2013. november 14., csütörtök

valami budapesten

Felfelé meredő tekintettel tudok ábrándozni azon, hogy mennyire jók lehettek régi koncertek, ha meglátok egymás alatt két olyan nevet, akikről nem tudnám elképzelni, hogy együtt játsszanak a valóságban. Vagy, mert a hangzásuk olyan távoli, vagy mert a közönségük ma már lenne annyira eltérő, hogy azok összeeresztéséből balhé kerekedne. Ezért egy koncertet hirdető darab papír digitalizált másolata, évtizedekkel ez előttről, olyannak hat, mintha egy változatosabb válogatáskazetta számlistáját nézegetném, és egy ismeretlen ember rajongásában lelném meg a saját örömöm. Ettől azt érzem, hogy a zenében nincsenek távolságok se időben, se térben és emberek között sem, ha megvan egy hangulat, ami közös lehet. Ennek még eltérő hangzások sem szabhatnak gátat. Ha megvan az a közös alap, ami nem egy tényt (hol vannak, kik és mikor), hanem egy érzést (milyen) ír le. Így tudok színterek bűvkörében merengeni olyan korokra gondolva, amiket ezerféle képen dolgoztak fel azok, akik átélték őket.
Egy időszaknak ezer lenyomata lehet, ami a legkisebb erőfeszítéssel is hátra hagyható, és ez lehet, aztán kultúrává nemesül. Már ha a kultúra bármilyen szinten is egy nemes fogalom. Évtizedek múlva lehet egy gif pont annyit mond majd el a mai mindennapokról Budapesten, mint egy Spiró regény. Valószínűleg sokkal többet, ahogy már az is elmond majdnem mindent, hogy pár hónapja Spiró arc belenyomódott a hasamba, a villamoson. Akik képesek elszigetelve, de egy időben kollektíven a hangzásukba foglalni egy időszak életérzését, azok az olyan zenekarok, akik az életet tudják szintetizálni zenéjükön keresztül. Vagy lehet, hogy vannak akkora idők, amiket semmi sem tud annyira taszítani, hogy ne itassák át a zenét a korszellemmel? Nekem elég csak annyi, hogyha egyesek valamit kipréselnek magukból, hogy azzal magukat és esetleg másokat is szórakoztassanak, akkor legyen már annyi eszük, hogy vegyék észre mi van körülöttük, vagy legalább tudják, hogy mit akarnak, esetleg csak legyenek annyira emberek, hogy érezzék át miben is vannak ők, minden nap.
Egy igazán jó színtér ezért nem mindenképpen zenekarok harmonikus együttműködése, hanem lehet éppen egy pontos korrajz. Hogy most mennyire lennénk jelentőségteljes időben, Budapesten azt nem tudom. De van valami, ami itt történik, és akármennyire színesen szerteágazó, ugyan azt a szájízt hagyják maguk után a koncertek, amikre eltévedek. Ugyan az jár a fejemben, és ugyan azt a pezsgést érzem. Ugyan olyan az egyik taggal reggelig inni egy nagyjából menő kocsmában, és a performansz művészetről, annál szűkebben pedig halbaszásról beszélni, vagy egy külvárosi omladozó viskóban lógni, ami egy érintkezési hibás próbaterem is és szemet csípő füstben Ramones számokat játszani össze-vissza, miközben az ital futárra várunk, aki eltévedt a gyártelepen, vagy hajnalig ülni a füstben egy padlón és a felét érteni a bennfentes poénoknak.
Nem tudom másoknak milyen jelen pillanatban Budapesten élni, de nekem ilyen, és ezek a zenekarok megragadják ennek a hangulatát. Azt a kicsit szándékos elveszettséget, amiben a kaland is összetevő, mert eltévedni annyi, mint valamibe belefolyni. Inkább megvárni az első buszt, mint számolni a perceket az éjszakaiig. Cigizni, sört inni, néha elaludni házibulikon és ismeretlenek között ébredni. Meghallgatni egy csomó zenekart és úgy levenni közülük háromnak a stílusát, hogy abból kihallatszódjon az is, hogy azért százat hallgatsz, lehetőleg egyszerre. Az olyanfajta elvágyódás, ami egy helyhez köt, és betokoz, mert nem egy másik országba vágysz, hanem ha egy másik valóság nem is adatik, akkor egy olyan buborékba, amiben legalább az történik, amit te akarsz. Ami nem innen, hanem tőlük vágyódik el. A faszfejektől.
Az egyik zenekar több évszázaddal előrébb, katedrálisokba zárja magát, egy másik az arab világ sivatagjaiban próbál túlvilági lenni, a harmadik pedig inkább kóvályog a próbatermük gyártelepén, mint egy titok, amit csak a helyiek beszélnek.

A GustaveTiger nem egy punk zenekar, de nem is kell annak lenniük. Biztos hallottak már vagy halhattak Necros lemezeket is, de ha nem az sem baj. Ennek ellenére, még a mélyebb gyökerek nélkül is át tudják érezni azt a punkból táplálkozó, elbaszott zenét, amit Amerikában hoztak létre a hardcore után és ebből lett nagyjából az indie rock ottani verziója. Vagy csak az egykori jó bandák szar lemezei. Vagyis nem, mert ők nem úgy szólnak, mint a rosszabb Die Kreuzen lemezek, de abból a világból származnak, miközben magukra húzták ezt a tudatra ébredő, európai, ágyban szenvedő, mély intellektuális nihilista képet is. A gitáros meg néha úgy penget, hogy fordul egyet a saját tengelye körül a lendülettől. Itt vannak és hallhatóan nyúlják a Urinals zizegésbe zavarodott túlpengetett rock and rollját, ami nem is szörf zene, hanem csak ábrándozás egy ablakon át, hogy dejó lenne szörfözni, ha nem esne a savas eső, és egyáltalán tudnánk szörfözni. A Gun Club szexi ritmusa is elveszik, de ott van tőlük a szekták rituális gyilkosságait megidéző misztikum, meg az a szétszívott agyú krautrockba hajló country, amit a Meat Puppets vitt tökéjre, legalábbis abban a zenei tudatban, amit én tudok magaménak. Pszichedelikus kraut-cow-punk? Nem. A Gustave Tiger nem így szól, hanem úgy mintha erről előbb olvastak volna, mint hallották volna a valós, félre sikerült verzióját, és szerencsére ők csináltak valami jobbat. Persze nem jobbak, mint az Up On the Sun lemez, de ez nem is egy verseny.  Vagy a franc tudja, és akkor is, ha mindent hoznak, akkor is teljesen budapesti ez a dolog, mert hát ide is bekötötték az információáramlást, és ide is lehet lemezeket rendelni, és itt is lehet a térben és időben távoli világok kultúrájáról beszélni, és hangzásokba belezúgni. Minden hülyébb túlgondolás nélkül bennük van a kultúra, de az nem pökhendi, akkor sem ha én tényleg nem értem meg az ő világuk klasszicista részét, hanem rajongással teli. Mintha az SST jó lemezeket adott volna ki, akkor is, amikor rossz lemezeket adtak ki. Ha meg tudták volna őrizni a színvonalukat az után is, hogy végleg elszakadtak a punktól. Vagy a Homestead. Úgy lesznek rajongói valami távolinak, hogy azt meg tudják honosítani a saját buborékjukban, ami körülveszi ezt a furcsa egészet, ami végül is, egy direkt mellényúlkáló zajos rock and roll zenekar. Szóval, amikor Jehova Csabi úgy énekel, mint egy japán kislánynak öltözött japán levéltáros férfi, akkor azt elhiszem, mert ők is azt csinálják, mint a japánok, eszközüknek használnak tőlük alapvetően idegen és távoli dolgokat, de ezt olyan természetes akarással teszik, hogy akaratlanul is átpasszírozva rajta az adott sajátosságukat, az egész csak még őszintébb lesz. Mintha Alice Cooper vetné le magát Waye és Garth elé, hogy erre ő nem méltó.

Először egy Ufó Támadáson láttam a Mt.Kailash-t, ahol a több tucat részegen dülöngélő tinédzser művész és bespeedezett crusty között csak bambulva ringattam a fejem arra a megdöbbentően túlvilági zenére, amit játszanak. Mint a fesztivál, ők is csak egy eklektikus katasztrófának tűntek, ami valamiért mégis működik.
Nagyon furák, és nagyon esetlenek és miközben annyira nihilistán nem törődőnek tűnnek, olyanok, mint akik értékelnék minden napjukat. Vannak legendák több órás próbákról, meg hogy milyen egyhúros hangszert szeretnének megidézni, csak sajnos, ami abból a birtokukban van, azon pont el van szakadva az az egy húr.
Ránézésre minden tagnak mást kéne játszania, és ha éppen olyanjuk van, teljesen mást is játszanak, mégis egy olyan egész őket hallgatni, aminek a széteső ritmusok ellenére is van értelme. Annyira megfoghatatlan, és vállrángatós, miközben sokat akaróan zagyva az egész elképzelés mögöttük, hogy az csak valami ennyire lebegős, nagyjából egyszerű dallamokkal működő zene lesz a végére. Működik annyira, hogyha meghallgatom a demójukat, akkor néha még napokkal később is dúdolok belőle részeket. Viszont, amikor hallgatom őket átjárja a fejemet ez a riasztó túlvilágiság, amit annyiszor megjegyzek velük kapcsolatban. Az erős melankolikus dallamok, amiket nüansznyi csörömpöléssel finomítanak a saját szájízükre. Ráadásul még így bukdácsolva is néha monumentálisan hat, főleg ha rátelepszik a zenére az orgona búgása. Nem tudom milyen zene ez igazán, de valami olyan, amit azok csinálnak, akik csak szeretik hallgatni, ha gitárokon játszanak olyan emberek, akik hasonló dolgokon kattognak, mint ők. Ez az ő esetükben mitologikus szörnyek, villódzó játékok, és nyomasztóan bárgyú rajzfilmek. Bármennyire szétfolyó, billegő ritmusú a zene, ők akkor is kötődnek bárkihez, aki bármikor arra használta a gitárját, hogy azzal próbálja leírni, visszaadni, vagy befolyásolni azt, ami a fejében zajlik.   

A Klang tényleg olyan, mint Budapesten lakni. Egy kétmilliós városban ahol az embernek legfeljebb húsz ismerőse van, és abból jó, ha kettőre számíthat. Fellépnek egy bizarr koncerten, amire már nem emlékszem, hogy emlék- vagy segélykoncert volt, olyan bandákkal, akik szörnyen rosszak voltak, őket már hangolásnál utálják, nincsenek szövegeik, nem énekelnek, mégis valami olyat csinálnak és úgy, hogy az egy fegyver lesz. Egy olyan fegyver, ami megóv ettől a várostól, ami szabaddá tesz. Olyan, mint amivel a Richard Kern filmekben bikinis nők lőnek ripityára autókat. Elkezdenek játszani, és a disszonáns zenéjükben megelevenedik az a szabadság érzet, ami egyszerre utal a no wave-re, a zaj rockra és a punkra. Néha a korai Sonic Youth jut eszembe, de egy rész meg teljesen olyan, mint amikor a Dead Kennedys a teátrálisságból visszavesz és inkább a gitárokra fektetik a hangsúlyt. Olyan zene, amit egy több milliós város pár négyzetméterén raktak össze. A dobos elejti a dobverőt, de veri, mint a barom. A gitáros sem figurázik, de tudja, hogy mit akar, a basszusgitáros pedig stabilan hozza, amit kell. Nincsenek megszeppenve, csak valahogy mintha ők sem értenék, miért vannak színpadon, egy próbateremben jobban éreznék magukat. Olyan kísérleti a zene, de mintha ők kísérleteznének a számaikkal, hogy hova fognak eljutni, és nem pedig nekünk kell összeraknunk a megoldást, vagy meghökkenni a végeredményen. Mars, Swell Maps, Missing Foundation, Can, This Heat, Campingsex? Hasonló szellemiség. Egyszerűen zajos zene, amire lehet bólogatni. Dalszerűvé sosem szilárdul, amit játszanak, de ezektől a nyitott határoktól, tud annyi minden lenni egyszerre. Háttérzajt játszanak a városhoz, meg ahhoz, hogy most milyen benne élni. És mikor befejezik, a dobos meg a gitáros, még más néven kicsit drone-t játszik, úgy hogy tényleg remegnek a belső szerveim. Ott állok a vágóhíd egyik koncertteremmé alakított csarnokában, hétköznap este, másnap dolgozni kell mennem, körülöttem csak három másik ember lézeng, a csapos is már csak a pulton alszik, vagy standozás előtt trükközik azzal, hogy kimérjen magának egy ingyen sört. Remeg a vesém, és azt érzem, tényleg ilyen Budapest.

1 megjegyzés:

Quảng Cáo Đại Phát írta...

Trong thị trường bảng quảng cao hiện nay không thể không nhắc tới bảng hiệu bạt cái tên Xa nhưng không hề lạ với khách hàng.Đây là một sự lựa chọn hoàn hảo cho các doanh nghiệp, công ty, cơ quan đoàn thể khi thực hiện chiến lược truyền thông của mình để thu hút sự chú ý và tiếp cận của khách hàng.Tuy nhiên trên thị trường có quá nhiều sự lựa chọn làm khách hàng phân van thì hôm nay chúng ta cùng nhau tìm hiểu kĩ thêm chút nhé:
-Bảng hiệu bạt hiflex:Sản phẩm được sự dụng dụng phổ biến trên thị trường quảng cáo với chất liệu nhựa (PVC),có màu trắng sữa cố thể chịu nắng,mưa,co giãn tốt.Sau khi phủ lên một lớp màng, hiflex dùng để in các sản phẩm text...rất đẹp.Giá thành rẻ ,chất lượng bền,tái sự dụng dễ dàng.
-Bảng hiệu bạt 2 da:Là bảng hiệu cao câp,cho chất lượng in và độ nét mịn,độ xuyên sáng,phản sáng rât cao (gần giống như ảnh)
-Bảng hiệu 3M: Theo khảo sát thì bảng hiệu nay được các ngân hàng sự dụng hầu hết bởi mẫu mã và độ bền hộp đèn bảng hiệu 3M. Ngoài ra,thi công nhah gọn,bảo hành dài hạn,ánh sáng chuẩn,màu sắc theo yêu cầu, độ bền trên 5 năm
4.Bảng hiệu hộp đèn.
hộp đèn quảng cáo
giá làm bảng hiệu hộp đèn
giá làm bảng hiệu đèn led
giá bảng hiệu đèn led
xưởng gia công mica
chữ nổi mica
bảng hiệu mica chữ nổi
Ngày nay,có rất nhiều loại hộp đèn quảng cáo sáng tạo và phá cách làm kích thích tính tò mò của khách hàng.Đặc biệt những bảng quảng cáo đèn được rất nhiều khách hàng lựa chọn ,từ xưa đên nay vì đặc biệt những ánh đèn Led giúp bảng của chúng ta vẫn nổi bật khi trời tối hay nói cách khác đây là bảng hình được bắt mắt nhất hiện nay.Có khá nhiều loại hộp đen để khách hàng lựa chọn đầu tiên khi nhắc tới hộp đèn không thể không nhắc.
-Hộp đèn mica hút nổi: Đây là hộp đèn làm bằng chất liệu mica nung nóng và hút nổi để tạo hình theo mẫu thiết kế giúp bảng hiệu đảm bảo đồ bền và sự tinh tế.
-Hộp đèn led:Hộp đèn led được sự dụng rất nhiều ở các trung tâm và thành phố lớn đặc biệt là saigon bởi hộp đèn led gây sự chú ý tới đám đông cực kì hiểu quả, đánh giá vào cái nhìn khách quan đối với khách hàng với công ty.
-Hộp đèn siêu mỏng: Cũng giống về tính chất của hộp đèn nhưng hộp đèn siêu mỏng cải thiện rất nhiều khi khách hàng mong muốn tính thẩm mĩ cao. Thiết kế bằng đèn led siêu mỏng không làm giảm độ sáng mà còn tiếp kiệm chi phí điện hiểu quả thích hợp cho nhà hàng sang trọng hay sự thanh lịch cho bảng hiệu.
-Hộp đèn mica: Hộp đèn làm bằng chất liệu mica không thể hiện rõ lên bề mặt mà tuỳ vào yêu cầu của khách hàng mà đáp ứng nhu cầu của bảng hiệu vơi giá thành cực rẻ mà vẫn đem lại hiệu quả rất cao.
QUẢNG CÁO ĐẠI PHÁT
SĐT: 0935 79 00 28
Website: quangcaodaiphathcm.com