...

Lehet ez most valami fontos időszak. Akkor is, ha munkába menet mindig meghallgattam a héten a DYS Wolfpack lemezét, ma, amikor késő este hazaérkeztem egy fárasztó nap után, tényleg jazz-t tettem be az ágyamban fekve. A forradalom megbukott. Nincs kedvem se sört, se kávét inni és megvárni, hogy feljöjjön a nap. Majd holnap felkelek reggel és megcsinálom a dolgaim. Kéne írnom egy újabb színtérriportot az MRR-nek, nem azért mert kérték, hanem mert van miről. Szeretném, hogy legyen miről, mert tényleg az hiányzik, hogy körbe nézzek és rájöjjek, van itt egy csomó minden, ami most történik és lehet neki örülni. Most jelentkezett rengeteg szerkesztő is nálam, hogy csinálnák nekem a korrektúrákat és ettől is kedvem támadt írni, belegondolva, hogy együtt tudok majd dolgozni mindig más emberrel, és hosszan tudunk beszélgetni róla mégis mi a francot akartam ezzel meg azzal a mondattal. Ez hiányzik, hogy beszélgessek, akár csak magammal is, hogy mi a francot akarhattak ezzel. Nemrég azon gondolkoztam, hogy a zenének, mint kulturális tárgynak a kritikai értelmezése mindig arra vetődik ki, hogy miről szólnak a dalok szövegei, kik hallgatják a zenekart, a zenekar mit váltott ki a rajongóiban, más zenekarokban, milyen gazdasági környezetben létezik a zenekar, de maguknak a hangoknak, vagy a hangzásnak az értelmezése és ennek az értelemnek a jelentőségéről kevesen beszélnek. Vagy csak én vagyok olvasatlan és nagyon nagyon buta, ami valószínűleg igaz, mert hiába sorakoznak a polcomon és számítógépemen különböző zenei ok fejtegető könyvek, én csak magamban morfondírozok azon, hogy mások mennyire félre értenek mindent. Mert hogyne lett volna a Ramones-nak az állásfoglalása maga a zenéje, mikor a szövegeik, csak a pop számok szívfájdítóan rágógumi szerű álomvilágát ültették át azt az ő életükbe ezzel semmit se mondva igazán, de mégis mindent megváltoztatva örökre. Nem fogom azt hazudni, hogy egy hardcore zenekar a mondani valóról szól, és az a mondanivaló lehet bármilyen blőd faszság. A DYS lemezt sem azért hallgatom, mert bármi olyan kérdésem lenne az élettel vagy a világgal kapcsolatban, ami majd az ő szövegeiken keresztül világosul meg bennem. Azért hallgatom őket, mert az esetlen kinyilatkoztatásukkal, hogy ők azt csinálnak, amit akarnak, úgy is, hogy csak ezt tudják, de ebbe mindent beletesznek, amijük csak van, azzal a zajjal igen is mondanak annyit, ami már tud hasznos kellék lenni az életem leélésében. Az kiáltozások közötti cél nélkül, semmibe zengő gitárok lehet, olyan sorokat kötnek össze, hogy így vagy úgy össze kell tartanunk, nekem az a zaj a totális magányban rejlő erőt szimbolizálja, hogy ezt csak te hallod a villamoson, ezt csak te érted meg, de ettől nem vagy te egy fura fasz. Ugyan így része a mindennapi zenemnek az is, hogy a Fix sosem áll meg. És azok az utolsó lépések mielőtt beérek a munkába a nyugalom bokáig érő végtelen tengerébe küldenek, amikor a Celebre-t hallgatom tőlük. Nem értettem meg jobban a zenét, nem is érzem át jobban, szimplán most olyan passzban vagyok, hogy hagyom magam belezuhanni a hangokba, kapjanak el ha tudnak, ringassanak ha akarom, csak legyen érdekes. Nem rólatok akarok hallani, hanem tőletek akarom hallani. Csak legyen meg benne, hogy széteshet, hogy szétestek, és ez tartja őket egyben, legyenek benne emberek. Hallgatom a No wave new york válogatásokat és még azok a mutáns diszkó számok is, amiket csillámport szipuzó lányok írtak maguknak, hogy a tükör előtt táncolva végre jól érezzék magukat a kaotikus szobájukban, még ezek is rezonálnak bennem, egybecseng minden hang a Doom zajával, a Finnish spunk válogatás összes zenekarával, akik nyaktörő tempóban játszanak, kiábrándultságból facsart dallamokat, a D-Clone a Clean-nel, a Clean mindennel. Hajnali fél kettőkor úgy érzem, hogy a Boys Next Door a világ legjobb zenekara, és az is marad reggel 9kor, amikor meghallgatom még a Shivers-t, és 80-as évekbeli amerikai hardcore képeket nézegetek, amiken minden úgy fest, hogy csak egy felgyülemlett, meggyötört és robbanni készülő erő lett fotópapírra fényképezve. És örülök neki, hogy én ezeket a képeket tudom hallani, és aztán zakatolnak a fejemben, és szétterjednek a mellkasomban. Szeretnék megint magyarul írni, csak nem akarom a témáimat versenybe küldeni a column-ommal, de zenéről lelkesedni, meg a rádióban is tudok, és túl sok tér van szerte a világhálón ahol csak szimultán tudok egy kicsit rajongani ezért azért. Múltkor meghallgattam egymás után négyszer egy Faith demót, és aztán meg hajnalba nyúlóan olyan zenekarokat amikben Brooks Headly dobolt. Addig csináltam ezt, amíg el nem fogott a vágy, hogy végre lemenjek valakivel a próbatermünkbe és jammeljünk annyira nyers hardcore punk számokat, amilyeneket csak tudunk, de olyanokat, amik lehet egyszerűek, beléjük játsszuk mind azt, ami ez az egész. Hogy van egy farmerom, aminek a seggén már 3 hónapja van egy kávé folt, de hogyan érdekelne ez amikor a beach blvd válogatást is hallgathatom? És annyira örülök neki, hogy most erről írok, és nem kell semmilyen logikai vagy gondolati fonalhoz kötnöm magam, csak jön belőlem, ami akarom, hogy jöjjön. Lehet a Kraut rockkal kezdődött, vagy azzal, hogy túl sok Minutemen-t hallgattam, annyit, hogy tényleg átéreztem őket akármennyire is volt nekem évekig túl tiszta az, amit ők csinálnak. Most már nem az. Már a Big Boys sem, és a Dicks sem. Pedig funky-t és blues-t tényleg nem, nem, soha sem fogok hallgatni. Lehet az kavart bajba, hogy vettem egy Talking Heads lemezt, hogy lassan jobban szeretem a New Order-t, mint a Joy Division-t, hogy olyan mintha valahol a jobb dolgok között lenne egy kapocs. Mert azért kezdtem Neu!-t hallgatni, mert meg tudott bennem állni a Talking Heads, és sejtem, hogy a kraut rock vitt bajba a jazz-ig. Aztán lehet, végül csak tényleg az van, hogy a zene az erő, vagy agresszió, de inkább erő, emberekben vagy másban, amit emberek vettek észre és zenét csináltak ebből az erőből. És megint ott vagyok, hogy mindent egyszerre akarok hallgatni, miközben a fejemben csak Urinals megy már évek óta. Aztán kikötök ott, hogyha egy angol kisvárosban valakik tudtak olyan zenét csinálni, mint a Crowd People, akkor mindenki képes mindenre mindenhol. Vagy ha nem is, akkor legalább arra, hogy elszórakoztassák magukat a semmiben. Engem meg a szenny szórakoztat, az öntörvényűség, az hogy emberek nem tudják magukat visszafogni, hogy azt és úgy csinálják amit. Sajnos így az ugyan az, hogy jazz zenészek össze vissza játszadoznak egymásra, mint hogy az első Meat Puppets kislemezen mi történik, csak az egyik, a kör eleje, a másik meg a vége, ami meg közte van, na az az ami nem érdekel. Amikor valaki csak tud, de nem akar, nem akarja magát beletenni abba, amit csinál. Leírtam már ezt ezerszer ezer helyre, de tényleg ennél még mindig nincs jobb dolog, és nem is lesz soha. Talán csak a pizza.
Senki sem hazudott, a Good Throb tényleg kurva jó!