ez fikció
Berlin kurva jó. És sikerült valahogy, végig euforikus állapotban lennem, a
magam módján, annyira hogy folyamatosan úgy éreztem nem lehetnék jobb helyen
ebben a pillanatban sehol máshol. Reggelre ért oda a vonat, és volt még hat órám,
amíg a haverom és szállásadóm befejezte a munkáját. Ezért sétálgattam,
cigiztem, ettem egy falafelt, ittam egy sört valami bódé előtti padon, átvert
egy boltos akitől öngyújtót vettem, hallgattam Wire-t, mert az a fejemben
mindig egy kicsit olyan nagyvárosi, kicsit hidegháborús zene volt, Berlin meg
ugye mi, ha nem ennek a tökéletes helyszíne, ahol a part szakad, etetettem a
verebeket valami nagy, díszes épület előtti téren üldögélve, aztán a jóllakott
madarak meg is támadtak hálából, today your love, tomorrow the world-re
meneteltem, megtaláltam csak úgy magamtól, hogy hol fogunk találkozni,
térképeket nézegettem, úgy tettem, mintha én is csak helyi lennék, aki végre
örül neki, hogy sétálgathat, leültem egy buszmegállóba olvasni, de az felújítás
alatt volt és amikor emberek körbe kezdtek állni, hogy ők is várnak velem, de
rájöttek nem ide jön a busz, elkezdtek ordibálni, hogy miért vezetem őket félre.
Csak úgy jó volt minden, még egyedül is. Aztán eljött a munkaidő vége és
találkoztam a barátommal, sikerült pont földön fetrengő punkok mellett
megvárnom. Felmentünk hozzá és elkezdtünk zenét hallgatni, mert van egy falnyi lemezgyűjteménye,
és onnantól csak a zenéről, szexről, politikáról, punkról, csajokról és
szerelemről, kajáról, sörről beszélgettünk, amíg el nem búcsúztunk három nappal
később. Elmentünk venni vacsorának valót egy boltba, aztán főzött nekem főtt
krumplit, spenóttal és rántottát. Szerinte ez egy tipikus német vacsora, én meg
elhittem, German Kartofel, ahogy az ott lakó törökök hívják kicsit gúnyolódva.
Lényegében a főtt krumplira fűszervajat kensz, hagyod, hogy szétolvadjon rajta
és eszed hozzá a többit, a spenótot és a tojást. Az már a boltban feltűnt, hogy
a németeknek mennyire számít melyik tartományból jönnek, vagyis a
sörválasztásnál nem csak az ízre hagyatkoznak, hanem a sör származási helyére
is, végül is a foci, a sör és a lokálpatriotizmus mindhárom olyan, amit a
németek nagyon szeretnek és általában össze is kötnek. Lennart lakása olyan,
hogy szívesen laknék ott, minden csak fekete vagy fehér színű, alig voltak
benne tárgyak, ilyen fölösleges kacatok, de dobozok se nagyon ahol elpakolva
feküdne a sok kacat, amiket csak valami szentimentális érzelem tart a
szekrényben, a lakásban. Teljesen minimalista minden, csak egy preparált állat
hiányzott volna, hogy átváltozzon a hely egy fetisiszta lakásává. Lennart is
olyan, mintha így töprengenék, hogy milyen lehet valakivel találkozni, aki
ugyan olyan, mint én. Csak úgy kurva jó volt. Akkor is, ha utoljára vagy két
három éve láttam és akkor is csak pár órára, olyan vele találkozni mindig,
mintha öt percet töltöttünk volna csak külön. De nem, nem dugtunk.
Még a kis hülyeségei is szórakoztatóak, hogy strigulázza mennyi tojást eszik,
mert egy haverjával versenyeznek ezen. Hogy olyan a személyisége, mint a
lakása, tudja, mi kell bele, és persze néha kiömlik ez meg az a padlóra, vagy
rendetlenség lesz, de amúgy meg be van rendezve az élete szépen, és pontosan.
Ittunk még sört, meg cigiztünk, hallgattuk a lemezeket, aztán elindultunk a
Köpibe. Gyorsan oda értünk gyalog is, akkor is ha útközben levizeltünk egy
templomot, inkább szükségből, mint véleménynyilvánításból. Köpiben nem volt még
semmi, valami ex-Heresey banda játszott aznap este, Geriatric Unit a nevük. De
mert üres termet és benne lézengő punkokat már minimum egy évtizede bámulunk,
inkább elmentünk a barátnője műtermébe, a közelbe, ahol a lány és egy másik
festő szülinapi bulijához, street art-os művészek, vagyis a lány és még két
három másik festékfoltos tag festettek egy nagy képet, ami egy szórólap lett
aztán, amikor én már régen a városon kívül voltam. Kérdeztem, hogy photoshopról
nem hallottak e még, de nem nevettek. Ott is ittunk sört, vagyis az ő sörüket,
megjött Lennart még egy barátja, egy magas szakállas jeti, Nicolas, aki aztán
jött velünk a Köpibe is meg tovább egész este amíg el nem vesztettük a közelbe
látó képességünket is, és szemelől tévesztettük aznap végleg. Előtte már
éreztem, hogy ez bizony kurva jó lesz, mert csak úgy tobzódtunk gond nélkül és
ott voltam Berlinben egy festő teremben, egy sörösrekeszen üldögéltem, mielőtt
a kedvenc squatomba mentünk volna. Mire visszaértünk már tele volt a hely. Oda
sétálni is már jó volt, olyan, amikor beleszédülsz egy városba, és örömmel
futkosol az araszoló autók között, meg az a csomó ember, és mindenki folyton
rohangál át az úttesten és mindenki csak úgy lóg, folyamatosan isznak, sört,
mindenhol, a metrón, az utcán, bemennek velük boltokba, éttermekbe és tényleg
mindenki leszar mindent. És mindenki otthonosan mozog mindenhol, mintha az
egész városban laknának folyamatosan, és úgy tényleg élnek benne, használják,
magukévá teszik, nem pedig rettegnek tőle. A koncerten már részeg voltam, meg
csak rohadt boldog, hogy itt vagyok a Köpiben, megrohantak az emlékek a wc-ről
ahol először amfetaminoztam, meg az udvarról ahol vagy 8 órán keresztül ittunk
tavaly. A német banda egész jó volt, az angol banda meg egész semmilyen. Ilyen
kocka hardcore, már olyan bakancsos hardcore, már olyan politizáló bakancsos
nem taposó, vagyis taposó, de nem nyeszlett gyerekeket taposó, hanem
szimbólumokat, meg rendszert, de semmi báj, lehetőség az elbaszásra, vagy igazi
düh nélkül. Csak ilyen rutin, hangos, meg gyors, és nem több. Sosem lépett ki a
dobozból, azért ráztam a fejem, de leginkább a nap és helyzet mámorában, mint
csak pusztán kontextus nélkül a zenéért. A harmadik japán bandát már nem néztük
meg, mert elsétáltunk valami kocsmába. Oda úton füvet szívtunk az utcán, abból
a maréknyi adagból, amit csak úgy a kezünkbe nyomtak még a Köpiben. Cinikusan
beszélgettünk szar zenekarokról, össze-vissza kóvályogtunk a klassz utcákon,
betépve megérkeztünk. A kocsma tele volt, volt ott egy nagydarab férfi, aki
mindenkit buzinak nézett, és minden csajt meg akart baszni, ittunk egy sört,
aztán nagyon álmos lettem. De Lennart-ék két haverjai, akikkel találkoztunk,
adtak nekem speed-et, vagyis egyikükkel elkezdtünk csíkokat felszívni, és mert
felébredtem megkérdezték, hogy hova szeretnék menni, mert én voltam a vendég,
egy másik kocsmába vagy táncklub között választhattam, szóval elmentünk egy
táncklubba. Ami illegális volt, és elsőre igen nyomasztó, mert kifelé semmi
hang nem szűrődött ki, beléptünk és egy üres szoba volt ott csak, de amikor
lementünk a pincébe, ott vagy 3 teremben is ment a zene. Persze én vagy fáradt
voltam vagy nem, így felszívtunk még pár csíkot az este alatt, meg míg Lennart
próbált flörtölni egy lánnyal, nekem a haverjai Bob Dylan nagyságáról
beszéltek, én meg azt bizonygattam, hogy inkább sírom el magam Leonard cohen
partisan-jára. Amikor már tényleg úgy voltam vele, hogy a speed sem tart,
vissza az elájulástól, hiába nyomkodják a kezembe, én meg lustaságból nem
csíkozom ki, csak a zacskóba teszem az összegyűrt pénzt aztán hadd szóljon, és
Lennart nagyon nagyon nagyon maradni akart, hogy flörtöljön tovább a lánnyal,
aki „i like her because she is so angry”, oda adta a lakás kulcsát, meg beírta
a telefonomba a címét, aztán neki vágtam berlin utcáinak,
részegen, bespeedezve, hogy találjak egy taxist, aki elvisz azért az öt euróért
amit a markomba nyomtak, hogy elég lesz. Annyira filmesen intettem le a kocsit
amennyire tudtam, és ellenben a török honfitársával, akitől egy öngyújtót vettem
még reggel, ez a taxis faszi nem húzott le, odavitt a házhoz, valami csodának
köszönhetően megtaláltam az ajtót is, meg hozzá a jó kulcsokat, csak szegény Lennart
azt nem tudta, hogyha speedezek és elalszom, utána nem lehet engem felkelteni.
Így amikor másnap fél 3-kor visszajött a csajától, és amikor ajtót nyitottam
neki azzal kezdte, hogy „you fucking asshole”. Szombaton, miután kiszuszogtuk magunkat,
elmentünk a sarokra meccset nézni, ami lehetett volna szörnyen unalmas is, de
inkább bájos volt. Egyszerre ment 4 vagy 6 meccs és folyton körbe körbe kapcsoltak
egy kivetítőn a közvetítések között és mert Berlin egy
ilyen keverék város, vicces volt látni, ahogy más más asztaloknál máshogy
reagálnak eredményekre. A dagadt kocsmáros nő is jó fej volt és mondani sem
kellett neki, hogy nekem a legolcsóbb sörből csapoljon. Félidőben adtak ingyen
levest, amiből mi mondjuk nem ettünk táplálkozási szokásaink miatt, de klassz
volt ott ülni, Lennarttal meg a punk haverjaival, a nagy jetivel, akivel előtte
este csavarogtunk, meg valami csávóval, aki talán a now denial-ben zenél és
nagyon hülye bajsza van. Aztán amikor vége lett, elmentünk vegan pizzát enni.
Útközben tűnt fel, hogy a németekben meg van az a nagyon imádnivaló szokás,
hogy folyton telefonon beszélgetnek egymással. Csak úgy felhívják a másikat és
beszélnek tíz percet. Lennart-ot éppen a press gang dobosa hívta ekkor, hogy
elmesélje, éppen lefeküdt egy nővel, ezért elkezdtünk üdv rivalgani a telefonba,
ott az utcán. A legjobb dolog pizzát enni, de amikor megérkeztünk a pizzázóba
ott volt Lennart egy tetovált haverja Goran, aki aztán egész este csak
pizzákról beszélt, de én mindig is imádtam a lelkes embereket, főleg azokat,
akik olyan másoknak apróságnak tűnő dolgokért tudnak rajongani, mint például a
pizza. A hely egy kicsi és zsúfolt étterem volt, de látszott, hogy szeretet vezeti.
Punkokkal és kutyákkal tele, de nem lepukkant, hanem nagyon élő. Aztán
folyamatosan jöttek még emberek csak úgy. A blank pages gitárosa, az ő csaja,
meg egy amerikai csávó, aki talán egy squatban lakik, és egy konyhán dolgozik.
A pizza elképesztően jó volt, és még a hamis sonka is finom volt rajta, akkor is,
ha egyáltalán nem rajongok az ilyen hamisított ízekért, mert van elég zöldség a
világon, hogy azokból fözzenek valami érdekeset, nem kell mindig csak azt a féltucatnyi
állatot erőltetni mindig, még ilyen mesterséges ízekben is. Meg jó volt csak
ott ülni, a színekben, félhomályban és beszélgetni hülye magyar punkokról,
ételekről, és érezni, hogy ez most végre kurva jó. Ezután a terv az volt, hogy
lennart-nál lesz egy kisebb házibuli aztán még valami, valahol, valakikkel.
Visszamentünk hozzá, megint sétálva, nagyon sokat sétáltunk, de jó volt, mert
berlinben még sétálni is jó. Odafele még be kellett menni egy ruhaboltba, hogy
nőket nézzünk női ruhák között sétálgatva, vagyis egy nőt, aki ott dolgozik, és
állítólag nagyon szép. Aznap nem dolgozott. Visszaérve a lakásban ittunk pár
sört, megérkezett a nagyon bájos, és barátságos Mayo, aki amellett, hogy tündéri,
szereti eljátszani mások hogyan elégítik ki egymást orálisan. Ő a disco vietnam
és noem basszusgitárosa. Szóval meghallgattuk a disco vietnam es noem lemezt,
hogy felbosszantsuk, meg az új dramamine-t, amit éppen aznap fejeztek be
münsterben és mindenkinek hallania kellett mindenhol, hogy elég jó e. Befutott
aztán svéd Robin is, aki egy nagyon fura hipster punk, olyan
fajta, aki ijedtnek tűnik mindig, mint általában a hipszterek, akik csak
viselnek ruhákat és nem pedig hordják őket, akik csak úgy vannak, és igazán nem
szeretnek semmit, csak ismernek párat, és mindezt az elveszettségét azzal
kompenzálja, hogy hipster lesz, hogy túlzásokba esik. De nagyon jó fej is
egyben, meg barátságos, és egy próbateremben van a regualations-el. Elkezdődött
a tetoválásmutogatás, ittunk sört és pálinkát aztán szivárogtak az emberek.
Lányok, ismeretlen tagok, modern pets és blank pages tagok, egyszer csak ott
volt vagy 20 ember, mindenki cigizett, a németek mindennel ki tudták nyitni a
sörös kupakjaikat, mindenki rakosgatta fel a lemezeket, az egész szoba egy dj
volt, én elkezdtem szédülni, néha csak ültem néztem magam elé, vagy Lennart-ra,
boldog voltam, hogy emberek között vagyok egy nagyvárosban, és nem értek egy
szót sem abból amit körülöttem beszélnek, a modern pets énekesével nerves-t
énekeltünk egy kanapén ülve, össze vissza beszélgetett mindenki mindenről
füveztünk. Aztán olyan három körül én hánytam, és mikor a többiek tovább
mentek, én inkább maradtam aludni. Vagyis inkább elájultam egy ágyban. Lennart
megint a csajánál aludt, aki mondjuk nem volt nála, mert elment mannheim-be.
Amikor visszajött, elmentünk valami negyedbe, ahol állítása szerint a fiatalság
és a klassz van. De nekem egész berlin az, így nem tudtam ott mennyivel lesz
több. Leszállva a metróról pont a Short Fuse-os Seb-be és csajába akadtunk bele,
akik kutyát sétáltattak. Beszéltem vele egy kicsit, csak sietett kajálni, de
olyan kozmikus volt, hogy csak így találkoztunk az utcán. Aztán tettünk pár
lépést és találkoztunk azzal a Goran nevű fickóval, aki mindig a kajálásról
beszél. Akkor is ezt tette, de most nem a pizzáról tartott kiselőadást, hanem valamiről,
amit tegnap főzött, ahelyett hogy eljött volna Lennart házibulijára. Olyan
volt, az a pár méter mintha berlin a klassz punkok fővárosa
lenne, és annak is most a mértani közepén lennénk, ahol összefut minden. Aztán
meg megérkezett mayo is, de vele szándékunkban is állt találkozni.
Sétálgattunk, sört ittunk az utcán, elmentünk egy bolha piacra, lemezeket
nézegetni, aztán meg a yoyo-ba vegan burgereket enni. Ez a hely is tele volt
punkokkal, és amit ettünk az is csak fokozta a szűnni nem akaró lelkesedésem. Hazakísértük
mayo-t, lennart elmagyarázta mik azok a küzdelem kövek, beszélgettünk
politikáról, meg a kúrásról és hazabuszoztunk, aztán lennart elmondta, hogy ő
szeret magányos lenni így most tévézni szeretne kicsit, olyan egy-két órát,
szóval én meg társalogtam a laptopján. A terv az utolsó estére az volt, hogy
elmegyünk a surf nazi must die dobos / herpes énekes szülinapi bulijára. Ez
valami ijesztően fura helyen volt, amiről nem tudtam eldönteni, egy stúdió, egy
műhely, étterem vagy raktár akar lenni. Olyan hipszterek voltak ott, hogy feszéjezve
éreztem magam. A szülinapi gyereknek pedig reménytelenre volt drogozva a
tekintete, hiába volt szép, annyira szerencsétlennek tűnt, hogy az hihetetlen.
Később egymagában kokózott, mi meg svéd robinnal meg a nagyon csúnya, elfszerű
barátjával beszélgettünk egész este. Lennart elmesélte, hogyan pisálták szájba
egymást a press gang basszerosával, az elfszerű kis ürge, aki az este későbbi
részében megpróbált sokszor nekifutásból távolba ugrani, azt mesélte el hogyan
kardoztak a húgysugaraikkal egy lánnyal. Azért ez a hely is olyan volt, hogy jó
volt látni a valóság ezen szeletét, de örültem, hogy normálisabb vagyok, mint
ezek az emberek. Vagyis igazából ők azok, akik rém normálisak és ezzel a hülye
külsőségekkel foglalkoznak csak. Azt tervezik órákig hogyan nézzenek ki szarul,
vagy máshogy, és vonuljanak ki a világból az öltözékükkel, de ez csak egy
rohanás maguk elől, gondolom. Azért jól éreztem magam, és boldog voltam, hogy
ott vagyok. Mert miért ne lennék az? Már harmadik napja csak bulikból bulikba
és éttermekből éttermekbe szédelegtünk, érdekes emberekkel ismerkedtem meg, és sosem
éreztem azt, hogy nem jó, ami történik. Olyan éjfél körül mindenki elunta a
külvárost ezért pik-pak eltűnt az összes ember. Kicsit még ölelkeztünk az
ünnepelttel aztán elmentünk keresni egy kocsmát. Az utcán találtunk 10 eurót,
ebből ittunk is valami nagyon fura lépcsős helyen egy sört. Beszélgettünk már
nem tudom miről. Azt hiszem fasz trükkökről. Amikor a férfiak a péniszükkel
formáznak meg különböző állatokat vagy helyzeteket. A svédek mentek egy
irányba, mi még éjszakai buszoztunk, beszélgettünk a pornóról, beszélgettünk az
ágyban, ölelkeztünk egy kicsit verbálisan, egymásnak háttal fekve, aztán
elaludtam. Reggel összekaptam maga, kikísért a buszmegállóba. Kapott egy
idegrohamot, hogy nem jön a busz mert ő utál várni, akkor megértettem, hogy
honnan az a sok düh, meg geciség amiket lemezeken hoz, és tényleg kicsit
kattant figura Lennart. Pl állandóan hangokat ad ki, meg forgatja a fejét, de
baromi bájosan. Látszik, hogy nagyon frusztrált, de közben meg nem tudom, olyan
harmonikusan zajos személyiség, aki együtt tud élni minden bajával. Tényleg jó
volt vele összetalálkozni. És úgy éreztem egész hétvégén, mintha inkább lennék
a lakótársa, mint egy turista, akit szórakoztatni kell. Megjött a busz,
felszálltam, megtaláltam a vágányom, és megnyugodtam. De úgy, hogy lehet egy
éltre megnyugodtam. Elmentem berlinbe egyedül, mindig megtaláltam, amit kellett
magamtól, jól éreztem magam, jó emberek között, összejött. Nem tudom, gondolom
nem ez felnőttnek lenni, de mégis jó érzés, hogy magamra hagyatkozva is
történnek velem jó dolog. És boldog voltam. És a kurva hosszú úton hazafele,
hallgattam zenét, és minden zenekarba beleszerettem, csak úgy jó volt zenét hallgatni,
ülni a vonaton, és érezni azt, hogy ezt megcsináltam. És nem kell félnem a
világtól, meg az élettől. És persze a punk is kurva jó. Mert mi ez, ha nem egy
alternatíva. Hogy csak úgy elmehetünk bárhova, és nem turisták vagyunk, hanem
haverok.
2013. május 23., csütörtök
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)