valami budapesten

Felfelé meredő tekintettel tudok ábrándozni azon, hogy mennyire jók lehettek régi koncertek, ha meglátok egymás alatt két olyan nevet, akikről nem tudnám elképzelni, hogy együtt játsszanak a valóságban. Vagy, mert a hangzásuk olyan távoli, vagy mert a közönségük ma már lenne annyira eltérő, hogy azok összeeresztéséből balhé kerekedne. Ezért egy koncertet hirdető darab papír digitalizált másolata, évtizedekkel ez előttről, olyannak hat, mintha egy változatosabb válogatáskazetta számlistáját nézegetném, és egy ismeretlen ember rajongásában lelném meg a saját örömöm. Ettől azt érzem, hogy a zenében nincsenek távolságok se időben, se térben és emberek között sem, ha megvan egy hangulat, ami közös lehet. Ennek még eltérő hangzások sem szabhatnak gátat. Ha megvan az a közös alap, ami nem egy tényt (hol vannak, kik és mikor), hanem egy érzést (milyen) ír le. Így tudok színterek bűvkörében merengeni olyan korokra gondolva, amiket ezerféle képen dolgoztak fel azok, akik átélték őket.
Egy időszaknak ezer lenyomata lehet, ami a legkisebb erőfeszítéssel is hátra hagyható, és ez lehet, aztán kultúrává nemesül. Már ha a kultúra bármilyen szinten is egy nemes fogalom. Évtizedek múlva lehet egy gif pont annyit mond majd el a mai mindennapokról Budapesten, mint egy Spiró regény. Valószínűleg sokkal többet, ahogy már az is elmond majdnem mindent, hogy pár hónapja Spiró arc belenyomódott a hasamba, a villamoson. Akik képesek elszigetelve, de egy időben kollektíven a hangzásukba foglalni egy időszak életérzését, azok az olyan zenekarok, akik az életet tudják szintetizálni zenéjükön keresztül. Vagy lehet, hogy vannak akkora idők, amiket semmi sem tud annyira taszítani, hogy ne itassák át a zenét a korszellemmel? Nekem elég csak annyi, hogyha egyesek valamit kipréselnek magukból, hogy azzal magukat és esetleg másokat is szórakoztassanak, akkor legyen már annyi eszük, hogy vegyék észre mi van körülöttük, vagy legalább tudják, hogy mit akarnak, esetleg csak legyenek annyira emberek, hogy érezzék át miben is vannak ők, minden nap.
Egy igazán jó színtér ezért nem mindenképpen zenekarok harmonikus együttműködése, hanem lehet éppen egy pontos korrajz. Hogy most mennyire lennénk jelentőségteljes időben, Budapesten azt nem tudom. De van valami, ami itt történik, és akármennyire színesen szerteágazó, ugyan azt a szájízt hagyják maguk után a koncertek, amikre eltévedek. Ugyan az jár a fejemben, és ugyan azt a pezsgést érzem. Ugyan olyan az egyik taggal reggelig inni egy nagyjából menő kocsmában, és a performansz művészetről, annál szűkebben pedig halbaszásról beszélni, vagy egy külvárosi omladozó viskóban lógni, ami egy érintkezési hibás próbaterem is és szemet csípő füstben Ramones számokat játszani össze-vissza, miközben az ital futárra várunk, aki eltévedt a gyártelepen, vagy hajnalig ülni a füstben egy padlón és a felét érteni a bennfentes poénoknak.
Nem tudom másoknak milyen jelen pillanatban Budapesten élni, de nekem ilyen, és ezek a zenekarok megragadják ennek a hangulatát. Azt a kicsit szándékos elveszettséget, amiben a kaland is összetevő, mert eltévedni annyi, mint valamibe belefolyni. Inkább megvárni az első buszt, mint számolni a perceket az éjszakaiig. Cigizni, sört inni, néha elaludni házibulikon és ismeretlenek között ébredni. Meghallgatni egy csomó zenekart és úgy levenni közülük háromnak a stílusát, hogy abból kihallatszódjon az is, hogy azért százat hallgatsz, lehetőleg egyszerre. Az olyanfajta elvágyódás, ami egy helyhez köt, és betokoz, mert nem egy másik országba vágysz, hanem ha egy másik valóság nem is adatik, akkor egy olyan buborékba, amiben legalább az történik, amit te akarsz. Ami nem innen, hanem tőlük vágyódik el. A faszfejektől.
Az egyik zenekar több évszázaddal előrébb, katedrálisokba zárja magát, egy másik az arab világ sivatagjaiban próbál túlvilági lenni, a harmadik pedig inkább kóvályog a próbatermük gyártelepén, mint egy titok, amit csak a helyiek beszélnek.

A GustaveTiger nem egy punk zenekar, de nem is kell annak lenniük. Biztos hallottak már vagy halhattak Necros lemezeket is, de ha nem az sem baj. Ennek ellenére, még a mélyebb gyökerek nélkül is át tudják érezni azt a punkból táplálkozó, elbaszott zenét, amit Amerikában hoztak létre a hardcore után és ebből lett nagyjából az indie rock ottani verziója. Vagy csak az egykori jó bandák szar lemezei. Vagyis nem, mert ők nem úgy szólnak, mint a rosszabb Die Kreuzen lemezek, de abból a világból származnak, miközben magukra húzták ezt a tudatra ébredő, európai, ágyban szenvedő, mély intellektuális nihilista képet is. A gitáros meg néha úgy penget, hogy fordul egyet a saját tengelye körül a lendülettől. Itt vannak és hallhatóan nyúlják a Urinals zizegésbe zavarodott túlpengetett rock and rollját, ami nem is szörf zene, hanem csak ábrándozás egy ablakon át, hogy dejó lenne szörfözni, ha nem esne a savas eső, és egyáltalán tudnánk szörfözni. A Gun Club szexi ritmusa is elveszik, de ott van tőlük a szekták rituális gyilkosságait megidéző misztikum, meg az a szétszívott agyú krautrockba hajló country, amit a Meat Puppets vitt tökéjre, legalábbis abban a zenei tudatban, amit én tudok magaménak. Pszichedelikus kraut-cow-punk? Nem. A Gustave Tiger nem így szól, hanem úgy mintha erről előbb olvastak volna, mint hallották volna a valós, félre sikerült verzióját, és szerencsére ők csináltak valami jobbat. Persze nem jobbak, mint az Up On the Sun lemez, de ez nem is egy verseny.  Vagy a franc tudja, és akkor is, ha mindent hoznak, akkor is teljesen budapesti ez a dolog, mert hát ide is bekötötték az információáramlást, és ide is lehet lemezeket rendelni, és itt is lehet a térben és időben távoli világok kultúrájáról beszélni, és hangzásokba belezúgni. Minden hülyébb túlgondolás nélkül bennük van a kultúra, de az nem pökhendi, akkor sem ha én tényleg nem értem meg az ő világuk klasszicista részét, hanem rajongással teli. Mintha az SST jó lemezeket adott volna ki, akkor is, amikor rossz lemezeket adtak ki. Ha meg tudták volna őrizni a színvonalukat az után is, hogy végleg elszakadtak a punktól. Vagy a Homestead. Úgy lesznek rajongói valami távolinak, hogy azt meg tudják honosítani a saját buborékjukban, ami körülveszi ezt a furcsa egészet, ami végül is, egy direkt mellényúlkáló zajos rock and roll zenekar. Szóval, amikor Jehova Csabi úgy énekel, mint egy japán kislánynak öltözött japán levéltáros férfi, akkor azt elhiszem, mert ők is azt csinálják, mint a japánok, eszközüknek használnak tőlük alapvetően idegen és távoli dolgokat, de ezt olyan természetes akarással teszik, hogy akaratlanul is átpasszírozva rajta az adott sajátosságukat, az egész csak még őszintébb lesz. Mintha Alice Cooper vetné le magát Waye és Garth elé, hogy erre ő nem méltó.

Először egy Ufó Támadáson láttam a Mt.Kailash-t, ahol a több tucat részegen dülöngélő tinédzser művész és bespeedezett crusty között csak bambulva ringattam a fejem arra a megdöbbentően túlvilági zenére, amit játszanak. Mint a fesztivál, ők is csak egy eklektikus katasztrófának tűntek, ami valamiért mégis működik.
Nagyon furák, és nagyon esetlenek és miközben annyira nihilistán nem törődőnek tűnnek, olyanok, mint akik értékelnék minden napjukat. Vannak legendák több órás próbákról, meg hogy milyen egyhúros hangszert szeretnének megidézni, csak sajnos, ami abból a birtokukban van, azon pont el van szakadva az az egy húr.
Ránézésre minden tagnak mást kéne játszania, és ha éppen olyanjuk van, teljesen mást is játszanak, mégis egy olyan egész őket hallgatni, aminek a széteső ritmusok ellenére is van értelme. Annyira megfoghatatlan, és vállrángatós, miközben sokat akaróan zagyva az egész elképzelés mögöttük, hogy az csak valami ennyire lebegős, nagyjából egyszerű dallamokkal működő zene lesz a végére. Működik annyira, hogyha meghallgatom a demójukat, akkor néha még napokkal később is dúdolok belőle részeket. Viszont, amikor hallgatom őket átjárja a fejemet ez a riasztó túlvilágiság, amit annyiszor megjegyzek velük kapcsolatban. Az erős melankolikus dallamok, amiket nüansznyi csörömpöléssel finomítanak a saját szájízükre. Ráadásul még így bukdácsolva is néha monumentálisan hat, főleg ha rátelepszik a zenére az orgona búgása. Nem tudom milyen zene ez igazán, de valami olyan, amit azok csinálnak, akik csak szeretik hallgatni, ha gitárokon játszanak olyan emberek, akik hasonló dolgokon kattognak, mint ők. Ez az ő esetükben mitologikus szörnyek, villódzó játékok, és nyomasztóan bárgyú rajzfilmek. Bármennyire szétfolyó, billegő ritmusú a zene, ők akkor is kötődnek bárkihez, aki bármikor arra használta a gitárját, hogy azzal próbálja leírni, visszaadni, vagy befolyásolni azt, ami a fejében zajlik.   

A Klang tényleg olyan, mint Budapesten lakni. Egy kétmilliós városban ahol az embernek legfeljebb húsz ismerőse van, és abból jó, ha kettőre számíthat. Fellépnek egy bizarr koncerten, amire már nem emlékszem, hogy emlék- vagy segélykoncert volt, olyan bandákkal, akik szörnyen rosszak voltak, őket már hangolásnál utálják, nincsenek szövegeik, nem énekelnek, mégis valami olyat csinálnak és úgy, hogy az egy fegyver lesz. Egy olyan fegyver, ami megóv ettől a várostól, ami szabaddá tesz. Olyan, mint amivel a Richard Kern filmekben bikinis nők lőnek ripityára autókat. Elkezdenek játszani, és a disszonáns zenéjükben megelevenedik az a szabadság érzet, ami egyszerre utal a no wave-re, a zaj rockra és a punkra. Néha a korai Sonic Youth jut eszembe, de egy rész meg teljesen olyan, mint amikor a Dead Kennedys a teátrálisságból visszavesz és inkább a gitárokra fektetik a hangsúlyt. Olyan zene, amit egy több milliós város pár négyzetméterén raktak össze. A dobos elejti a dobverőt, de veri, mint a barom. A gitáros sem figurázik, de tudja, hogy mit akar, a basszusgitáros pedig stabilan hozza, amit kell. Nincsenek megszeppenve, csak valahogy mintha ők sem értenék, miért vannak színpadon, egy próbateremben jobban éreznék magukat. Olyan kísérleti a zene, de mintha ők kísérleteznének a számaikkal, hogy hova fognak eljutni, és nem pedig nekünk kell összeraknunk a megoldást, vagy meghökkenni a végeredményen. Mars, Swell Maps, Missing Foundation, Can, This Heat, Campingsex? Hasonló szellemiség. Egyszerűen zajos zene, amire lehet bólogatni. Dalszerűvé sosem szilárdul, amit játszanak, de ezektől a nyitott határoktól, tud annyi minden lenni egyszerre. Háttérzajt játszanak a városhoz, meg ahhoz, hogy most milyen benne élni. És mikor befejezik, a dobos meg a gitáros, még más néven kicsit drone-t játszik, úgy hogy tényleg remegnek a belső szerveim. Ott állok a vágóhíd egyik koncertteremmé alakított csarnokában, hétköznap este, másnap dolgozni kell mennem, körülöttem csak három másik ember lézeng, a csapos is már csak a pulton alszik, vagy standozás előtt trükközik azzal, hogy kimérjen magának egy ingyen sört. Remeg a vesém, és azt érzem, tényleg ilyen Budapest.