2012. november 17., szombat

rádió rádió rádió

szóval, tegnap már volt egy adásom a civilen, meg lehet hallgatni az archívumból is
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_00_01.m3u
http://www.civilradio.hu/archivum/2012_11_16_23_30_01.m3u


vagy innen a szignálok nélküli, vágatlan verziót:
http://www.mediafire.com/?535de9y6wtanqof




grauzone - der weg zu zweit
new order - dreams never end
blitz - acolyle
rank xerox - sterile regions

burning sensation - terminal decay
sickoids - hope subsides
replica - you cant stop the weather
hysterics - sunk
skrapyard - fence walker

coffin pricks - group haircut
das damen - trick question
brilliant colors - should i tell you

born against - jock gestapo
life's blood - youth enrage
blast and detegrents - theoretical fight
cult ritual- haunted ground

sebadoh - cliché

2012. november 13., kedd

takaró alatt



Ha csak a jó dolgokat nézem, és miért nézzek most bármi mást, akkor azok szerencsére pont ide is vágnak. És ezek alapján ez az év, és ez az élet még mindig nagyon jó, amikor csupa olyan dolog történt, vagy indult útjának, és tart az óta is, amiket mindig is akartam és, vagy sosem hittem, hogy majd el is érem. Szerencse, kapcsolatok vagy, hogy tényleg jó vagyok e valamiben, nem tudom. Csak ahogy eddig is ültem a szobámban és ott olyan dolgokat csináltam, amik vagy nem léteztek úgy, ahogy szerettem volna, hogy létezzenek, vagy csak nem tudtam róla, hogy más ezeket már rég megcsinálta vagy ugyan úgy, vagy sokkal jobban. De én élvezem ezt az egészet, és nekem ennyi elég. Azért továbbra is úgy élem meg néha legkisebb dolgokat is, hogy azok hatalmasok. És félek az időtől, a bukástól, az ismeretlentől, a nagyvárosi neurózis magába szippantott, de harcolok ellene, azzal, hogy megpróbálok okokat kreálni, hogy jól érezzem magam. Harcolok ellene, mert még tudok harcolni. Akkor is, ha könyveket olvasok, amiket átérzek, hiába szól mind az apokalipszisről és a szociális egyességek, kimondatlan, de valahol az együttélés természete által diktált alappilléreinek, végleges felbomlásáról. Miközben csak azt kéne csinálom, amit most is fogok. Leülni és végignézni azon, hogy mi a jó. Mert rengeteg minden az. Ami meg nem, azon változtatni kell. Aztán vagy sikerrel járni, vagy elbukni, aztán elbukni még jobban, amíg valami nem fog történni, amitől nyugodtabb lehetek. A tavalyi év utolsó napján kaptam egy e-mailt az mrr-től, hogy akarják, hogy írjak nekik és én írok is azóta, lassan már egy éve minden hónapban. Ki is mentem san francisco-ba két hétre, és olyan emberek között voltam, akik eltérve a kaliforniai mentalitást zavarba ejtően szirupos ritualizáltságától, nagy inspirációt jelentettek abban, hogy milyen az, ha a kezedbe veszed az életed, és azt csinálod, de tényleg csinálod akár még az utolsó erőddel is erre áldozva a maradék perceid, amiben bízol, vagy már tudod róla, hogy a legfontosabb lesz az életedben. Láttam tucat elképesztően jó zenekart, megtapasztaltam csomó dolgot, amik hatottak rám, voltak érdekes helyeken és találkoztam emberekkel, akiket nem akarok elfelejteni, és még egy rádióműsort is csináltunk. Elköltöztem otthonról. Lett egy új zenekarunk, amit imádok. Mert jól működik, imádom a tagokat, tudjuk, mit akarunk, hogyan és ezt meg is tudjuk csinálni. Benne van az energia, mind a kollektív, mind az egyéni. Már koncertezünk, és nem sokára pedig veszünk is fel pár számot, egy demohoz. Meghívtak a walk together-be, hogy segítsek nekik műsorokat csinálni, így végre rádiózom is. Kijött egy fanzine-ünk, ráadásul azzal a koncepcióval, amiről régóta álmodoztam, hogy én írok, valaki tehetséges meg rajzol hozzá. Láttunk egy csomó jó koncertet itthon is, máshol is. Szerveztünk pár jó koncertet. Vannak jó magyar zenekarok, és sok ígéretes most induló banda. Vettem egy csomó lemezt, és hallottam még többet. És ettem jókat. Ezek persze nagyon sokszor nem írják felül a hétköznapok száraz elvárásait, amiket hiába sulykol a társadalom és a környezet, ha nem is olyan mértékben, mint ahogy a normális emberek állnak ezekhez, de magamon is érzem pár hétköznapi szükséglet hiányát. De most nem ez a lényeg. Hanem, hogy van minek örülni, mert ebben a mikró világban is, amiben a legkényelmesebben érzem magam, be beszivárognak még mindig, igazából egy hatalmasra nyitott kapun keresztül a jó dolgok. És akkor itt van két lemez punkoktól, amik nagyon nem punkok, de mégis valahol azok, amik keretbe foglalták ezt az egész évet. Ráadásul a két zenekar koncertjét egy napon is láttam. Csak arra már nem nagyon emlékszem, mert túl szűrűek voltak azok a napok.
Először a Merchandise második nagylemeze jött ki, és bár mindent imádtam eddig tőlük, elsőre átsiklott ezen az új anyagon. Másmilyen volt. Már nem volt benne semmi punk, legfeljebb csak zaj, ami tudatosan szimbolizálta a nihilt, de az egész inkább keltette egy pop lemez hatását, mint az eddigi dolgaik. A koncertjük szörnyű volt. Hiába voltam boldog, és olyan emberek között, akik már elsőre a szívembe lopták magukat, és hiába villódzottak a fények, voltam kellemesen részeg és akartam elhinni, hogy három ember egy ilyen kifacsart, hendikeppes felállásból is, hogy nincs dobosuk, kihoznak valamit, csak azzal, hogy minden este magukat adják, és ezt erőltetniük sem kell, sajnos az egész csak egy foszlány lett a részeg bólogatáshoz, amitől még a söröm is szénsavmentesé és tenyér hőmérsékletűvé silányult. Sajnos csalódtam, és nem maradt meg semmi. olyan volt, mint egy álom, amikor el akarok jutni valahova, de valahogy máshol akadok ki, hiába van bennem a szándék és a vágy is, hogy az uti célom végén legyek.  Annyira rossz volt sajnos, hogy a második este meg sem néztük őket, inkább csak bevetődtünk az autóba a Rank / Xerox után és visszamentünk a másik városba. Aztán hazajöttem, és valamiért elkezdtem hallgatni a második lemezt és csak azt. Bosszúból vagy dühből már nem tudom. És először mintha csak bűnös élvezetet adott volna, magammal szemben a szörnyű koncertért, aztán pedig csak rájöttem ez a zene nekem is szól, mert ez a zene legyen is akármilyen, de végül is csak igaz. Le lehet persze redukálni arra, mintha Calvin Johnson beszállt volna énekelni a new order-be. És lehet abba ringatni magam, hogy ezek ex cult ritual és minden más kapcsolódó zenekar tagok, mégis ez a lemez olyan, mintha csak egy mindentől független és véglegesen jól elszeparált szobában született volna. Mintha nem is más zenekarok hatottak volna rá, hanem maga az, hogy ők megértették a zenét. Azt, hogy hogyan lehet kifejezni érzelmeket ezzel. És bár post punk, egyáltalán nem jellemző rá az a falanszter érzelműség, kiégett panelekkel, és súlyos monotonitással. Sokkal inkább építkezik, az angels of light féle megfoghatatlan világból, ami hallgathatóvá teszi azt a művészetet, ami önmagát legitimizálja. Ez a lemez életmentésről szól. Srácokról szól akik bezárták magukat egy szobába, mert ott biztonságban vannak. És ott, amit megéltek a szobán kívül, abból táplálkozva, valami nagyobbat teremtenek, mint önmaguk, a problémájuk, a be és be nem teljesült vágyaik vagy a hétköznapi élet. Reményt keltenek azzal, hogy lehet ez az egész szép is, mert ez a zene szép és ez a szép akár lehet az egész is. Mintha egy univerzumot hoztak volna létre a takarók alatt, ahol, akik már elvesztették a szüzességük, újra elszeretnék ezt átélni, de most úgy hogy minden tökéletes legyen. A szövegekben is, van valamiféle modern lovers-t idéző puritán ösztönös őszinteség mindarról, amiben egy nemzedék szenved körülöttünk. Hogy beleszültek minket egy világba, ami túl drága, gyors, felszínes és rideg nekünk és itt kell túlélnünk. Ahol, ha már jólét nincs is, mert a fiatalkorunkat karrierépítés helyett magunkra költöttük akkor legalább boldogok legyünk, de ezt is nehéz megtalálnunk. Végigvonul az egész lemezen az idő miatti félelem, mintha egy átjáró vákuumából énekelnének, ahol már az idő túl öreg ahhoz, hogy bűntudat nélkül kisgyerekek maradjanak, de túl fiatalok ahhoz, hogy végleg felnőjenek. Egyfajta elfordulás ez a zene attól, hogy választ az ember, a parkban alszik egyedül egy forró nyári napon, vagy beismeri, családot kéne alapítani. És amíg az egyik édesdeden elringat a hétköznapokban, addig a másik vészjóslóan lebeg a még zavartalan percek felett. Ehhez meg jön az optimizmust csak a jelen zavartalanságára korlátozó, elringató melankólia, a végig harsány gitárok, és a gépiesnél kicsit tompábbra állított dobgép. Minden számnak van egy minimalista, de precízen kitalált fődallama, és amik könnyen egybe is folynak, ezzel szolgáltatva egy lebegést a lemeznek. Aztán néha agresszívra vált át a zene, vagy tökéletesen táncolható számok kerekednek ki, megtartva a pizsama bulis, otthon egymagában, mamuszban táncoló hangulatot, gangon elszívott cigarettákat, amikor a füst egy elejtett mosoly közül szabadul ki és kis didergést. Hajnalban diadalmas hazasétálást. Az ének uralkodik az egész lemezen, az éneken meg a szövegek, meg az a nem túl nagy hangterjedelembe bevonszolt remény, csalódás, tudás, félelem, kétség. Van az egésznek egy kortalansága, mint ahogy egy megfoghatatlan hangulata is. Egyszerre modern és ósdi, ahogy elringató, és felpumpáló. Összességében csak egy gyönyörű lemez, amit bárki elkészíthetett volna, és minden bizonnyal el is készített már millió fiú és lány, amikor inkább maradtak még egy percet az ágyban és arra gondoltak, hogy hogyan lehetne minden jobb és szebb, ha csak ábrándok mentén is, mint a valóság. Csak végre valaki meg is alkotta, mint valóságot. Az utolsó előttinek betett részegen mélabús, mutáns sanzon, ami amolyan óda a fiatalságnak, a nagyvárosoknak és a villódzó fényeknek mind egyszerre, miközben az egész úgy szól, mintha egy füstös bárba beszabadult, kiábrándult srác egy szakadt pólóban énekelne egy zongora mögül, maga elé roskadva, csak hogy a világba mondja, akkor is ha csak egy ilyen jelentéktelen szegletébe, mit gondol, hogy ne csak az ő fejében létezzenek ezek a képek. Ez a lemez legtisztább pontja, vagyis ami a legtudatosabbnak hat, a kicsit már fenyegetésszerű szerelmi vallomásával. Sosem foglak kiverni a fejemből. Ez az a pont, amikor egy kicsit felébred a lemez a tudatalattiból, és beismer valamit, amit talán nem is kéne. A fősodrás mégsem esik ki ebből az álomszerűségből amint már első szám megindít azzal, hogy levisz abba a világba, ami aztán egyből kinyílik, mert ott mindent szabad. Nagyjából az egész lemez ilyen. Egy álomszerű, néhol üvöltve süvítő zaj, ahol a dallamokat amolyan kicsit félszegen vállalt gyermekes érzelmek hajlítanak. Ahol néha próbálnak méltóságot kuporgatni maguknak, aztán rájönnek nincs azzal baj, ha valaki esendő, mert miért lenne hiba szeretni, vagy csak vágyni arra, hogy szeressenek és legyen minden végre egy kicsit jó. Vagy csak állt volna meg az idő, amikor minden jó volt.


A másik lemez, ami nemrég jött ki a Rat Columns debütáló nagylemeze, akik a merchandise előtt léptek fel pár hónapja. Már akkor rat columns rajongó voltam, amikor nem is hallottam tőlük semmit. Csak azt tudtam, hogy ki van benne a zenekarban. Az az érdekes, hogy eddig akármikor csináltunk zenekart, nagyrészt majdnem mindig az számított, ki milyen zenéket hallgat vagy, hogy milyen ember és nem az mennyire tud zenélni. King Buzzo mondta, hogy mielőtt elkezdett zenélni tudta, hogy jó zenét fog csinálni, mert jó zenét hallgatott, így tudta mi az, ami jó, és mi az, ami rossz, így akármit csinált azt tudta szelektálni és kontrolálni is egyben. Pont így tudtam, hogy valaki, aki megcsinálta a burning sensations-t, ami kb egy lou barlow zenei életútjának totemet állító, rajongói hardcore banda, a maga irányított primitívségével, és szabad csapongásával stílusok és hangzások között, és ugyan úgy beletette a rank xeroxba azt az elképesztően nyüzsgő frusztrációt, mintha megveszett gitárdallamok egy kafkai labirintusból akarnának rohamléptekben kiszabadulni, az nem tud hibázni. Talán ez valahol a szóló projektje is lehet, legalábbis az inkább délutáni ablakon kibámuláshoz asszisztáló kislemezének borítója ezt sugallja, ahol egy folyosó mélyén, egy széken ül egyedül egy nyitott ajtajú szobában. Még a kislemezt is csak később hallottam, mint őket láttam élőben, a Maximum házban hallgattam meg, a koncert után, ami lehengerlően jó volt. Kontrasztba került is a kettő, mert míg a koncert dögös volt és lüktető és bénán kemény, olyan hogy reményt adott még az ilyen jelentéktelennek tűnő emberek is képesek arra, hogy valami igazán jót csináljanak, ezzel bebizonyítva, hogy csak nekik van jelentőségük, addig a kislemez inkább volt csak háttér zaj. De jött a nagylemez, és kevés ennyire komplex dolgot hallottam idén. Minden szám, hiába adnak ki egy teljes egészet, különböző. Annyi műfaj, hangulat és érzelem keveredik, hogy olyan mintha valaki teljes életét élnénk meg. Mert nem csak hogy sokszínű, de végig olyan, mintha egyvalaki narrálná a saját belsőjét. Komótosan indul egy prüntyögős számmal, amiben a félszegen kipengetett, semmibe konyuló gitárhangok, mintha kisebb mankókén szolgálnának ahhoz, hogy végre feltápászkodjon a zenekar és összeszedje magát, hogy elkezdjen játszani. Ehhez a háttérben kísérteties, köd fedte búgás jól megalapozza a se nem túl vidám, se nem túl szomorú, de valahol ott középen nagyon buzgó hangulatú lemezt. Aztán a szomszéd falak jól szigeteltségén keresztül ártalmatlanul, de annál hatásosabban átszivárgó garázs rocktól kezdve, az új zélandi gitárhősöket megidézve nyúl a clean, chills de még a dead c zivatar áztatta zörejeihez, vagy szúrósan szép, hadonászó gitárjaihoz is. Mintha dalokat írt volna valaki az esős időhöz, amikor minden kiürül, és az emberektől megszabadulva, de az ők alkotta térben, a viharban sétálók új környezetükben kirándulnak. Néha Kevin Shieldsi zajmasszákból tornyoz magának lustán csapongó hanghullámokat, és lesz olyan pár szám mintha valami elnyűtt kazettán hallgatnánk a loveless nyers demó felvételeit, fél oldalasan elfekve, egyik fülünket a párnánkba süllyesztve. Elmosódnak számok és a dúdolásnál vagy motyogásnál kicsit hangosabban kántál ez az ember, mégis olyan határozottan lejön az, amit akar, mintha üvöltene. Mintha egy filmzene lenne egy élethez. Mintha azért írt volna pár számot, hogy azok passzoljanak csendes kerületek üres parkjaihoz, és az éjszakákhoz, amikor lassan és céltalanul sétálgatnak bennük. A dalokat összekötő átvezető hangtájak mind egy mozgást fejeznek ki, olyan komótos bámészkodó körzést, ami a pröntyögő, puttyogó, kattogó és sípoló hatásaikkal emlékeztetnek, egy újhullámos német sci-fi film avíttasan futurisztikus asztal nagyságú számítógépeinek robotikus zajára, miközben az ember alkotta városi természetnek is adnak egy kellemesebb alapzajt. Az ének a háttérben marad, dallamaik olyanok, mintha egy elrejtett gitár játszaná őket. Mintha a szél hozná őket egy ködös, kiürült tengerparton ahol ballonkabátok zsebeibe temetett kézzel billegünk, keresve önmagunkat, meg remélve, hogy valakivel összefutunk és összekötjük az életünk. Mint amikor pár napja terveet kadet hallgatása közben egy ködös hídon szerelmes lettem egy piros bakancsot viselő lányba, aki éjjel a semmibe meredt perceken át. A feszes, de mérsékelt katyvaszból, kibukkanó gitárdallamok átszövik az egész lemezt és az elmúlást, eltávozást, elhagyatottságot sugalló szövegek, hangulata és dallamosan lemondó ének ezzel jó párhuzamban vagy. Hogyha vége is van valaminek, azért volt valami, ami véget ért, és lesz is, mert van is most. Még a nyárnak odázó dal is, amolyan augusztus utolsó napjain mélázó zörgésre ráhangosított akusztikus ballada, aminek pattogása úgy suhint meg, mintha fák lombjain átszűrődő napfényben forognék szédülésig. A dolgok legmélyén az egész szívfacsaróan egyszerű. Itt van egy srác, aki nagyjából rájött milyen élni. És diszkréten el is mondja, eszközök egész tárházával. Ha van olyan zene, ami halkan is idegesítő, akkor ez hangosan is kellemes lenne. A maga torokba gombócot facsaróan csilingelő, vagy nyugtatóan búgó dallamaival. És hiába tökös, feszes és magabiztos végig, vagy lehet táncolni majdnem mindegyik számra, a tánc közben azért az az érzés fog el, hogy sörtől megfáradt szemhájak mögül is félszemmel látszik a diszkó mindjárt zár, kint pedig már hűvös van és lehet mégsem jött össze az a lány, azért legalább volt olyan is, hogy egyszerre táncoltunk csak nem fordultunk egymás felé. Az utolsó tökéletes perc. A lemeznek van egy válogatás kazetta hatása is, csak itt nem különböző előadók dalai vannak összeválogatva, hanem valaki fogta magát és írt tizenöt dalt, hogy önmagán keresztül fejezze ki egy nemzedék cammogó útkeresését. Ugyan annyira szól ez a zenéről, mint amennyire egyben erről az egészről is.