2010. április 17., szombat

b oldal

valamiért tegnap este megint előjött egy beszélgetésben a szégyenszemre elsüllyedt, de amúgy remek mix blogom. és mert majdnem egy éve készült az első, csütörtök este pedig elkezdtem gondolkodni két számon, hogy hogyan követhetnék egymást, ezért csináltam is egy újat. nem tudom, hogy a lelkesedésem folytatódni fog e, de azért válogatásokat csinálni KURVA JÓ HECC!

http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/
http://worntapes.blogspot.com/

2010. április 11., vasárnap

erre varjál rudimentary peni felvarrót

A logika elcsépelt. Kivéve akkor, ha szórakoztató, vagy ha éppen faszom tudja beszélgetek valakivel valamiről. De a legjobb dolgok azért többnyire vagy semmi logikát nem követnek vagy csak a magukét. Az ilyen apró dolgok. Mint a zene. Ettől függetlenül magát a punkot az egyik leglogikusabb dolognak tartom, de lehet csak azért mert annak is megvan a saját logikája, ami könnyen lehet már jó régen átmosta az egyébként is egyre satnyuló agyam. Múlt héten miközben vagy valami válogatást hallgattam, vagy egy zenekar elég hosszú lemezét, egyszerre olyan kicsit ébresztőileg ütött meg, hogy basszus nem tudom miért, de eléggé szeretem a zajos zenét. Vagy ahogy pár napja kitaláltam, a rosszindulatú gyors zenét. Mostantól bárki kérdezi mit szeretek vagy játszok, ezt fogom mondani. Múlt héten még kitaláltam valami kurva jó témát, az is a hangzásokról szólt volna, csak aztán elmentem sétálni, Crisco Thundert hallgattam, ami az új kedvenc egyszemélyes punk hozzáállású, de különben ilyen svungos barkács pop zeném, és rohadtul elfelejtettem mit akartam jó hosszan kifejteni. Valószínűleg mert abban sem volt semmi logikus. Ahogy abban sincs, amit a Thunder énekel, „mindenki az ágyba hugyozik és azt énekli, nem mi kezdtük a tüzet”. Ettől független kurva jól hangzik. Ezért most bele is fogok abban, amiről beszélni szeretnék.
A második legijesztőbb dolog abban a zenében, ami engem még elér az Genesis P-Orridge. Az, hogy a Throbbing Gristle amit hallottam, és emlékszem rá, úgy egészében hallgathatatlannak tűnt egy dolog. Végül is, ha ma már megtudok hallgatni két Chrome lemezt egymás után, lehet ezek sem riasztanának vissza ma. Ami viszont igazán félelmetes, a Psychic Tv szép számai. Amik elvarázslóan, már csontig hatolva szépek, úgy hogy miközben hallgatom őket érzem azokat a szervezek, amiket valentin napon képeslapokon lehet látni. Miközben ezekből csak elvétve van pár darab, az érthetetlen és támpont nélküli összevisszaságban, ami sivár, unalmas, de mert sok van belőle ezért kicsit felkavaró is, hogy akkor most, ha ez ilyen, miért is hallgatom már egy órája. Igazából mindig ebben van a tragédia. Az egy dolog, hogy néha emberek szar lemezeket vesznek, vagy rossz koncertekre mennek el. A szomorú az, hogy meghallgatják a lemezeket, megjegyzik a szövegeket és megnézik élőben is az egészet. Ha önszántúkból teszik. A Psychic Tv akkor is értékelhető, amikor hosszú távon hallgathatatlan, de azért írok most róla, mert ijesztő, hogyha tudnak ilyen szépet is alkotni, akkor miért csak nagyon ritkán teszik, és ezekhez a kivételes alkalmakhoz mik vezethetnek. Az érthetetlenségből fakadó ijedtségemen túl azért elismerem őket. A szabadságuk miatt. Ahogyan egy lemezt csak egy térré tesznek, amiben oda és azt raknak, amit csak akarnak. Emlékszem, amikor pár hónapja meghallgattam egy Johnny Moped válogatás lemezt és ledöbbentem az összkép kaotizmusán, ami már fárasztóan váltakozó, hiába van rogyásig rakva teljesen hallgatható számokkal. Johnny Moped kurvára oda van, és lehet nem szeretnék soha bevenni abból semmit, amit ő tol. Mégis üdítő ez. És klassz, hogy nem valaki játszik valami olyan zenét, ami nem igazán passzol hozzá. Hanem egy zenekaron, egy lemezen belül játszik valaki egy csomó olyan zenét, ami mára már sajnos ellentmond egymásnak, úgy hogy ez nem folyik ki a fedőnév alól. Nem lesz szedett-vedett, stílusok közt kapkodó, vagy úgy ötlettelen, hogy mert nem tudja mit akar, akar mindent. Itt a nihil találkozik az alkotási vággyal és a lelkesen elmondott nagyon szar viccekkel. Mintha egy részeg próba minden perce fel lett volna véve, és mert végig élvezhető ezért meg is jelentették. Mi értelme van hallgatni mások össze visszabeszélgetését az éjszakain? Hát mi másért, mert az szórakoztató! Szórakoztató a Home Blitz is, aki Johnny Moped-nél kicsit megilletődötebb, ha arról van szó, hogy elmebetegnek kell lenni, de a „az a koncepció, hogy mindent eljátszok, amit szeretek” megmarad. Az egész konvencionálisan kezdődik. Fasza, néha kicsit tempóból kifutó rock and roll. Olyan kedves, lelkes. Érződik benne a sör, meg a történetek, amik a fejében voltak a csávónak, amíg megírta a lemezt. Hogy az ügyetlen sistergésig torzított gitárjába kapaszkodott, amikor a cinizmus lehúzta volna a sárga földig és inkább az ágyán vagy valami guberált, földre lebaszott matracon ugrálva írt egy lemezt. Néha elfáradt és inkább csak pötyögött a magasabb húrokon, egy ujjal sikálva. Mintha Jonathan Richman-nek nem csak elképesztő történetei és hatalmas szíve, hanem „kit érdekelségre” váltható tökei is lennének. Ha már nála tartunk mennyi logika volt abban, hogy valaki megírta a világ egyik legjobb és legszerethetőbb lemezét kizárólag arról, hogy milyen rajongóként gyönyörű és érdekes nők, tehetséges és érdekes zenekarok, visszautasítandó és érdekes emberek között és megszokott tehát kényelmes, de egyáltalán nem érdekes kisvároskában lenni. Ennél az ügyetlen, de elszánt fiúnál kevesen vagy az is lehet, hogy szinte senki sem fogalmazta meg pontosabban a logikátlan szerelem működését, ami ellen nem lehet védekezni. Ezekkel a sorokkal:

Sometimes I can't stand you
And it makes me think about me
That I'm involved with you
But I'm in love with this power that shows through in your eyes


Ez a király, amikor embereket csak egy dolog érdekli igazán, hogy ami bennük van azt kiadják magukból, mert valami belső erő úgy viselkedik, mintha kihúzná belőlük. És ezen túl csak hagyják, had menjen a kiszabadult faszaság a maga útján. Mostanában mindenki háborúban van a formákkal. Van aki utálja a cd-t, van aki szerelmes a kazettába vagy a bakelit lemezekbe, a nyomtatott vagy elektronikus gondolatokba. És akiknek ez ügy, nem gondolnak bele, hogy kazettára venni valamit nem munka csak szabadidő kérdése, és igazából kurvára nem mutat több oda adást. Mert a számok, amiket felvesznek a kazettákra, majdnem hogy függetlenek attól, hogy milyen formára kerülnek. És a számokban van a munka, csak azok számítanak. Akit meg mégis zavar, az változtasson magának ezen.

Miért politikus és anarchista a legtöbb crust zenekar? De annyira már, hogy igazán egyik sem mond semmit, és a stílus legjobbjai a japánok meg a skandinávok, akiket ráadásul alig ért valaki, vagyis a legtöbb ember, aki rajong értük. Így a mondani való csak egy becsillagozott lábjegyzet, hogy különben szólnak is valamiről a számok, nem csak úgy dühösek, a rendszer, a zsaruk, a kapitalizmus az ellenségünk. Ettől még ez csak egy sima zenei stílus lesz. Amikor brit anarcho-punkot hallgatok, az esetek többségében nagyon megdöbbenek. Sajna már elképzelésem sincs milyen a fejemben a brit anarcho-punk, de egy kicsit mindig ódzkodom tőle. Akkor is, ha a Rudimentary Peni frusztrál, rosszindulatúan gyors zenéje rohadtul tetszik, mintha művésziskolákról skizofrénia miatt kitessékelt emberek játszanának cro-mags-et. És bármikor hallgatok meg egy Hagar The Womb vagy Zounds lemezet, mindig elképedek, hogy ezek mennyire dallamosak és hallgathatóak. Szinte már csalásnak érzem, hogy ennyire fülbemászó, néha annyira, hogy eltörpül a dallam mellette az üzenet. A Crisis is teljesen hallgatható, bár ők talán közel állnak ahhoz a sztereotípiához, amint anno az anarcho-punkkal szemben állítottam fel.
Ezen a héten akkor igazolódott megint a saját hülyeségem az anarcho-punkkal szemben és erősödött meg az angolok ösztönös tehetsége a dallamgyártással kapcsolatban, amikor meghallgattam a Crow People Cloud Songs albumát. Hajnali kettőkor megragadott egy sivár táj keserűsége. Beugrott az elsüllyedt világok nyitójelenete, ahogy megy a hajó a földbe le, egy hülye alagútban, és eszembe jutottak a szombat reggelek, amikor már volt tévénk és amikor ezt adták, mindig elszomorodtam kisgyerekként. Ugyan ezt éreztem már az első tizenegy perces számnál a crying-nál, csak nem szomorú voltam, hanem fókuszált. Bámultam, ahogy megy előre a lejátszó kicsi pöcökje a monitoromon és úgy éreztem benyúl a zene a bőröm alá. Semmi mást nem akartam, csak őket hallani. Pedig ugyan azok a dallamok futnak végig megint és megint, az énekes öblös, és elkeseredett hangja is bizonytalanságba torkollik néha, de ezek a sivár harmóniák és fájdalomból merített erő, amiből elrugaszkodnak a biztosan végigvezetett, egyenes gitárfutamok, egyben elképesztőek. Hátborzongató, de jólesően, mint a szellőztetéskor szobába becsapó téli hideg, ami elől a takaró alá lehet bújni. Jó érzés e mellett a megtört zene mellett állni és ettől igazán inkább jól érezni magam, mint szarul.
Remélem ennek most annyi értelme volt, mint amennyire jó a második Antidote kislemez. Nem, nem a holland street punk zenekartól szedtem le valamit. Hanem azt, amin a road warrior van. Ja és a héten hallottam az új Rákosit. Keveretlenül, de ettől még ijesztően durva. Ezt mondjuk ki lehetett logikázni.