[sofa king]: február 2011

Elmondom, mit unok kurvára. Hogy mindenki a punkon kívül arról beszél, hogy most ez mennyire fel fog pörögni, mert ilyen kormány van és fúú. Meg már régen unalmas az indie rock, most pezsegjen a punk. Hát a punk kurvára pezsgett már magától is, de ehhez nem kellett se a kibaszott orbán viktor, se hülye hipsterek szakértelme arról, hogy lustaságukban most mivel lehetnek naprakészebbek. Talán csináljanak inkább ők valamit, ami elsöpri a mindenkori elnyomó rendszereket meg az azok csúcsán üldögélő seggfejeket, és nem csak a balhét remélve ugráljanak fel a mi buszunkra. Nincs nekik hely. Főleg, hogy nyilvánvaló mi lesz ennek a vége. A punkok majd jól kirántják az asztal lábát, azét, amire most megpróbálnak támaszkodni páran. Ugyanúgy ahogy a punk ripsz-ropsz a legmenőbb dologból hülyegyerekek játszótere lett. Aztán ugyan ez történt a hardcore-ral is. Hát a hülyegyerekek köszönik szépen jól vannak. A kényelmet nem itt kell keresni. Mert annyira hülyék azért igazából sosem voltunk.

Pár hete pénteken, amikor mentem egy próbatermi koncertre a buszt megszállta egy csapat punk, de olyanok, amilyeneket a robot zsaru 3-ban lehet látni, amint nuke-tól megszédülve golyóálló esőköpenyekben lövik szét a várost, atompuskákkal. Hangosak voltak, és a böiler számon kívül csak csupa fos dalokat énekelgettek. Arra gondoltam akkor, hogy végülis ők máshogy punkok, mint én és igazából egészen biztos, hogyha tudnák, én is az vagyok, egy hülye gyökér kispolgárnak néznének. Persze engem is megnéztek az emberek a buszon, de, csak azért mert a fél fejem le volt horzsolva, nem mert hülye hajam van, vagy, mert kurjongatok a barátaimmal. Nem is nagyon szoktam a barátaimmal utazni buszokon. Aztán másnap olvastam, hogy nem engedték be őket a dürer kertbe és igazából nem tudok meglepődni. Ha széthúzod a segged és még felé is írod, hogy bejárat, akkor valószínűleg valaki előbb vagy utóbb jól seggbe fog baszni. És most nem arról beszélek, hogy aki így néz ki, az számítson egy más bánásmódra. Ez faszság. Mindenki nézzen ki úgy, ahogy akar és mindenkivel bánjanak úgy, ahogy megérdemli. Kicsit feleslegesnek is érzem, hogy ezt most leírtam. A lényeg szerintem annyi, hogy amíg az emberek idióta rendszerekben tudnak csak létezni, addig ne csodálkozzanak, ha az a rendszer elkezd tényleg idiótán viselkedni. Ha csak egy részeg ember elejti a cigarettáját és az éppen olyan helyre esik a zsúfolt próbatermi bulin, egészen biztos, hogy tömegszerencsétlenség keletkezik. De egy pillanatig sem éreztem magam ennek a küszöbén. Szóval ott volt egy csomó gyerek, túlzsúfolva egy kis helyen, a föld alatt, de ez ellen senki sem akart tenni, nem tudták szabályozni, egyszerűen nem is tudtak rólunk, és ez pont így volt jól. Pont ettől volt fasza. A messziről jövő zenekarokat kifizették, balhé sem volt. Nem dőlt meg semmi, új példa sem lett mutatva senkinek. A lényeg, hogy teremtődött egy alternatíva, amit egy közösség hozott létre saját magának. És ahogy Penny Rimbaud mondta, amíg nem állunk elő egy jobb alternatívával, még szép, hogy nem fog abba maradni az, ami szerintünk rosszul működik. Hát jelentkeznénk. Itt az alternatíva. De nem kell abbahagyni semmit, csak minket békén.

Lehet most több frusztráció fog a punkban szállni, de ez a punk, ami most kurva jó, kurva jó volt már egy éve is. Mert mi érezzük a frusztrációt külföldi lapok olvasása nélkül is. És azzal, hogy mindenhonnan négy darab fekete rács folyik egy prostitualizált zenekari logó formájában, nem hiszem, hogy olyan sokan találnák magukat annyira otthonosan a magányban, a kívülállóságban és pszichózisoktól terhelt feszültségben. Vagy találnák jobb szórakozásnak az elég sokszor tök lerohasztó hétvégi kocsmában aszalódásnál azt, hogy egyedül a padlón fekve kései black flag-et hallgatnak. Nekem ez nem egy eszköz, amivel elérek valamit, és majd a célban lerázom magamról. Vagy egy hely ahova menekülök. Hanem maga az, amit elértem, és elérek minden nap, amikor sikerült kirázni magam az apátiából.

Persze nem fogok sunyítani. Sokkal politikusabb vagyok, mint évekkel ezelőtt voltam és erről jócskán tehet az, ami ma a világban történik. Vagy inkább, hogy figyelek rájuk. Mert akkor, évekkel ezelőtt, csak az érdekelt, hogy magányos vagyok, és jó lenne kedves lányokkal megismerkedni, meg, ha majd lenne valami úgy az életemmel az nem is lenne rossz. De most, hogy ez a kedves lányos dolog úgy nagyjából megyeget, már jobban zavar, hogy mikor lesz már az a másik valami az életemmel és mi lesz ez. Egyáltalán mi lehet, ha szeretnék közben önmagam is maradni. Persze nem vagyok sokkal összeszedettebb az elveimmel meg az elméleteimmel, mint egy Godard film szereplői, de ha csak ilyen szexi politikai vonalon mozgok, akkor is legalább mozgok és egyáltalán nem zavar. Pillanatokig sincs a terhemre az, hogy vannak elképzelések, amiken keresztül látom a világot, amiket komolyan veszek. Hogy elgondolkozok ugyan úgy a világ dolgain, mint a sajátjaimon és próbálok egy jobb irányba mozdulni, nem olyanba, amit mások jónak hisznek, hanem amilyen én szeretnék lenni. Persze ez sokkal jobb, ha van hozzá zene. Múlt héten rongyosra hallgattam a Newtown Neurotics Get Up and Fight számát, mert annyira direkt és konkrét, hogy az már kicsit hátborzongató. Nincs semmilyen távolság a szöveg és aközött aki hallgatja. Amikor elkeseredetten azt kiálltják benne, hogy „Jesus christ, take a look around” annál kevés dolgot gondoltak komolyabban, zenében. Ez teljesen rezonál azzal, amit fentebb írtam. A színtér összejön, és mert a saját maga terében létezik, ezért sehol sincs semmilyen olyan távolság, amibe irónia keveredhetne. Aki nem így gondolja annak ez egy baromság, semmi olyan klassz nincs benne, mint mondjuk a sátán éltetésében. Sajnálom, de ez van. A múlt heti házi buli a balatonnál is arról szólt, hogy szeretjük a punkot és mert mind szeretjük azt, és kb ugyan úgy, ezért egymást is. Jól érezte ott volna magát sok ember, aki nem olyan, mint mi, de minél több ilyen jön, aki úgy bámul, mintha majmok lennénk, egy plexiüveg mögött annál rosszabb lenne nekünk. Mert igazából ez nem csak egy buli. Egyik sem az, ha a klasszikus értelemben vesszük. Előtte egy nappal viszont egy klasszikus értelemben vett, koncertek nélküli házibulin egy lány megkérdezte tőlünk, hogy mi egy rock zenekar vagyunk e, aztán további baromságokkal próbált fárasztó lenni, és mert egy vizsgált tárggyá degradált minket, persze, hogy csak flegmázni tudtunk. Mi nem egy tudomány vagy egy kultúra vagyunk. Azért mert csak olyanokat ismerek, akik zenekaros pólókat hordanak, még ugyan olyan ember vagyok. Tévét is nézek.

Mostanában a kedvenc zenekarom a Flag of Democracy. Zseniális szétgitározott hardcore / punk. Valami olyan, mint az Articles Of Faith, csak mióta kiderült, hogy Vic Bondi egy kiállhatatlan fasz, aki még mindig több évtizedes sértettségeken pörög nem olyan rossz találni másokat is. Hasonlóan ezzel az elrugaszkodott post hangzással, amfetamin gitárokkal és hisztérikusan nihilista énekkel. Meg olyan kórusokkal, amik már szimfóniává emelik a baráti csordázást. Elmebeteg tempójú és nagyon sűrű, de közben meg harmonikusan szép is. Erre kéne gyújtogatni a városban, vagy fanzine-eket nyomtatni és nem csak ácsorogni, hogy nincs sajtószabadság. Persze ők is csak egy újabb obskúrus banda, akiket olyan hallgatni, mint egy ritkább állatot kipreparálva a falra tenni, de nekem annyi pluszt ad az, hogy ennyire tökéletes zenekarokat is lehet találni még, meg rájuk csodálkozni és hetekig hallgatni, ebben a joggal felgyorsult közegben, hogy mi mást tudnék tenni, mint szorosabban ölelni azt amit klassznak hiszek, és az életem.

Egy barátom nemrég volt svájcban így most ki lettem képezve svájci post-punkból is. A kedvencem magasan a Grauzone. A maguk visszafogott, de teret megtöltő, néhol elektronikus poszt punkjukkal. Jéghideg helyeken, vissza fogott melankóliával beénekelt sorokat még a svájci német nyelvtudás nélkül is át tudom érezni. Basszus svájc tuti egy nagyon unalmas, és már a futurisztikus tisztaságával is frusztráló hely lehet. Életemben, ha egy órát álltam annak az országnak a földjén, de már egyáltalán nem bánom, hogy egyikünk ellopott egy csomó lekváros süteményt abban a lerohasztó, hatalmas autópálya melletti pihenőben. Grauzone monotonitása tök szép, mintha százszor elmondanád valakinek fahangon, hogy nagyon szereted. Mindezt úgy, hogy tudod, ha százegyszer mondod el, akkor sem fog semmi sem változni, te hazamész a nyomorult kis kocka házadba és hétfőn mehetsz megint a bankba kis téglalapokba írni számokat. És éppen ez a legklasszabb bennük, hogy a zenéjük az összes ilyen szar közé ékelődik be az egyetlen szabadság forrás képében, hogy ezt még ők csinálják a saját elképzeléseik szerint, a lopott szabadidejükben.

Amibe még teljesen beleestem az a hazai defekt színtér továbbfejlesztett külföldi változatai. Könnyen meglehet 2011 a fura punk éve lesz. Már hallgatható az Iceage nagylemez és basszák meg magukat ezek az ijesztően jóképű kisgyerekek. Akik semennyire nem tudnak zenélni de mégis félelmetesen jó számokat írnak, és a fejük meg a feszültségük nyomán egy Bret Easton Ellis-i sivár világban érzem magam, amikor őket hallgatom. Nem akarok menekülni sehova, mert ha nem is tudom milyen kokainra cserélni a lelked, és sport kocsikkal csöveseket gázolni, szerintem igazából az Iceage tagok sem. Szóval ez valami olyan elbaszott kamu, ami talán végülis kurvára igaz. Azt szeretem bennük meg a hozzájuk hasonló bandákban, hogy végre megtanult a világ úgy punk zenét keverni, hogy az nagyon rosszul, de ettől pont jól szóljon. Tökéletesen elbaszott, és az Albini hangzás a közelben sincs. Ez csak túlvezérelt össze vissza punk, amikből olyan sivár érzelmek csorognak ki, amiket kizárólag néhány négyzetméteres szobákban szétunatkozott emberek érthetnek meg. Nekünk viszont ez tökéletes, beteg bugi, amikre lehet titokban kukákat rugdosni. Aztán itt van a women in prison demo, ami egyszerűen zseniális. A drogoktól megcsömörlött középtempójával és a semmibe bőgetett csőszerű gitárokkal. Egyszerű monoton ritmus és mániákus, beszéd-ének. Valami csak úgy bajos velük. Rengetegszer érzem mostanában, azt mintha egyes dolgokat pont azért készítenének, hogy azok nekem tetszenek. És a baj ezekkel, hogy mindig az a kellemetlen érzés fog el, mint amikor telefon marketingesek zaklattak, hogy mi minden szart akarnak rám sózni, ami pont hozzám illik. Pedig aki ismerne minket, az tudhatná, hogy nem arra vágyom, hogy ki legyek szolgálva, és alánk tegyenek valamit. Hanem, hogy, akik hasonlóak hozzánk elmeséljék azokat a dolgokat, amiket én is megértek. A women in prison pont ilyen, mintha az a sok szörnyűség a zenéjükben valójában a legklasszabb dolgok lennének, egyszerűen, csak azért mert értem őket.

szóval faszom a kormányba és a hipsterekbe. ha nem bírtok magatokkal akkor ez lesz:

2011. február 20., vasárnap

it's gonna be the tv again tonight

2011. február 13., vasárnap

get up and fight

2011. február 1., kedd

walk together, rock together

Magamról

hangok

Sajat

blogok

'zine

Rádió

Blogarchívum