miért? hát ezért!

Mindig késő délután jutnak eszembe a legjobb dolgok. Amikor a korairól pont átbillen a napszak későire. Ugye a délután négy az ilyen, mert arról beszélek. Olyankor tényleg minden csak azért történik meg, mert meg kell történnie. Különben üres a város és az agyak is. Nekem az az ötletem támadt még a házunk előtti buszmegállóban, hogy csinálnom kéne végre egy válogatást, ami maga a nagybetűs kibaszott zaj. Amiben el lehet veszni, összezavar, pusztító és csak akkor szabad meghallgatni, ha nagyon vidám vagyok, vagy nagyon valami más. Amilyen délután vagy hajnali négy körül szoktam lenni. Persze mint valami sűrű, hosszú és kimerítő dolog, ennek a végén is lesz egy nagy tanulság. Amolyan megvilágosodás. Valószínűleg az, hogy még ezt is lehet élvezni. Akkor is, ha a klasszikus elvárások közül talán egy sem valósul meg. De mi nem is azért hallgatunk zenét, amiért a szüleink, vagy a kollégáink. Azért döntöttem a zaj mellett, mert könnyen el lehet barmolni, így tökéletes megmérettetés. Mint amikor berúgunk mind és kiderül ki rejteget egy baszott nagy seggfejet magában. Ez mind csak kockázat. Aki nem edz, az elfáradhat. És ha elfárad, akkor hibázhat. Szép dolog, hogy Henry Rollins felajánlotta a testét a rock and roll-nak, de sokkal jobban örülök neki, hogy a józan eszét is, legalább pár évre. Az összes girnyó vagy dagadék, akik levegőért kapkodva tesznek meg mindent azért, hogy egy jó koncertet adjanak még az ájulás szélén is, csak dühből vagy szeretetből, ők az embereim. Mert ebben csak spontenaitás és elszántság van. Ami úgy csak jobb, hogy bármikor vége lehet egy másodperc alatt, mégis kitart az utolsó pillanatig.
Valamiért egy csomó metál zenekart akartam rátenni erre a válogatásra, de rájöttem, hogy alig ismerek metál zenekarokat. Ismerek párat, de legtöbbjüket nem kimondottan szeretem, még ebből a szánalmas méretű merítésből sem. És akik ide jók lennének, a totális hallgathatatlanságra építkezők, akik inkább zenéltek azért, hogy valami gonoszat hozzanak létre, minthogy kiszedjék a fejükből, amit ott klassznak találtak, végkép sötét foltot jelentek ők nekem. Az elképzeléssel semmi bajom, hogy hangszerekkel ne zenét játszanak. Az alapgondolat olyan hülye, hogy tetszik is. Csak a megvalósításban elveszett a lényeg a kiadott lemezek, és zenekari pólók miatt, amiktől még egy nem zenét játszó együttes is zenekar lesz. Legjobban az zavar bennük, hogy mennyire idióta és fasiszta legtöbbjük. És ha zajt játszanak, amivel könnyű megdőlni, ennyi nekem pont elég, hogy egyből padlót fogjanak. Sosem hallottam egy skrewdriver számot sem, de nem is hiányzik. Akkor sem, ha állítólag az all skrewed up után feloszlottak, és amikor újra összeálltak, ian stuart körül az összes tagot lecserélve, csak onnantól lettek nácik. Fel nem tudom fogni, hogy miért rajonganak annyian GG Allin-ért. Az ő zenéje még nem olyan szörnyű, de annyira nem is nagyszám, hogy több lehessen a videói nélkül. Amiken egy kibaszott nagy seggfej. Embereket próbál, megverni, megerőszakolni és a saját szarját dobálja. Talán csak megverni akartak életemben, az sem volt kurva kellemes érzés. Fizetni biztos nem fizetnék érte. Egy GG Allin koncertre csak egy idióta menne el. Az idő megszépíti persze ezt is. Megmondom mi a legjobb a Bad Brains-ben. Az idő, ami köztük és köztem van. Hogy amikor még minimálisan észnél voltak és kibaszottul visszataszító faszfejként viselkedtek én még meg sem születtem. Az MDC előtt játszottuk a Right Brigade-et. És a tizenhét emberből, aki nézett minket vagy tíz összeverekedett egymással. Nem a számra, hanem indulatból. Még vér is folyt. Az MDC, akik számot írtak a Bad Brains viseletes dolgairól, és a feldolgozásunkat csak ismerték, szart az egészre. Nem vártam én összetűzésre meg igazán semmire. A furcsa tény is csak most jutott eszembe. Csak érdekes, hogy az idő ezt is a szőnyeg alá söpörte. És a Bad Brains nem Angry Samoans vagy Meatmen volt. A Bad Brains a világ egyik legeslegjobb zenekara. Ha a spiritualitás ilyen agresszív és tökéletes tud lenni, akkor elnézem. De ők sosem sokkoltak heccből, hanem a kurva sok baromságot, ami a fejükben rendezetlenül volt, még felöntötték drogokkal és hittek benne szentül. Tud egy gitárhangzás, egy felvezető rész, maghasadás szerű ereje felülírni egy egész világnézetnyi faszságot? Egy haverom másfél óráig tud a munkáját félre dobva magyarázni nekem arról, hogy miért adja el a lelkét bárki, aki bármilyen szinten ismert kiadóhoz szerződik, de feltétel nélkül képes imádni a Clash-t. Azért hallgatunk zajt, mert szeretjük hallani benne azokat, akik játsszák azt, vagy csak a zajt szeretjük? Persze azért hallgatom leginkább, mert tetszik, ami szól, és mert a zenét magát szeretem, nem csak pár darab zenekart. Másért hallgatok zenét, mint a szüleim vagy a kollégáim. Vannak, akik sosem jutnak túl egy-két számon vagy zenekaron. Őket nem érdekli ez. Mással foglalkoznak inkább. Elég nekik a maguk kicsi adagja, bőven. Pár sztár aki a zenéje mellé tud állni. Nekem meg a zene kell előttük és a plusz mögöttük. A köztes hidegen hagy, mert olyanok, mint én. Persze mert nem hallgatok sztárokat.
Amikor kisebb voltam nem értettem, hogy miért lesznek fiatalok balett táncosok vagy komoly zenészek. Engem untatott és a felnőttek dolgának tartottam, szóval el nem tudtam képzelni fiatalokat mivel tudja ez megérinteni. A balett táncosok mind ilyen szörnyen unalmas zenét hallgatnak? Most már egy kicsit kezdek hinni abban, hogy lehet csak táncolni szeretnek jobban minden másnál. Mozogni, meg kicsit szenvedni, mert a baletthoz kell azt, nem? És akkor csak együtt vannak a zenével, egy kicsit jobban párhuzamosan, mint egybe olvadva. Néha van más. Több azon túl is, amit látunk vagy hallunk.
A punk zene az gyors, zajos és gonosz. Van, hogy ezekből egyik sem jön össze, mégis sikerült punkot játszani, ezek elbűvölő pillanatok. Most nem arról beszélek, amikor valaki black flag pólóban játszik az akusztikus gitárján tábortűz mellé való balladákat. Hanem mondjuk a Raincoats-ról. Akiket tegnap éjjel kezdtem hallgatni, hulla fáradtan, de olyan jók, hogy képtelen voltam kikapcsolni őket és lefeküdni. Az kurva jó, amikor valaki át tudja passzírozni magát bármilyen hangzáson. Kirakni a személyiségét. A Beat Happening mi más lenne, ha nem a nagybetűs punk? Azzal, hogy leszarnak mindent, azt játsszák, amit szeretnének, úgy ahogy tudják és nehéz hallgatni őket, viszont ha megvan az a pont, ami jellemzi a lényük szerethető tulajdonságát és az tetszik, annak, aki hallgatja őket, onnantól kinyílik az egész, és mást sem lehet tenni, mint rajongani. Azért szeretem élőben nézni ezt a viszonylag új zenekart a Mind Your Step-et, mert hiába bukdácsolnak néha a tempótartás közben, pont úgy szólnak, mint egy baromi lelkes zenekar, akik olykor már össze-vissza játszanak, mert fel vannak pörögve. Amit szeretek a régebbi zenekarokban az pont ez. Hogy nem öregség, vagy a múlt jut róluk eszembe, hanem a fiatalkori hebrencs pezsgés. Ami bájos és amatőr. Nem mint ma, amikor tudják mit fognak játszani a zenekarok. Akkor csak azt tudták a legtöbben, mit szeretnének. Nem mondom azt, hogy mindegyik zenekar jobb, aki volt és nem most van. Mindez, amiért én rajongok, egy állandó dolog. Csak van, amikor nehezebb megtalálni. Mostanában nem annyira. A kilencvenes évek biztos szarabb volt.
Lehet mert punk vagyok, de egyébként is, ha már így alakult tök mindegy, szeretem érezni az embereket a számok mögött. És mert embernek lenni teljesen olyan, mint edzés nélkül elkezdeni egy maratont futni, ebben szintén könnyen lehet hibázni, elájulni és összefosni magunkat. Nem fogok egy zenekart azért utálni, mert faszkalapok a tagok. Ameddig nem velem azok. Vagy, tudom is én mi van velük. Ennek ellenére van, amikor már képtelen vagyok valamit meghallgatni, mert hátba támadva érzem magam. Emlékszem egyszer valami lötyögős bandát hallgattam, és akkor teljesen passzoltak az időhöz, évszakhoz meg gondolom a hangulatomhoz is, aztán egy sugallattól vezérelve utánuk néztem és akkor tudtam meg, hogy ez valami béna keresztény zenekar. Vannak persze bandák, akikről ugyan ezt tudom, de ebben az esetben elég volt ahhoz, hogy inkább akkor mást tegyek fel. Illúzióromboló volt. Ami máskor is az szokott lenni. Vagy talán csak nem volt olyan jó a banda, hogy ez ne érdekeljen. Bírok olyan embereket, akik keresztények vagy csak szerintük van isten, és néha sajnálom is, hogy annyit szapulom azt amiben hisznek. De azért bírom őket, mert meghagyják a saját dolguknak azt, hogy mik az elképzeléseik a világról. Ha valaki elkezd ezzel kérkedni, akkor már lehet nem csak azt hiszi, hogy van isten, hanem szeretne engem erről meggyőzni. Ami az én esetemben baromság. Azt sem értem miért vagyunk fent mondjuk egy faskó csávó zeneblogján, mint letöltendő zenekar. Minket ne szeressenek csak úgy. Mi nem csak zenét játszunk. Az egyik legbénább dolog volt, a Biafra koncert után olvasni, hogy mindenki csak egy ütődött bolondként könyvelte el szerencsétlent, aki mondhatott a színpadon bármit. Lehet hatalmas faszságokat beszélt össze tényleg, nem voltam ott, de miért kell efelett átsiklani? Csak mert öreg? Csak mert a nosztalgia miatt ment mindenki, ami könnyen kimerül annyiban, hogy a végén eljátszik majd pár Dead Kennedys számot, és végre lehet kicsit rázni. Egy nem több, mint két éves zenekar a tavalyi albumát mutatja be, de a nosztalgia agyonnyomja az estét. Előjönnek a régi arcok, mert a régi zenét szeretnék hallani. Azt a zenét, ami sosem öregedett meg. Ellenben velük. Na meg az ízlésükkel. Most meg egy újabb pocakos, őszülő ember, aki lehet sosem lépett le, hülyére van véve, de nem baj, mert majd bekussol és elnyomja azokat a harminc éves számokat. Nekem sem jelentene egy újraalakulás koncert többet. De ez nem is újraalakulás volt, és egy gondolat két szám között nem alakul újra. Lehet egy ilyen koncert semmit nem mond el, semmiről, azon kívül, hogy jók e a számok amiket a zenekar megint játszik, de az emberek a számok között még lehetnek érdekesek vagy bármik, csak nem elhanyagolható tényezők.
Szeretem szeretni a zenészeket. Vagy elképzelni őket valamilyennek, ami szimpatikus. Szeretek persze olyan bandákat is ahol szarok a tagokra, és a legkevésbé sem vagyok rájuk kíváncsi. De ha valaki át tudja vinni saját magát pár lefogott akkordon keresztül, azért rajongani fogok. És legjobban az ilyen zenét szeretem. Amihez kell egy kis elkötelezettség. Bár ha ez az elkötelezettség a világ legjobb dolga mellett szól, akkor áldozatmentes odaadásról beszélhetek csak. Ez jár azért amikor zenekarok nem félnek egy rakás szarok lenni azért, hogy pár embernek a legjobb dolgok legyenek a világon. Mert néha egy rakás szar az a legtöbb embernek, ami szerintem a legklasszabb.
Szeretem a történeteket és a titkos megegyezéseket, konspirációkat zenekarok mögött. Hogy például miért ő énekel, ha nem is tud?! Ha magamból indulok ki, lemezen, mint énekes elég gyenge vagyok, szövegileg talán erős közepes. És évekig mentem úgy haza koncertekről, hogy a liftünk tükrébe bambulva nem is értettem, hogyan tudott ez az arc, ez az ember a pár évvel ezelőtti helyi idoljaival együtt zenélni aznap este. Aztán lehet, hogy másoknak lemezen is sikerül átvinnem magam, hogy valamennyire magától értetődő vagy törvényszerű legyen a létem ezekben a számokban.
Egy lemezt csinálni fura dolog. Mert csak egyetlen pillanatot kap el. Persze azért mondhatom ezt, mert a legtöbb lemez, amit szeretek legfeljebb egy hét alatt lett felvéve. Olyan ez, mint amikor valami házibulin valaki csinál egy képet, és hiába jó a házibuli, rizikós, hogy a kép sikerülni fog e. Vissza tudja e adni a hangulatot, pont azt amit akkor éreztek. A dolgot, hogy ők hogyan képzelték el a fejükben. Szeretem azt hallani, hogy folyton egy házibuli van a fejemben.
Most éppen a legújabb Swans lemezt hallgatom, ami nagyon jó. Csak egyetlen baj van vele. Túl könnyű meghallgatni. Mintha a stúdiók és minden más átszűrte volna, és nem lenne benne az a mély fájdalom, ami átszállt rám a többi lemezükről. Ezért nehéz hallgatni őket általában és diadal ittas, ha mégis megy. Nem a fájdalom hiányzik, az nem hiányzik soha. Az hiányzik, hogy legyen velem valami, amikor hallgatom őket. Az a pillanat hiányzik, ami egyedi és kézzel fogható. Persze ez az egész nem egy swans lemez kritikája akart lenni. Egyszerűen csak megint rajongtam egy kicsit a legjobb dologért a világon. Hogy fiatalok hangoskodnak, úgy ahogy nekik tetszik.