Gondolataim az Iceage koncertről, ami már két hete volt, de vannak annyira örök érvényűek, hogy nem jár le a szavatosságuk SOHA.

Volt olyan időszak, amikor egészen biztos voltam benne, hogy kevés klasszabb dolog van a punkban, mint az Iceage. Még az idei lemezük is tetszett. Úgy is, hogy akkor már tudtam elég nagy kamu ez az egész körülöttük. Azért csak körülöttük, mert ők miért lennének abban hibásak, hogy ahelyett, hogy szar melókkal keresnek kevés pénzt Dániában, most zenélhetnek kevés pénzért mindenfelé a világon?
Nehéz volt őket nem szeretni, amikor berobbantak. Amikor még az MRR-ben volt velük interjú és Layla Gibbon írta az introt hozzá. Menő volt, hogy mennyire szűkszavúak, életuntak és a semmiből a semmibe tartottak. Menők voltak a koncertvideóik, amiken megkeseredett dán tinik verték véresre egymást, tűzijátékot szórva egy raktárban, bomber dzsekikben. Vagy a képek, amiken nagyon béna tetoválásaikat mutatták miközben késekkel játszottak és menő volt az is, hogy irtó hülye klipeket rendeztek saját maguknak.
A zene is olyan volt, mint a jó punk zene. Megfoghatatlanul széteső, béna, de valamiért mégis jó. Áradt belőle a nihil, és a kiszámíthatatlan veszély, hogy ez balul is elsülhetne, és ettől a kockázattól lett annyira jó. El lehetett róla hinni, hogy ezeknek a fiataloknak olyan az életei, mint a számaik, mert érződött ott valami több azok között a félre ütött ritmusok között. Ez viszont nem új találmány volt, ilyen a punk zene, azóta hogy kitalálták.
Ezért nem értettem, hogy miért mondja azt mindenki, hogy ők mentik meg a rock and roll-t, vagy a punkot. A kultúrát mióta kell megmenteni? Valamit, ami vagy arra épül, hogy emberek kifejezik önmagukat, vagy arra, hogy emberek rajonganak valamiért. Ha egyik félnek sincs kedve ehhez, hát akkor vesszen el, ami elveszhet. Nem vagyok valami nagy hívője a szociál-darwinizmusnak, de a rajongást azért nem olyan vad gondolat liberális keretek között meghagyni. És ha a punk tényleg meg akarna halni, hát hadd haljon meg méltósággal, de ne a zenei szaksajtó jelentsen az egészségügyi állapotáról, hanem majd életjelet adnak a világtól öklendező tinik, akik próbatermekben rohadnak hétvégente. Ilyen volt az Iceage is, csak berángatták őket a reflektorfénybe, ők meg bambulva ott maradtak.
Amikor két éve láttam őket, akkor sem tetszett, amit csináltak, de nem azért, mert annyira szar lett volna. Szar volt eléggé, de még úgy jól szar. Ahogy én szeretem szar. Milliószor disszonánsabb volt, mint lemezen, és akkor tényleg fel is buktak, nem csak dülöngéltek a zenéjükkel. De ahogy az énekes a színpadra menet bebaszta a fejét egy hangfalba, és egy szakadt bőrönddel akarták kitámasztani a dobot, az meggyőzött, hogy ezek olyanok, mint mi és szó sincs itt bármi megmentéséről.
Lehet az egész világot utáltam akkor körülöttük, nem pedig őket, mert hiába tudtam pár dal szövegét, nem vett rá a lélek, hogy modell kinézetű emberek között rázzam az öklöm. Később inkább beszívtam, mint a barom, szétokádtam Prága belvárosát, aztán másnap Berlinben megnéztük az újjáalakult Hot Snakes-et, és minden jó lett.
Örültem annak, hogy van körülöttem sok olyan banda, mint az Iceage és annak is, hogy azoknak a tagjai a saját életüket mentik meg nem a rock and rollt.
Kicsivel később jött a második nagylemez, és mert az továbbra is olyan volt, amilyennek az Iceage-et megszerettem, úgy voltam vele, hogy hát koncerten szarok, lemezen meg egész jók. A varázs persze elveszett, mert láttam mögötte az embereket, akik már inkább hasonlítottak egy Bret Easton Ellis regény kiégett fiataljaira, mint a bénaságukkal veszélyes dán tinikre. Azért van különbség aközött, ha valakinek annyira nincs semmije, hogy attól nem lesz semmi veszteni valója, vagy ha van alatta egy védőháló és úgy kötél táncol  Ezek nagy szavak, de a zene az ilyen, ha jó, akkor a világot jelentheti, akár csak két percre is.  
Két hete pedig volt ez a koncert, amire nem hezitáltam elmenni. Ha már voltam The Men-en is, ami idén a legrosszabb dolog volt, ami történhetett, és igen, a Men-t is tökre szerettem a második lemezükig bezárólag. Nem hittem, hogy az Iceage sokkal rosszabb lenne, mint amilyen formában láttam őket két éve.
Ha más dolgod sincs, mint turnézni, előbb utóbb megtanulsz jól játszani, ha csak nem csúszol rá túlságosan a drogokra, de ha azok annyira fel tudnák bolygatni egy rockzenész mindennapjait, akkor elég sok legendás banda, sosem lett volna ennyire népszerű.
Most sokkal jobban játszottak, mint két éve, de az egész sokkal rosszabb volt. Akkor az énekes úgy tűnt, mint aki megmutatja hogyan hal meg, most olyan volt, mint aki megmutatta hogyan hal meg nekünk. Nem volt bennem az az érzés, amit annyira szeretek koncerteken, amiért a beállásnál már a zenekart nézem, hogy most elcsíphetek fél órát az életükből, hanem inkább volt az egész az, hogy itt van valaki, aki teszi azt, amiért mi fizetettünk ezer forintot.
Most nem egy loncsos hajú faszkalap gitározott nekik, meg az énekes, hanem egy külön arc, aki jól tudott játszani. A zene így is szétesett, de sajnos nem olyan precízen, mint lemezeken. Azért a dobos egy szabadulós videó hátuljában is lehetett volna a ruhája alapján, a basszeros pedig hozta a kellő külvárosi retro-erőszak hangulatot a melegítőjével és azzal a késelős tekintetével. Ez a zenekar egyszerűen túl jól néz ki ahhoz, hogy még túl jól is viselkedjen. Így lett az egészből valami olyan, hogy modell alkatú emberek lökdösték egymást és nyújtogatták a kezük a színpad felé.
Nem tudok abban hinni, hogy az underground csak azért van a föld alatt, mert a kompromisszummentessége gátolja abban, hogy bekerüljön a köztudatba. A punk az egyszerűen egy nem jó zene, éppen ezért kevesen tudják elviselni. Így bár általában béna dolog, én mégis kicsit hiszek abban, hogy zenekarokat egy kicsit meg lehet ítélni az alapján is, hogy kik szeretik őket. És hát azzal kapcsolatban, hogy ezen a koncerten milyen emberek szórakoztak önfeledten pont az jutott eszembe, amikor szembesültem vele, hogy a zenekarunk beugró, francia dobosa egyszerre két nőt dugott meg egyik este – a Descendents szövegek nem igazán erről szólnak.   
Mondhatnám ezek után azt is, hogy akkor ennek a koncertnek nem is én voltam a közönsége. Mert én tudom, hogy sem a punk, sem a rock and roll nincs abban a helyzetben, hogy azt meg kéne menteni. Láttam egy korrekt punk zenekar koncertjét, akiket meg is hallgattam volna másnap, ha nem ismerem őket előtte. Viszont úgy kicsit kellemetlen zenét hallgatni, hogy akarva akaratlanul is az jár a fejemben, nem ők nem a világ legjobb zenekar, csak egy punk banda sérült tinikkel.