

Coke Bust – Előtte a PFA-val énekelhettem egy számot. Aztán ez a zenekar adott egy olyan koncertet, amiért érdemes bemenni a belvárosba, főleg ha csak egy busz kell oda, megnézni egy hardcore bandát és továbbra sem kételkedni egy percig sem abban, hogy ez az egész még mindig totál fasza.

Nitad – mint a coke bust.

Összes Ninpulators + Rákosi koncert – turné, szép emlékek, sok sör, új matériák, ölelkezés, szeretet fesztivál.

Összes defekt zenekar koncertek + házibulik a színtér prominens tagjaival. Dance, dance, dance.

Cool lista

Vendel – Na, ki szervezte idén a legjobb bulikat? Hármat is, és mindet vagy a kertjében vagy egy épülő kisházban? Ki stoppolta körbe európát, csak úgy heccből? És kinek a még csak próbateremben formálódó zenekaráról lehet kizárólag jót hallani? Több Vendelt a színtérnek.

Dzsukhell Records – Alapból az egyik legjobb hazai zenekar tagjai csinálják, akik simán játszhatnának az A38-on teltháznak is, de ők ennél sokkal klasszabb emberek és inkább kis pincéket igáznak le. Ráadásul az egyik legaktívabb és példaértékűbb csoportról van szó. Szerveznek koncerteket, jókat, segély bulikat, működtetnek egy fanzine disztrót és segítik a hazai bandákat is. Ha Pándival együtt nem fizetnek elő az MRR-re, sokkal szegényesebb lenne a fenti listám.

Kobera – Sokszor napra készebb mindenkinél, ha új zenekarokról van szó. Egyre jobb számokat ír, beszállt a Human Error-ba ahonnan egyáltalán nem lóg ki. És újra indította a blogját. Ami persze kibaszottul fasza. Eközben nem sopánkodik a régi idők dicsőségén és szapulja a mostani színteret. Aki azt mondja, hogy így kell megöregedni az kurvára nem érti a punkot. Így kell fiatalnak maradni.

Modoros Laci – Továbbra is csak jó koncerteket szervez, ahol néha elszabadul a pokol. Aztán még ezt haza is viszi és még őrültebb házibulik kellemetlenségeit tűri a szelíd modorával. Idén meg még zenélni is elkezdett.

Szörfgitár Ricsi – Mi a fasz? Egyszer csak itt egy csávó csepelről, és amikor összeszedi magát, hogy átlépje azt a misztikus erőforrást, ami megannyi csepel punx-ot szegez a szigetre akkor elhozza a legfaszább gitártémákat, amiket úgy penget el, hogy néhányan jobban erőlködnek léggitározás közben. Úgy járja, hogy nemsokára zenei újságírásba is kezd, ki lesz oktatva a nagyérdemű azt meghiszem.

Kick Out the Tories

2010-12-23T00:52:00.001+01:00

Vágom magam alatt a fát. A múlt héten meghallgattam a második Adverts lemezt, ami teljesen más, mint az első, de nem olyan szörnyen rossz, mint a harmadik. A fejemben egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy ők a Dead Kennedys angol mása olyan értelemben, hogy iszonyatos teátrális kisugárzása van mindkét bandának. Persze ez az Adverts esetében kicsit ösztönösebb, mert nem is hadonásznak annyit, meg Biafra sosem tűnt egy tini dühtől megrészegült figurának, aki magából kikelve élvezi, hogy rázhatja a testét különféle színpadokon. Nem a pszichéjét akarom fejtegetni, de a tekintetében mindig megvolt egy kikacsintás, hogy figyeli, hogy figyelik. Nem hangos volt, hanem hatalmas akart lenni. Ehhez képest az Adverts csak egyszerűen úgy szólt, ahogy egy punkokról szóló musical zenéjének szólnia kéne, már ha azt tökéletesre írják meg. Ami ebben rohadt klassz, hogy az egyik legjobb számuk éppen arra buzdít, hogy nem kell ahhoz zenélni tudni, hogy zenét csinálj. Valahol egy kicsit ezért van az angol punk és köztem pár lépés távolság, mert a zajt jobban szeretem, mint a zenét. Ők meg még egy akkorddal is zenét csinálnak. És sajnos sosem tudták úgy elengedni magukat, már az egész ország, hogy az veszélyes legyen. Így is érdekesek és jók, de annyira stabilak, hogy nekem kell hozzájuk igazodnom és nem tudom őket bármibe belevonni, amihez éppen kedvem van. Viszont ez az Adverts lemez annyira tetszett, hogy gondoltam meghallgatok pár olyan bandát, amit eddig nem csak hanyagoltam, hanem szinte nem is tudtam róluk. Oda vonszolom magam hozzájuk. Főleg, hogy a pár éve megismert Outsiders is sokk ként ért, hogy milyen jók, mégsem hallottam róluk eddig soha. Amiért a mostani tömör kanyaromnak hálás lehetek az mindenképpen a Newtown Neurotics. Akiket azért szereztem be, mert egy leírásban úgy foglalták őket össze, hogy olyan, mintha a Ramones szólna a Clash szövegeivel. Mondjuk egy angol Ramones. Ami néha reggae-t játszik. De ők annyira jók, hogy még a reggae számaik is jók, nem csak egy pillanatnyi hóbortként jön le, hogy mindenkinek van ilyen, nekünk is legyen már. Ha a szövegek zsenialitást kétségbe is lehet vonni, a fontosabb tényezőt, hogy hogyan adják őket elő azt nem. Ezért jók a reggae számaik is, iszonyatosan komolyan veszik azt, hogy ők el akarnak valamit mondani. És olyan komolyan veszik a Ramones-t, hogy egyáltalán nem érződik semmilyen szolgai másolás. Inkább rájöttek mi különleges bennük, és ezzel a módszerrel megcsinálták a saját zenéjüket. Benne volt, hogy utálni fogom magam emiatt, de meghallgattam az első két Killing Joke lemezt is, és most már egy kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg őket a hajón pár hónapja. Killing Joke pont úgy szól, mint a háttér, amit Newtown Neurotics feszültsége mögött érzek. Reménytelenségtől kiégett első világbeli lakótelepek, kilátástalan helyzete. Hogy ott vannak a tuti kapujában mégsem lehetne messzebb a kánaán. És ha nincs ott, hova mehetnek egyáltalán, hogy megtalálják? Ez az egyhelyben megrekedt düh zseniális. Mert nem akar áttörni semmit, csak azt, ami van, szeretné jobbá tenni. Ez mind a Beggars can Be Choosers. Így a számok feszesek inkább minthogy tombolnának. A szövegek tombolnak, de az énekben van egy ráolvasásos bepöccent modorosság, amit imádni valóan dallamosan tapasztanak a füleimbe. Pont ahogy a dühös fiatalok énekelnek. És annyira jó és fontos minden, amit mondanak, ezzel a háttérbe horgonyozott plusszal pedig csak még igazabbnak hangzanak. Azért akarom hallani, mert ők el akarják mondani nekem. Tudják mit, mégis van egy kis misztikus éle az egésznek. Egyszerűen imádom a Newtown Neutorics-ot, mert annyira okosak, és igazak és kurva jó a zenéjük.

A Killing Joke ennél mélyebben fordul magába. És jobb csak hallgatni őket, mint nézni a videóikat ahol már ilyen megrázó művészeti performanszhoz hasonlítanak inkább, mint egy bandához, aki zenét játszik. A black metalt még tudom magamnak idézőjelbe rakni, és akkor is élvezni, ha éppen nem vagyok olyan black metal-os hangulatban. De a Killing Joke annyira életellenesen rideg, hogy lehullik róluk minden másodlagos jelentés, vagy ironikus magamba kacsintás. Kurvára nincs semmi jópofa abban, amit csinálnak, csak feszültség és magabiztos erő. Ha ezt hallgatnám, miközben sétálgatok, az üres lakótelepen biztos bekattannék. Vagy többé mást se hallgatnék. Az erős basszusnak és dobnak van egy rituálisan letaglózó hatása. Mögöttük a gitár pedig csak hátborzongatóan horzsolódik. Az egész rohadt mechanikus, mint egy gép, amibe beleül az ember kimérten szenvedni. Éppen, hogy csak a hülye billentyűk oldják fel a futurizmust, bennük van egyedül valamennyi szabad akaratnak jele. Minél többet hallgatom annál jobban nő rám, de minél jobban rám nő egyre távolabb akarok tőle kerülni. Túl sokat követel. Olvastam a Fall-ról, hogy ők az igazi művészet csak a szokásos faszság nélkül. A Killing Joke-ban megvan dögivel ez a szokásos faszság, de eközben simán lehetne rájuk ugrálni valami elhagyatott épület egyik szobájában. Ez is tök félelmetes bennük, hogy lehet rájuk táncolni. Talán pont ez a vicc bennük, hogy el akarnak vonatkoztatni a béna élettől, mégis mintha csak egy gyár hangfalaiból szólnának, hogy az emberek azt is elfelejtsék a gyártósorok mellett, hogy lehetne gondolkodniuk. Csak rázzák a fejüket erre és szereljék tovább a hülye tárgyakat.

Ezzel ellentétben a Swell Maps is megvádolható ilyen öntudatos ellépéssel a klasszikus hangzástól, de nem egy béna, könnyen megfogható art punk zenekar. Sőt. Amikor hallgattam őket hülyének hittem magam, hogy ezt csak most teszem meg először. Mert ez a zenekar kurva jó. Itt van egy huszonkét számos, egy órás lemez és végig tökéletes. Dögös, szétgitározott, és zajos. Zeng meg zúg, mintha nem is egy stúdióban, hanem valami telezsúfolt garázsban vették volna fel, ahol minden kezükbe akadó dolgot felhasználnak a disszonancia érdekében. A rengeteg instrumentális rész egybe olvasztja az egész lemezt és olyan, mint egy nagy jó, jammelés, amit még szerencse, hogy felvettek mert olyan egyszerűen tökéletes, hogy különben félő mennyire könnyen elveszhetett volna, ha esetleg újra akarják reprodukálni. Ez nagyjából csak a Jane from Occupied Europe. Az első lemezük az A Trip to Marineville sokkal bolondosabb, de a jókedv közben nem esnek ki annyira egy zenekar szerepéből, mint azt szeretném. Azért király, hogy itt is végig szöszmötölnek a háttérben össze vissza, mintha a fejhallgatóm halkan szólna és még ezer ember lenne a szobámban, ami egy csavarraktár szortírozó részlege. De ennek az előterében mind kurva jó számok vannak, amiket szétfeszít a fiatal lelkesedés. Tökre lehet rá rázkódni. Még a folyamatosan klimpírozó zongora is csak ezt a vad rock and roll érzést erősíti. Szeretem, hogy úgy használják a gitárt, mintha arra bárki más is képes lenne. Miközben olyan számokat írnak, amilyeneket alig tudnak páran.

És, hogy mindezzel miért vágtam a fát magam alatt? Mert itt az évvége, és vagy egy jó negyven órát kéne áthallgatnom hozzá, hogy felfrissítsem mi is történt idén. Már, ha erre szükségem van. Azért annyira nem visel meg, mert a fenti zenekarok mindegyike kurva jó.

sátán punk

2010-12-20T02:25:00.004+01:00

Egy halott gátőr pornóújságjai vannak a táskámban. Aki most tölti be a helyét azt mondta az ember két dologért lesz öngyilkos általában. Vagy szerelem miatt, vagy adósságból. Azt nem tudom, a gátőr miért kötötte fel magát, de volt olyan kellemetlen alak, hogy mindezt a munkahelyén tette meg. Most meg nálam vannak a magazinjai hatalmas csöcsökkel tele. Ja igen, mezőtúron voltam, mert a Rákosi felvett egy új demót.

Olyan két hete kaptam egy e-mailt, hogy ezen a hétvégén felvesznek pár számot. Olyan számokat, amiket még nem írtak meg. Aztán hétfőn még felhívott Gepárd, hogy menjek le mindenképpen, aztán tényleg úgy voltam vele, hogy egy ilyen politikailag felfokozott és időjárástól sújtott, üres napokban a legjobb, amit tehetek, hogy a legvadabb hazai punkzenekart végig nézem, ahogy csinálnak egy lemezt. Szombaton egy hosszú vonatút után, ahol egy bajszos néni bíztatott, ha ráülök az osztrák újságpapírjára, nem leszek aranyeres a fülkébe szorult hidegtől és elmondta, hogyan kell gombaszedés közben, már rothadó őz gidákat kegyelemből megölni egy kővel, megérkeztem kettő órakor mezőtúrra. A számok már péntek este megíródtak, olyan másfél két óra alatt, és érkezésem után fél órával, már felvételre dobolt Máté.

Azért szeretem a Rákosit, mert ismerem a tagokat. Ez lehet kevés indok lenne, de alig volt olyan koncertjük, amin nem voltam ott, és majdnem mindenki előtt hallottam a számaikat. Voltam egy csomó próbájukon és az első lemez felvételén is. Így nem csoda, hogy rajtam is átmentek úgy a számok, mint rajtuk. Ha csinálok valamit, annak hiába tudom megítélni a milyenségét, kötődök hozzá úgy, hogy szeretem akkor is, ha néha ez vagy az nem stimmel vele. A Rákosiban nem csinálok semmit, de ha már voltak olyan rendesek, hogy beengedtek ebbe az alkotásilag intim körbe, akkor csak viszonzom annyival, hogy feltétel nélkül állok hozzájuk. Ami szerencsére egyáltalán nem nehéz, az esetek nagy részében.

Ezért volt egy kicsit furcsa élmény hallani a második demójukat. Mert bár a számokat ismertem előtte koncertekről, de próbákon már nem voltam ott, akkor sem amikor a felvétel készült. Csak egy anyag lett, amit a barátaim csináltak és nekem csupán meg kell hallgatnom, ismernem, szeretnem, szoknom, vagy ami jön. Persze nem rossz lemez az, csak magamat hiányoltam belőle. Mindazt aminek az elmúlt két napban is részese lehettem és most egy feldobódott kisgyerek vagyok, aki kicsit fáradt a sok játéktól, de olyan lelkes is, hogy azonnal mesélni kezd.

A dobból persze fogalmam sem volt, hogy milyenek lesznek ezek az új számok, amik tényleg érezhetően csak egy fél napja léteztek. Nem úgy értem, hogy bizonytalanok lettek volna az eljátszásukkal, sokkal inkább éreztem egy nagyobb döbbenetet, hogy "nahát, tényleg ilyenek a számaink". És ez mélyebb csodálkozásnak tűnt, mint azzal az idegen élménnyel szembe kerülni, hogy visszahallják magukat egy számítógép hangfalából. Az addig még csak, „játszd te is hogy lássam, hol tartunk”, miatt akusztikusan pengetett gitárokban ijesztően sok volt az akkord, és a korábbiaktól elütő furcsa dallam. Még egy balladadisztikus rész is feltűnt valahol, és fogalmam sem volt, hogy mi fog történni. Csak vártam, hogy a kegyetlen hideg, ami az angliai csövezésből volt ismerős, kifárasszon. Az ipari telep próbatermében nem volt annyira zord a levegő, de éppen elég hideg volt ahhoz, hogy a folytonos terhelésével megtörjön. Ez, meg a monoton zaj el is nyomhatott volna. Aztán feléledtem. A dobok után olyan öt óra körül már a gitárokat vették és onnantól megindult valami magával ragadó.

A rákosiban igazán azt tartom nagy erénynek, hogy van egy hangzásuk. És ez sajnos egy csomó zenekarról nem mondható el. De ahogy az új számaik szólnak, az valami egészen elképesztő. Emlékszem, ahogy ültem, csak bámultam magam elé, és azt mondtam teljesen öntudatlanul, magától járó szájjal, hogy „azt a kurva, azt a kurva ezt nem hiszem el”. Egy félelmetesen sötét massza az egész, ami gonosz, vad, és sátáni, és zajos. Nem hiszem el, hogy van ilyen, hallhatom, és a szemtanúja lehetek az egész megszületésének. Megállíthatatlanul menetel előre, amikor visszafogják magukat, akkor is egy láncra kötéstől megvadult, szabadulni vágyó valamik a számok. A tér, amiben szólnak egyre csak növekszik és elfeketedik minden egyes hallgatással. Igazi zaj punk, sötét hardcore, ami olyan szinten egy egésze önmagának, hogy nem zenekarokat, vagy al-stílusokat tudok hozzá kötni, hanem a szótári definíciónál is közérthetőbbre leredukált érzéseket. A basszus és az ének még sehol sem volt, amikor abban a teremben mindenki tudta, hogy ez, ami történik hihetetlenül jó, és sehol sem fog elromlani.

Közben azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire szerencse ez, vagy, hogy mégis mik ezek a számok. Ha nem veszik fel őket megszületnek egyáltalán? Ha nem veszik fel őket megmaradnak, vagy az egyébként is felerősödő spontenaitás egyszerűen tovább söpri őket, elfele a zenekartól. Mindezen azért gondolkoztam, mert bár vannak zenekarok, akik a stúdióban írják a számaikat, de ők súlyos hónapokat töltenek ezzel ott. Különben mindenki csak próbálgatja, toldozza-foltozza a dalait és próbálja annyit gyakorolni amennyit csak lehet. De ezek után nem is értem már miért van ez a hosszú folyamat. Annyira természetesnek és magától értetődőnek tűnt. Ahogy David Briggs mondta, ha rock and roll-t csinálsz, minél többet gondolkozol, annál jobban bűzlesz. Sajnos a teljesen kész anyagot még nem hallottam. Mert az ének kezdetén, az első két szám után eljöttem, haza. Biztos jó lett. A szövegeket még elolvastam a gátőr állomáson, néztem, ahogy ott ül az egész zenekar, és arra várnak, hogy a víz ne öntsön ki, és mehessenek felvenni. Aztán kicsit még beszélgettünk ott a takaros kis lyukban, majd felnyalva a halott ember pornó újságjait, elindultunk a stúdió felé. És ha ez kijön még idén, akkor teljesen borul minden esetleges sorrendem.

One Chord Wonders

2010-12-04T12:23:00.002+01:00

Hé pupákok, szedjétek össze magatokat és olvassátok a megint aktív Koberát:

http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/
http://one-chord-wonders.blogspot.com/

noem

2010-11-27T13:55:00.002+01:00

http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/
http://www.noemnoem.blogspot.com/

Most csak így rövidben nyomatom, de nagyon fontos információ következik. Szóval a kedvenc német zenekarom (Press Gang), romjaiból itt egy újabb virágzás. Ráadásul végre az egyik kedvenc németem, és a legkedvencebb emberem, akivel szexről vagy annak hiányáról meg piálásról lehet levelezni, megint mikrofont ragadott és hányja a cinikus faszságát. Most már nem olyan KDB alapokra, hanem elbaszott noise-punkra. A Touch & Go talán legemblematikusabb korszakát idéző mély, zörgő, monoton noise rock, amire rájön Lennart karakteres éneke - meg erős akkcentusa -, és az egész egyből nem egy évek óta inszomniától meg migréntől szenvedő ember kilátástalan tébolyát adja vissza, sokkal inkább valami elbaszott és lehugyozott, omladozó hangzás jön létre. Amiben benne van a pofára esés, de ezen vérző fejjel a földön röhögés is. Legszívesebben egy koszos, tömött pincében szeretném őket látni, miközben mindenki részeg és páran okádnak a sarokban. Ilyen az amikor a rock and roll-t viccesnek találom.

punk love

2010-11-27T01:54:00.002+01:00

Mindennel, amit mondani készülök csak egy baj lesz. Nem lesz elég patetikus. Pedig egy monumentális áradozásnak kéne lennie fanfár kísérettel és szirupszerűen édes örömkönnyekkel. Eddig is, úgy a magam módján, ikonikus szerepet töltőt be a fejemben a Cole házaspár, de most, hogy az elmúlt hetekben újra hallgatva a nuggest válogatást megragadott a Lollipop Shoppe, ráadásul úgy, hogy fogalmam sem volt róla, hogy már ebben is benne volt Fred Cole. Aztán beleástam magam ebben az egészbe, Dead Moon-t hallgattam éjszakánként, Pierced Arrows-t nappal, és egy mérsékelten érdekes dokumentumfilmet is végignéztem, amiben feltűntek, sajnos csak nagyon kevés időre, de koránt sem lényegtelen pillanatokkal. Bár vagyok olyan faszkalap fiatal, hogy inkább kerülöm az öreg embereket a színpadon, főleg, ha rock and roll-t játszanak, de bennük pont ez a felfoghatatlanul csodálatos, hogy senki nem mondja meg, pusztán a lemezeiket hallgatva, hogy a Pierced Arrows lelke egy 60-as éveikben járó házaspár, akik már jó negyven éve együtt vannak és harminc éve közösen is zenélnek. Ráadásul interjúkból kiderül, hogy a régóta zenélő, és legendás albumokat sorra kiadó embereknél gyakori tébolyult elme, és különféle válogatott seggfej manírok sem jellemzőek rájuk. Viszont azóta, hogy láttam ebben a fent említett dokumentumfilmben, hogy milyen családias, kis házikóban élnek, ahol Toody a merch-öt postázza szerte a világban, aztán spagettit főz, Fred Cole pedig még a lemezeiket is maga barázdálja, mert így lesz olyan végső hangzásuk, amit ő szeret. És amikor a vágó gépről beszél, hogy születésnapjára kapta a feleségétől, még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, tényleg ezeket az embereket nem lehet nem imádni. Lehet mondani, hogy a rock and roll az, amikor valaki még a húszas évei közepén meghal. Vagy az orvostudománynak talányt adva megannyi szerevezett kikezdő matéria évtizedeken keresztüli használata után is zenél, hiába néz ki élőhalottnak, azért a csúcstechnikás stúdiók hangosra keverik a lemezeiket, hogy úgy dögösen szóljanak. Vagy egyszerűn, ha csak addig csinálja valaki amíg fiatal. Nem fogok most relációs jeleket kiszórni ezek közé. Mindegyik más világ, amik szinte sosem keresztezik egymást. És egyik sem az amit Cole-ék csinálnak. Ők egy különböző teljesen egyedi úton mennek, együtt, és nem úgy néz ki, hogy félúton már ki szeretnének szállni.

Ezért csak áhítattal nézem, ahogy élik az életük és csinálják a még mindig elképesztően jó zenéjüket, a legjobb hozzáállással, szerelemmel egymás iránt. Biztos fura lesz amikor Lemmy meghal, de amikor a Cole házaspár, az kibaszott szomorú. Bár ha hatvan évesen európa turné előtt egy nappal még lefutnak egy maratont, csak lehet bennük szufla még pár évtizedre.

ide süss

2010-11-22T02:31:00.002+01:00

Igazából csak el akartam mondani, hogy megint csináltam valamit, de ez komolyan egy darabra limitált fanzine. Azért, mert a kedves barátom nem volt rest venni nekem egy sonskull lp-t, amikor találkozott a zenekar gitárosával. És ilyen jófejséget muszáj viszonozni, főleg ha közben megint kurva hosszan okoskodhatok. Szóval az utóbbi időben ezt nem csináltam, és végül ráztam magam össze a héten, hogy befejezzem, meg nagyjából megírjam az egészet. Lehet azért az angol blogra majd felkerül. Meglátjuk. Ja és nézzétek milyen király Void pólóm van.

Kering a fejemben egy új zine is, és ez, amit most csináltam eléggé annak a demoja, szóval új bejegyzések helyett valószínűleg inkább azzal foglalom majd el magam. Meg álláskereséssel. Meg azzal, hogy nőkkel iszom tíz sört klassz kocsmákban. Azért valószínűleg majd összegzem itt az évet, ha másért nem, hát azért mert idén is rájöttem mi a zietgeist abban a punkban amit én szeretek. Meg lehet lesznek mindenféle klassz dolgok, amikben közre működtem, de ez a jövő zenéje. Ha már zene azért elmondom, hogy csinálok, persze többedmagammal egy új zenekart, ami ha nem is lesz kurva jó, benne lenni nagyon az.

miért? hát ezért!

2010-10-02T01:53:00.001+02:00

Mindig késő délután jutnak eszembe a legjobb dolgok. Amikor a korairól pont átbillen a napszak későire. Ugye a délután négy az ilyen, mert arról beszélek. Olyankor tényleg minden csak azért történik meg, mert meg kell történnie. Különben üres a város és az agyak is. Nekem az az ötletem támadt még a házunk előtti buszmegállóban, hogy csinálnom kéne végre egy válogatást, ami maga a nagybetűs kibaszott zaj. Amiben el lehet veszni, összezavar, pusztító és csak akkor szabad meghallgatni, ha nagyon vidám vagyok, vagy nagyon valami más. Amilyen délután vagy hajnali négy körül szoktam lenni. Persze mint valami sűrű, hosszú és kimerítő dolog, ennek a végén is lesz egy nagy tanulság. Amolyan megvilágosodás. Valószínűleg az, hogy még ezt is lehet élvezni. Akkor is, ha a klasszikus elvárások közül talán egy sem valósul meg. De mi nem is azért hallgatunk zenét, amiért a szüleink, vagy a kollégáink. Azért döntöttem a zaj mellett, mert könnyen el lehet barmolni, így tökéletes megmérettetés. Mint amikor berúgunk mind és kiderül ki rejteget egy baszott nagy seggfejet magában. Ez mind csak kockázat. Aki nem edz, az elfáradhat. És ha elfárad, akkor hibázhat. Szép dolog, hogy Henry Rollins felajánlotta a testét a rock and roll-nak, de sokkal jobban örülök neki, hogy a józan eszét is, legalább pár évre. Az összes girnyó vagy dagadék, akik levegőért kapkodva tesznek meg mindent azért, hogy egy jó koncertet adjanak még az ájulás szélén is, csak dühből vagy szeretetből, ők az embereim. Mert ebben csak spontenaitás és elszántság van. Ami úgy csak jobb, hogy bármikor vége lehet egy másodperc alatt, mégis kitart az utolsó pillanatig.
Valamiért egy csomó metál zenekart akartam rátenni erre a válogatásra, de rájöttem, hogy alig ismerek metál zenekarokat. Ismerek párat, de legtöbbjüket nem kimondottan szeretem, még ebből a szánalmas méretű merítésből sem. És akik ide jók lennének, a totális hallgathatatlanságra építkezők, akik inkább zenéltek azért, hogy valami gonoszat hozzanak létre, minthogy kiszedjék a fejükből, amit ott klassznak találtak, végkép sötét foltot jelentek ők nekem. Az elképzeléssel semmi bajom, hogy hangszerekkel ne zenét játszanak. Az alapgondolat olyan hülye, hogy tetszik is. Csak a megvalósításban elveszett a lényeg a kiadott lemezek, és zenekari pólók miatt, amiktől még egy nem zenét játszó együttes is zenekar lesz. Legjobban az zavar bennük, hogy mennyire idióta és fasiszta legtöbbjük. És ha zajt játszanak, amivel könnyű megdőlni, ennyi nekem pont elég, hogy egyből padlót fogjanak. Sosem hallottam egy skrewdriver számot sem, de nem is hiányzik. Akkor sem, ha állítólag az all skrewed up után feloszlottak, és amikor újra összeálltak, ian stuart körül az összes tagot lecserélve, csak onnantól lettek nácik. Fel nem tudom fogni, hogy miért rajonganak annyian GG Allin-ért. Az ő zenéje még nem olyan szörnyű, de annyira nem is nagyszám, hogy több lehessen a videói nélkül. Amiken egy kibaszott nagy seggfej. Embereket próbál, megverni, megerőszakolni és a saját szarját dobálja. Talán csak megverni akartak életemben, az sem volt kurva kellemes érzés. Fizetni biztos nem fizetnék érte. Egy GG Allin koncertre csak egy idióta menne el. Az idő megszépíti persze ezt is. Megmondom mi a legjobb a Bad Brains-ben. Az idő, ami köztük és köztem van. Hogy amikor még minimálisan észnél voltak és kibaszottul visszataszító faszfejként viselkedtek én még meg sem születtem. Az MDC előtt játszottuk a Right Brigade-et. És a tizenhét emberből, aki nézett minket vagy tíz összeverekedett egymással. Nem a számra, hanem indulatból. Még vér is folyt. Az MDC, akik számot írtak a Bad Brains viseletes dolgairól, és a feldolgozásunkat csak ismerték, szart az egészre. Nem vártam én összetűzésre meg igazán semmire. A furcsa tény is csak most jutott eszembe. Csak érdekes, hogy az idő ezt is a szőnyeg alá söpörte. És a Bad Brains nem Angry Samoans vagy Meatmen volt. A Bad Brains a világ egyik legeslegjobb zenekara. Ha a spiritualitás ilyen agresszív és tökéletes tud lenni, akkor elnézem. De ők sosem sokkoltak heccből, hanem a kurva sok baromságot, ami a fejükben rendezetlenül volt, még felöntötték drogokkal és hittek benne szentül. Tud egy gitárhangzás, egy felvezető rész, maghasadás szerű ereje felülírni egy egész világnézetnyi faszságot? Egy haverom másfél óráig tud a munkáját félre dobva magyarázni nekem arról, hogy miért adja el a lelkét bárki, aki bármilyen szinten ismert kiadóhoz szerződik, de feltétel nélkül képes imádni a Clash-t. Azért hallgatunk zajt, mert szeretjük hallani benne azokat, akik játsszák azt, vagy csak a zajt szeretjük? Persze azért hallgatom leginkább, mert tetszik, ami szól, és mert a zenét magát szeretem, nem csak pár darab zenekart. Másért hallgatok zenét, mint a szüleim vagy a kollégáim. Vannak, akik sosem jutnak túl egy-két számon vagy zenekaron. Őket nem érdekli ez. Mással foglalkoznak inkább. Elég nekik a maguk kicsi adagja, bőven. Pár sztár aki a zenéje mellé tud állni. Nekem meg a zene kell előttük és a plusz mögöttük. A köztes hidegen hagy, mert olyanok, mint én. Persze mert nem hallgatok sztárokat.
Amikor kisebb voltam nem értettem, hogy miért lesznek fiatalok balett táncosok vagy komoly zenészek. Engem untatott és a felnőttek dolgának tartottam, szóval el nem tudtam képzelni fiatalokat mivel tudja ez megérinteni. A balett táncosok mind ilyen szörnyen unalmas zenét hallgatnak? Most már egy kicsit kezdek hinni abban, hogy lehet csak táncolni szeretnek jobban minden másnál. Mozogni, meg kicsit szenvedni, mert a baletthoz kell azt, nem? És akkor csak együtt vannak a zenével, egy kicsit jobban párhuzamosan, mint egybe olvadva. Néha van más. Több azon túl is, amit látunk vagy hallunk.
A punk zene az gyors, zajos és gonosz. Van, hogy ezekből egyik sem jön össze, mégis sikerült punkot játszani, ezek elbűvölő pillanatok. Most nem arról beszélek, amikor valaki black flag pólóban játszik az akusztikus gitárján tábortűz mellé való balladákat. Hanem mondjuk a Raincoats-ról. Akiket tegnap éjjel kezdtem hallgatni, hulla fáradtan, de olyan jók, hogy képtelen voltam kikapcsolni őket és lefeküdni. Az kurva jó, amikor valaki át tudja passzírozni magát bármilyen hangzáson. Kirakni a személyiségét. A Beat Happening mi más lenne, ha nem a nagybetűs punk? Azzal, hogy leszarnak mindent, azt játsszák, amit szeretnének, úgy ahogy tudják és nehéz hallgatni őket, viszont ha megvan az a pont, ami jellemzi a lényük szerethető tulajdonságát és az tetszik, annak, aki hallgatja őket, onnantól kinyílik az egész, és mást sem lehet tenni, mint rajongani. Azért szeretem élőben nézni ezt a viszonylag új zenekart a Mind Your Step-et, mert hiába bukdácsolnak néha a tempótartás közben, pont úgy szólnak, mint egy baromi lelkes zenekar, akik olykor már össze-vissza játszanak, mert fel vannak pörögve. Amit szeretek a régebbi zenekarokban az pont ez. Hogy nem öregség, vagy a múlt jut róluk eszembe, hanem a fiatalkori hebrencs pezsgés. Ami bájos és amatőr. Nem mint ma, amikor tudják mit fognak játszani a zenekarok. Akkor csak azt tudták a legtöbben, mit szeretnének. Nem mondom azt, hogy mindegyik zenekar jobb, aki volt és nem most van. Mindez, amiért én rajongok, egy állandó dolog. Csak van, amikor nehezebb megtalálni. Mostanában nem annyira. A kilencvenes évek biztos szarabb volt.
Lehet mert punk vagyok, de egyébként is, ha már így alakult tök mindegy, szeretem érezni az embereket a számok mögött. És mert embernek lenni teljesen olyan, mint edzés nélkül elkezdeni egy maratont futni, ebben szintén könnyen lehet hibázni, elájulni és összefosni magunkat. Nem fogok egy zenekart azért utálni, mert faszkalapok a tagok. Ameddig nem velem azok. Vagy, tudom is én mi van velük. Ennek ellenére van, amikor már képtelen vagyok valamit meghallgatni, mert hátba támadva érzem magam. Emlékszem egyszer valami lötyögős bandát hallgattam, és akkor teljesen passzoltak az időhöz, évszakhoz meg gondolom a hangulatomhoz is, aztán egy sugallattól vezérelve utánuk néztem és akkor tudtam meg, hogy ez valami béna keresztény zenekar. Vannak persze bandák, akikről ugyan ezt tudom, de ebben az esetben elég volt ahhoz, hogy inkább akkor mást tegyek fel. Illúzióromboló volt. Ami máskor is az szokott lenni. Vagy talán csak nem volt olyan jó a banda, hogy ez ne érdekeljen. Bírok olyan embereket, akik keresztények vagy csak szerintük van isten, és néha sajnálom is, hogy annyit szapulom azt amiben hisznek. De azért bírom őket, mert meghagyják a saját dolguknak azt, hogy mik az elképzeléseik a világról. Ha valaki elkezd ezzel kérkedni, akkor már lehet nem csak azt hiszi, hogy van isten, hanem szeretne engem erről meggyőzni. Ami az én esetemben baromság. Azt sem értem miért vagyunk fent mondjuk egy faskó csávó zeneblogján, mint letöltendő zenekar. Minket ne szeressenek csak úgy. Mi nem csak zenét játszunk. Az egyik legbénább dolog volt, a Biafra koncert után olvasni, hogy mindenki csak egy ütődött bolondként könyvelte el szerencsétlent, aki mondhatott a színpadon bármit. Lehet hatalmas faszságokat beszélt össze tényleg, nem voltam ott, de miért kell efelett átsiklani? Csak mert öreg? Csak mert a nosztalgia miatt ment mindenki, ami könnyen kimerül annyiban, hogy a végén eljátszik majd pár Dead Kennedys számot, és végre lehet kicsit rázni. Egy nem több, mint két éves zenekar a tavalyi albumát mutatja be, de a nosztalgia agyonnyomja az estét. Előjönnek a régi arcok, mert a régi zenét szeretnék hallani. Azt a zenét, ami sosem öregedett meg. Ellenben velük. Na meg az ízlésükkel. Most meg egy újabb pocakos, őszülő ember, aki lehet sosem lépett le, hülyére van véve, de nem baj, mert majd bekussol és elnyomja azokat a harminc éves számokat. Nekem sem jelentene egy újraalakulás koncert többet. De ez nem is újraalakulás volt, és egy gondolat két szám között nem alakul újra. Lehet egy ilyen koncert semmit nem mond el, semmiről, azon kívül, hogy jók e a számok amiket a zenekar megint játszik, de az emberek a számok között még lehetnek érdekesek vagy bármik, csak nem elhanyagolható tényezők.
Szeretem szeretni a zenészeket. Vagy elképzelni őket valamilyennek, ami szimpatikus. Szeretek persze olyan bandákat is ahol szarok a tagokra, és a legkevésbé sem vagyok rájuk kíváncsi. De ha valaki át tudja vinni saját magát pár lefogott akkordon keresztül, azért rajongani fogok. És legjobban az ilyen zenét szeretem. Amihez kell egy kis elkötelezettség. Bár ha ez az elkötelezettség a világ legjobb dolga mellett szól, akkor áldozatmentes odaadásról beszélhetek csak. Ez jár azért amikor zenekarok nem félnek egy rakás szarok lenni azért, hogy pár embernek a legjobb dolgok legyenek a világon. Mert néha egy rakás szar az a legtöbb embernek, ami szerintem a legklasszabb.
Szeretem a történeteket és a titkos megegyezéseket, konspirációkat zenekarok mögött. Hogy például miért ő énekel, ha nem is tud?! Ha magamból indulok ki, lemezen, mint énekes elég gyenge vagyok, szövegileg talán erős közepes. És évekig mentem úgy haza koncertekről, hogy a liftünk tükrébe bambulva nem is értettem, hogyan tudott ez az arc, ez az ember a pár évvel ezelőtti helyi idoljaival együtt zenélni aznap este. Aztán lehet, hogy másoknak lemezen is sikerül átvinnem magam, hogy valamennyire magától értetődő vagy törvényszerű legyen a létem ezekben a számokban.
Egy lemezt csinálni fura dolog. Mert csak egyetlen pillanatot kap el. Persze azért mondhatom ezt, mert a legtöbb lemez, amit szeretek legfeljebb egy hét alatt lett felvéve. Olyan ez, mint amikor valami házibulin valaki csinál egy képet, és hiába jó a házibuli, rizikós, hogy a kép sikerülni fog e. Vissza tudja e adni a hangulatot, pont azt amit akkor éreztek. A dolgot, hogy ők hogyan képzelték el a fejükben. Szeretem azt hallani, hogy folyton egy házibuli van a fejemben.
Most éppen a legújabb Swans lemezt hallgatom, ami nagyon jó. Csak egyetlen baj van vele. Túl könnyű meghallgatni. Mintha a stúdiók és minden más átszűrte volna, és nem lenne benne az a mély fájdalom, ami átszállt rám a többi lemezükről. Ezért nehéz hallgatni őket általában és diadal ittas, ha mégis megy. Nem a fájdalom hiányzik, az nem hiányzik soha. Az hiányzik, hogy legyen velem valami, amikor hallgatom őket. Az a pillanat hiányzik, ami egyedi és kézzel fogható. Persze ez az egész nem egy swans lemez kritikája akart lenni. Egyszerűen csak megint rajongtam egy kicsit a legjobb dologért a világon. Hogy fiatalok hangoskodnak, úgy ahogy nekik tetszik.

kiskorúak a periférián

2010-09-22T19:32:00.002+02:00

A szeptember eddig remek. Jó hónapok voltak az ezt megelőzők is, mert érezhettem úgy, hogy belevetettem magam valamibe. És most már legalább abban sem tudok csalódni, hogy punkok nyaralni, osztálytalálkozókra és gólyatáborokba mennek. Most már mindenki otthon, vagy az egyetemi városa albérletében van, és végre pezseghet a város. Vibrál a színtér is. Folyamatosan történik valami. Nincs időnk arra, hogy vesztegessük az időnk bármivel, ami nem klassz. Szerintem ezek nagy napok, és ha így megy minden tovább be is jöhet az ígéretem, amit tettem egy lánynak egy kuka mellett, pár éve, még nyakig a kilátástalanságban, hogy 2012-re tök jó lesz magyarországon punknak lenni. Egy csomó érdekes projekt kezdődik, és rengeteg koncert van minden héten. Zenekarok alakulnak, vagy a már meglévők egyre jobbak és dolgosabbak. Az a punk hardcore, amit szeretek él és virul. A színtér pedig tele van tettre kész fiatalokkal, akiket magamban összegezve azért defekt színtérnek hívok, de ahhoz képest, hogy a mutáns hardcore az egyik kedvenc zenei műfajom, el lehet hinni, hogy ez csak egy bók vagy mi. Főleg, hogy legtöbbjükkel tényleg szívesen iszok meg pár sört bárhol.
Annak, hogy ez az ősz leginkább a koncertekről szól, van egy hozadéka. Hogy hazafele sosem sikerül időben elérnem az éjszakai buszom, és inkább sétálok, amíg nem jön a következő, mert mint mondtam nincs időnk semmire, ami nem klassz. És várni nagyon nem az. Ezért mostanában a kedvenc zenéim közé jócskán bekerült nem egy banda, amiket jó éjszaka és kicsit részegen hallgatni. Miközben nemtörődően megyek a lakásom irányába.
Észrevettem magamon, hogyha elmegyek otthonról, akkor leginkább csak olyan zenét vagyok képes hallgatni, amit úgy ismerek, hogy meg tudom különböztetni a számokat, tudok a fejemben együtt énekelni a dalokkal, és nagyjából azt is tudom, majd hogyan kell bólogatnom a következő másodpercekben. Gondolom, ez azért van, mert ha a külvilágban vagyok, az egy menedék, elrugaszkodás a valóságtól, amolyan kikapcsolódás. És olyankor néha nem árt valami biztos pont, amibe kapaszkodhatom, h esetleg kellene. A valóság, és nem csak nekem elszerencsétlenedett embernek, hanem mindenki másnak is, zárt helyekhez vagy helyzetekhez kötődik. Otthon, munkahelyek, a barátnő lakása, vagy éppen a korházak ahol születünk és meghalunk.
Egy őszi koncert után, ahonnan füst szaggal a ruháimon, kellemesen szédültre rázott fejjel és sörszaggal a leheletemben sétálok egy buszra várva, olyankor nem törődöm annyira azzal mi a biztos pont körülöttem vagy a fejemben. Mert ez a helyzet már ismerős annyira, mint a szobám oltalmazó falai. Akkor is ha, valahol tudom, bármi megtörténhet bármikor. Csak arról a hídról ne esek le, amin majdnem minden ilyen estén átsétálok. Chris Thomson és az összes zenekar kurva jó. Mennyire gyökér voltam, hogy a Fury gonosz hardcore-ja után, nem mentem tovább a ritmust tartani képtelen stroboszkóp lámpát imitáló gitárokkal mélán ricsajozó Circus Lupus-hoz. Amit mindig baromi jó hallgatni, ha sötét van és a szemüvegben hiányt szenvedő szemem, csak foltokban látja a rakpartot, ami az agyamat legalább nem is túráztatja túl. Nem az az egyetlen post-hardcore, ami így szól. De talán a legjobb. Ez az ember pedig tud válogatni, hogy kikhez csapódjon oda. A Monorchid zseniális, de még az Ignition is, amiben csak bőgőzött. A Skull Kontrol genyozva okoskodó geci punkja kirúgja minden bénán okoskodó köcsög lábát, és a szánalmasan padlón hasalók hátára vizel. Sok rossz indulatúnak nevezhető zenét hallgatok, de azok mind olyan direktül gonoszok, míg a Skull Kontrol-ék körmönfontnak tűnnek, akik csapdákat állítanak a számaikkal. Chris Thomson megmenti a perceimet, amíg a buszra várok. Gitároznak a Monorchid-ban, mintha azon múlna. Mert múlik is sok.

Szeretem ezt a periféria punkot. Az összes zenekart, akik eltérnek attól, ami csont punk. Ami csak úgy punk. Már ha van ilyen, de biztos, mert millió zenekart kerülök el tudatosan, azért mert szarok. Láttam az Urban Blight-ot, akikről azt hittem csak egy egyszerű hardcore / punk zenekar lesznek. Persze szeretek én mindent, ami punk, csak nem akarok kiégni. Ami nem egy koncertnyi zenétől fog bekövetkezni az biztos, és már a megjelenésükből is lejött, hogy nem ettől, mert ők is csak szeretetre méltóan, béna kripliknek tűntek, akik egy valamit tudnak jól, punkulni. Ment is nekik. Végig kibaszott bugis, Oi-os hardcore-t nyomtak, ami rohadt szórakoztató volt. Dühös, de megnyugtatóan az. Élveztem a fejrázás és testrángás közben becsukni a szemem és hagyni az ellenállhatatlan ütemeket, hogy vidámmá tegyenek. Olyan titkos vidámság ez, amit tudok élvezni, mert benne vagyok ebben, az egyszerű ütemekben és felfokozott tempóban. Hogy alig észrevehető emberek felmennek a színpadra és magukra vonzzák a tekintet ott. Mondták már páran zenekarokra, hogy becsukott szemmel jó hallgatni őket koncerten, azok mind ilyen elvarázsolt zenét játszottak. Az Urban Blight alatt néha összeszorult nekem is a szemem. Ez a banda csak úgy szólt, mint a természetes pop. Nem az, amitől úgy érzem magam, meg vagyok vezetve, csak mert ember vagyok. Nem csak azért tetszik, amiért a lábam kileng, ha a térdkalácsomra üt kiskalapáccsal a doktor. Másnap megnyugtatott a Blacklisted koncert is. Miközben az énekes az elveszettségét és világfájdalmát üvöltötte egy lefagyott és erősen szellős teremnek. Most persze tűnhet ő az élet császárának, miközben egy rezgő kártyavár ez az egész. Minél tovább csak egy zenekar énekese, annál magasabbról eshet majd, ha megszűnik ez az állapot. És amennyire el kéne ennek keserítenie mindenki mást is, aki egy zsákutca vége felé száguld megállíthatatlanul, annyira hat nyugtatólag, biztos valami tömeg pszichológiai mechanizmus miatt. Ők bármennyire akartak mégsem huppantak a perifériára, abban sem vagyok mondjuk biztos, hogy egyáltalán bedöntötték magukat.
A koncertből kiderült, hogy majdnem mind, egy térbe vagyuk zárva, és ha kicsit sokat terheljük magunkat ugyan azzal, arra rá lehet unni. Aki évekig csak turnézik és minden este ugyan azt a zenét játszó zenekarokat kell, hogy halljon, jó hogy elkezd más felé nézni. Én sem bírnám ezt sokáig, ha nem variálnék semmit abban, mit hallgatok. Pedig én csak a szobámban ülök. Ez nem poszt volt, de nem is áthajlás valami másba. Ez csak egy nagy gonosz, iszonyatosan hangos zajmassza lett. A menekülés hangjai, és a becsavarodás kifejezése. Amivel mindenki kezd, amit akar. Ha ők nem akarnak ahhoz ragaszkodni, hogy lesokkolják az embereket, ne csináljanak olyan zenét, ami sokkolhat. Vagy amivel nem tiszta, hogy mit is kell csinálni. Én hagytam, hogy átmenjen rajtam, és billegtesse úgy a búrám ahogy éppen sodródtak a gitárcsapkodások. Aztán hazafele nem tudtam mit csinálni magammal, mert hazahoztak autóval, ami a kényelem szempontjából jó volt, de ez csak fizikai kényelem. Az éjszakai buszon baszódás, csupa elmebeteg közt, akik nappal is uralják a várost, mint egy állandó harctér zombikkal, akik többségben vannak, de ha a filmekben is annak drukkolunk, aki még anno volt normális, és most már csak egy különc, akit a tömeg el akar nyomni, ezek a percek kellően leszedálva és hangos zenével kísérve tanulságosan szép pillanatok.
Szóval hazajöttem, és mert rohadt korán volt, elkezdtem folytatni a megkezdett rajongásom a periféria punkért. Előtte azért még meghallgattam spiccesen az új Plan Beer kislemezt, amit pont így kellett hallanom. Megmentette a korai hazaérkezés miatt félresikerült estémet. Ha én nem lehettem fiatal, aki az éjszakában üvöltözik és dobálja ki a villanyoszlopok izzóit, aznap este, akkor legyenek ők a fülhallgatómban. Tetszik, hogy tényleg a gerincét játsszák annak, ami punk, semmi cécó nélkül, ami különbözik az elkötelezettségtől és a fiatalkori lelkesedéstől. Azért olyan erős mert nagyon természetes. Ösztönszerű. Akárcsak az unatkozásom még éjfél előtt, és hogy ezt megmenteni próbálom jó zenével.
Aztán tovább mentem és meghallgattam a Nomos új lemezét. Ami egy nagyon durva elbaszott punk zene new york-ból. Ahonnan egy csomó unalmas dolog jött, mert belefeszültek abba, hogy keménynek kell lenniük, vagy túl nagy drag queen-nek. Na ez csak kegyetlenül pszichotikus. Mint az egész színtér, ami ott kezd kialakulni. A punkok visszakövetelik azt amit el akartak tőlük venni a hipszterek. A Crazy Spirit és a Natural Law is ilyen durva. Egy városban ahova gondolom, mindenki túlélni megy és elveszni. Vagy befutni és kiégni. A forgatagban lehet képtelenség volt eddig fókuszáltnak lenni, amit ezekből a zenekarokból hallok, pont az, ami a fókusz teljes hiánya, csak frusztráció van a zenébe ültetve, meglehet, hogy túléljék a túlélők városát. Azt bírom ezekben a zenekarokban, hogy a tépázottságot egyfajta sértett, gyermeki agresszióba alakítják. Ezzel klasszá téve a nagyvárosok frusztráló idiotizmusát. A túl vezért, piti csapkodást lehet itt rituálisan éltetni koszos pincékben. Ahogy fiatalok habzó szájjal tépkedik a hajukat és kaparják a mellkasuk véresre. Újra éledt a mutáns hardcore.
Nem olyan könnyű rácáfolni arra a tényre, hogy ez a színtér a fehér középosztálybeli srácok játszótere. Ezért mindig, amikor lányok megrázzák magukat és azt mondják, ez faszság, akkor érdemes rájuk figyelni. Főleg, hogy mint akiknek nincs semmi vesztenivalójuk csak arra figyelnek, hogy a zenéjük hangos, zajos és lelkesedéstől teli legyen. Olvastam egy Trash Kit interjút, amiben azt mondták, akkor is a dobra szerették volna tenni a hangsúlyt, ha a dobosuk nem is tudott a zenekar alakulásakor semennyire sem zenélni, de biztosak voltak benne, hogy jó lesz. És jó is lett. Egy, másfél, néha kevesebb percekben megtörténik mind az, amit ők jónak képzeltek el. Dúdolászás, szép számok, vagy önmegvalósító pilinszkálás. Attól álomszerű, hogy élvezhető akkor is, ha semmi alapja nincs, azon kívül, hogy a fejemben jól szól. Ellenben a Wetdog már konkrétabb, de ők meg olyan elképesztően jó számokat írnak, hogy az hihetetlen. És nincs is jobb, mint éjjel lefekvés előtt, de már a kiürült kávétól lekókadva őket hallgatni és ábrándozni azon, hogy ennél tényleg nem lehet jobb semmi.
Végre meghallgattam az Alright, This Time Just the Girls válogatást, amiről szinte semmi sem tetszett, mert mindegyik banda úgy szól, mintha meg akarnának felelni valami béna szerepnek. Ellenben a wetdog-zal, akik csak annak akarnak megfelelni, hogy kurva jó számaik legyenek. Szerintem sosem fogom megnézni a Runaways filmet önszántamból. Ha csak nem a tévé adja le, akkor legfeljebb. Talán runaways számot sem hallottam magamtól, mert nagyon nem érdekel a bugyiban előadott rádió rock. Lehet, hogy nagy hatással voltak sokakra, de a sex pistolst sem fogom azért isteníteni, mert miattuk van buzzcocks. Ha már film és punk és nők, akkor a Ladies and Gentlemen the Faboulous Stains. Biztos leírtam már de akkor is, kevés klasszabb dolog van, annál, hogy hiába futnak be, végig nem tettek mögéjük dobost és annál is kevés meghatóbb dolog lehet, amikor a nagynénjük beszél a tévében arról, hogy örül azt csinálják amit szeretnének. Talán ez az egész, amit eddig írtam arról szól, hogy tök mindegy esetleg a düh vagy jó ötletek, a magány vagy egy város zavara inspirálja az embereket, annak kell kijönnie, amit ők gondolnak. Ez nem egy tanulság akart lenni, csak valahogy teljesen így szól a The Go Team Calvin Johnson és Tobi Vail kurva jó zenekara. Akik kilenc hónapig léteztek, és minden hónapban sikerült kiadniuk egy baró kislemezt.

Ami még jó:

puerto rico flowers
distorted pony
moonhearts
sonskull
modells

csak mert tényleg 4 nap múlva lesz.

2010-09-05T19:28:00.002+02:00

megint próbateremben játszunk!!! fogalmam sincs mi fog történni, de amikor láttam Al Burian-t játszani belemászott az emberek arcába, és a földön pörgött. Utoljára meg akkor láttam amikor elég részegen matattam a buszban berlinben ő meg az ajtóban állt, zavartan nézett, de ivott abszintot.

promo szöveg és plakát

Jövő csütörtökön, tehát e hónap 9-én a budapesti fényes adolf utcai próbatermek egyikében lép fel Al Burian, aki a Milemarker feloszlása után szóló projektbe kezdett. Ismerhetjük még őt a Burn Collector című személyes zine/kis füzetkék írójaként is. Azt nem tudjuk, milyen zenére számíthatunk vagy hogy számíthatunk-e egyáltalán zenére. Al bizonyára sokat fog hozzánk beszélni. A koncerten fellép még egy berlini electro barbie punkot játszó csapat, a Räuberhöhle. Egészen biztos, hogy hatalmas élmény lesz átélni a koncertjüket azon a néhány négyzetméteren. Budapestről pedig a thrash ken punk Ninpulators játszik. Pontos kezdés 9-re ígérhető és Al szettje kb 11-re be kell, hogy fejeződjék.

http://www.alburian.com
http://en.wikipedia.org/wiki/Burn_Collector
http://www.myspace.com/raeuberhoehle
http://www.myspace.com/ninpulators

ninpulators - demo II

2010-08-31T15:46:00.003+02:00

ilyen az, amikor nem olvasni lehet engem, hanem hallgatni ahogy kiabálok a többiek zseniális zenéjére. új ninpulators számok, nyolc darab.

http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y
http://www.mediafire.com/?6ugm0n8yojs8y1y

állítólag fellépünk szeptember 9.-én is az óbudai fényes adolf utcai próbateremben, a híres Al Burian magánszáma előtt. biztos lesz erről több infó hamarosan a szokásos helyeken.

18 wheels

2010-08-29T15:06:00.003+02:00

Még mindig fogalmam sincs, hogy vannak e olyan klasszikus értelemben vett olvasóim. Már akik elvárják, hogy következetesen írjak mindig mindenről. Ami ennek a blognak az esetében az, hogy hallgatok csomó zenét, aztán töprengek közben dolgokon, és amikor a kettő között találok valami kapcsot, vagy csak mind a kettő annyira felpörget, hogy már nem bírok magammal, akkor írok valami olyat ami, ha nincs kinyomtatva, egyszerűen túl hosszú a rövid, frappáns, közérthető dolgokkal töltött mondatok korában. Ez van. Ami most jön igazából csak egy szentimentális merengés lesz, mert amikor turnén vagyok, akkor legfeljebb tanulság van, de zene nagyon kevés. Mert zavar a buszban, hogy nem hallom a többiek mit beszélnek, egyébként is csak murder city devils vagy stooges szól, az utcán pedig nincs olyan zene, ami nekem annyira tetszene, bármennyire is haladó szellemű a nyugat. Koncertekről sem tudok írni, mert majdnem mindig csak a Rákosival játszottunk, akik mindig faszák, kivéve Tapolcán ahol a Plan Beer-t néztem még meg, akik kurva jók voltak, osnabrückben a franciák annyira hangosan szóltak a kisszobában, hogy az akkorra eléggé legyengült szervezetem már nem bírta azt a basszust, és heerlenben ahol öltözetre megsaccoltuk milyen zenét és milyen hosszú koncertet fog játszani a helyi zenekar, így őket inkább végig söröztük a folyosón, az aznapi negyedik, chilei banda, akik olyan hajnali kettőkor állítottak be, és üdvrivalgás fogadta őket, mind a tíz totál kész embertől, belőlük csak egy számot láttam, és ha az énekes nem huhog, riszál és pánsípozik úgy, mintha a világ zenei színpadon lenne, mindezt egy chilei autószerelő overálban, akkor a vegyvédelmi köpenyes gitárosok még egész jó latino bugit nyomtak volna. De inkább haza indultunk. Bár utólag már lehet el kellett volna menni Rotterdamba arra az utolsó pillanatra szervezett kocsmai koncertre.

Tényleg hónapok óta szerveztem ezt és olyan faszára, mint terveztük nem tudott összejönni, kevesebb koncert, kevesebb országban, 2 day off, néha hullámvölgyek, sokszor vért izzadtam, ájulás határán rohangáltam a kurva forró városban, hogy intézzem az ügyeket, amik mind utolsó pillanatra halasztódtak, és még indulás előtt órákkal sem hittem el teljesen, hogy sikerülni fog, beszállunk, elmegyünk, aztán rendben vissza is érkezünk. De amikor már a busz mellett ültünk, arra várva, hogy bepakoljuk, miután megkóstoltuk ki milyen pálinkát hozott, feküdtünk a betonon, baromságokat beszéltünk, onnantól kezdve az egész csak egy nagy tömör massza volt, ami ott végződött, amikor kiszállva és elbúcsúzva egymás arcára néztünk és volt abban valami, amit leírni úgysem lehet.

Tapolca

Tapolcán meg a turnén, amikor játszottunk, minden alkalommal kurva jók voltunk szerintem. Csak Heerlen tört meg, de ott is próbáltam azért odatenni magam, akkor is, ha elég nehéz volt. Ami a legjobban megragadt, hogy végre nem úgy éreztem, hogy ezek egyéni teljesítmények, hanem mint egy egység voltunk egyben végig. Hiszek azért a próbákban, de valahogy a közös kémia is kurva sokat dob bele, mert láttam én már kurva jó koncertet adó, elég slampos zenekarokat. Persze tökre szerettem volna, ha az emberek tényleg úgy viselkednek, mintha ez (minden koncertünk) csak egy házibuli lenne, mint ahogy mondjuk a Lömbihead-en vagy minden más zenekar koncertjén, a tanya bulin bulizunk, önfeledten mindent leszarva. De ha nincs hozzá kedvük végül is az ő dolguk. Az én örömömet nem fogják elrontani. Nekem elég, ha csak ott vannak, aztán van kik felé játszani. Úgyis azok a szép emlékek, amikor csak érzem a belső energiát, a feszültséget, hogy mindenre képesek vagyunk, vagy amikor koncert közben hátra nézek Balázsra és összemosolygunk. Ez Ördivel jó sokszor megtörtént, és végre most is. Valahol azért nem is baj, hogy csak néha szar le a közönség mindent és engedi el magát, így a csoda nem megy át rutinba. Naivság lenne azt elvárni, hogy az embereket tényleg ne érdekeljék a láthatatlan korlátok, egymás és a zenekar, meg minden más tényező között. Akkor is, ha szerintem tényleg kurva béna meg felesleges mind. Egyszerűen csak jó volt minden nap rohadt fáradtan és csurom izzadtan negyven öt percet lihegni koncertek után és úgy érezni megtettem majdnem mindent. Legjobb az, ha magamra vagyok büszke, azzal még mindig tényleg alig tudok valamit kezdeni, ha valaki csak úgy szimplán megdicsér.

Aztán koncert után jött a lényeg.

Jópofa dolog, amikor kiskomák a kis kobakjukat punk számok szövegeivel töltik fel, csak a baj ott kezdődik, ha azokban a kobakokban nincs semmi más puszta sorokon és jelszavakon kívül. A legbénább kötözködő, türhő fasisztákhoz hasonlít az, amikor minden ember után kell menni és fel kell kérdezni, persze kibaszott idegesen, hogy akkor mi van? Ja nem, bocs. Hogy akkor mi volt. Ez semmi más, mint egyszerű kötözködés, és balhézás. Kicsit fura úgy magyarázkodni arról, hogy nem tárgyiasítom vagy nézem le a nőket, hogy tényleg nem teszem ezt. Csak x éve leírtam pár ironikus sorban, hogy biztos szomorúak lehetnek, mert mindenki csak meg akarja őket dugni, és senki sem veszi igazán komolyan, amikor csinálnak valamit. Mellesleg azóta kábé egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány lány maradt itt, és fejezte ki magát valahogy. Ez is kurva szomorú és tényleg nem egyszer írtam le, hogy nagyon jó lenne, ha ez változna. Biztos ez is az én hibám, sőt ez nincs is így, ezért írnak még ma is feminista fanzine-eket, nem? Aztán kiderült, hogy csak két igazi női zenekar van a Dirt és a Spitboy. Minden más csak egy vicc vagy az én agyszüleményem. Chin Chin, Frumpies, ezer másik banda, ezek nem számítanak. Bár kurva vicces azt mondani, hogy nincs különbség nők meg férfiak között és le vagyok baszva, hogy nem hallgatok olyan zenekart, amikben csajok vannak. Persze, mert hát az elvek ilyenek. Az nem elég, ha valaki csak gyermeki egyszerűséggel nem lesz egy tahó barom, nem szabad, hogy bármilyen testi vonzalmat érezzek a másik nem iránt, mert ha csak ennyire tudok normális lenni, biztos jön majd valaki, aki kurva idegesen csak rám ordít, aztán sarkon fordulva kirohan, mint egy hisztis idióta, aki kizárólag ordítozni akart. Mert ilyen a gondolkodó faj, azok az emberek a föld nevű bolygóról. Tényleg baszódjanak meg az ilyen idióták. Pedig még azt is felajánlottam, hogy addig üthetnek, amíg nem törik csontom, vagy szúrjanak meg ott ahol nem döglöm meg. De hát van ez így. Attól, hogy jó dolgokban hisznek, még csinálhatják rosszul, izzadtságszagúan és tankönyvileg bemagolva, különben rohadt bután. De a tapolcai buli nekem ettől a totál béna mozzanattól eltekintve másról sem szólt, hogy örültem az új színtérnek, ami tele van érdekes bandákkal és nagyon rossz, de tündérien kedves gyerekekkel. Meg Srejner kibaszott Bandival, akit őszintén szólva senki sem tudott felülmúlni az egész héten. Tökre beleszerettem abba a pozitív hangulatba, ami kőröz, hogy régen tényleg nem volt kedvem nagyon vegyülnöm senkivel, most meg természetes érzés, hogy tök barátian elvagyok olyanokkal, akikről tudtam már előre, hogy kik, de csak most beszélünk kábé először. Mert ezek a srácok, ha hisznek valamiben, akkor azzal foglalkoznak, hogy az jó legyen és segítenek másokat, nem azt nézik, hogy kibe hogyan lehet belekötni, meg miért nem hiteles ez meg az. Ha nekik nem tetszik valami csinálnak jobbat, jobban. Aztán persze le lehet jönni a bulijuk elé, azt bojkottálni, mert attól tényleg előre fognak menni a dolgok. Bebaszva összefirkálni a klubbot, ahol történik valami, meg egy bérelt buszt, az aztán sokkal produktívabb és előre mutatóbb, mint írni egy fanzine-t, dalt, bármit arról, ami bánt, vagy arról, ami tetszik.

Brno

Azért szeretem a turnékat, mert ingyen látom a világot és ezért sosem érzem szükségét annak, hogy a pénzemért még dolgozzak. Úgy értem, hogy lássak egy egész várost, vagy egyek helyi specialitásokat, bemagoljam a történelmet. Költeni sem szoktam, mert azért vagyok ott, hogy a barátaimmal legyek, zenéljek minden nap és benne legyek a dologban. Költeni majd akkor fogok, ha otthon leszek és nem lesz semmi. Elég nekem jól éreznem magam. Ha turista lennék, akkor csak kívülről látnék valamit. Egy épületet, egy szobrot, egy tavat. Amikor Brnóba megérkeztünk az utcához, ahol a klub volt, én azt hittem egy buszmegállóban fogunk játszani. De az emberek csak kint lógtak a házuk előtt. Nem volt máshova menniük, a helyi gettóban léptünk fel. Ami kurva ijesztő volt elsőre, mert az udvar, amin keresztül bementünk a hely hátsó ajtajához a totális mélyszegénységet mutatta. Egy lepusztult romos épület, összefirkálva, pár ajtó nyitva, ablakok néhol, körfolyosókon ténfergő elkeseredett emberek. Egyből megrohanták a buszunkat, felkapaszkodtak rá, ütögették az oldalát, néztek be az ablakon, hogy mink van bent. A kapu előtt, ahol pedig be kellett volna mennünk, félig vagy teljesen meztelen pár éves gyerekek álltak a busztól hajszálnyira, így se előre se hátra nem tudtunk menni, azt pedig tudtuk, hogy kurvára nem kéne még egy milliméternyire sem nekigurulni egyik kisgyereknek sem és talán a dudát is hanyagolni lehet. Ezeknek az embereknek alig van valamilyük így gondolom, nem nagyon zavartatnák magukat, hogy elvegyék azt, ami a miénk. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott, hogy a szervező csak röhögött, meg mondta, hogy totál hülyék a kisgyerekek, mert nem akarnak megmozdulni. Aztán pedig azt mesélte röhögve, hogy mind csak vas után érdeklődött, hogy tudunk e nekik adni. Eléggé gyomorgörcsös volt átélni, de mivel gond nélkül megúsztuk, még sokkal jobban örülök is, hogy ezt láthattam, nem valami szar százvalahány éves templomot vagy a helyi polgármesteri hivatalt. Ezek az emberek is ugyan olyan lakosai egy városnak, és bár semmivel sem igazabbak, mint a több száz koronás reggelit zabáló yuppik, kevesebbet találkozok az igazságnak ezzel az oldalával. És azt sem volt rossz megtapasztalni, amikor éjjel a közértet körbe álló helyiek le sem szarták, hogy a házigazdánk kurva hangosan megkérdezte: do you have this many gypsies in hungary as well? Valahol azért szép, hogy egy népcsoport neve nem egy szitokszó. Meg jó tudni, hogyha normálisan viselkedünk, nem történik velünk semmi.

Csehországot azért sem rossz stratégia beiktatni az útitervbe, még az elején, mert kurva olcsó náluk az alkohol és az étel, meg elég jó drogtörvényük lett az utóbbi időben. Így a hosszabb utakat, vagy a napközbeni tétovázást át lehet vészelni az ott vett szuvenírokkal. Különben a hosszú utakon mindig azt imádom, és ez talán a turnék kedvenc mozzanatai a számomra, amikor megállunk benzinkutakon, és körben állva beszélgetünk csak, alsógatyában megyünk a kamionokon túli árkokba vizelni és kifosztjuk a mosdók becsületkasszáit. Vagy csak babrálni a csomagtérben a táskámban. És érezni, még ilyen jelentéktelen pillanatokban is, hogy küldetésen vagyunk.

Berlin

Berlin abszolút nyerő volt. Vagyis nem volt rosszabb, mint a többi, és itt ragadtunk plusz extra két napig, amiből az egyiket én alvással és a köpiben hagyva / zárva töltöttem. Nyoma sem volt az EKH-ból megismert feszengésnek, bár most annyira nem is volt mibe belekötni rajtunk. Tök jó volt abban a közösségben lógni, és kicsit megismerni, hogyan mennek ott a dolgok. Bár éreztem, hogy sok minden, amit szeretek, az kimaradna, ha ilyen helyen laknék, mégis amíg ott voltunk olyan természetesnek tűnt ez a kollektív lét, hogy fura volt mást elképzelni. Itt kaptunk egy csomó pénzt is, kurva jó kaját, az emberek bírtak minket, mi itattuk őket, aztán előkerültek kemikáliák, és amikor reggel hétkor a folyosón dülöngélve egy csillag arctetkós flegma emberke, akire azt hittem, hogy bűvész, a pénztárcájából csíkokat varázsolt elő, azért annak nem lehetett ellen állni. Gondolom ezért is aludtam másnap kettőig és ébredtem arra, hogy itt hagytak, a telefonom pedig lemerült, minden remény elveszett, hogy láthassam az egyetlen dolgot, ami érdekelt, a Ramones múzeumot. Szerencsére volt egy tök kedves és elhagyatott bécsből pár órája érkezett osztrák csaj az ajtóban, akivel a szitáló esőben egy kicsit el tudtam lenni, amíg a többiek megjöttek, és egy nagydarab fószer volt olyan kedves, hogy adott valami baszott nagy, iszonyat cukros, kemény süteményt, ami a délután hármas reggelimet jelentette. Amikor pedig az átázott farmerdzsekimben, és felhajtott nadrágommal álltam a köpi közepén szakadó esőben, meglepően józan fejjel csak arra tudtam gondolni, hogy azért ez még mindig egy nagy titok. Se a családom, se a punkon kívüli ismerőseim nem nagyon tudnák megérteni mi is ez az egész, mi benne a jó, hogyan működik. Ezért van meg az a kurva jó érzés, hogy amikor először meglátom a buszt, amivel menni fogunk elszakadok mindentől. Kilépek a társadalom marha béna részéből. Nem tudtam milyen nap van, hogy hány óra, nem érdekelt a tv sem az internet. Aki felhívhatott volna telefonon azok mind ott voltak körülöttem. Csak járkáltunk Berlinben a gyönyörű és fiatal emberek között. Komolyan, amikor felpakolás után feljöttem a koma f pincéjéből és megláttam, hogy csomó csinos és fiatal ember vasárnap este itt iszogat, feltöltődtem energiával, ami ki is tartott mind a három napig. Szerencsére jó környéken is laktunk, így az unalmas turista izék is közel voltak, meg az arab negyed, és egy csomó kocsma. Csak egyetlen kellemetlen élményünk volt, amikor egyik este olyan helyen kellett aludnunk ahol nem érezték a házigazdák, hogy a rock and rollban mindenkinek ki kell vennie a részét a dologból, és reggel szegény Kobera azért nem tudott elmenni zuhanyozni, mert ráuszították a lakás kutyáját, ezen kívül meg csak úgy bántak velünk, mint pár rakás idióta szarral.

Osnabrück

Mert a skandináv bulik nem jöttek össze, az is szóba jött, hogy lehet a berlini koncert után hazamegyünk, és a maradék két bulit lemondjuk. De Tobi az osnabrücki legkedvesebb emberek egyik legkedvesebbike körülbelül két órával azután, hogy először kiírtam, hogy mennénk turnéra már le is szervezett minket. Aztán mégis mi másról kéne szólnia ennek, hogy az odaadás és elkötelezettség mind a két irányból ugyan olyan erősen jöjjön. Különben is az egyik kedvenc régióm az észak-nyugat németország. Egyszerűen csak azzal az európai színtérrel tudok a legjobban azonosulni, és van is arra elég barátunk. Két nap szünet után már vártuk is, hogy játszhassunk végre megint és hiába fogadtak azzal, hogy vacsora sajnos nincs, feltaláltuk magunkat, és a még berlinben frissen nyomtatott kazettaborítók vagdosása közben meg is jöttek a pizzáink. Sört viszont adtak, és a kis szoba ahol játszottunk az is baromi hangulatos volt. A húsz-harminc ember, aki eljött mind jó fej, aztán elszabadult a totális és spirituális őrület, ami az első berlini napot is jól jellemezte, hogy csak kapkodni tudtam a fejem, mindenhonnan a jókedv és a szeretet áramlott. A koncertek kurva jók voltak, akkor is, ha búgott az ének cucc. Az este végére, a folyosó be lett borítva ellocsolt sörrel, lepotyogott dohánnyal, és szándékosan vagy véletlenül összetört üvegek szilánkjaival. Az ágyas pálinka, folyamatosan újratöltött gyümölcseit ettük, és remélhetőleg semmi üvegszilánkot, elfogyott egy üveg abszint, az esőben cipeltünk rekesz sört, elázott a hálózsákunk, páran elkezdtek őrjöngeni youtube videókra, vagy csak oda feltöltött hangsávokra. Csoki megmentette az életem az éjjeli szendvicse egy katonájával, taxiba szálltunk csak a móka kedvéért és elmentünk egy nagyon kedves lány lakására. Ott már alig tudtam beszélni ezért másokat hallgattam, ahogy beszélnek, egy szalvétára rajzolgattam, két percig csókolóztam a kutyájával akit Henry-nak hívtak, és ezek után még az arcomat nyalogatta másnap is, és a földön hagyott pulcsim pedig szerintem még mindig az ő szőrével van díszítve. Aztán hárman aludtunk egy ágyban és persze csak a férfiak ölelgették egymást a spirituális szeretet nevében.

Heerlen

A de plu-ba, tényleg csak annak ajánlanám, hogy ott játsszon, akinek útba esik és szeretne valahol kajálni, meg aludni egyet. Kihalt, hangulattalan város, kihalt és hangulattalan foglaltháza. Egy baromi nagy valaha irodaként szolgáló, több szintes és szárnyas épület, amibe négy év alatt csak kilenc embernek sikerült beköltöznie. Fogalmam sincs mennyire hirdették a koncertet, mennyire vannak arra emberek. Az aznap megjelentek is elég furák voltak, köztük Bornai Tibor csontra betépett hasonmásával, aki elmondta, hogy hollandia az nem egy ország, hanem egy életstílus, és nekünk olyannak kell lennünk, mint egy összecsavart fegyver, vagy valami ilyesmi. Zenekarokkal együtt, ha volt húsz ember, a koncert éjfél körül kezdődött, a kaja tizenegyre lett kész, de megérte rá várni, mert sok volt, laktató és egész finom. Sört viszont kaptunk eleget, csak sajnos kisüvegesek voltak, amiből sokat kellett inni, és a hangulatom is kezdett elszállni. Lehet nem is a hely miatt, hanem mert vége lesz az egésznek és éreztem ezt is elég erősen. A kérdés végül is tényleg az volt, hogy ezt a helyet választanám, vagy a haza utat. De mert ott voltak a kedvenc embereim, és eljátszhattuk a számainkat nem volt baj. Amikor Attila meg vett egy stampó rumot, a zenekara ivós tagjainak, ha abból a körből ki is maradtam éreztem, hogy az a kapocs, a kifejezés az arcokon és a torzulat a lehúzott feles után mind bennünk van. A chilei zenekarról reméltük, hogy egy crust banda lesz, viszont rettegtünk, hogy megérkeznek, mielőtt még lepakolunk és őket is végig kell néznünk aztán csak hajnali 4-5 körül tudunk haza indulni. Ha Máté nincs résen majdnem ez lett volna, így viszont hiába érkeztek pont nekünk rosszkor, már pakoltunk is lefele. Még begyűjtöttük a 25 eurónk, elloptunk másfél rekesz sört és haza indultunk. A buszban aztán persze Murder City Devils-t hallgattunk, Boricsnak a sziluettjét láttam, ahogy a magasba emeli a sörét miközben a press gang vagy inkább az 18 wheels szólt és azt mondja: „itt vagyok egy buszban, éjjel van, sört iszok, játszottam egy koncertet a legjobb barátaimmal és most murder city devils-t hallgatok…Újabb spirituális élmény!”.

Az egész körülbelül ennyi. csinálj zenekart és szervezz turnét!

Well it's hard
To be smart when you're young
And I don't care where we go
Because things are going well
The show was bad but the drinks
Are free and
I don't know what city I'm in
But there's no where I'd rather be
Thought I'd go home a (hold the) star
Instead I went home broke and tired
Now I'm ready to leave again
I said I'm ready to leave again
I don't care where we go
Because things are going well
I said I shook my hips and showed the night
Crowd was shakin' too
Oh they were shakin' real good
Oh they were shakin' real good

this isn't real

2010-08-14T01:34:00.001+02:00

Mindenki oda van valamilyen nosztalgiáért, legalábbis majdnem ez a leggyakoribb szó, amivel a punkkal kapcsolatban mostanában találkozom, szinte mindenhol. Az én szobám padlóját meg lassan teljesen ellepik a megcsonkított magnószalagok, rajtuk az elmúlt idők mágneses lenyomataival. Párat még sajnálok is szétvágni, de valami újat kell rájuk vennem. Egy csomó kazettát az mtv-ből fabrikált az, akitől kaptam őket. Sonic Youth után Sundays, Happy Mondays és Body Count. Klipek hangsávjai kazettákon, egymás után. A vicces, hogy ezt még én is csináltam, csak más számokkal. Sokkal szarabbakkal. Sokkal. A saját kazettáimat nem is sajnálnám. Ezeket viszont azért fáj szétszabdalnom, mert nekem ez nem a múltam, akárhányat is írunk most. Vagyis. Nem érzem úgy, hogy valami mulandóhoz, már megtörténthez kötődnének. És hiába csak pár percet voltak a közelemben mielőtt egy papírvágó ollóval és egy stopperrel nekik estem, elkezdtem hozzájuk kötődni. A szám listák megbabonáztak. Eszembe jutott milyen klasszak azok a dalok, és ábrándoztam, hogy milyen lehetett őket hallgatni. Csak azt a pár számot, és szinte semmit se tudni a zenekarról. Egyáltalán nem olyan dolgok ezek, amiket már régen elengedtem és most már csak pár lépés távolságról néznék vissza rájuk. Még mindig szeretem fiatalok dühös vagy éppen andalítóan szép számait hallgatni mindenről, amiről úgy érzik vagy érezték, nekik kellett egy dalt írniuk. Belegondoltam már abba, milyen lehet a jövőm, de abban sem szeretném ezt a kapcsot gyengíteni. Ami viszont szar, azt sajnos ma már vagy éppen megint, nem tudom csak azért szeretni, mert régen különben tetszett. Amit szeretek mostanában az például a Pixies, a Ramones és a Smiths. Ennél nem sikerült messzebb mennem? De igen, ezért vissza is jöttem. És esetleg, ha kérsz csinálok mindtől egy best of válogatást.

Miután a Ramones-t megtaláltam mindenhol, lementem jammelni egy próbaterembe, életemben először, hangszerrel, és miközben a számaikat játszottunk az a pár hang mantrikus erővel varázsolt el. Órákon át tudtam volna pengetni, és hagyni ahogy egyre csak belezsong az összes hang a fejembe. Milliószor több, mint amennyit le kellett fognom. És csak mosolyogtam, mint egy elvarázsolt kisgyerek. Ami nem egyszer voltam, hanem akarok lenni, ameddig az akarok lenni. Tegnap éjjel is az utolsó buszra várva, csak fel alá sétálgattam és őket hallgattam. Ha pedig egy kicsit megálltam, egyből elkezdtem a lábammal dobogtatni. Nem volt ebben semmi megavasodott, a kopástól felszépült élmény. Se ironikus, se objektív. Mert a Ramones minden hallgatással egyre jobb lesz. És bármikor, bárkitől megérdemlik a dicséretet, legyen az bármilyen elkoptatott, vagy újszerűséget mellőző. Ha nem is ők a kedvenc zenekarom, annyi objektivitást azért talán tényleg megengedek magamnak velük kapcsolatban, hogy ők a világ legjobb zenekara.

Az egy dolog, hogy a legtöbb ember, akit a városban egy Ramones pólóban látok majdnem mind úgy fest, mint akik megálltak valamivel, és nem akarnak kimozdulni már ebből a valamiből. Azok ők és nem én. Nekem ez folyamatosan csak mélyül, de nem csak lefelé ássa magát, hanem előre is. Nincs szükségem plusz belegondolásra, vagy mentségre, amikor észreveszem, hogy a Chainsaw-ban duplán énekelnek, a háttérben kicsit béka vokálozva. Ha a tengerpart a legjobb hely a városban, nem lehet bűntudatot érezni, hogy a többi placcot nem nézem meg. Néha persze hanyagolom őket, aztán vissza visszanyúlok. Ha ugyan ezt már leírtam róluk, vagy még le fogom, azt sem bánnám meg vagy érezném feleslegesnek. A lényeg az, hogy olyan jók, hogy folyton a jelenben tudnak maradni.

A Smiths pedig. Először tettem rájuk, aztán imádtam őket, utána megharagudtam angliára és képtelen voltam majdnemhogy bármit meghallgatni onnan. Most meg nem tudok ellenállni. Az emberek, vagy lehet csak én, valamiért szeretik a saját bénázásaikat, reménytelien valaki más sikeres ember, kezdetleges bénázásához hasonlítani. Ő is ilyen volt aztán mégis megcsinálta. Bár a Smiths első lemeze pont egy az egyben rímmel a mostani életemre, ami ilyen mélabús, néha derűs, aztán kicsit józanítóan életszagú, de egyikből sem látszik most semmilyen példa, amibe kapaszkodhatnék, hogy ez majd jobb lesz vagy megváltozik. Morrissey szövegei mondjuk mindig magukban hordoztak számomra egyfajta egyértelmű, de eddig még nem gondolt, vagy ki nem mondott megállapítást arról, hogy ez egyszerűen csak így van, mert talán így kell lenni, akárhogyis, így lett és kész. Ennek ellenére sem irigylem mások életét. Mégis ha csak passzív támaszték is, azért jó néha rá nehezedni. Főleg akkor, ha pont olyan klassz számaik vannak, mint amilyen klassznak hiszem néhány gondolatom, és ilyenkor elhiszem, hogyha van ilyen jó az életben, akkor olyan nagy baj csak nem lesz. Ez az egyik legjobb lemez arról, hogy valakinek már a normák szerint fel kellett volna nőnie, de ő még mindig csak gyerek. Akár elveszett, akár elbújt. Most mégis mi mást tehetnék, mondjuk egy öt éves osztálytalálkozón, minthogy Lloyd Doblerként a fejem fölé emeljek egy magnót és egy sistergős kazettáról lejátsszam a You’ve got everything now-t. Ők hülyének néznének, gondolom, meg is érteném őket, de egyszerűen ez van velem.

A Pixies meg csak a pixies. Még mindig olyan gyönyörűen dallamos, és kreténül szórakoztató, hogy mai napig néha olyan oldalába esem bele, amit eddig nem is ismertem, vagy vettem észre. Új részeket fedezek fel, amiket eddig nem hallottam, új szövegek ragadnak meg a fejemben, amiket eddig nem olvastam. És ha elmennék egy osztálytalálkozóra, ahol megkérdezik mi lettem, lenne jobb válasz, mint rávágni, hogy „I’m a belly dancer”?

Olyanok ezek a zenekarok, mint egy Black Flag póló. Azt nem kell megmagyarázni, mert nem kérdés, hogy a Black Flag egy kurva jó zenekar, és aki hallotta az szereti. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik jók és soha senki sehogy nem tudja ezt a tulajdonságukat kimeríteni.

Lusta is vagyok és értelmét sem látom annyira, hogy megszámoljam, mennyi ideje szeretem ezeket a zenekarokat, vagy bármelyik másikat. Mert amelyikre gondolnék, amelyiket szeretem, egyiket sem engedtem el sosem. Van olyan banda, amit az évek egy bizonyos pontján veszek elő, de nem azért, hogy emlékezzek, hanem mert ahhoz az évszakhoz vagy időjáráshoz passzolnak. Ami elmúlt az ma már nem igaz, és ha van, ami valós, és még lehet szeretni most, akkor azzal tartok inkább. Például mennyire jó, hogy ma újra meg lehet tölteni már ismert fogalmakat? Az elképzelhetetlenül gyorsat és a teljesen hallgathatatlant. A zajt, a feszültséget még a hangerőt is. Vannak zenekarok, amikről elhiszem, hogy sokkoltak, és sokkolnak mai napig is, de most már talán nem annyira. Nem egyből, nem olyan magától értetődően. És ez nem stúdió technika, vagy korszerűség. Ma úgyis lassan minden szarabbul és esetlenebbül szól, mint régen. Lélek nélkül. Nekem aztán bárki mondhatja, elhinni úgysem fogom, hogy egy több millióért felvett mai metal lemez keményebben szól, mint a Something goes wrong again egyedül önmagában. Ez koránt sem a ma ellen szól. Mert egyszer csak megjelenik a White Lung, akiket a múltkor már ajnároztam, de akkor még nem hallottam a nagylemezüket. Vagy az X-től vagy az X-Ray Spex-től indul az biztos, hogy átmegy a Nog Watt-on, és megérkezik a mostba, valami akkora elképesztő erővel, haraggal és genyósággal, hogy az sokkoló. Az énekes nő úgy énekel a flegma hangján, hogy nem tudom mindjárt elhányja magát tőlem, vagy éppen megszakadni készül a nevetéstől miattam. Csak akkor engedi el a rideg dominanciáját, amikor pszichotikusan tör ki, tű éles sikítozásokba. A lényeg, hogy végig támadva érzem magam. Veszélyben, fenyegetve. Mégis, mint az iskolaudvaron vegzált kisgyerek, legalább foglalkoznak velem azok, akikről úgy hiszem jobbak nálam. Csak a White Lung éppen hogy terrorizálja a köcsög taplók agyát, a basztatott kis nyomingerekét pedig simogatja. Nem egy hierarchikusan kreált pátosz van körülöttük, hanem a rideg kúlság. Olyanok a gitárjaik, mintha szögesdróttal cirógatnák a nyitott koponyámon keresztül az agyamat. Dallamosak, durvák kibogozhatatlan, hogy éppen mikor melyik oldal erősebb. Nem is értem már mi történik, és ez a lényeg a világ legjobb zenéjével, hogy nem is kell értenem, csak hallanom. Úgy idéznek meg régi hangzásokat, hogy teljesen friss és új. Még a cintányérok sistergése is csak löki előre a zenét, ki akar folyni bárhol szól, bárhonnan. Irigylem azt a haragot, ami ennyire erősen tudja motiválni az egész zenét. Gondolom ez a fiatalság a számaikban.

Olvastam egy tök jó jellemzést a Shoppers-ről. Hogy úgy szólnak, mintha folyton emlékeztetnének valamire. Engem egyszerre két dologra is. Mind a kettő kurva jó, és mert van köztük egy jó nagy rés. Azzal, hogy ezt szakadékot is képesek betölteni miközben őket hallgatom, az történik, amit annyira imádok, hogy ennek az egésznek a megírására részben rávett. Szóval sikerült a shoppers-nek összehoznia a Blondie-t a Killdozerrel. A fülbemászó, szinte már csilingelően popos számok elé betoltak egy vaskos, szakadt bőgőt, ami pöfög, zörög, röfög. Aztán néha a gitár is mellé koszol, és a torz szám mögött még zakatol egy másik is, az a nagyon dallamos szeretnivaló cukiság, ami totálisan elvarázsol. Egybeszól majdnem minden, amit szeretek, és az idő megáll. Csak a most van, itt a fejemben. A punk már kicsit kilógó sarokpontjait kötik össze, de nem a partvonalon kúsznak végig, hanem lefednek mindent, ami köztes, jó és totálisan punk. A Shopper totálisan punk! Kicsit már úgyis unalmas volt a sok lo-fi női punk zenekar. Ők végre nem csak úgy szólnak, mintha szartak volna a felvételre, hanem iszonyatosan erősen kapaszkodnak a zajba. És nem játszanak rá arra, hogy a tagok éppenséggel nők nyári ruhákban és bakancsokban, hanem komolyan kurva jó számaik vannak. Annyira magabiztosan megírtak, hogy szétfeszíti a demot az önfeledtség, hogy nem tudnak hibázni. Amitől beleszeretek a zenébe és mindent meg akarok hallgatni, mert elhiszem a műfajról, hogy nincs benne hiba. Nincs is.

SHOPPERS from shawn obrien on Vimeo.

Ettől még kedvem is lesz a múltban kutakodni, és azt jelenként kezelni. Persze kicsit átrendeződnek a fejemben a dolgok, hogy mi hatott kire, és ilyenek. De ott a Death, akiket nem ismert senki, pedig kurva régiek és teljesen úgy szólnak, mintha bennük gyökerezne minden, ami jó. De a Death nyugodtan lehet egy mai zenekar. Nekem az a skewbald / grand union is. Bár tudom a helyükön kezelni az újjáalakulós bulikat, sőt igazából az király, hogyha akarom, és szerencsém van, megnézhetem, ahogy harminc évvel később, harminc évvel idősebben pár fószer eljátssza a régi számaikat, amiket imádok. Remélhetőleg ők is, ha már játsszák. De ha ez még, különben jó is már úgy előadva, azért tudom, hogy itt akkor sem a valóságról van szó. Nem is azért megyek, mert annyival több pluszt szeretnék hallani, mint a dalokat, önmagukban, és nem csak, mint feldolgozásokat. Nem vágyom igazán egy Minor Threat újjáalakulásra ezért egy ölembe hullott kis grátiszként tekintek a Skewbald / Grand Union-ra. Még olyan fiatalok és ingerültek rajta Mackaye-ék amilyen én is tudok és szeretnék lenni évekig. Mostanában. Jó lenne mindig a mostanábanban maradni.

i want the airwaves

2010-08-06T00:16:00.002+02:00

najó, ez még nagyon kikívánkozik belőlem. szóval tegnap este hallgattam egy rádió interjút és hirtelen felindulásból kitaláltam, ha engem interjúvolnának, az őőőőőő-k és hát, nem tudom-ok között miket vinnék magammal a műsorba, hogy az éterbe dübörögjenek.

baader brains - be seeing you at camp delta
acid reflux - i'm no soldier
dead moon - demona
the marked men - stay away
the vicious - suicidal generation
sorry - listen
deep wound - dead babies
la urss - europa
government warning - factory line
the nerves - paper dolls
wire - different to me
one last wish - three unkind silence
sonic youth - silver rocket
lömbihead - atombomba
urban waste - police brutality
death - where do we go from here
urinals - hologram
sex vid - always home
the observers - walk alone
saccharine trust - effort to waste
skewbald /grand union - change for the same
frumpies - alien summer
the repos - laughing in my sleep
the saint - private affair

mixet csinálni belőle most lusta vagyok. de lehet majd pótlom.

ITT TÁNCOLJATOK

2010-08-06T00:01:00.003+02:00

majd írok nemsokára szépeket, mert van a fejemben pár király gondolat, királyabb számokról és félrészeg éjszakákról, de mostanában két koncert szervezésében is benne vagyok. szóval ezekre gyertek:

aug 15 @ ROHAM BÁR
DETERMINATION (A)
RÁKOSI
SHORTCUT

BEUGRÓ: 600 KEZDÉS: 20:00

ami még ennél is királyabb és fontosabb lesz:

pontosan! pár kedves emberrel elhozzuk a CLOAK KIBASZOTT DAGGER-t. az új zenekar pedig a most még név nélküli, eddig leginkább csak házibuli bandaként működő, a rákosi ritmusszekciójának (Máté, Borics) és a mostanában donáldkacsázásra eléggé rákattant Srejner Bandinak a post-punk/hardcore együttese. Itt írtam róluk bővebben. tuti fasza lesz oh jessz!

june

2010-07-05T18:59:00.002+02:00

Most, hogy megint összeraktam egy fanzine-t, ami ha jól számolom már a hetedik, és próbálom foltozgatni a nyári turnénk állomásait, elmerengtem rajta, hogy mennyi mindent tanultam meg a punk kapcsán. Csomó olyan dolgot, amik mind távolinak és érthetetlennek tűntek. Aztán amikor beléjük kezdtem, csak vártam, hogy hol fogok elakadni. És nem. Nem igazán akadtam el sehol. Még ha valami nem is jött össze, tudtam legközelebb hogyan csináljam majd jobban. Elég gyorsan és néha magamtól sikerült eloszlatni egy csomó tévhitet. Amik lehet tényleg léteznek a punkon kívül világban, de itt minden az, aminek látszik. Egy fanzine tényleg csak annyi, hogy valaki leül és megírja. Egy dal meg, hogy srácok hangosan vagy lelkesen eljátsszák a hangokat, amik tetszenek nekik. Egy koncert pedig egyszerűen az, hogy valaki felhívja a klub tulajt, hogy szabad e aznap este a klub és ezután a zenekarok lemennek eljátszani azokat a számokat, amiket kitaláltak. Ezeket bárki megteheti, és egyre többen teszik, a való világban mégsem érhetnek sokat. Mert a való világban ezeket szerkesztők, zenészek, menedzserek és igazgatók csinálják. Kreatívok, rendezvényesek, tanultak, tapasztaltak. Kapcsolatokkal meg minden. Sokat gondolkodtam a punk és a pornó kapcsolatán és egy az, amit Kobera szokott hangoztatni, hogy mindkettőből az amatőr sokszor jóval szerethetőbb, a másik pedig talán az, hogyha bármelyikbe bekerülsz, egyből sztár leszel. Senkit sem hívnak pornó színésznek, csak pornó sztárnak, és senkit sem hívnak amatőr punk zenésznek, csak punknak, aki zenél. És ha nem vagy a legunalmasabb, taszítóbb, kiábrándítóbb valaki, akkor könnyű lesz hozzád hasonlókkal dolgoznod, kapcsolatba kerülnöd, vegyülnöd, de még talán akkor is, ha szörnyű alak vagy. Sokan keseregnek azon, hogy nem tudják azt csinálni, amit akarnak, hogy valami láthatatlan rendszer visszafogja őket, és megszűri, amit közölni vagy csinálni akarnak. Persze, hogy ez történik akkor, ha a rendszeren keresztül akarják átvinni magukat. Tényleg frusztráló lehet, hogy egy csomó ember képzettebb egy csomó mindenben, és mégis megakadnak a tudásukkal, mert nincs terük kibontakozni. Nem akarnak kicsik lenni, de nem elegek ahhoz, hogy nagyok lehessenek. Ráadásul nem ők akarják intézni a piszkos részét. Abban a punkban, amit én szeretek olyan emberekhez eljutott már, amit csinálok, és tetszett is nekik, akiknél távolabb nem akarok nyújtózkodni. Végülis amit lehet azt kihoztam belőle. Olyan zenét játszok, ami tetszik, olyan zineket írok, amiket olvasni szeretnék és olyan koncerteket szerveztem, amiken jól éreztem magam. Annyira profi punk lettem, amennyire csak lehet. De, hogy még profibb legyek ugyan úgy folytatom, ahogy eddig is tettem. Múlt héten még a fejem is majdnem betörtem, de végül csak egy kicsit vérzett itt-ott az arcomon. Mindent tudok, amire a való életnek nincs szüksége. Mert nem lenne csalás átültetni mindezt a mindennapokba? És ki hinné el, hogy ezek érnek valamit, amikor igazából tényleg semmit? Nem olyan régen még, talán két éve, amikor ugyan ilyen hülye foci dolog ment az egész városban, és az összes koncert a kuplungban későn kezdődött, amikor már mindenki fáradt és emiatt feszült volt. Akkor úgy éreztem, hogy sínen van az életem. Vagyis voltak ötleteim, meg terveim, készen álltam arra, hogy történjen velem valami. És most sem érzem magam pályát elhagyottnak. Vagy ha igen akkor csak átváltottam egy másikra, esetleg megálltam, de nem robogok a szabadban céltalanul. Lehet mert a punk már így is túl sok mindenre megtanított, vagy csak mert lelombozna a totális semmi. Esetleg nincs hozzá tököm. A fejem ígyis úgyis vérzett volna. Talán, mert ez egy nagyváros, valakinek kell vérző fejjel hülyén sétálnia az utolsó éjszakai buszhoz, és küzdenie az elalvással még a megállója előtt. Fura ez az egész életpálya meg minden. Láttuk hogyan öregszenek meg a nagyszüleink és lassan azt is, hogyan a szüleink. Hogy hogyan lett nyugdíjas Johnny Rotten. De hogyan lesznek nyugdíjasok a squatterek, és akik punk házakban laknak. Vagy akik csak jó zenét szeretnek hallgatni. Mind arra az útra lépünk, ami hülyeségnek tűnt? Vajon egy hetven éves ember még staright edgenek fogja hívni magát és komolyan is fogja gondolni? Vagy egy fanzine készítő fog bajlódni a fénymásolgatással és osztogatással hatvan évesen? A gyerekek el fogják tőle fogadni, vagy annyira furcsának érzik, hogy inkább kívánnák egy szimpla vén szatírnak, aki inkább a péniszét lengeti be a széttárt ballonkabátja alól? Jó lenne, mert minél furább és értelmetlenebb valami annál szebb, hogy még páran komolyan veszik. És majd egyre több őszhajszál lesz koncerteken is?

--------------------------------------------------------------------

Hogy a zenéről is szó legyen. Persze ehhez a nyári boldog és részleteiben felszabadult töketlenkedéshez is találtam valamit. Kicsit belebolondultam az Unrestbe. Komolyanvehetetlenűl torzított gitárokkal játszanak, önmagát hajtó valami post-’ot, akkor én ott leszek. Az egyik legjobb dolog bennük, hogy nem lehet eldönteni, ez akkor a punk vagy a hardcore postja, mert egymás után hallatszik ki a Wire éppen úgy, mint a kései Black Flag. Nem mindig tud magával mit kezdeni, és bájosan végig bukdácsol megannyi hangzás között, néha pedig a saját gitárfutamaik gabalyodnak önmagukba. De az a fiatalosan naiv és nihilistán a pillanatot megragadó öröm végig ott pezseg az összes számukban. Mintha valami régen ismert számban fedeznék fel új dallamokat. Vagy úgy hallanék újat, először, hogy azt már milliószor eldúdoltam a fejemben, csak a hülye kis dallamimat féltettem volna mások elé rakni, a magától értetődőségük miatt, így viszont örülök nekik, mert azt hallom vissza valaki mástól, ahogy magamban dúdolok. Klassz, ha a szimplán jó dolgok kiállnak magukért. Az elmúlt hetekben háromszor is volt, hogy műszakszerűen váltottuk egymást a nappal, mégsem tudok egyetlen olyan kínzó mozzanatra visszagondolni, hogy mondtam vagy csináltam valami hülyeséget, ami miatt kellemetlenül érezném magam és olyan őrlő, másnapos bűntudatba merülnék, egyből amint felébredek. Pedig még egy lépcső tetejéről is majdnem leestem hajnalban a hátamon egy lánnyal. Gondolom ezért estem bele az Unrestbe, mert ők is hosszúra nyúltan csinálnak rengeteg dolgot mégsem lesznek kínosak egy percre sem. Abba egyszerűen nem lehet belekötni, ha pár fiatal lemegy egy próbaterembe és mindenféle számokat találnak ki, amiket kedvük van játszani. Éppen ez a kötőanyag varázslatos bennük, hogy a sokféle számaikat ők játsszák, és nem pedig egy egész hangzást vesznek le, kiölve azzal a személyességnek és a személyiségnek még a csíráját is. Végig nyújtózkodik a számok mögül egy ilyen kicsit melankolikus, de összességében mégis inkább kellemes élet megidézése. Amikor már ébren józanodok az első buszon hazafele és hagyom a napot, kicsit melegítse a homlokom, miközben azon gondolkodtam, hogy deja vum van e. A fáradt, de békés szemeknek játszanak alá, amik láthatnak egy szobában zajló házi bulit, a hajnalodó eget egy gangos ház udvarán, egy műanyag széken cigizve, vagy csak aranyos paplan alatti csacsogást szerelemről, nagyvárosokról és könyvekről, amiket senki sem olvasott el.

Azért, ha nyílt lapokkal akarok játszani, el kell árulnom a Rank / Xerox kapcsán fejtettem magam vissza az Unrest-hez. Rank / Xerox sem a szolgai másolás mintapéldánya, egyszerűen csak ők is jobban szeretik, ha a gitár zörög, mintha visítana vagy zúg. Felkavaróbbak és zaklatottabbak. Olyan neurotikus cukiság, amikor tombol akkor is kedves marad valamennyire. Bennük is mindig lehet valami újat találni, ugyan úgy a sokszor hallott számaikban is felbukkan egy újabb részlet. A Grass Widow-zos splitjüket az utóbbi hetekben össze-vissza hallgattam és a mai napig annyit tudok csak, hogy a Rank / Xerox egy fasza banda. De mindig máshogyan és másmiért szólnak jól. Nem mint a Hüsker Dü, akik csak olyan tömörek, hogy alig tudok megjegyezni bármit is, csak mostanában sok év hallgatásuk után a nagyobb slágereket. Annyira elvarázsolnak az izgés mozgásukkal, hogy úgy adom át magam nekik, hogy nem figyelek másra, minthogy ez kurva jó. a Rank / Xerox kurva jó! Ez pont olyan zene, ami még akkor is jó lenne, ha rosszabb körülmények között veszik fel és a tagok ennyire sem tudnak zenélni. Egy olyan banda, mint amilyen egyre több van, semmi jót nem feltételező tagokkal, akik ontják magukból a jó számokat. Idáig jutott az evolúció, hogy a nyers eltökéltség és a jó ötletek, egyben, a világ legjobb számait adják ki, bárki is játssza azokat. De persze sokkal szerethetőbb lesz az egész, ha valaki hozzám hasonlók teszik. Egy haverom mutatta ezt a nervous system videót, ami pont ilyen.

Ilyen volt a szombati koncert is, ahol egy csomó gyerek, akik azért nehezen illenének be a nagy, klasszikus képbe egyszerűen csak a legjobb zenét játszották a kerületben.

blackout summer

2010-06-19T02:42:00.001+02:00

Pár napja, mielőtt lefeküdtem volna éjjel, részeg gyerekek gördeszkáztak és estek el az autóút közepén, ami a házam előtt megy. Aztán zihálva és részegen suttogták összeakadó nyelvvel az éjszakába, hogy ez kurva jó. Kicsit még bámultam az autópálya távoli fényeit, hogyan vibrálnak a szemüvegem nélkül, és akkor egy farkasszerű kóbor kutya tűnt fel, a világító fehér szőrével, ahogy a parkoló autók között szaglászik, majd megunva a lebetonozott civilizációt, inkább a parkoló tövéből ívelő domb vaksötétjébe sétált bele. Ilyen fasza zajok zavarják meg a szomszédjaim csendes éjét. Nekem bezzeg kurvára tetszik, bármi ehhez hasonló történik.
Igen, megint a fura zajról jön majd sok sor. Olyanról, ami esetleg másokat fel is verhet a pedánsan alá ágyazott álmaikból. Akkor sem segíthetek rajta. A gitár menthetetlenül kezd a kedvenc hangszerem lenni és a gitározás a kedvenc témám. Majd ha már tényleg minden mindegy lesz és elkezdek jazz-t hallgatni, fogok írni eleget a dob meg a basszus összjátékáról, már ha a jazzben azzal parádéznak. Faszom tudja kezicsókolom. Jó nem adom a hülyét. Tudom én jól, hogy van a jazznek is egy olyan erős vibrálása, ami már eléri a számomra oly csábító őrületi fokot, csak ezt a típust nincs türelmem keresni. Azt, ami még ügyesen megtartja a határokat arra fele az őrület környékén. Valószínűleg azért sem, mert ez a jazzerek esetében visszafogással jár és még mindig rohadtul nem szimpatikus a túlképzés, akkor sem, ha az önmegtartóztatással párosul. Nagyon szeretem, ha valakik a semmiből tudnak jót csinálni és most arról lesz szó főként, akik tudják mit csinálnak, általában a legtöbbet amire képesek, mégis a legtöbb embernek ez egy hangos semminek tűnik, nekem pedig mindennek. Elég sokszor esik itt szó a szerencséről meg arról, ha valaki nagyon ügyes. Talán ez az a két tulajdonság, amit a legjobban tudunk irigyelve gyűlölni, ha másokba több jutott belőlük, mint belénk. De amikor észre veszem a valóságban, azt a hangzást, ahogyan zenekarok szólnak, ezzel egy biztatást adva, hogy ami megfogja a figyelmem az lehet nem csak időpocsékolás, már nem érzem magam annyira kívülállónak. Úgy ahogy a jazznél érezném. Ez van meg akkor, ha úgy szól valami, mintha egy 1 órás Velvet Underground lemezt játszanának el teljes egészében másfél perc alatt. A szokni való velvetes léhaság nélkül, amit a sok heroin és Warhol faszoskodása bont kicsit szét. Így konkrétan csak a hangok maradnak, az atmoszférát, amihez kell egy hozzáállás, felcseréli a zihálás, amit könnyű szeretni, főleg ha az ember fiatal, sört iszik és szeret kurjongatni. Én pedig majdnem mindet szeretem, néha. Mostanában esténként amikor a felújítás miatt feltúrt környéken sétálok, kevés dolgot hallgatok szívesebben, mint White Lung kislemezeket. Zseniálisan zeng és zúg az egész, amire egy stramm kiállású, az ének tiszta hangzását zsigeri geciséggel oldó csaj énekel rá és az egész vad, klassz, fülbemászó és imádnivaló. Keresem is közben a tekintetemmel a részeg gimnazistákat, akiket mert nem baszogatnak a tanáraik, végre futkározhatnak fel alá, hogy minél több dolgot törtjenek el és telibe rosszalkodják a szabad éjjeleket. Kurva jó, ahogy a kioktató ének mögé besorakozik ez a gerjedő zene és mert az ének csak előrenéz, hátul úgy kotyvasztódik össze-vissza a zaj, ahogy csak akar, szabadon, de valami egyszerű és elkapható dallamot rugdosva a számokba. Megint elő lehet jönni a Wipers-szel, de a White Lung inkább levette, hogy a Wipers-ben mi a hatásos és átültették a női létbe, ami dühös, lenéző, kiszámíthatatlan mégis meghalok érte, hogy még egy számot hadd haljak, aztán még egyet és így tovább. Olyan lendületesen diktálja az erejét, hogy folyton lenyom és tényleg csatlakozni akarok ahhoz a bandához ami működésének lehetne indulója az egész diszkográfiájuk. Sajnos még csak három kislemezük jött ki, mindegyik egyformán jó, de most már nemsokára jön a nagylemez.
Fura azért, hogy inkább a White Lung és nem a Huggy Bear a legdühösebb, a most tárgyalt zenekarok közül. Huggy-ék inkább klasszak és szellemesek, forradalmárságuk ellenére is, mind a zenéjükben, mind temperamentumukkal. Szoktam őket az angol Fugazi-nak hívni, ami annyiban igaz is, hogy bár erősen a punkhoz kötődnek, annyira mennek a saját fejük utána, hogy el is szigetelik magukat pont a zenéjükkel mások zenéjétől. Tegnap este vagy egy egész utcahosszon keresztül azon gondolkodtam, hogy direkt rezonál e be az ének néha annyira, mintha valami jó szándékú házibuli szakadt membránú hangfaláról szólna a fülembe. És csodálkoztam bele az elfeketedett égbe, hogy milyen aranyos pop alapú számok közé tesznek be sikítva sodró gitárokat. Hogy a velvet underground hasonlatnál maradjak, mintha a banánt nem csak komótosan meghámoznák, hanem aztán jól össze is pépesítenék. Legjobban a kontrolált káoszon kívül azt szeretem a Huggy Bear-be, hogy nagyon el tudom képzelni, milyen királyok lehetnek a tagok, hogy korai politikus, üvöltő basszusú rappet nyomatnak punkoskodástól távoli szabadidejükben és tuti éjszakánként még nyitva tartó kávézókban lógnak ahol már pislákoló agykapacitással dalszövegeket írnak szalvétákra és csendben egymás elé csúsztatják. Aztán ha eljön a reggel egy reggeli után még hazamennek és ritka soul lemezeket hallgatnak. Aztán beszállnak a Comet Gain-be. Szóval a Huggy Bear elhiteti velem, amit nagyon imádok, hogy ez a zenekar kurvára többet vág magának az egészből, mint amit játszik. Ez csak annyiban sántít, hogy sokat játszanak, csak aprólékosan vannak az elemelt területek hordalékától portalanítva és egymáshoz rakva az elemek, amitől komplex és egyedi lesz, eléggé, hogy az összes lemezüket élvezet lehessen hallgatni. Mert például van olyan Fugazi album, ami nem jó? Ha ilyen lenne szervezkedni biztos már rengeteg lakásokban összejövetelező társaságnak lennék a tagja. Csak azok inkább lennének kúl házibulik.
Na jó most már tényleg rátérek az igazi kibaszott zakatoló zajra. Ami annyira elszántan durva és sűrű és jópofa, hogy még a kezdő sorokban taglalt őrült jazzt is térdre kényszeríti. Amikor David Lynch megálmodja milyen lesz a következő filmje, valami olyan elmemenet melléktermékeként termelődhetett ki a Homostupids. Ennyire durva, hangos dolgot kurva régen hallottam. Rendben, a No Age is kaotikus miközben rohadt szép dallamokkal operál, mint ahogy a My Bloody Valentine is, de a Homostupids-ban nincs semmi olyan klasszikus szépség. Csak nagyon jól hangzik és olyan groteszkül szenvtelen vagy egyszerűen csak leszarja kinek tetszik ez. Mert ugye idegesíteni nem hogy csak elviselhetőbb, hanem kellemesebb is, annak aki csinálja, ez viszont, ha akarja ha nem, megfogóan jó a kvázi elszenvedőnek is. A skandináv black metal is olyan kibaszott sűrű és pusztítani próbáló, hogy a zene nekem kurva lassúvá válik ettől, és csak egy vezérdallam himbálódzik komótosan össze vissza, mintha bakancsbámuló zene lenne. A homostupids viszont hiába sűrűn vibrál minden pólusából, pont ettől nem ilyen monumentális hintázás a zene, inkább egy olyan csikizésre emlékeztet, amit még élvezek is. Vagy valami kibaszott durva párnacsatára, amiben a második világháború véresebb frontjait rekonstruálják fehérneműs, részeg lányok, esetleg amikor rázom a fejem, a megnőtt hajammal és több ezer száll csapódik a boldog arcomba. Ez a zene éles, harsány és annyira emlékeztet az életre, az élni akarásra, hogy jobban tud lelkesíteni, mint valami patetikus szép zene, amit sportfilmek utolsó perceiben játszanak be, hogy lassítva fusson gyorsabban a csatár. Nekem sincs hangulatom mindig a gonosz és durva zenéhez, de ez már annyira kifordult és valami egészen szokatlanul más, hogy tényleg bármikorra el tudom képzelni. Vagy csak én lettem hülye és igazából sima, tökös punk számokat játszanak gerjedésig feltekerve? Olyan, mintha valaki megbaszna egy tavat, és az kurva vicces lenne.
Ha a Homostupids punkot játszik túlcsavarva, akkor a Puffy Areolas valami olyan rockot csavart túl, mint amit J Mascis szerethet hallgatni ha csontra betép. A pontosságot, kedvesen csak néha célba találó nagyon vastagan döngő basszus, mint egy domborzati magaslat úgy emelkedik a zene fölé és rugdossa azt előre. Már ha rockolni akarnak. Ami állandó a zenében az egy beazonosíthatatlan hangszer fáradhatatlan zúgása, búgása, visítása. Különben, mint egy jó narkós, akinek van elég cucca, csak a hangulata hullámvasutazik folyton, úgy váltakoznak a számok milyenségei. És ez kurva jó. Ha a Meat Puppets nem szív be annyira, hogy elfelejti milyen volt az első kislemezük így szóltak volna később. Legszívesebben egy nap rohasztotta füvű kertbe levinnék egy jó nagy magnót, betenném őket és össze-vissza kapálóznék vagy pörgetném az egy rongyra harapott szájánál fogva a jámbor vérebem. Arra emlékeztetnek kicsit, amit mindig is szerettem. Az emberi bénázást és kiborulást jó messziről. Szeretem látni az esti sétáimon, hogy páran égve hagyták az autóik lámpáit, vagy elhagytak valamit az utcán, esetleg valaki a távolba üvölt, mint egy állat, jó részegen. Ha közelebb jönne ez a sok ügyetlenség és nyomor, biztos ledarálná az agyam, de szerencsére messze van, így a sok zaj, ami közénk áll, csak vonzóvá teszi. Ennek eléggé örülök.
Érdekes, hogy a magamnak nemrég felfedezett, washingtoni tényleg post hardcore zenekarokat, hiába lehetne kötöttnek nevezni, mert mindenfele rájuk aggatták a megnevezésileg csúnyábban hangzó, mint zeneileg, matek-core jelzőt, legjobban azokra az éjszakákra emlékeztetnek, amikor a befejezett sörösüvegeket az utcai lámpák fényébe dobják fiatal gyerekek, aztán morognak hozzá. Kísért az érzés, hogy a Circus Lupus Pulp-ja honnan olyan kurva ismerős, a kiégő villanykörtéivel és széteső díszletével. Azt hiszem ők, meg a Monorchid majdnem ugyan az, és ha még bevesszük az egészbe a Kerosene 454-et, meg a Hoover-t, kapunk egy jó adag vad gitározást és központi bőgőket, cirkáló vagy éppen befeszült dobokat, meg a flegma énekbeszédtől kezdve a mániákus üvöltözésig mindenféle dalolászást. Az a hatalmas energia, ami feszül ezekben a zenekarokban, jól tüzeli a lendületüket. Ez a korszak volt, amikor a zenekarok nagyobb, egyszerű termekben, egy szinten játszottak a közönséggel, ami körbe állta őket elég nagy U alakot hagyva, hogy a gitárjaikba kapaszkodott zenészek kiélhessék magukat, kicsit. Aztán az egész teremet behinthették kacskaringózó gitárszólamokkal és itt-ott, a háttérből, a sarokból felbukkanó énekkel, ösztönös bekiabálással. Aztán a délutáni matinéból mindenki vagy hazabiciklizett vagy valami becsületkasszás vegetáriánus kifőzdében beszélték meg mi a pálya. A Kerosene 454 tényleg szép zenét játszik, és egyáltalán nem lehet, a legkisebb mértékig sem semmilyen szörnyű vagy mű dologra asszociálni az ő post-jukkal kapcsolatban. Ez egyenes ági leszármazottja a jó hardcore / punknak csak már kicsit okosabb és kitaláltabb, de buzog benne a fiatalság ereje. Fáradt fülledt, elkeseredett estét leíró hangzás, amikor egyszer nyáron egy tetőn rohadtunk, sört ittunk, aztán haza jöttem és megnéztem a taxi sofőrt egy kicsit mámorosan. A kegyetlen és kitartó bogarak zümmögése sem zavarna be, ha esetleg egy a fejhallgatóm alá szorulna. A fiatalság végül is ilyen mélabútól inspirált néha. Még a nyári slágerek is, amik szezon elején jönnek ki, hogy a partra kényszerítsék a srácokat, azok is hordoznak legalább a refrénben valami mély keserűséget, hogy kapaszkodni kell mindenbe, amibe lehet, mert valami hamar véget ér. Ezzel szemben a revolution summer után ezek a bandák inkább röhögtek és alkottak valami olyat, amit nehéz elveszteni, mert egyrészt van egy felszámolhatatlan gyökere, másrészt pedig megáll magában is, mai napig stabilan. Hiába szól modernebbül inkább az erő és elképzelés dominál a zene mögött, nem az, hogy már unták a banánt és ezért újítottak be pár új fogást a gitáron.
Múlt hétvégén olyan szép idő volt és annyira ki akartam mozdulni, hogy elmentem egy budai kis kocsmába ahol egyszer egy kellemes húsz percet töltöttem el egymagamban, miután egy kellemesebb randin vettem részt és kellett egy sör, hogy szabaduljak a keserédes búcsúzás zavaró mellékízétől, és inkább csak azokra a klassz dolgokra emlékezzek, amik a randin történtek. Sajnos arra már a házam előtt jöttem rá, hogy világbajnokság van és valószínűleg lesznek a kocsmában üvöltöző emberek. De így is kellemesen elüldögéltem a pultnál, háttal a tévének és szemben az egész kedves pultos csajjal. Tetszett, hogy majdnem mindenki elég fura volt, köztük persze én is, aki azt élvezi, hogy mások furák és ráadásul délután ül be pár sörre, egymagában, nyáron. Kicsit aztán a nap erejétől, meg attól a pár sörtől, amit megittam, kedélyesen zsongott a fejem, amint hazafele tartottam. Útközben még megálltam a közeli temetőnél, hogy sétálgassak egy kicsit ott is, majd tényleg hazajöttem. Onnantól kezdve, hogy kijöttem a kocsmából Defect Defect-et és Daylight Robery-t hallgattam. Az első a Defect Defect csak ma esett le igazán, hogy egy bénázástól beőrült, dühös, de eléggé gitározós zenekar. Megértem, hogy idegesek a basszeros egy másik bandáját például nem hagyták fellépni ajkán a zsaruk és a kellemetlenkedő szomszédok, de ahogy emlékszem, ott annyira nem tört össze, nem úgy, mint én egy kicsivel később, amikor meghallgattam a clorox girls legjobb lemezeit. Ezzel a defect defect-el viszont sokkal jobban direktebből mérges és nem olyan borúsan, mint mondjuk a Red Dons csinálja és nem olyan klassz alternatívát állít, mint a clorox girls. Egyszerűen csak besokaltul hangzik, hogy ne buzerálják már a szemüvegét, és mutogassanak rá, csak mert lyukas a cipője. És a zene is ehhez eléggé elidegenülten tud szólni, mint amikor Carrie fitogtatta a bekattanástól paranormális erejét, ami jól el is baszta a szalagavató bált. Ezt hallani már késődélután, de verő napsütésben, egy villamoson, a temető felé tök vicces. Hogy valaki eléggé ideges. De még annyira nem kicsavart vagy ironikus az egész, mintha Integrity-t vagy Gorgoroth-ot hallgatnék, miközben jól érzem magam a nyárban. Bár azok meg egy temetőhöz egyáltalán nem ironikusak. A Daylight Robbery meg csak, hát tényleg az ami a nevük. Az amit csináltam. Hogy fényes nappal követek el olyat, amit nem szoktak olyan sokan mások, mégis amikor történik tök egyértelmű. Hogy a Wipers az X és még valami összetevő, ami sok bandában megvan, mennyire jól passzolnak egymáshoz! Akkor nyomott a földbe először ez a banda, amikor két punk csaj rádióműsorát hallgattam és csak úgy betették egy csomó idegtépő, őrlő hangerejű punk szám közé és a Daylight Robbery a fogós középtempójukkal, okos és pimasz gitártémáikkal meg a férfi-női ének majdnem jolly jokerszerű váltogatásával egyből megvettek. Szeretem az olyan zenéket, amik arra ösztönöznek, hogy csak úgy mozogjak. És bár más bandák amik hasonlítanak a Daylight Robberyhez nagyon nem ilyenek, inkább kényszerítenek zárt helyekhez, hogy állandó állapotokhoz, ők azt sugallják nekem, hogy csak sétáljak és bámuljak meg mindent, csípjek el minden üvöltözést a távolban és jegyezzem is meg ezeket. Ha este van, ha nappal, ha részeg vagyok ha józan.

csak, hogy tudd

2010-06-08T00:32:00.015+02:00

Akkor tegnap sikeresen elértem a 100. bejegyzést. Nem tudom hány év és leütött karakter után, de biztos mindkettő sok. Lehetett volna több, de így alakult. Meg néha visszaforgatom a legépelt csak fel nem használt szövegeléseket. Végre beadtam a derekam és néha megnézem, hányan olvasnak, ahhoz képest, hogy csak esetlen punk bandákról írok, elég sokan. Az utóbbi hetekben, amikor nem ide írtam egy új a fanzine-t raktam össze. Annyira, mondjuk, nem számít, mert angolul van, jó sok újrahasznosított gondolattal. Leginkább azért csináltam, hogy a magyarul nem tudó barátaimnak is jusson végre valami, és hogy tudjam árulni turnén, a pénzből pedig ebédet vehessek. Itthon még a szokásos nagyságrendű terjesztést sem tervezem. De azért eléggé büszke vagyok rá. És ha valakit olyan nagyon érdekel, akkor írjon nyugodtan.

MRR blogjára is írtam a kedvenc jászpunkjaimról. Spencer remek, a terjedelmes interjújához használt, előszava alatt.

http://maximumrocknroll.com/2010/06/01/new-band-spotlight-rakosi/

Az sem lenne rossz, ha tudnék már valami munkát találni. Ha esetleg valaki tud valamit, valahol, valamennyiért az is szólhatna. Szeretnék már venni pár béna tetoválást. Olyan sok dologhoz nem értek. Tudok valamennyire DTP-zni. Van ilyen seggfej diplomám is, de öltönyt annyira azért nem szeretnék hordani. Annyira beszélek angolul, hogy egyszer felszedtem vele egy csajt, bár ő francia volt és semennyire nem beszélt más nyelvet, mint a sajátja, így bármit mondtam neki, azt csodálattal figyelte. Nem tudom, ma már úgysem ért senki semmihez, mindenkit csak betanítanak gyorsan. Nekem sem karrier kell, csak egy kis költőpénz.

Ami még fontos, hogy szeptember 29-én játszik a CLOAK / DAGGER pesten és kurva jó lesz!

Valamikor nyár közepén lesz új Ninpulators. És bár nekem semmi közöm hozzá, a lelki támogatáson kívül, de fel lett véve az új Rákosi is. Közös turné augusztusban.

kontakt: sofa.king kukac freemail pont hu

vargyai.viktor kukac gmail pont com

--------------------------------------------------------------------

yo foreigners,

Finally here’s something for you not just wondering through baloney look-a-like sentences searching for band names and imagine what could I say about them. Mostly nothing but it’s a punk blog so what do you expect? The thing: I made a few pages fanzine in my broken porn english and I gotta say it’s sketchy, nasty, punk and tries to be funny but permanently fails with that effort. All these in a good sense. You wouldn’t wanna read this in public but I guarantee you want to read this! Stop thinking you already know everything with the help of google translator. Trust me that shit is nothing compared to this zine. It’s like google translator on crack! It’s not limited but mostly I wanna sell this on the Ninpulators & Rákosi tour. But if you live somewhere else or have other activities around that time write me and we’ll figure something out.

contact: sofa.king at freemail dot hu

vargyai.viktor at gmail dot com

Pictures above were taken about the zine.

don't put out - #100

2010-06-06T20:31:00.009+02:00

realistes

2010-06-06T16:08:00.003+02:00

Azt szeretem egy csomó zenekarban, hogy pont olyan embereknek zenélnek, mint amilyenek ők is. Vagy ahogy érzik magukat. Nincs semmi hülye zavaró dolog, és ebben a korban, ahol bűnös élvezet valamit csak úgy szimplán szeretni, fel is értékelődik egy ilyen egyszerű szimpatikus tényező, hogy nincs blama. Hogy nem körbe, hanem magamba nézhetek miközben hallgatok valamit. Akármennyire is tetszik, teljes egészében ezért nem fogom sosem érezni a vinnyogós, nagyon minimalista riot grrrl zenekarokat, mert nem is szeretnék, meg nem is tudok ideges lány lenni, akit mindenki baszogat vagy baszogatna. Mostanában kicsit rákattantam a politikus szép zenére. Amik mind úgy hangzanak, mintha otthon maradni és az önkéntes elzártság helyszínéül szolgáló szobát kuckóstani, marha klassz lenne. Mert végül is tényleg az, vagy csak velük egyetenben én is találok ebben valami igazán megkapót. Meg sétálni a viharban, amikor mindenki elmenekült, mivel a sok édességből készült ember nem bírja a vizet, és mi savanyú és megkeseredett tagok végre kivirulhatunk, zavartalanul bámulhatom, ahogy a bezöldesített lakókörzetemben hogyan reagál egymásra a zivatar a sűrűn egybe érő fákkal és a beton, ami ha éjjel vizes lesz az utcai fényektől aranyszínbe borul az egész lakótelepen. Bárcsak okosabb lennék vagy lenne kitartásom és olvastam volna, mind azokat a szociológiai tanulmányokat meg egzisztencialista műveket, amik segítségével jobban megérthetném a zenekarokat, akikről mindjárt behatóbban fogok beszélni. Vagy ettem volna reménytelien csődbe feszengett bulik előtt rossz amfetamin pirulákat, esetleg a zsebpénzemet költhettem volna alig ismert soul zenekarok lemezeire. Bár akkor már lehet csak elokosodtam volna, és nem érezném a lüktetést, hanem inkább érteném. Nem nagyon javítana az értelem azon a pompás érzésen, amit pár órája éltem meg, amikor kinéztem az aktuális vihartól homályossá vált ablakomon és éppen elindult valami tökéletesen hangos hangerőn a Comet Gain egyik száma, amiben egy eltökélt férfi beszédéneke és egy angyalian fátyolos női hang váltogatják egymást, üzenet és refrén leosztásban. Nekem ők mindig úgy szóltak, mintha a Belle and Sebastian játszana punkot, és nagyjából olyan hatást keltenek ezzel, mintha mindent, ami a zenében, amit szeretek, kedves, egybe gyűjtenének, és egy kis értelmiségi indulattal nyomnák, persze inkább csak annyira rámenősen, mint amikor két ismerős elkezdi szapulni a kormányt egy bárpultra rohadva, aztán gyorsan át is térnek inkább a csajozás témára. Most ez elég nagy katyvasz lehet, de tényleg úgy szólnak, mint egy angol kikötői kisváros unalmas szombat délutánja. Amikor a sok szabadnapos halász éppen a meccset nézve emészti az ebédjét. És az utcák nyugalmát csak egy átázott anorákban menetelő fiatal bolygatja meg, aki nejlonzacskójával éppen a második emeleti kis lakásába siet vissza, hogy a frissen vásárolt okos könyveket és ritka tánclemezeket az ágyára borítsa, igyon egy teát, aztán a takaró alá bújva nézegesse őket. Miközben Comet Gain szól a háttérben, kiszökve az ablakon, belevegyülve a magasfeszültségű vezetékek bárgyú búgásába, szerte az egész városban. Ennél egy kicsit azért élénkebbek, de még amikor egy klasszikusnak nevezhető punk számot játszanak, akkor is van bennük valami visszafogott báj, mint ami bennem is lehet amikor negative approach-ot próbálok énekelni. Akármennyire lelkesek is, kisvárosi értelmiségiek bármennyit olvasnak Mao-ról és néznek meg forradalmi hangulatú francia filmeket, a dühük csak kedves vergődésbe megy át, ami azért nem lesz nevetséges, mert végig van kedvük hozzá. És ahhoz képest, hogy minden klasszat vagy klasszul lázadót elképzelnek, a kulcs azon van, hogy ezt képzelik a kisszobáik óvó falai között, ahol azért tudnak örülni annak, hogy a világ szörnyűsége ellenére ők mennyire klasszak.

Aztán előjött az Aislers Set, akikről az egyik legmenőbb zenekari fotó készült, amit valaha láttam. És nagyjából tényleg olyan zenét játszanak, ahogy kinéznek. Kedves rajzfilmzene nagyobbaknak, akiknek még nincs kedvük felnőni és inkább belesüppednek a lázadó fiatalok kellemes szerepébe. Az ellustálkodott napok felemás érzései alá remekül csilingelnek be, egy kápolna visszhangjával támogatott dalok. Ahogy kitartó magányossággal énekel csodálatos dalokat egy nő, mögötte pár jól kimért lépésnyi távolságra pedig vagy hat ember áll, mind csak egy kis csengőt fogva, amit alkalom adtán használnak is. Aztán szépen elkezd építkezni. Hirtelen tenni akarásból csak még nagyobb frusztrált tehetetlenségébe torkoló percekre emlékeztető kényelmetlenül kapálódzó lustán gyors számok könnyen belevezetnek a már utcán valami jó szándékú, de végülis tök felesleges tüntetésre biciklizést bíztató, térben jócskán kinyílt számokba. Előjönnek a fúvós hangszerek és a nagyzenekari hatás. De inkább magától értetődő, hogy ilyen ívű számok mögé csak több ember kell, hogy kijöjjön a lényeg, és sosincs túlterhelt faszoskodás. Mint ahogy az otthon festett transzparens beleolvad egy tüntetés nagy ívű folyamába. Aztán ezek a különféle, de egy tőről fakadó számok úgy váltakoznak, hogy az egész teljesen elveszti a koncepciónak még a látszatát is. És ettől csak még kedvesebb és ember közelibb lesz, mert ha nem is a normálisak, de akiket normálisnak kéne hívni, tényleg ha lehet, inkább koncepció nélkül próbálnak boldogulni. Ezért a nem tolakodó, de attól még erős hangulati kötelék sok különféle érzelemhez csatlakozik, amik mind passzolnak a zenekarhoz és sosem tűnik úgy, hogy ezt nem teljes beleéléssel, lecsupaszított szándékokkal tennék, csupán azért mert így érzik és szeretik. Egy egy számmal bele is nyúlnak annyira a jóba, hogy olyan érzésem van, ez a fajta jó már magát hívta elő. Máskor meg mintha csak egymagában énekelne a csaj, egy üres fehér falnak, mert ahhoz van kedve, és hiába játszik mögötte a zenekar, az csak tolja előre a hangját, ami a műveletlennek tűnő tökéletességével hülyét csinál a profikból. Tökéletes zene hétköznap éjjelre, ha azt szeretném érezni, hogy hétvégi kora délután van.
Ha már nők meg kedves dolgok, elmondom, hogy teljesen beleőrültem a Chin Chin-be. Ez egy svájci női punk zenekar volt, akiket a Pastels karolt fel, most meg az rángatta őket elő az idő homályából, hogy újra kiadják a lemezeiket amerikában. Megint az van, hogy egy csomó tökéletes csontváz himbálódzik a szekrénybe akasztva. Ennyire egyben lévő, lendületes, életvidám, de közben olyan nőiesen ingerült bandát is régen hallottam. Az egész köré kígyózva aurát festő gitárok és az egyszerre éneklő határozott, de nem modoros női hangok, és hogy még a szájharmonika sem tudja elrontani a tökéletes lüktetést mind úgy szólnak együtt, hogy a Chin Chin is a világ legjobb zenekara ameddig véget nem ér a lemezük. Mintha valami baromi klassz csaj leültetne maga mellé és felolvasná az elmúlt nyár legjobb napjait leíró bejegyzéseit a naplójából, meg pár olyat, amiben a rohadék barátjának a pitiáner seggfejségeit sorolja. Ez nem olyan zene, amiben hasonulni tudok a tagokhoz, mégis olyan érzésem van, mintha nekem mondanák el, amit akarnak. Az is marha fasza, hogy amíg a gitárok vagy ötletesek, vagy csak olyan kásásra vannak ködösítve, hogy annak tűnnek, az alapok, amire rá vannak fektetve jó buták, mintha egy cuki oi zenekar játszaná, csak sokkal lendületesebben dübög és merészebb, mint az átlag sörrel tahósított motoros rock. Elbűvölő ez a zenekar.

It's no good unless it's real

2010-05-29T15:46:00.001+02:00

Megmutattam pár hete egy videót, egy barátomnak, amin a Masshyteri játszott egy kertben egy maréknyi embernek. Pontosan már nem emlékszem az egész beszélgetésre, ami utána volt, de valahogy úgy kezdődött, hogy hiába imádni valóan klasszak a csajok abban a zenekarban neki, vagyis a haveromnak, ez az egész unalmas, mert ugyan azt a számot játsszák és az egészet egy trend tartja életben. Tényleg ugyan azt a számot játsszák, ami baromi unalmas lenne, ha az az egy szám nem lenne kurva jó, és olyan fasza, hogyha hatvanszor is játszák el, akkor is örül neki, aki hallja, meg aki pengeti az is. És ha ennél sokkal szarabb lenne, és sokkal unalmasabb, az csak azt jelentené, hogy van tökük. Aki unalmas zenét akar játszani annak csak az kell. Akkora tökök, amik elegendők annyira, hogy vágyat érezzenek az ötleteik eljátszására a zenekar tagok. Az egész hülye világ követeli az önkifejezést és elvárja, hogy ez eredetiséggel járjon. Ez nem fog menni. A legtöbb esetben legalábbis. És akkor mi van? Különben is, mostanra csak az az igazi és eredeti, ha valami undorító. Annyira, hogy eszembe jutassa azt a szokatlan érzést, hogy most mit is kéne kezdenem ezzel az egésszel. Tényleg közelebb érzem a valósághoz azt, hogy levágják a lábam és egy aluljáróban kúszok fel alá ragadós foltá száradt hugyban, az apróért, minthogy mind aközül a sok gyönyörű nő közül, akiket ma láttam akár csak egyel is elkezdtem volna beszélgetni. Akkor is, ha most semmi sem fenyegeti a lábaim éppségét, és már beszélgettem gyönyörű nőkkel. Mondani is tudtam volna valamit. Elmeséltem volna nekik, hogy mennyire jó volt a xiu xiu koncert, amin voltam. Csak sejtem, hogy hogyan állhatnak páran a xiu xiu-hoz, bámulják, mint a cirkuszi torzót, hogy milyen fura meg mennyire igaz ettől. Igaznak igaz, talán az egyik legigazabb dolog amihez valaha közöm volt. A xiu xiu nekem igazából a legegyszerűbb zenekar, akik csak léteznek. Ami különleges bennük, hogy van tökük szerelmesnek lenni hangokba. A koncert alatt vagy húszszor éreztem, hogy amit hallok az a legszebb hang a világon. Mintha valaki a sliccét húzogatva és ajtót nyikorogtatva írna zenét hittel és olyan túlcsorduló érzelmekkel, amik egy halotti toron lehetnek, ahogy a gyászolók a fülembe suttognak valami kedveset, valami személyeset a halál, a veszteség, az érzelmi túltöltődöttség, a szépre emlékezés, a bájos nosztalgia miatt eltorzult kis semmiségeket, amik mindent elmondanak, alapjában egészen egyszerűen, a körülmények miatt mégis kiszínezve a halottról. Akiknek a xiu xiu egy forradalmian új vagy megdöbbentő zenekar annak meghalt a gyerekkora és egy hülye felnőtt lett. Nem tudom, hogy azért csinálják e, de nem tudtam nem arra gondolni, amikor valami szándékosan túlcsavartak, és rezzenéstelen arccal a potméretbe bámultak, vagy csöveket fújkodtak esetleg kattogtattak műanyag bigyókat, hogy szerintük ez nem hangzik olyan jól, mint amilyen boldog voltam, amikor tizenegy évesen a szintetizátorom püföltem és csak tetszettek a hangok egymás után. Újra éltem a gyerekkorom, a szép reményekkel, azzal, hogy hittem minden hülyeségemben, és amikor szörnyen éreztem magam, mert túlságosan hittem. Basszus hát nem pont ez a lényeg? Hogy folyton örül a hangoknak az aki játssza őket, akármilyen banális is néha az egymásutániságuk. Remélem, nem csak szerencse van a dologban. Mert végül is mi a különbség Daniel Johnston, Wesley Willis és a kereskedelmi tévés tehetségkutatókra jelentkező, látszatra családtagjaikkal szexuális viszonyt folytató, szörnyűhangú emberek között? Hogy esetleg a szívből jövő esetlenség lehet néha jó, vagy elég, ha csak szívből jön és hisz benne túlontúl az aki csinálja? Az unalmas dolgok művelésében is a kitartás a lényeg, hogy aki csinálja az hisz benne éppen eléggé, hogy ne találja unalmasnak. Múltkor ráeszméltem, hogy már több órája csak azt hallgatom, hogy nagyon fiatal emberek nagyon gyorsan csapkodnak nem nagyon szakszerűen hangszereket, de mégis kurvára tetszik, amit hallok. Azt nem tudom, hogy számít e a ráeszmélés, de a lényeg tényleg az, hogy tetszik. Hiába pontozta le a raconialitás zsűrije, valami béna agyrészemen, az érzelmeim kitartóak, mint a megannyiszor, leginkább maguk által, megvezetett kamaszok, akik még mindig mennek a bájosan ringó copfok után, ahogyan az agárok kergetik a műnyulat elkopott salakpályákon. Nem tud nem tetszeni, ahogy ingerült lányok csörömpölnek, egy kicsit változatosabban, mint ahogy egy aktiválódott füstjelző vinnyog. De pont azokban a félre futott dührohamokban jön ki a metronóm mögül az ember, és lesz érdekes a zenekar. A sex vid nyíl egyenes zúgásában is megdöbbent az a makacs elhatározás, hogy ami csak lehet, az zörögjön, zizegjen és sisteregjen. A Lebenden Toten-ben ez már vallásos áhítatot formálóan messze van vive, és tényleg ha őket hallom csak azt érzem, hogy valaki ettől nagyon boldog, és mert érzem az ő örömét, én is örülök ennek. Ezzel kicsit olyan, mintha belépnék a zenekarba, ha látnám, őket nem is tapsolnék, nem lenyűgöznek, csak teret adnak az összekacsintásra, hogy nem vagyunk egyedül és a tenyércsapkodás nem is a zenekarnak, hanem az egész világnak szól a számok mögött. Az pedig az én világom is. Mind ez az én világom.

efil4zaggin

2010-05-21T00:52:00.002+02:00

vajon volt valaha sperma és kleenex koncert együtt, egymás után? gondolkodtak rajta, hogy ki legyen ki előtt?

ezek különben svájci zenekarok. a barátnőm szereti mindkettőt, ezért nemrég egy spermás pólót adtam neki. rosszul céloztam, amikor az arcára akartam élvezni.

haha

több poén hamarosan. addig új válogatás letölthető szintén az ez alatti linkről, és az mp3 blogom is nemsokára egy marginális kérdést fog tisztázni, letölthető hangzóanyagokkal. tőcsé.

b oldal

2010-04-17T15:14:00.002+02:00

valamiért tegnap este megint előjött egy beszélgetésben a szégyenszemre elsüllyedt, de amúgy remek mix blogom. és mert majdnem egy éve készült az első, csütörtök este pedig elkezdtem gondolkodni két számon, hogy hogyan követhetnék egymást, ezért csináltam is egy újat. nem tudom, hogy a lelkesedésem folytatódni fog e, de azért válogatásokat csinálni KURVA JÓ HECC!

http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/

erre varjál rudimentary peni felvarrót

2010-04-11T00:16:00.001+02:00

A logika elcsépelt. Kivéve akkor, ha szórakoztató, vagy ha éppen faszom tudja beszélgetek valakivel valamiről. De a legjobb dolgok azért többnyire vagy semmi logikát nem követnek vagy csak a magukét. Az ilyen apró dolgok. Mint a zene. Ettől függetlenül magát a punkot az egyik leglogikusabb dolognak tartom, de lehet csak azért mert annak is megvan a saját logikája, ami könnyen lehet már jó régen átmosta az egyébként is egyre satnyuló agyam. Múlt héten miközben vagy valami válogatást hallgattam, vagy egy zenekar elég hosszú lemezét, egyszerre olyan kicsit ébresztőileg ütött meg, hogy basszus nem tudom miért, de eléggé szeretem a zajos zenét. Vagy ahogy pár napja kitaláltam, a rosszindulatú gyors zenét. Mostantól bárki kérdezi mit szeretek vagy játszok, ezt fogom mondani. Múlt héten még kitaláltam valami kurva jó témát, az is a hangzásokról szólt volna, csak aztán elmentem sétálni, Crisco Thundert hallgattam, ami az új kedvenc egyszemélyes punk hozzáállású, de különben ilyen svungos barkács pop zeném, és rohadtul elfelejtettem mit akartam jó hosszan kifejteni. Valószínűleg mert abban sem volt semmi logikus. Ahogy abban sincs, amit a Thunder énekel, „mindenki az ágyba hugyozik és azt énekli, nem mi kezdtük a tüzet”. Ettől független kurva jól hangzik. Ezért most bele is fogok abban, amiről beszélni szeretnék.
A második legijesztőbb dolog abban a zenében, ami engem még elér az Genesis P-Orridge. Az, hogy a Throbbing Gristle amit hallottam, és emlékszem rá, úgy egészében hallgathatatlannak tűnt egy dolog. Végül is, ha ma már megtudok hallgatni két Chrome lemezt egymás után, lehet ezek sem riasztanának vissza ma. Ami viszont igazán félelmetes, a Psychic Tv szép számai. Amik elvarázslóan, már csontig hatolva szépek, úgy hogy miközben hallgatom őket érzem azokat a szervezek, amiket valentin napon képeslapokon lehet látni. Miközben ezekből csak elvétve van pár darab, az érthetetlen és támpont nélküli összevisszaságban, ami sivár, unalmas, de mert sok van belőle ezért kicsit felkavaró is, hogy akkor most, ha ez ilyen, miért is hallgatom már egy órája. Igazából mindig ebben van a tragédia. Az egy dolog, hogy néha emberek szar lemezeket vesznek, vagy rossz koncertekre mennek el. A szomorú az, hogy meghallgatják a lemezeket, megjegyzik a szövegeket és megnézik élőben is az egészet. Ha önszántúkból teszik. A Psychic Tv akkor is értékelhető, amikor hosszú távon hallgathatatlan, de azért írok most róla, mert ijesztő, hogyha tudnak ilyen szépet is alkotni, akkor miért csak nagyon ritkán teszik, és ezekhez a kivételes alkalmakhoz mik vezethetnek. Az érthetetlenségből fakadó ijedtségemen túl azért elismerem őket. A szabadságuk miatt. Ahogyan egy lemezt csak egy térré tesznek, amiben oda és azt raknak, amit csak akarnak. Emlékszem, amikor pár hónapja meghallgattam egy Johnny Moped válogatás lemezt és ledöbbentem az összkép kaotizmusán, ami már fárasztóan váltakozó, hiába van rogyásig rakva teljesen hallgatható számokkal. Johnny Moped kurvára oda van, és lehet nem szeretnék soha bevenni abból semmit, amit ő tol. Mégis üdítő ez. És klassz, hogy nem valaki játszik valami olyan zenét, ami nem igazán passzol hozzá. Hanem egy zenekaron, egy lemezen belül játszik valaki egy csomó olyan zenét, ami mára már sajnos ellentmond egymásnak, úgy hogy ez nem folyik ki a fedőnév alól. Nem lesz szedett-vedett, stílusok közt kapkodó, vagy úgy ötlettelen, hogy mert nem tudja mit akar, akar mindent. Itt a nihil találkozik az alkotási vággyal és a lelkesen elmondott nagyon szar viccekkel. Mintha egy részeg próba minden perce fel lett volna véve, és mert végig élvezhető ezért meg is jelentették. Mi értelme van hallgatni mások össze visszabeszélgetését az éjszakain? Hát mi másért, mert az szórakoztató! Szórakoztató a Home Blitz is, aki Johnny Moped-nél kicsit megilletődötebb, ha arról van szó, hogy elmebetegnek kell lenni, de a „az a koncepció, hogy mindent eljátszok, amit szeretek” megmarad. Az egész konvencionálisan kezdődik. Fasza, néha kicsit tempóból kifutó rock and roll. Olyan kedves, lelkes. Érződik benne a sör, meg a történetek, amik a fejében voltak a csávónak, amíg megírta a lemezt. Hogy az ügyetlen sistergésig torzított gitárjába kapaszkodott, amikor a cinizmus lehúzta volna a sárga földig és inkább az ágyán vagy valami guberált, földre lebaszott matracon ugrálva írt egy lemezt. Néha elfáradt és inkább csak pötyögött a magasabb húrokon, egy ujjal sikálva. Mintha Jonathan Richman-nek nem csak elképesztő történetei és hatalmas szíve, hanem „kit érdekelségre” váltható tökei is lennének. Ha már nála tartunk mennyi logika volt abban, hogy valaki megírta a világ egyik legjobb és legszerethetőbb lemezét kizárólag arról, hogy milyen rajongóként gyönyörű és érdekes nők, tehetséges és érdekes zenekarok, visszautasítandó és érdekes emberek között és megszokott tehát kényelmes, de egyáltalán nem érdekes kisvároskában lenni. Ennél az ügyetlen, de elszánt fiúnál kevesen vagy az is lehet, hogy szinte senki sem fogalmazta meg pontosabban a logikátlan szerelem működését, ami ellen nem lehet védekezni. Ezekkel a sorokkal:

Sometimes I can't stand you
And it makes me think about me
That I'm involved with you
But I'm in love with this power that shows through in your eyes

Ez a király, amikor embereket csak egy dolog érdekli igazán, hogy ami bennük van azt kiadják magukból, mert valami belső erő úgy viselkedik, mintha kihúzná belőlük. És ezen túl csak hagyják, had menjen a kiszabadult faszaság a maga útján. Mostanában mindenki háborúban van a formákkal. Van aki utálja a cd-t, van aki szerelmes a kazettába vagy a bakelit lemezekbe, a nyomtatott vagy elektronikus gondolatokba. És akiknek ez ügy, nem gondolnak bele, hogy kazettára venni valamit nem munka csak szabadidő kérdése, és igazából kurvára nem mutat több oda adást. Mert a számok, amiket felvesznek a kazettákra, majdnem hogy függetlenek attól, hogy milyen formára kerülnek. És a számokban van a munka, csak azok számítanak. Akit meg mégis zavar, az változtasson magának ezen.

Miért politikus és anarchista a legtöbb crust zenekar? De annyira már, hogy igazán egyik sem mond semmit, és a stílus legjobbjai a japánok meg a skandinávok, akiket ráadásul alig ért valaki, vagyis a legtöbb ember, aki rajong értük. Így a mondani való csak egy becsillagozott lábjegyzet, hogy különben szólnak is valamiről a számok, nem csak úgy dühösek, a rendszer, a zsaruk, a kapitalizmus az ellenségünk. Ettől még ez csak egy sima zenei stílus lesz. Amikor brit anarcho-punkot hallgatok, az esetek többségében nagyon megdöbbenek. Sajna már elképzelésem sincs milyen a fejemben a brit anarcho-punk, de egy kicsit mindig ódzkodom tőle. Akkor is, ha a Rudimentary Peni frusztrál, rosszindulatúan gyors zenéje rohadtul tetszik, mintha művésziskolákról skizofrénia miatt kitessékelt emberek játszanának cro-mags-et. És bármikor hallgatok meg egy Hagar The Womb vagy Zounds lemezet, mindig elképedek, hogy ezek mennyire dallamosak és hallgathatóak. Szinte már csalásnak érzem, hogy ennyire fülbemászó, néha annyira, hogy eltörpül a dallam mellette az üzenet. A Crisis is teljesen hallgatható, bár ők talán közel állnak ahhoz a sztereotípiához, amint anno az anarcho-punkkal szemben állítottam fel.
Ezen a héten akkor igazolódott megint a saját hülyeségem az anarcho-punkkal szemben és erősödött meg az angolok ösztönös tehetsége a dallamgyártással kapcsolatban, amikor meghallgattam a Crow People Cloud Songs albumát. Hajnali kettőkor megragadott egy sivár táj keserűsége. Beugrott az elsüllyedt világok nyitójelenete, ahogy megy a hajó a földbe le, egy hülye alagútban, és eszembe jutottak a szombat reggelek, amikor már volt tévénk és amikor ezt adták, mindig elszomorodtam kisgyerekként. Ugyan ezt éreztem már az első tizenegy perces számnál a crying-nál, csak nem szomorú voltam, hanem fókuszált. Bámultam, ahogy megy előre a lejátszó kicsi pöcökje a monitoromon és úgy éreztem benyúl a zene a bőröm alá. Semmi mást nem akartam, csak őket hallani. Pedig ugyan azok a dallamok futnak végig megint és megint, az énekes öblös, és elkeseredett hangja is bizonytalanságba torkollik néha, de ezek a sivár harmóniák és fájdalomból merített erő, amiből elrugaszkodnak a biztosan végigvezetett, egyenes gitárfutamok, egyben elképesztőek. Hátborzongató, de jólesően, mint a szellőztetéskor szobába becsapó téli hideg, ami elől a takaró alá lehet bújni. Jó érzés e mellett a megtört zene mellett állni és ettől igazán inkább jól érezni magam, mint szarul.
Remélem ennek most annyi értelme volt, mint amennyire jó a második Antidote kislemez. Nem, nem a holland street punk zenekartól szedtem le valamit. Hanem azt, amin a road warrior van. Ja és a héten hallottam az új Rákosit. Keveretlenül, de ettől még ijesztően durva. Ezt mondjuk ki lehetett logikázni.

hear no evil, hear all evil

2010-03-30T00:56:00.000+02:00

Mostanában a kedvenc hangzásom a minden el van baszódva, de különben jól vagyunk. Az olyan számok nyugtatnak meg, amik szépségükkel vagy harmóniájukkal elhitetik, hogy ha nem is az élet, de annak pillanatai szépek. Lehet most kezd felfelé oldódni benne az ötös számú vágóhíd leülepedése, vagy csak tavasz van. Tényleg az van. Már nincs hideg, még nincs kurva meleg, minden el volt és el lesz baszódva, de most éppen jó. Azért jó, hogy vannak még számok, amiket ha hallgatok, megnyugtatnak, hogy minden jó lesz, amikor minden, ami ebbe a jóba előre mutat csak a maradék másodpercek, amíg kitartanak a dalok. Nagy szerencsém volt azért, hogy a 00-ás évek második fele többnyire a Wipers-ről szólt, mert most van egy csomó inspirált pop-punk zenekar, akiket lehet szeretni az esetlenségük és a dallamokba vetett hitük miatt, nem mert egy nagyon egyszerű, ezért alapjában véve béna egyenlettel kisakkozták, hogyan tudnak annyira kommercionálisan szólni, hogy minél több, magába lelket hazudó ember szeresse őket. Ezek azok a zenekarok, akik bennem hagyják a nagy és elkeserítő ürességet, amint átmentek a refrénen és a műanyag ízt a szájpadlásom tetején, jó közel az agyamhoz. Viszont az olyan bandákban, mint például a Hex Dispensers-ben érzem azt a borús elkeseredettséget, ami már olyan fokú, hogy valami művel ellensúlyozni kell. És ezért írnak imádni valóan dallamos számokat szánalmasan szerelmes emberekről. Teremtenek meg valamit, ami hiába tök magától értetődő, attól még addig nem létezett, mert túl jó. Szeretem, ha van valami szívszorító a dallam mögött, ami elringat, ezzel óvva és eltakarva attól, ami ellen zenét kell hallgatnom. Vagy csak írnom pár mondatot arról, hogy milyen jó pár szám, ezzel leplezve a valóságot, hogy néha szinte nincs nekem semmi más. A Leatherface-t, valamennyire már rehabilitálta a Hot Water Music, ezzel felfedve a mélabússágot a kocsmában rohadó, beleszarásból szőrösödő férfiakban. A mostani pop punk zenekarok, a jók, viszont sokkal védtelenebbek, őket a tudatlanságra ivás sem menti meg, ezért inkább, hogy túléljenek, létrehozzák ezt a még emberi, de már kicsit tudat alá nyúló atmoszférát. Ami inkább próbál alternatívát teremteni, mint megbarátkozni a szarral. Ez a „valahol csak van egy nyitható kijárat” ragad meg ebben a hangzásban. A remény borogató ábrándja. A világ szépsége, pár akkordban.

Tetszik ahogy a Kinks megkérdezi, hogy what are we living for, úgy hogy annak olyan súlya van, mint amilyen másszor, igen kevésszer volt és jó lenne rá valami válasz, vagy kezdeni vele valamit, de sajna nem megy most. Akkor már nehéz hinni, amikor éppen nem szól semmi. Ameddig viszont igen, jelentőséget kap a kérdés, tőlem pedig, akitől kérdezik, is tudok benne hinni, hogy talán lesz majd egy válaszom. Ha nem akkor majd elmerülök a City Of Brotherly Love-ban, ami valami nagyon amerikai dologról szól, de úgy hangzik mintha egy zuhanó repülőn utazni csodálatos érzés lenne, és minél közelebb kerül a gép a földhöz minden csak egyre jobb lesz. Mert abban a valóságban sosem csapódik be.

A másik hangzás, ami tetszik, vagy amit igényelnék az, hogy minden szar, de éppen ez a jó, és nyugalom, kordában tartjuk mi azt. Nem amikor betörik a zajt, hanem amikor eligazgatják. A zenekarokat, akik már szétestek csak mi még nem vettük észre, vagy akik ettől függetlenül jók, a részeg házi buli hangulatot, a szakadt szórakozást. Alig van zenekar, akik nevetnek magukon úgy, hogy velük lehet mosolyogni mindentől függetlenül. Akiknél kontrol alatt van az elbaszottság. És ettől a kezük közt lévő katyvasznak még van súlya. Ez lehet egy házibuli zenekar, vagy akár egy csak gerjedést zúgató banda. Az utolsó, amikor ilyennel találkoztam élőben az a Spark volt, akik ha nem is játszottak olyan nagyon elszántan, nekem kiemelkedően jók voltak. Eldekázgattak egymás között a lesütött szemmel, nemtörődömségben leledző zajjal és ezt nagyon megnyerő volt végighallgatni. Pont ezért szerethetik a Sex / Vid-et mindenhol a világban.
Ritka a higgadt alkotói egyensúlyérzék. Ami ösztönösen jön. Mint amikor jó buli kerekedik ki abból, hogy három ember lemezeket hallgat részegen egyikük nappalijában. A mai riot grrrl is sokkal élvezetesebb, mint az eredeti, akkor is, ha most lányok játszanak örömből össze vissza számokat, nem pedig nők sulykolt mondanivalóval, jól megírt dalokat. Ha néhol nevetségesen komolyan vett is volt a riot grrrl nekem azért ma már roppant szimpatikus, de amit most csinálnak nők, sokkal jobban tudom értékelni, mert az önfeledtségük, és hogy nem félnek magukból akár hülyét csinálni teszi őket igazán klasszá. És ugyan ez a Spits és ugyan ez a Mummies. Meg mindenki, aki nem félti a gitár ládáit, hogy bajuk lesz, ha márkajelzésig merítik azokat a sörbe. Azt a kaotizmust felidézve, ami az Animal House alagsori buli jelenetében van. Vagy kibaszott zajt akarok vagy ijesztő, mániákus mosolyokat. A lényeg az, ha valaki kívülálló látná, az ne értsen belőle semmit, zavarodjon össze és ijedjen meg. Én meg, aki nem csak benne van, de benne is akarok lenni a tébolyban, szeressem, igazodjak ki rajta és akár éltessen is. Ezért élveztem tegnap kurvára, hogy alkonyodó napsütésben, de azért még jó világosban sétálgattam a szomszédságban és Nog Watt-ot zúgattam a fejembe. Mennyire jó az a kislemez. Rohadt gyors össze vissza csak úgy belekezdenek gitárszólókba vagy csak magasan koszolnak és azt sem lehet eldönteni, hogy aki énekel egy belevaló csaj, vagy egy tökös kissrác. Nem is amikor először hallottam, hanem amikor először megragadott, nem értettem mi az ami miatt hihetetlennek tűnik ez a zene, és éppen ez tetszett benne. Hogy megfoghatatlan volt számomra a létezése és annak a milyensége. Elképesztő kislemez. De ledöbbentett a megroggyant hangzású Rapeman lemez is, amit indulás előtt hallgattam, a szembe dombon idillien piknikező családot bámulva, és néha meghökkentem, hogy hiába motoros fűrész hangú a gitár, beúsznak itt dallamok rendesen. Steve Albini egyébként is egy tökéletes figura az undergroundban. Mi mutatja ennek a mondatnak az igazát jobban, hogy sorsszerűen most kezdődött el a Sockeye Steve Albini Fucked Pacman című száma. Steve Albini mindenkit megbaszott azzal, hogy mennyire tud egy beteg humorú genyó lenni és közben egy okos, nyugodt, szeretetre méltó ember aki Ian Mackaye mellett emlegethető csak, hozzáállásilag, csak sokkal több humorral és lazasággal. Kontrolálja az elbaszottságot. És az idő egyre jobban csak őt igazolja.
Ma amikor a postára sétáltam fel, olyan számokat hallgattam amik megnyugtatnak, hogy minden szép. Lefelé pedig a meglepően ijesztő The Dicks számot, amiben egy bookstore nevű kuplerájban veri és vereti a faszát mindenki, az alapok pedig erősen a Flippert idézik, csak itt nem érzéketlenségig van monotonitásba vezetve a basszus, hanem jó rohadékon röfög. Ha hangosra tekerném a fülhallgatóm az önfeledten bicikliző kisgyerek, aki majdnem elütött lehet leszédült volna a bringájáról. Fel is kavart kicsit a szám és utána betettem a Pens kislemezt. Azt hiszem angol nők játszanak beszívva. A gitár rendesen zúg, kitöltve a jobb és bal fülem közti távot teljesen, belepve ezzel az agyam egy olcsó torzító, és egy vastag paplannal letakart erősítő, délutáni punnyadt vadulásnyira feltekert hangerejével. A dob pedig olyan esetlenül próbálja a tempót leütni, hogy drukk jön minden pergő koppanás után, a következőt is találja el. Amikor viszont belekezdenek a High In The Cinema-ba egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, hogy megértsem a lányokat. Akik betépve, csórón, de szerelmesen akarják magukat jól érezni, és mivel elég klasszak, sikerül is nekik. A fejkongató másnaposság meg majd elmúlik valahogy, bűntudat nélkül, mert minden emlék, ami felszínre jön, csak jó lesz. Ha nem, akkor meg majd hallgatnak pár dalt amik úgy szólnak, hogy semmi baj, minden szar, de azért most jól vagyunk. Vagy Sockeye és Boyracer harminc dalos lemezeket pörgetnek egymás után. Legalább a fülben legyenek mókásan elbaszódott házi bulik.

modern needs

2010-03-26T13:18:00.001+01:00

Azt már rohadt régen el akartam mondani, hogy a Wasted Time kurva jó. Annyira jók és kemények és punkok hogy az már túl is lép a komolykodáson. Azon a komolykodáson, aminek egyesek képzelik a punk/hardcore-t kívülről vagy akár belülről is. Alapjaiban fogja meg ezzel a punk lényegét. Jó, biztos néha tényleg egy nagy gittegyleteskedésnek tűnhet ez az egész, de igazából csak kurva jó hecc dühös zenét hallgatni vagy dühödten játszani és mellette fanzine-t írni, vagy turnét szervezni. Fura elvekhez kötni magam. Amiknek örülök, hogy vannak, mert végül is természetesek. Ez mind csak szórakozás. Egy idő után pedig úgyis ez lehet a legnagyobb középső ujj, amit mutogatni lehet. Szimplán azzal, hogy jól érezzük magunkat. Hogy még van, aki élvezi, igényli és éli a mókázást. Amikor megkérdezte tőlem egy srác két németországi város között, miközben éppen azon gondolkodtam, hogy miért magyaráztam a péniszemről az előző este, hogy mi a progresszió a punkban ezt kellett volna mondanom. A folyamatos egyhelyben maradás a világgal szemben ami, hogy megvalósuljon, néha azért át kell rendezni körülöttünk a dolgokat. A wasted time és aközött, ami a zenéjük alapját adja a 80-as évekbeli Hardcore, csupán az a különbség, hogy a Wasted Time jobban szól. Ezt viszont nagyon nem könnyű ma elérni. Nervous Breakdown gitárján nincs torzítás. Egyszerűen olyan szarul szólt az a kis erősítő, amin felvették a kislemezt, mintha torzítva lenne. A véletlen összehozta azt a remek hangzást. Azt meg a tudás, ahogy az FVK általam gyakran emlegetett kezdő riffjei vibrálnak. Faszom, de hát hogy lehetett olyat kitalálni?! És a Wasted Time az ezer stúdió, még több választható hangzásai közül egyszerűen csak erősebben szól, mintha valaki kicsit felhangosította volna az egyik Necros lemezt meg a zenészek egy picit összeszedettebben játszanának. Vajon azok a megőszült emberek, akik anno Necros-ra pogóztak, vagy szétverték az SNL stúdióját Fear-re, mit szólnának a Wasted Time-hoz? Lehet már azt hallgatják, ami ellen bőrdzsekit kezdtek hordani, béna lelketlen rock zenét, és ezzel ők is csak beteljesítői annak a körnek, amit a gyűlölt tömeg ugyan úgy megtett, kevesebb dicsőség vesztéssel. Itt a baki. Hogy ellenük vették fel a bőrdzsekiket. Úgy nem lehet szórakozni, hogy közben érdekel rajtunk kívül mások, hogyan érzik magukat.
Milyen hülyén hangzik punknak lenni, többször tizenhat évesen, nem olyan ruhákban, mint amiket a rendőr akadémiában hordanak Zedék. Minél idősebb valaki és minél normálisabban öltözik annál furább ez. Mintha azt mondanánk, hogy ja még mindig yo-yozok. Nem annak ijesztő, aki még punk, hanem annak, aki szemében ettől egy más kontextusba kerülhetünk. „ja eddig azt hittem, hogy te teljesen normális vagy”. Ezért kéne minden ráncnak egy újabb ünnepnek lennie azért, mert még mindig yo-yoznak egyesek. Mondom ezt miközben könnyen elszomorodok, ha öreg embereket látok gyors zenét játszani. Miközben nem értem miért nem szeretnek öreg emberek gyors zenét hallgatni. És mi a nehéz benne, ha megpróbálnak sietni a tempóval, de nem jön össze. Dobolni, nehezebb, gitározni nem annyira. De tényleg ennyire megterhelné a szervezetet a gyors és hangos zene?
Vagy csak a düh múlik el? Mert az a gyors zene kulcsa és nem csak az, hogy azt kurva jó játszani. Vajon a Slayer azért tud tempót tartani mert gyorsak? És ha úgy is vagyok vele, hogy de hát az öregek nem gyors zenét játszanak, hanem egy lendülettelen, szánni valóan kedves valamit, akkor se kéne, hogy igazam legyen. Mert a punk zene nem szórakoztatni akarja a közönséget, hanem az előadók elszántságáról és kitartásáról szól. Hogy ezek minden ellenére ugyan úgy csinálják. Próbálják csinálni. A közönség meg kezdjen vele, amit akar, ha nem sikerült minden egyes tagjának egy zenekarba suvasztódni, hogy megmutassák, mi lenne az ő alternatívájuk.
Magamra vethetek ezért. Az egyetlen zenekar, akikre most tudok gondolni, akik bármilyen öregek lesznek, akkor is érdekelni fognak az a Sonic Youth. Ők azok, akiket bármikor hagyok ki, rosszul esik. És bármikor olvasom, hogy lesz egy új lemezük, várni kezdem a napot, amikor először hallom. Tényleg még a Cro-Mags is lenyűgözően kemény mindmáig. De ők nem írnak új számokat, és ha Mackie tud dobolni, úgy ahogy ő dobol, egy rapper bakancsban is, akkor az az ember sokáig képes lesz még bármire. Bár meg kell említenem, hogy inkább a Cro Mags számai nyűgöznek le, és nem túlnyomó részben JJ aktivitása. Aki előtt le a kalappal, hogy így le tudja nyomni a bulikat, de ez a görcsös ragaszkodás az utcáról jövünk, minden napunk egy kibaszott harc, ha még igaz is volt vagy még mindig az, épp csak azt éri el, hogy nekem nehezemre esik a Cro Mags-et komolyan venni. Mert van bennük mit, amihez nekem semmi közöm.
De akkor most mégis miért nem képesek az öreg emberek a gyors zene hallgatására? Ha játszani nem is tudják. Vagy kiváltképp az új gyors zenék hallgatására. Lehet azt hiszik, hogy akik gyorsan játszanak azokat komolyan kell venni. Mert ahhoz kell valami elkötelezettség. És ha valami új és komolyan kell venni, nekik már túl sok. Úgy látszik vannak akik már nem akarnak yo-yozni. Pedig a Wasted Time csont punk. Gyökerek mellől el nem szakadt csak azok közül új hajtásként kinőtt. Ezért semmi erőltetett, ideologizált, ironikus, vagy összekacsintós kettős-értelmű nincs bennük egyszerűen csak az, hogy kibaszott jók és klassz őket hallgatni. És akinek ehhez meg a hozzá hasonlókhoz kell valami belemagyarázás vagy nem elég az alapból csupasz tartalom bája, hát az lehet sosem szerette a punkot. Ennek a zenének a hallgatásához még mindig csak egy dologra kell figyelni, hogy ami szól az fasza e. Hiába új zenekar, előlük nem kell a nosztalgiába menekülni, akkor sem ha valaki nem érti a mai világot. Nem ügy, hogy már akár ezerszer eljátszott témák és elkiabált tartalmak szerepelnek itt. Más meg azért kap hideget meleget, mert tovább indul vagy mert éppen csak sokan mások is szeretik a zenéjüket. Na, ha valami béna a zenehallgatásban az ez. A túlokoskodás, a másokra mutogatás. Igen, ez jóval bénább, mint túlkorosan is dühösnek lenni és fanzine-t írni a kései Black Flag-ről vagy arról, hogy a színtéren éppen milyen hülyeség van. A Wasted Time olyan jó, mintha az elmúlt 30 évben semmi sem történt volna. És ami jó volt akkor az miért ne lenne jó most, ha igazából semmi nagy dolog nem változott meg, legfeljebb páran megőszültek.

szatymaz basszatok!

2010-02-18T02:26:00.002+01:00

Ha tudom azt, hogy hajnalban egy puszta közepén elvetődve a röhögő görcsöm közben megvilágosodom akkor előbb elkezdtem volna házibulikba járni. Ha egyáltalán ez az volt e, amin voltam. De végül is majdnem mindig házakban voltunk, sokan, nem mindenki ismert mindenkit, és volt pia, főtt bab, punk zene meg hajnal környékén mintha valakik drogot is emlegettek volna. És akkor ez a sok év mind elvesztegetett idő volt csak, amikor ódzkodtam a buliktól? Vagy be kellett járnom a magány rögös útját, hogy újszülöttként az e fajta mókákban mindent gyermeki rajongással értékeljek? Azt azért nem hiszem, hogy mind ilyen lenne, mert úgy éreztem magam, mintha az agyamnak az a része ahol a kellemes képzelgéseim tárolom megnyílt volna és a szombat estémbe ütközve valóságként verődött volna vissza, a homlokom belső részére. Abból már sejtettem, a szombat sikerét, hogy az egyébként fárasztóan hosszú vonat utamon egy kerámia késével pettingelő férfi és egy ketamin által megbűvölt skac váltották egymást, mint útitársaim. De hogy kevert pálinkával felpancsol sörömet szorongatva üldögélek egy asztalon és azon röhögök, hogy valaki egy vajdasági zenekar koncertjének a szüneteibe azt üvölti bele, hogy „Milosevics, Milosevics” a kezében egy véres zsebkendővel körbetekert barbi babával hadonászva, erre talán még azután sem számítottam, hogy megtörtént. Egyébként is a két szimpla dolog amiért elmentem ez volt:

1. Nincs is jobb az ilyen házibuli koncerteknél. Mert az, hogy megvan benne az a nyilvánvaló erény, amit annyian hangoztatnak sokszor, általában üresen, hogy a zenekar és a közönség ugyan az, itt az ilyen eseményeken megvan a feszültség is, hogy kilépve a koncert szituációból, hogyan működik egy zenekar és mennyire tojnak be attól, hogy minden sallang nélkül eljátsszák a számaikat. De ott, ha valaki hullarészegen elkezdte volna ölelgetni a másikat, vagy birkózni csak úgy minden harmadik emberrel, akkor ahhoz nem kellett volna a kezébe egy mikrofont szorongatnia csak azért, hogy eltűrjék vagy ezt egy amolyan félig spirituális élményként fogják fel. Egyszerűen csak buli lett volna, mert aki csinálja az is azért teszi, mert bulinak tartja, nem mert ettől ütősebb lesz az este. Végül is ez a békés szeretet áradt a megannyi dühös fiatalból aznap sötétedés után. Hogy itt vagyunk és örüljünk mindennek. Mindenki a másikat kínálgatta, kérdezgette, mintha valami esküvőn lettünk volna, csak Vendel születésnapján kívül azért kicsit megünnepeltük azt is, hogy milyen klassz is punknak lenni. Ezért egy hangolási szünetben sem hangzott el, miről fog szólni a következő szám, és kösz hogy eljöttetek, meg gyertek előrébb. Nem elég az, hogy elég sokan jöttek elég sokat, hogy ott legyenek, és jól érezzék magukat? De, kurvára az!

2. A barátaim új zenekara debütált egy rövid de ütős szettel. Leérve tudtam meg aztán, hogy nem ők az egyetlen új formáció aznap este.

És milyen jó ez is nem? Főleg amikor a kettő összekapcsolódik. Azt már egy jó ideje érzem, hogy céltalanul köcsögösködni elég fárasztó nekem is, amíg csinálom, meg ha később szembesülök vele, hogy ez milyen béna volt. Ezért kedvesnek lenni sokkal jobb, sőt néha még egyszerűbb. Csupa kedves emberrel bulizni, még akikkel ha nem is megegyező, de eléggé hasonló az elképzelésünk zenéről-életről, pedig tényleg szívet melengető. Például egy hangos eeee-zés agytorna után kinyögni, hogy ami szól az Q and not U és együtt örülni ennek azzal, aki berakta, aztán kicsit lötyögni rá. Pálinkás sörrel. Meg kellenek az esték, hogy azért vagyunk itt, mert bírjuk a punk zenét és klassznak találjuk a formát is amiben történik, itt a tanyán. Én sem gondoltam volna, hogy a simonsból ahol csak annak örültem anno, hogy hiába néz ki mindenki furábban, mint én, itt senkit sem zavar annyira komolyan semmi, eljutottam az alföld köldökéhez ahol egy házibulinyi emberrel pendülhetünk közös hangon. Ez a közös hang ugyan úgy megvan abban is, hogy a barátaim időről időre megnyugtatnak. Azért előre sejtettem, hogy jók lesznek, de kicsit féltem, hogy mi van ha nem. Nem kellett a koncertig várnom, mert Borics erkélyén kávézgatva, az ebéd után megtudtam, hogy lesz egy próbájuk is, még ma. Ugyan itt beszélgettünk arról, hogy nekünk azért fura mások passzivitása a zenével kapcsolatban, mert a mi életünk jelentős részére ránehezedtek, lemezek, dalok, zenekarok. És ennek kapcsán igenis számít valahogy az ízlés. Ezért féltem. Nem bántana, ha rossz zenét játszanának, inkább csak az örömöt hiányolnám, amit az okoz, hogy jók. Mert ha az ízlés azért nem minden. De mégis az életünk jelentős részét beletettük abba, hogy mit hallgatunk és hogyan állunk a zenéhez, ezért amikor játsszuk, kiderül, hogy hogyan gondolkodunk róla, hogy mi az elképzelésünk arról: mi lenne a jó. Főleg egy olyan zenekarnak a tagjától várom ezt el, akitől egyszer kaptam egy részeg pofont, mert a Lifetime-ot leszaroztam, kitartóan és hosszan.

Az elmúlt héten három lemezt is meghallgattam. Black Flag-től a Loose Nut-ot, Killdozer intellectuals are the shoeshine boys of the ruling elite-jét és Obits i blame you-t. A háromban számomra az a közös, hogy minden nem csak a gitározás elképesztő, hanem sokkal erősebb rajtuk a zene, mint minden más egyenként. Ahhoz képest, hogy mindenki a frontembert vagy az enigmatikus tagot kéne, hogy szeresse úgy általában, ezen a három lemezen sokkal dominánsabb a csomag, az egész. Amikor a még név nélküli zenekar belekezdett a próbatermükben, én meg még csak az első pálinkás söröm ittam, a röfögő basszus és éles leállások elegyéből egyből visszajött a Killdozer, aztán szépen lassan csak körbejárták azt a formát, hogy félhangos énekből csak a magasabb részek dallama szóljon ki, és hagyja inkább maga a zene hangszeres része elhitetni, hogy ez dühös, okos és ronda. Különben kurva jó, hogy lesz egy ilyen zenekar itthon. A punk hiába egy reakciós műfaj, azért mégis mindig csak a maga korlátozott számú köreit teszi. Majdnem mindig ugyan arra reagálva, esetleg csak kicsit máshogy, máskor, mással. És a siralmas 90-es évek azon részéről próbálnak ők a jelenbe dobbantani, ami még jó volt, vagy amilyennek kellett volna lennie az elvesztegetett évtizednek. És mi volt jó a 90-es években? Hát többnyire a gitározás. Ebbe beletartozik az olyan, még feldolgozásukban is tetten érhető alapkő, mint a Drive Like Jehu, aminek a tagjai nekem mindig az előremutatást testesítették meg a punkban, és ha nem is hallatszik ki a hangszerek, és ebben az esetben nem a számok erejéből, olyan zenekarok is meg lettek a fejemben idézve, mint a például Pavement. Ez a jó, hogy összeér a zene. A legtöbb, amit hallgatok, amikre gondoltam az ebéd utáni erkélyen kávézgatás közben. Így tudtam örülni is. Ott ülni egy műanyag hokedlin az első pálinkás sörömmel és csak mosolyogni. Egyébként is szeretek mások próbáin ott lenni. Szűz füllel beülni azokra, egy igazán intim élmény. Hiába ismerek valakit, teljesen más látni őt egy zenekarban, a próbájukon. Mintha egy párkapcsolatot néznék, a hétköznapokban, nem pedig akkor, amikor csak egymást reprezentálják a felek, otthonról eljőve. Ez a zene viszont fasza, és tetszett volna anélkül is, hogy a hangok mögé engedtek, vagy mert barátaim játsszák. Maga a koncepció a kivitelezés és a belegondolás is óriási. Ha valaki szombat éjjel kiállt a puszta bizonyos pontjába talán a távolban hallhatta, ahogy mission of burma és hüsker dü dalok dübörögnek egy félkész házból. Csak azt nem tudom, hogy ez klasszabb e vagy ha valaki az egész városát tele fújja obskurus zenekarok neveivel. Esetleg az, hogy még ebben a körülményben is fürtben lógtak az emberek a mikrofonon, hogy abba üvöltsék mit tanultak ma.

Az este innen átváltott abba az érzésbe, amit sokan biztos buli hangulatnak hívnak, és nekem új, meg a hangzások körberajongásába, ami elég régi. Valahol elvesztettem a fonalat, hogy mikor, mennyit, és milyen pálinkát öntöttem a kezemben szorongatott söreimbe. Párszor belevizeltem dülöngélve a pusztába, és szemeztem a néha ijesztő távolsággal. Aztán egy tóba is majdnem beleestem vagy csak megnéztem a sarkammal, hogy be van e fagyva a jege, erre már nem emlékszem.

Az egész estére jellemző volt a báj és a véletlenül a tutiba nyúlás király egyvelege. Annál, hogy zokniban álldogált egy csomó ember ugyan azt a hex dispensers lemezt hallgatva újra és újra, olcsó sört iszogatva és babbal teli tányérokkal egyensúlyozva, a lömbihead volt csak jobb. Akik vagy szarul szóltak vagy szellősen játszottak, de a széteső zenéjük bájos kisugárzása miatt csak csodálkoztam, hogy ez miért jó? Mert jó volt. Baromi jó! Az is milyen, hogy tudtam ők lesznek aznap, de fogalmam sem volt róla, hogy egy térben vagyok velük, amíg hangszereket nem vettek maguk elé. Aztán elkezdték játszani a kicsit már spiccességem és a csak ébredező hangzásnak köszönhetően elég nehezen behatárolható zenéjüket és mindenki elkezdett örülni, hogy basszus ez a zenekar tud valamit. Csak senki sem tűnt úgy, hogy tudná mi a nyavalyát. Nem bűvész trükk volt, és nem is átverés. Okosabbak sem voltak nálunk, se hülyébbek. Mások se. Talán az áll a legközelebb ahhoz, amit tettek, hogy ha meg is próbálták volna, akkor sem tudtak volna rosszak lenni. Ráadásul nagyon rövidnek tűnt a műsoruk. És a katyvasz ami a Ramones és Fugazi között majdnem minden lehet, nem mutatott előre, csak ott kőrözött rendületlenül a térben felpofozva mindenkit, hogy figyeljünk rájuk, mert ezek a srácok ösztönösen tudnak valamit.

Ahogy sejteni lehetett egyre zavarosabb lett csak minden az este előre haladtával. Nem vagyok benne biztos, hogy amit hiszek az elhangzott e tényleg és kinek a szájából, vagy kezdetből is csak úgy elképzeltem, milyen lenne ha.

Ami biztosan megvan, hogy éjjel egy csomó zsömlét nyomok a számba, amik miatt nem tudtam szerves része lenni a fasizmus kitárgyalásának a színtéren, és hogy az erős markolástól behorpasztott sörös dobozok erdejében sikerült találnom, valami az estéhez éppen eléggé spéci sajtot, ami a kávéval majdnem kiegyensúlyozott gyomromnak elhozta a kis nirvanat.

De most mit sunnyogjam el? A dance or die alatt a spark basszerosának a fejére esett egy kalapács, és a DOD koncertje egyébként is annyira szürreálisan homályos már a fejemben, mint amilyen cselekményekre passzolna a zenéjük. Csak az tiszta, hogy a válluk úgy mozgott, mintha totális beleéléssel pengetnének és ez kinek nem elég? Meg most tényleg, zajos volt, gyors és üvöltöztek benne, hogy a francba ne lett volna jó?

A Spark-ot igazán azóta imádom, hogy egy-két hónapja a gitárosuk, aranyosnak tűnő zavarában bemutatkozott nekem újból, mikor már több éve szervezett nekünk egy koncertet, meg egyébként is minden nap ugyan arra a fórumra írunk, jól tudom ki ő. Az sem elhanyagolható tény, hogy ahol az énekesük bt megjelenik, ott tánc lesz. Igazi, ösztönszerűen infantilis pogó, amilyennek lennie kéne mindig. Ja meg mindig van náluk minimum egyfajta, jófajta tömény. És ráadásul még ők is jók. Emlékszem amikor kaptam valami kezdetleges próbatermi felvételt az első két számukból. Meglepődtem, hogy ez mennyire gonosz. A debütáló kislemezük egy jó lemez, csak nekem kicsit könnyű. Viszont az első alkalom, amikor láttam őket, valamilyen olyan egybehegesztett zajt produkáltak, ami nem csak azon lépett túl, hogy nekik van egy lemezük, amit ismeri kéne, hanem azt is kezdték kizárni, hogy ők csak egy zenekar. Azzal az egyszerű módszerrel, hogy nem volt a közönségnek esélye tapsolni számok között. Aznap este a tanyán? Ahogy elkezdődött arra vártam, vagyis nem vártam rá, csak volt egy pont a legelején, ahol, ha berobban egyből megnyernek. Ez sajnos olyan tompított robbanás volt, mint egy kádnyi vízbe belefingani, de nem tudtam őket nem végig nézni. Azt hiszem valakinek ezt mondtam: ez olyan, mint a fű. Elsőre nem üt meg, de idővel rászoksz. És tényleg. Nem az varázsolt el, hogy kirúgták egy váltással a lábam, hanem a konstans, borzongató gonoszság és zaj, ami a zenéből sugárzik. Bt valahogy úgy üvöltözik, mintha akár a vasárnapi ima bulijairól is énekelhetne, azok is ördögien hangzanának. Ez a kedves srác, aki ha megjelenik egy bulin azt feldobja, úgy énekel, mintha nem is egy geci lenne, hanem ő tanítaná be a kis srácokat, hogyan legyenek seggfejek. Teljesen mindegy volt mi van velük ezen a koncerten kívül. Amíg játszottak csupán az volt a lényeg, hogy van ez a zaj, ők, amire figyelni kell, mert gyorsan és hatásosan érdekelté tett.

Az utolsó zenekarhoz sajnos már igazán kötő szöveget sem tudok találni. Mert nem volt és nem is kellett már semmi, amit átvezethetett valamibe ami nem volt akkora nyilvánvaló. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy játszik egy zenekar. Rádi a szokásos módján károg, kicsit halkabban, mint szokott, a zene pedig valahol a dead kennedys és az adolescents gitározósabb számai között vannak. Tényleg, megint itt egy zenekar, akik a gitárra fektetik a hangsúlyt, és ez baromi jó. Ők is azok voltak, még ha a főszereplő, fura hajú gitáros krapek nem mindig csak lefele pengetett. Aztán vége lett és másnap azzal keltünk fel, hogy jók voltak, és a tagok, akikre emlékeztünk milyen jól csinálták, amit szerettek volna. Jók voltak, mert együtt játszottak az előző három zenekarral, mert ott játszottak lent. Mert utánuk marked men, megint hex dispensers meg tudom is én már mi szólt még. Hogy egy házban szétszóródva ott volt egy csomó ember, akik mind csak egyvalamit tettek le az asztalra aznap. Szerették a punkot. Én meg tömtem a fejem ketchupos zsömlével.

ja még annyi...

2010-02-09T01:19:00.005+01:00

hogy az olvashatatlanul hosszú és tömör fanzine-em felkerült ide:

http://fanzin2000.extra.hu/Vargyai_Satan.zip

töltsétek le aztán ami akartok.

és van egy új mp3 blogom is. ez fog frissülni mert kb semmi meló nincs vele. régi vagy feloszlott zenekarok lemezeit fogom felrakni, olyanokat amiket barimnak lórinak megmutatnék.

http://bromags.blogspot.com/

you can tell me everything

2010-02-09T00:57:00.002+01:00

Mostanában azon gondolkozom, hogy vagy nagyon jó lemez lovas lettem, és minden amit hallgatok csak tökéletesen van egybe vezetve, hogy a váltások mindent szépen kihoznak vagy egyszerűen csak eljutottam oda, hogy minden tetszik. Minden. Az egyetlen dolog, amit léptettem az a Factums nagyon céltalan prüntyögése volt. És ennyi. Még az angol post-punk, aminek a túl grúvos basszusai túltörik nekem a zenét és a szünetektől sivárrá válnak a számok, még ez is elment. Mert jó, onnantól ha valami átlök azokon a kis réseken és nem botlom beléjük. Jó az Au-pairs és a bauhaus is, ha nem annyira lassúak, hogy csak lassúzni lehet rájuk. Meg tényleg alig tudok mostanában valamit hallgatni úgy, hogy az ne tetszene. És akkor még teljesen bele estem a Guided By Voices-ba is. Hogy ne estem volna. Utálok majdnem minden kijelentést, ami nem csak arra vonatkozik aki mondja őket, de az olyanokkal már tényleg ki lehet kergetni a világból, hogyha például 35 éves korodig nem futottál be már nem is fogsz. És az ehhez hasonló törvényszerűsítő baromságok. Meg amikor emberek azzal nyugtatják magukat, hogy az életük sivárságát mindig valami sikeres ember élet útjához próbálják igazítani. Ő huszonöt volt amikor leült és írt egy kurva jó filmet. Nekem is van még időm. Ebből persze alig lesz valami. Mert aki akar valamit az csinálja, magának. Abban én is nehezen láttam volna bármi ígéretest, hogy egy alsó tagozatos tanár a haverjaival részegen kezd zenélgetni egy pincében. Persze csak azért mert az én tanáraim mind seggfejek voltak, akik annyira elkeseredetten és kilátástalanul léteztek, hogy számítástechnika órán próbáltak embereket toborozni a heavy metal zenekaraikhoz, és ezért direkt bőrnadrágban jöttek aznap. Ők nem is csinálták amiről álmodoztak. Szerintem még álmodozni se mertek.
Rober Pollard a huszas évei végén az én fejemben egy szakálas, lenőtt de kopaszodó hajú, mindig inget hordó és olcsó import cigit szívó, a sörös üvegeket a piálgatás után becsületesen a szelektív hulladékgyűjtőhöz vivő embernek képzelek. Aki azért lett tanár, mert eleget szívott ahhoz, hogy nyugodt legyen a gyerekekhez, akik még kevésbé zavarják, mint a felnőttek. Láttam róla képet és eléggé nem ilyen. Amikor a GBV elkezdődött, lehet még tudatos szelektív hulladékgyűjtés sem volt, és bár nem olvastam a róluk, róla szóló könyvet, az olvasói vélemények között nem egyszer jön fel, hiába tűnik a világ egyik legkedvesebb emberének lemezen, valahol mégiscsak egy seggfej a természetét tekintve. De ilyen J Mascis is meg még elég sokan, még a magyar facebook-on kedvesebbnél kedvesebb fotókon feltűnő henry rollins is, aki volt olyan buta béna paraszt, hogy az első beat happening koncerten amit látott olyan hisztibe kezdett, hogy megdobálta a zenekart. Ezért jó, hogy hiába nőttem ki abból, hogy semmi rosszat nem hiszek el olyanokról akik nagyon jó dolgokat csinálnak, aztán lassan azon is túlfejlődtem az éveknek hála, hogy ez zavarjon. Robert Pollard olyan seggfej lehet amilyen akar, ha az kell ahhoz, hogy ennyi jó számot írjon. Mennyit? Rengeteget! Múlt héten meghallgattam vagy hat GVB lemezt, nagyrészét egymás után és mind szívbaj nélkül túl volt csordítva zsenialitással. Ennyi jó száma, a Ramones-nak alig van. De nekik a kevésbé jó számok a nagyon jó számok varázsától bűvölődnek jóvá. Így amikor kicsit plasztikussá válnak, azért a ramones-os svung csak arra a formára ráncigálja őket amin újfent szerethetőek lesznek. Talán a Sebadoh freestyle szerű, nagyon sok hirtelennek tűnő vagy tényleg olyan is, improvizált lemezei hasonlítanak arra az érzésre amikor egymás után meghallgatok három guided by voices lemezt, csak míg a sebadoh esetében az egész hangulatát éppen az a szabadság és fiatalos, lelkes szöszölés adja, hogy mennyi számot csináltak addig a GBV-ből sokkal inkább csordul az az emberfeletti számírási tehetség. Ami nem csak azt mutatja, hogy meg merik tenni, vagy sikerül nekik, hanem hogy meg kell tenniük, mert ez bennük van. És ez úgy jut el hozzám, mintha én is a verandámon sörözgető, inget hordó szakálas krapek lennék a kertvárosban és hallanám ahogy a szomszédom pincéjéből ömlene a harmónia, kicsit dübörögve a kertem sarkában a talajon át, mert oda még átér a mellettem lévő telek alatti próbaterem. Ez az imádni való lo-fi, az élesen szóló gitárok, a vibráló koszlepel mögött, meg az az énekhang. Mintha egy középkorú sztoikussá ábrándult ember nyelve hátsó végén állna egy fiatal, álmokkal teli kiskamasz aki kiénekel a torkából, magát kihúzva, reménytelien. És nekem a bátorságom sem kell összeszednem, hogy átkopogjak, nem tudná ezt amit csinál oda adni szalagon. Attól sem félek milyen lehet az utolsó vagy a tizenharmadik lemezük. Biztos jó. Hát persze mert mindnek olyan a címe, mintha egy válogatás kazetta klasszabb oldala lenne. Tele egy kis igyekezettel, sok tudással és valamennyi adni akarással.

pictures of the truth

2010-02-09T00:43:00.009+01:00

Most komolyan! Nem ez a világ legjobb képe? Sokáig untam koncert videókat nézni, és a képek sem kötöttek le annyira. Van persze pár könyvem, amik fotókon dokumentálják a kedvenc szubkultúrám néhány pillanatát, de azokat is csak néha esik jól megnézni. Akkor persze nagyon, mert mindig ráébreszt, hogy milyen klassz ez az egész. És teljesen elvarázsol, beletemetkezem, dédelgetni tudom az örömöm, hogy tényleg szólnak hozzám ezek a képek. És azt mutatják, ami bennem is van. viszont ezt a képet képes lennék napokon keresztül nézni annyira tökéletes. A Cro Mags-nek alapból van egy csomó kurva jó képe, amik a maguk kicsit túljátszott macsó élükkel még viccesek is lehetnének, ha nem csapnának, át inkább az ők megtehetik kúlba. Ahogy Lemmy működik, a heréit éppen takaró kisgatyájában vagy fetisiszta ragaszkodással erőltetett ss egyenruháiban. Vagy ahogy a nagyon okos emberek felöltözhetnek össze vissza szép ruhákban, ha mellé lsd-t esznek. Szóval itt van ez a kép. John Joseph egy levágott ujjú Void pólóban, térdzoknival és egy kúl nike cipővel, kisgatyában, Harley egy magas szárú edzőcipőben, az egyik gitáros meg, aki belóg egy kicsit jobban, egy bakancsban, remélem póló nélkül. És a képről sugárzik ugyan az a kegyetlenség, ami a before the quarrel-en van. Meg milyen fasza belegondolni, hogy JJ void-ot hallgatott és elment egy void koncertre ahol megvette ezt a pólót. Ugyan olyan király, minthogy mi a fasz járhatott a fejükben amikor elkészült ez a fotó?

Mintha szétbomlott volna az agyuk attól, hogy milyen jó lett az első lemezük és átléptek volna egy olyan fázisba ahol simán beöltözhetnek annak aminek akarnak. Ebben a zenekarban megfér egy életre kelt sivatagi hadivezér GI Joe figura, egy glam rockerrel egy fura metálossal, egy fura fehér sráccal aki chicano-nak akar kinézni és JJ-vel, aki csak szimplán úgy néz ki, mint egy pszicho fasz akivel ha elkezdesz beszélgetni húsz perc után így vagy úgy úgyis oda lyukadtok ki, hogy ő hogyan fog szarrá verni. Azt már ne is firtassuk, hogyan került egy másik képen egyikük fejére egy prémsapka és mi van az alábbi többi képpel.

(background) music

2010-02-09T00:27:00.003+01:00

Átvertek a filmek, mint azt az osztálytársamat a pornó filmek, akit azért dobott ki az első stabil csaja, mert ő beleturházott szegény lány puncijába. Én meg hiába tudok napokon keresztül, zajos, gyors, rövid és egyszerű vagy sátáni zenét hallgatni itthon, ha ülök, és nem történik velem semmi, mert akkor zenét hallgatok, és az történik, szóval miért ne lennék erre képes. De ha sétálok, vagy megyek valahova busszal, ülve, esetleg állva várok valakire a városban akkor kényszeresen úgy érzem, olyan zenét kell hallanom, ami egy filmbe is belemenne. Vagy csak úgy hat van több jelentősége, egy számnak is, nem egy egész lemeznek, és azon a hangzásnak. Kéne filmeket csinálni, amikben számítana az abban szóló zenék hangzása, de ilyen azért nem nagyon van, nem? Vagyis van, de most nem arra gondolok, hogy amikor mosolyognak, akkor szól a happy together, amikor pedig a záró gondolatok után belehajtanak autóval a naplementébe akkor is a happy together. Én olyan hangzásra gondolok, mint a zajos, a lo-fi, a szétgitározott. Még az sincs mindig, ami ennél egy kicsit több, mármint hogy dalok. A fájdalmas nyűglődést inkább jelenítik meg olyan hangszerek vinnyogtatásával, amikről el sem tudom képzelni mik, mint sem egy Flipper számmal. Az over the edge-ben is cheap trick-re táncolnak, és nem vártak egy évet, hogy kijöjjön az első Wipers lp, amire tudtak volna az elnyomástól elkóborolt gyerekek transzba esetten lötyögni, egy pisztollyal a kezükben.
Néha meg fura is, hogy szól a zene. A Nem vénnek való vidékben nem szólt, mégis geci jó. A Thrashin’-ben van Fear mégis geci rossz. Pedig a deszkázásról szól és Sherilyn Fenn egy punkbébit alakít benne. Az egyetlen film, amiben hülyeség lenne, nem zenét rakni az a Rock and Roll Highschool. Mert azt senki sem vonhatja kétségbe, hogyha Riff Randall berak valamit a suli rádióba arra nem fog az udvaron mindenki örülten táncolni. És az a film nagyjából csak ennyi, riff randall számokat tesz be mindenhova.
Mégis majdnem minden filmben van zene és engem meg pont az csap be, hogy az életem főszereplője vagyok, aki alá kell, hogy szóljon valami zene. Vagyishogy éppen nem vagyok a főszereplője. Mert talán a főszereplők sosem hallják a zenét, ők csak az arcot vágják hozzá, a nézők hallják inkább hogyan szól a szereplők tekintete.
Szóval van egy mp3 lejátszóm, amire fejben kurva jól esne Ol' dirty bastard mellé feltenni egy Gorgoroth lemezt, amit ugyan úgy szeretek, mint ODB-t, amikor a fehér démonról rappel, de nem fogok gorgoroth-ot hallgatni a városban. Esetleg vonaton, de ott se annyira. Akkor sem, ha azzal, hogy felhangosítanám, talán valaki elismerően mosolyogna magában, nyugtázva ezzel a felismerést, de jó a rollin’ with you után a the devil, the sinner and his journey-t hallani, itt ebben a városban ettől a sráctól, aki úgy néz ki, hogy bárki lehetne. Mennyi erre az esély? Már hogy én adjam vissza valaki bizalmát Budapestben.
De amíg azt el tudom képzelni, hogy az arcomra szállt vigyort neki nyomom egy fogódzkodó rúdnak a buszon old drity-re, addig alig tudok olyan helyzetet elképzelni, ami alá passzolna a gorgoroth, ha csak nem az a helyzet, hogy én ilyen gonosz vagyok. Mondjuk nyáron. És rövidgatyában hallgatom a démoni, sötétségbe borult norvég havas mezők brutális morajlását. Ami nem ilyen ködösen annyit tesz, hogy annyira sűrűn reszelnek és dupláznak, hogy a zene lelassul és csak egy nagyon vonatott dallam himbálódzik, dülöngél jobbra balra. Ez a black metal ma. Következő nyáron akkor lehet fel is teszem majd. De azzal is csak a körülményeknek fogok alá játszani. Meg sokkal jobb lenne, ha más hallgatná helyettem és aztán szenvedélyesen vagy csak klasszul elmesélné ahogy egy vízpart közelében a zöldfűben egy pokrócon sütkérezve a destroyer-t hallgatta egész nyáron.
És akkor mi van azokkal, akiknek nincs idejük ennyi zenét hallgatni? Mit tesznek ők az ipod-jukra? Ugyan azt a Madonna számot kurva sokszor, hogy ne kelljen beállítani a lejátszást speciálisan? Egyre nagyobb az összes merevlemez, a legtöbb ember szerintem mégis csak egy számot hallgathat, aminek megvan a maga beteges, fanatikus szépsége.
Végül is valahogy ez sem olyan távoli attól, amit én csinálok. Ahogy én szeretem a hangzásokat. Vagy megszeretem őket. Azzal, hogy nagyon sok szarul szóló zenét hallgatok, amikre illik, hogy lo-fi és garázs aztán nagyon régi, de teljesen más zenéket hallgatok, amik akkor voltak lo-fi és garázs. És összeáll, hogy a minor threat standells-t játszik aztán a dead stop minor threat-et és a career suicide pszichedelikus számokat garázshangzással, de punkosan. Ez a jó. Nekem legalábbis. Én úgyis mindig csak két dologra vágytam. Vagy nagyon durva zenét halljak, vagy nagyon dallamosat.
Mind a két fenti folyamat egy tanulás is egyben. Ahogy én megtanulom milyen mélyre tudok lemenni a tetszési indexemen, ők meg azt, hogy hogyan tudják kizárni az egész világot folyamatosan, megállás nélkül és annak minden egyes közelítő lépését elhárítani, ahogy a barátnőm rakja arrébb a kezem, ha olyan helyre nyúlok, ahova ő abban a pillanatban nem szeretné, hogy nyúljak.
Na jó néha hallgatnak rádiót is. Ha megtörnek és készek behódolni. Mennyivel egyszerűbb lenne sok ember élete, ha nem kéne mindig megvenni a nagyobb merevlemezeket, csak a frekvenciákat legtisztábban fogó mp3 lejátszókat. Az irónia is meglenne és nekik sem kéne gondolkozniuk azon túl többet, hogy a tízből melyik rádiót hallgassák.

Mindenestre én továbbra sem álmodozom egy ipod-ról. Videósról sem mert rájöttem, hogy zavarba ejtő a kezemben tartani elektronikai eszközöket mások előtt. A választás szabadsága meg megvan már egy gigánál is, olyan messze nem is megyek egyedül soha és nekem az ipod csak egy valaminek legyen a státusz szimbóluma. Annak, hogy cd használhatatlan termék a kapitalizmus kezében. Tök jó adat tároló, és egyszerűbb is zenekaroknak arra rakni a demóikat, de sok pénzt senkinek nem kéne áldozni rájuk. Vagyis elvárni a cd-ktől, hogy az bármit vegyen olyan embereknek, akik nem rajonganak a zenéért. Hülyén néznek ki, nincs szaguk és csak mindenki azon röhög, hogy discman-ből hallgatják őket a városban. Abból, ami túl nagy, hogy bárki zsebébe beleférjen, mégis magukkal kell cipelniünk. És állandóan rázkódik.

Meg…meg ez történ…

Budapestet ellepte a hó. És az egész civilizáció az égbe tárta a kezeit. Senki sem akart elmenni sehova, és olyan volt sétálni az autókat fásultan kiásó emberek, meg az elsuhanó autók utánfutóik platóira felpakolt ásók és sóval teli vödrök mellett, mintha tényleg kihűlt volna az emberiség. Még gyerekek is alig voltak bárhol, akik a hóvá vált víznek örültek volna. Úgy tűnt, mintha ez az állapot még nekik is sok lenne. Ehhez pont passzolt az Urinals, de passzolt akkor is, amikor nem figyeltem másra csak rájuk. A zenekarra. Mert ez van a punk zenével. Nem passzol azért annyira semmihez, csak legjobban önmagához. Maga teremi a hangulatot. Hogy klassz és hát csak klassz, hangos dühös srácokat hallgatni akkor is, amikor a busz ablakából a vár még égő fényei világítják be a budai rakpartot. És szembesülni vele, hogy ez a kép mennyire eltörpül, ha azt hallom alatta, hogy valakik félszegen behangolt gitárokat csapkodnak a pengetőikkel. Szóval igen, az Urinals-t, ha le kéne írnom abban sokkal több lenne az, hogy milyennek képzelem a környezetet amiben megszólal, minthogy azt elemezzem, hogyan szól. De akkor is sokkal jobban érdekel, hogy szól, minthogy valami alá rakjam. Mert semmi alá nem tudna bekerülni ami létezik, főleg nem olyanra ami már létezett.
ez is segített
Meg az hogy milyen volt rácsodálkozni a villamoson a Neos-ra, hogy menyire jó zenekar, és nem a hülye tömegben fürkészni az értelmet, akik szarnak egymásra és hülyén is néznek ki. Figyelni csak a gitárszaggatásra, az ügyetlenségre, az ügetésre a tempóval arra, hogy vannak akik mindent kihoznak magukból amit tudnak és az pont elég ahhoz, hogy jók legyenek. A Neos-nak nincsenek jó számaik. Vagyis jól gitározgatnak bennük és a mániákus dob meg a pökhendi tempóváltogatás is zseniális, de nekik a lemezük jó végig. Mert nem hagyják abba, amit csinálnak akkor, amikor számcímet váltanak. Ez a zene szólhatna rossz gyerekek délutáni programjához, akik ha úgy gondolják lepisálnak egy egész havas mezőt, mert jól néz ki a felszálló gőz, ahogy olvad a hó és egy mezőnyi pisa mocsár is mutatós. Félig a pisa mocsárba süllyedt lo-fi hardcore/punk, dühös szoba zene, ha kiszabadul, a hallgatójával együtt a térbe akkor is csak úgy viselkedik, ahogy létezni tud, és elzár mindentől. De hát más is vagyok, mint a többiek valamennyire nem? Vagyis erre ébresztett rá a hó, a urinals és a neos. Már előtte is tudtam, hogy van olyan zenekar, akiknél nem számít, hol vagyok és mit csinálok. Elég sok ilyen van, ha elég zenét hallgatok. Legutóbb a Nerves-nek sikerült ennyire megnyernie engem maguknak. Akkor is tetszettek már, amikor egyszer két percig bámultam egy közért mustáros polcát, csak hogy ne tűnjön fel senkinek, én kizárólag a rádióban szóló számukat hallgatom. Most meg. Ha lassan játszanak, ha meglepően gyorsan és agresszívan, mindben olyan erő van, ami mögül irigylem a zsenialitásukat. Azt, hogy sokkal okosabbak nálam, és sokkal jobban megértik hogyan működik a zene. Vagy érzik, vagy csak szerencséjük van, de akkor is fölém emelkednek azzal amit csinálnak és egyáltalán nem zavar. Mert néha, vagy annál többször, kellenek emberek, akik jobbak nálunk, hogy elvégezzék azt a munkát amihez mi nem is lusták, csak kevesek vagyunk. Cserébe ezért meg boldogan és oda adással rajonghatok. Mert ha nerves-t hallgatok akkor értük rajongok. Ha neos-t, akkor azért, hogy a punk zene nekem zseniális, de egy kívülálló nem értheti ezt. Ami azért vicces, mert a primitív dolgokat a tömegeknek szeretniük kéne, és a Ramones meg maréknyi zenekar kivételével, ami nagyon egyszerű, az már sok. Nekik. Aki kívülálló az fel sem tudja fogni, nem érzi, hogy mi a csodálatos az összevissza gitározásban. A szerencsés srácokban, a jó érzésben. Abban, ha ők, azok akik nem mi vagyunk, próbálnák meg ezt, nekik nem sikerülne. Ez a kulcsa a dolognak. Hogy ők azt hiszik ez egyszerű, és rekreálható. Pedig kurvára nem. Aki nem punk, nem tud kinézni jól képeken, szar ruhákban, szar helyzetekben. Azok azt hihetik idegbeteg vagyok, pedig amikor a lábammal dobolok én nem vagyok se ideges, se izgatott, csak ütemeket trappolok. És amikor szól valami a fülemben, akkor csak az számít, hogy mi. Nem az, hogy honnan. Szarok a formára. Azért szól a fülemben valami mert bele vagyok buzulva a zenébe. Nem kötelességem és nem is csak az zavar, hogy akkor körülöttem hallanám, mit beszélnek mások. Hanem nekem kell hallanom valamit a fülemben, mert függő vagyok. Nekem az mp3 lejátszó egy eszköz. Mintha rohadt magányos lennék azért tapasztanám a fülemhez a mobiltelefonomat. És ez többről szól, minthogy tetszett a pop, csajok, satöbbiben az, hogy minden nap csináltak egy listát a jópofa srácok. Ez néha már inkább kóros.

ha még nem mondtam volna...

2010-01-27T14:23:00.002+01:00

Mostanában néha tényleg úgy érzem, hogy népszerűbb a something against you, mint amikor létezett, és mert nekrológot sosem írtunk végül, ami talán jobb is, most itt van néhány vicces tény:

- amikor még a subbacultcha levelező lista volt, és néha voltak szoba diszkóik a trafóban, egyszer elhívtak minket is játszani, mert azt hitték egy pixies feldolgozás zenekar vagyunk. A moog-al lettünk volna együtt. Amikor még nagyon nem futottak be. nem tudom miért nem mentünk végül, most mi lehetnénk a magyar fucked up a punk zenekar akiket hipsterek is hallgatnak.
- egyszer vagy egy hónapig leveleztem Tövisházi Ambrussal, a quart akkori főszerkesztőjével, mert valami miatt ajánlani akartak minket és neki ehhez kellett egy koncert felvétel. Nagy nehezen elküldtem neki ezt meg talán még ezt. Aztán soha többé nem írt vissza. Sőt nem sokkal utána már nem is volt semmi köze a quart-hoz. (persze nem kell azt hinni, hogy tövisházi ambrus olyan nagy something against you rajongó lett volna titokban. Pándi később egyszer elmondta, hogy őt kérdezték meg kik itthon jó zenekarok és minket is megemlített. Gondolom mert a két alkalomból amikor kisegített minket egyszer adtunk neki ezért egy üveg töményt, a másodiknál meg mi robbantottunk ki egy balhét. És a balhék a punkban jó dolgok).
- komolyan volt kétszer vagy háromszor, hogy ki akartak adni minket külföldön, amiből aztán soha nem lett semmi. Szóval annyira komolyan azért mégsem akartak minket kiadni külföldön.
- készült velünk vagy három interjú, amik soha nem jelentek meg (eddig). Ebből talán az a legjobb, amit a reaction-ös srácokkal csináltunk a szentesi ifi ház egyik tánctermében. Nagyon hosszan beszélgettünk, totál részegen mindenféle baromságokról. Két dologra emlékszem, hogy azt mondtam a conan a barbár a kedvenc filmem. És, hogy kétszer mentem el hugyozni interjú közben. Egyszer egy kézmosó kagylóba, másodszorra pedig ki a művház ablakán ki a művház erkélyére. Ezen felbátorodva a többiek elkezdtek az általam kinyitott ablaknál cigizni és az interjúnak így közvetve miattam vége is szakadt. Később majdnem elcsúsztam a mínusz miatt jéggé fagyott vizeletemen, amikor a művház erkélyén kóvályogtam.
- valami music factory-s koncertre nagyon korán érkeztünk, és mert akkoriban még nem tanultam meg olyan profin, hogy hogyan kell nagyon gyorsan cd-ket összerakni ezért együtt hajtogattunk egy asztalnál, csapatépítés gyanánt. Mert az uncsi volt, és kicsit azért már részegek voltunk a split cd pár darabjának a cd alatti, fekete tok részére írtunk üzeneteket a majdani hallgatóknak. A hátsó borító, alá felé (?), szóval a műanyaglap, amire írtunk és a hátsóborító közé betettünk megszáradt taknyot és fanszőröket is. Én sajnos nem, mert magától nem jött ki, tépni meg nem akartam, mert részegen túl sokat markoltam, de túlságosan fájt is. Ugyan ekkor hánytam azt hiszem össze a MF vécéjét, és törtem le egy gitárládáról egy kereket, mert amikor meghallottam, hogy egy Böiler számot rakott be valaki az üres tánctérnek felfutottam inkább táncolni, eldobva a ládát.
- mindig is utáltam, hogy say-nek rövidítettek minket. Ez az ára annak, ha hosszú nevetek van. Mondjuk a nevünket mindig is imádtam.
- mielőtt Gepárd kirúgta Kicsit a zenekarból. Kicsi mindenkit ki akart rúgni és helyettesíteni valaki mással. Kivéve Ördit, mert ő a kirúgott Misi helyére került be. Hogy miért meg hogyan? Mert épp lent volt valami redlineoffside-os ügy miatt a próbateremben, amikor Misi megsértődött és hazament egy Gepárd beszólástól. Így Ördivel próbáltunk tovább aznap, és végül maradt is a zenekarban. Misi meg később befutott a reggae zenekarával.
- Ha már Ördi. Ugye mi nem játszottunk egy időtől fogva a vörös/kék yukban, ilyen elvből, és olyan bulikon sem, amiket nagyvállalatok támogattak valahogy. Ezért sokan hihették, hogy vannak elveink. Ennek tükrében vicces, hogy Ördi dobolt volna a fehér karácsonyon, ha Demszky nem torpedózza azt meg. Azt hiszem az Akcióegység zenekarban segítette ki valami régi ismerősét ezzel. Szerinte csak sörözésről meg balhéról énekeltek, nem voltak igazi nácik. Ja a fehér folyó című számuk is arról szól, amikor az ember annyi sört iszik, hogy a vizelete fehérré változik. Különben Nagy Feró garázsában próbáltak. Ördi szerint Feró egész elviselhető arc csak kurva fárasztóan sokat beszélt a politikáról.
- Ez annyira nem érdekes, csak szép rituálé volt, hogy mindig Gepárd keménytokjába tettem be a cuccaimat, amik a zsebemben voltak, a koncertek előtt. Különben Gepárd két dolgot mondott el nekem az első koncertünk előtt, amit többé kevésbé mindig be tudtam tartani. Igyak meg minimum két sört mielőtt elkezdünk játszani és üvöltsek, mint az állat.
- egyszer egy srácot megvertek a koncertünkön, mert valami félre értésből azt hitte, hogy egriek vagyunk (kik? Remélem a tisztán a cél felé-vel kevert össze minket), és emiatt ideges lett, aztán a barátaink lettek idegesek tőle.
- Több dolog miatt oszlott fel a something against you, de a fejemben két fő oka van. Az egyik az, hogy Kobera jól berúgott a newborn reuinon bulin és megalapította a ninpulators-t, persze leginkább fejben, de valamennyire komolyan is. És, hogy amikor Ördi bejelentette, hogy kilép, aznap valami baszott nagy dugó volt a városban. Ezért alig jutott ideje, hogy otthon legyen a családjával, és mivel a többieknek ott volt már a Rákosi, nekünk Koberával, meg frissen a ninpulators, így foghatta arra, hogy már úgyis van mindenkinek új zenekara. És akkor a dugóban sem kell a jövőben aszalódnia próbára jövet, hanem lehet a családjával.
- Egy falfirkával sikerült felbasznunk Farkas ektomorf Zotya agyát. Ráadásul egyszer majdnem játszottunk velük az a38-on. Vagy Jakab csak részegen telefonálgatott. Nem tudom.
- a két legviccesebb kamu konferálás talán az volt, amikor azt mondtam, hogy mi vagyunk a skrewdriver és később egy blogban olvasva kiderült, hogy volt aki ezt elhitte. Már nem azt hogy mi vagyunk az angol fasiszta zenekar akinek vagy évtizedek óta halott az énekese, hanem csak azt, hogy ez a nevünk. A második az, amikor azt hiszem mezőtúron azt mondtam, hogy a madball-tól játszunk az it’s my life-ot. Persze a bad brains-től játszottuk a pay to cum-ot, de elég sokan kikelve magukból üvöltötték az it’s my life szövegét. Vagy valamit, ami nem a pay to cum volt. Vagyis hát tudom is én, mert hiába játszottuk sokszor annak a számnak sem tudtam soha a szövegét. De szerintem H.R. sem.
- Bár játszottunk KKK jelmezben, és előszeretettel baszogattuk a PC emberkéket, a queerkillers url, ami miatt a turnészervezésben sokat szívtunk egyáltalán nem ilyen paraszt poén akart lenni. Egyszerűen miközben csináltam az oldalt skinhead youth-ot hallgattam és az ő buzi verős sztorijaik jutottak az eszembe, hogy ez milyen gyökérség volt, meg, hogy mi milyen köcsög-ölők lennénk, és mert akkoriban még vékony voltam ez nekem tök groteszk volt és egyben nekem magától értetődően parodisztikus. Bár most kövéren sem tudnék vagy akarnék megverni senkit. Azért vicces volt, hogy rányomtatták egy plakátra a queer killers-t, amikor álnéven akartunk fellépni egyszer. Azon a bulin amin később nem léptünk fel, mert a coca cola támogatta. Pedig az első vagy az első két Minor Threat kislemezt játszottuk volna el egyben, az out of step-pet és a straight edge-et pedig Lóri énekelte volna.
- játszottunk az against me-vel. Nem nagyon érdekelt senkit a koncert, kb 60 ember nézte őket. Bár nekik / nekünk tetszett. Szerintem már nem fognak úgy befutni, hogy felkeressen miattuk a fókusz tíz év múlva, hogy mégis milyen volt az egész, mint ahogy a Nirvana itthoni elő zenekarát felkeresték pár éve. Így most itt mondom el, hogy tőlünk akartak füvet venni, de nálunk nem volt. Aztán nem tudom kitől szereztek, de a hangosító faszira egyszer csak felkerült egy AM póló, ami mellé eléggé vigyorgott is.
- nem hiszem, hogy nekik feltűnt volna, de amikor az MDC előtt játszottunk nyomtunk egy Bad Brains feldolgozást. Ami közben a teremben tartózkodó körülbelül tíz ember tömegverekedésbe kezdett. Még vér is folyt, mert egy nagyon részeg srác beleesett a saját sörös korsójába. Ja nem a számra ment az őrjöngés, hanem csak úgy elkezdtek verekedni az emberek.
- búcsú koncerten majdnem elnyomtuk ráadásnak a sex & violence-et. Amit a 2000-es években jó ha összesen öt ember ismert fel amikor játszottuk. Nem sokszor, de pont elégszer. Nem sok embernek…de pont elégnek.
- a szövegek nagy része fogalmam sincs, hogy hogyan született volna meg, ha nincs az imdb-nek memorable quotes felülete. Na jó sok sor származik más zenekarok számainak a félre hallásából, és pár gondolat csajok myspace oldalairól.
- a két legkirályabb dolog, amit valaha mondtak rólunk: valaki pisálás közben a Filter vécéjében azt fejtette ki a haverjának, hogy olyanok vagyunk, mint a magyar mezőgazdaság. Sajnos az érvelésre nem emlékezett már az a haverunk aki ennek fültanúja volt. A második pedig a Press Gang dobosa szájából hangzott el, a hírre, hogy feloszlottunk. „Nagy kár, mert kevés olyan zenekarral játszottunk, aminek a tagjai már délután ötkor aludtak a klub előtt, félmeztelenül és totál készen”.

végre otthon.

2010-01-13T23:41:00.001+01:00

Néha már vallásos fanatizmussal tudok ateista lenni és kerülni olyan kifejezéseket, hogy úr isten, meg istennek hála és ilyenek. Pont annyira érzem őket felesleges szófordulatnak, mint egyesek a bacon szalonnát vagy a de-viszontot.
Azért most mégis.
Uram isten. Vagy inkább édes faszom. Egy haverom csak fél órát volt nálam, de ő neki annyi elég is volt én meg csak a felénél vagyok valami kamu no wave válogatásnak, ami kilenc óra és szerintem vannak rajta egész kislemezek is, meg a fele nem is hiszem, hogy olyan igazi no wave, mint amilyen mondjuk a pussy galore vagy a shaggs meg tudom is én mi, inkább olyan, mint amikről az ultrahang szólhat. Annak csak egy ilyen utó buliján voltam a szívet melengető Xiu Xiu koncerten, és kicsit sajnáltam, hogy nem beígértekkel ellentétben nem járt a belépő mellé UH fesztes póló, amire meg tombolna lett már leléptünk.
Kicsit hiszek abban, ha meghallgatok nagyon sok nagyon sokféle zenét akkor majd ezektől keletkezik valami a fejemben, amitől tudok nagyon egyszerű dolgokat nagyon egyszerűen csinálni, és végül is valamennyire működik, mert az új zenekarom pont erről szól nagyrészt és egyre kényelmesebben érzem magam benne. De ezért nem fogok a no wave-re hálával tekinteni. Vagyis valamennyire talán igen. Ez a kilenc órás válogatás is egy példája annak, hogy a zene hallgatás mennyire személyiség formáló. Nem volt az olyan régen amikor még elméleteim voltak zenéről, meg úgy gondoltam igazam van abban, hogyha a Bad Brains feloszlik miután háromszor felvette többnyire ugyan azokat a számokat akkor ők egy tök jó zenekar lennének. Olyan jók, mint a Minor Threat akik sosem hibáztak. De nem ez történt és akkor mi van? Papír szerint az MT-t jobban kéne szeretnem, mint a Bad Brains-t? Akkor is amikor Bad Brainst hallgatok, végig azon kéne gondolkodnom, hogy ez fasza, de a kései számaik nem tetszenek és a Minor Threat sokkal jobb zenekar. Nagy faszt. Ha nem tudom eldönteni, hogy melyik zenekart szeretem jobban, a többinél akkor minek kéne foglalkoznom ezzel. A lényeg úgyis az, hogy jól érezzem magam, és ez úgyis csak akkor fog teljesülni, ha azt hallgatom, úgy és akkor amikor akarom.
Mert milyen jó hely is az otthon és milyen jó dolog az egyedüllét. Amikor a már említett haverom feljött, megmutattam neki egy nagyon vicces számot, de közben untam magam. Nem szeretek zenét mutogatni, amikor kocsikban én vagy a dj az is unalmas. Vannak erre emberek, a punk messiás például kurva jól kevert addig, amíg el nem aludtam brnoi Cloak / Dagger koncertről hazafele, és még talán akkor is amikor én már a lóbőrt húztam a fejtámlájának dőlve, nagypapásan szuszogva. Sajnos én nem vagyok ilyen, nem zavar ha a pöcsömet kell emberek előtt lóbálni, de kényelmesebb egyedül üldögélni a ruháim nélkül. A hangsúly mondjuk inkább azon van, hogy hol történik ez. Nekem az egyik kedvenc körülményem a zenehallgatásban az, hogy nem vonja el a figyelmemet, ha nem akarom. Egy könyvet olvasva bármilyen klasszul nézhet ki, nehéz mosogatni, és akármennyire próbálom az Apokalipszis mosttal nem tudok együtt léggitározni, vagy megpróbálni egy újat gitározni rá. Így meg, nem kell végignéznem még húsz percet sem attól aki válogatáson jó, sőt vannak olyan válogatások amik jobbak így egyben, mint a zenekarok rajta. És az sem fog zavarni, hogy átvertek. Vagy csak csalódtam valamiért. Így az nem felháborító, hogy a klasszikus zenekarok kései lemezei, hm, furák, hanem vicces. A Death In June is sokkal félelmetesebb. Akkor is, ha azok a fura maszkok amik fel fel bukkannak a lemezborítóinkon a legfélelmetesebb dolgok között vannak amiket valaha láttam. De egy koncerten látnám, hogy ezt emberek csinálják, hogy milyenek, és az egy koncert. Nem az, hogy kibámulok az ablakon, vagy reménykedem benne, hogy ez akkor tényleg nem egy film és nem erre fog egy pszichopata becsöngetni és felkoncolni. Az egyik legérdekesebb koncert amin az utóbbi időben voltam a Social Circkle volt, ami úgy ért véget, már olyan gyorsan, hogy az felért egy ébresztő pofonnal. Annyira tetszett az az érzés, az a rácsodálkozás, hogy a ráadás számnál, már a színpad előtt rúgtak fejbe egy elbaszott stage dive végkifejletében. Én az ilyen koncerteket szeretem. Amik gyorsan lezajlanak. Mégis, itthon képes vagyok egy zenekart több órán át hallgatni. Mert van rá időm. Megtehetem. Közben nézegethetek képeket nőkről, a mennyiségében és rendszerességében szánalmasnak mondható levelezésem is lebonyolíthatom és tudom is én még mit. Közben meg néha kiszólhat hozzám a zene, úgy mint az elbóbiskolt emberekre az akárki, hogy figyelj már jó vagyok. És amikor ez megtörténik, azt nagyon szeretem. Hogy a kontárságom, vagy hívjam ezt a kocaságomnak, szóval valamelyiken felül tud kerekedni egy zenekar pusztán azzal, hogy írtak egy kurva jó számot. Csak ezért várom, hogy véget érjen ez a No Wave válogatás és végre meghallgathassam a kései SSD lemezeket. Kitudja lehet belenyúlok annyira a jóba, mint a második Uniform Choice-al, vagy mi a staring into the sun. A lényeg az, hogy végig kurva jó, még akkor is, ha a region of ice számcímből ilyen kardozós baszós metálra számítottam, mint amilyen fura az into another. Kicsit sajnálom, hogy nem az lett, mert azért a Dag Nasty-t is van olyan jó hallgatni, mint azt a lemezt és így elmaradt az amire áhítoztam, de ez van, kell nekem mindig sokat akarnom.
Különben mostanában legszívesebben csak Ramones-t és Cass Mccombs-t hallgatok. Ramones-t, mert talán tényleg ők a legjobb zenekar valaha. Mindenki mondja milyen könnyű eljátszani egy ’Pistols számot, de ramones-t, sokkal egyszerűbb és jobb is. Ez egy csoda. Most tényleg el fogom mondani amit már mindenki, akkor sem lesz felesleges. Vagyis olyan lesz, mint a Ramones. Nyilvánvaló, de mivel hiszek benne, hogy le kell írnom ezért nekem tetszeni fog, hogy megteszem. Mert beleteszem magam, és tényleg ramones, ezt nem lehet egyszerűen felfogni. Tényleg nekik kell lenniük a világ legjobb zenekarának, ha bárki eltudja játszani a számaikat, de senki sem tudja úgy ahogy ők. Legszívesebben azon a stúdiófelvételen nézném meg őket. Japánban a kamerák mögött. Bőrdzsekiben és napszemüvegben, részegen táncolva egy szakadt tornacipőben, két szép japán lányt magamhoz szorítva úgy, hogy a kezemben lévő üveg pezsgő folyamatosan kifolyna, mi meg néha elcsúsznának azon és én a fura magyar ők meg a fura japán kiejtésükkel énekelgetnénk a dalokat, hogy harcolunk az anyaföldért. Na persze.
Ha elég Ramones-t hallgatok bármi tud utána tetszeni.
Cass Mccombs pedig csak azt csinálja, amit szeret. Zenél, és kicsit szomorú. Mert néha ilyenek az emberek.

Most olvasom, hogy meghalt Jay Reatard. Gondolom kokain. Meg nagy seggfejnek tűnt, de azért isten nyugosztalja. Na bassza meg megint hülyeséget írtam.

2020-ra...

2009-12-09T01:08:00.002+01:00

...remélem tényleg bedől az úgynevezett zeneipar. és a természetes kisugárzású nők elöntik az úgynevezett felnőtt filmes ipart.

2009-11-14T00:33:00.002+01:00

apam szerint mar duborog a fasiszta veszely, es ma a metron tenyleg voltak rasszistak, de az egytelen es legjobb buco elmenyem:

voros lyukban valami szir-szar koncerten allok a kijaratnal, feljon buco, ram nez, felmeri, hogy mekkora az orrom es koltoien megkerdi: ide ilyen hulliganokat is beengednek? aztan tovabb megy, hogy 16 eves csajokat probaljon megbaszni. sikertelenul.

azert legalabb egy ex-tekintetes ur taggal egyutt jatszom mostanaban.