![[sofa king]](http://2.bp.blogspot.com/_lWFVpNTzpcc/ScA4KJnz-hI/AAAAAAAAAJI/mlttXC-QRTo/S1600-R/K%C3%A9psk+003kk.jpg)
Ma reggel például találtam egy gyűlölet levelet, amit egy éjjel írtam, pár hónapja. Tele van elírásokkal, és öv alá menő agresszióval, valami seggfej ellen, aki akkora gurménak hitte magát az éjszakai buszon, hogy hangosan beszélt borkóstolásról, a vizezett kőbányait lélegzők között, és felső kategóriás autókba épített extrákról, jegytömböt újrahasznosítók mellett. Egyszerre két nőnek. Akik hittek neki. Ez csak a levél eleje. Amiről igazán írtam az a Meat Puppets első kislemeze volt. Úgy tűnik részegen, a faszkalaptól ihletve sikerült megértenem valamit abból, ami azóta zaklat, mikor először hallottam a kislemezt. Részegen könnyen le tudom nyűgözni magam. Már annak nagyon örültem, hogy hangosan tudtam hallgatni a lemezt, akkor is, amikor már keresztben zuhantam az ágyamon és csak a fejem takartam be a fagylalttal leevett lepedővel. A fejem nem is fázott meg. Kibaszott yuppik… kibaszott yuppik megmutatták mi van. A fülhallgatóm kiszolgálta az idegességem és lehet a yuppi nem tudta, de nekem akkor egy veszett kutya volt a fejemben, ami távol tartotta az ő felvizezett Bret Easton Ellis felvezetőire hasonlító monológját. Részeg, fáradt és magányos emberek előtt tényleg ne csajozzon senki hangosan és fellengzősen. A Meat Puppets nem csak a zaj volt, ami elnyomta a hülye gyereket, hanem az a zaj, ami igazolt engem. Hogyha kicsit hangosabbra veszem és egy régi horror filmben vagyok, lehet az mp3 lejátszómból valami lézernyaláb is kijön és lekapja a faszkalap fejét. A két csaj meg belém szeret, és hárman hallgattunk volna a lepedőm alatt Meat Puppets-et.
Ez az egész azért jó, mert létezik. Van egy sztorim a Meat Puppets első kislemezével. Idő kellett hozzá, amíg részegen meg tudtam érezni, és ennek jobban örülök, mintha már elsőre felfogom. Már annak sokkal jobban örülök, hogy éreztem és nem értettem. Amikor egy haverom kocsijában hallgattuk, aki tud is gitározni, szerencsére ő sem árulta le, hogy nagyon jól zenélnek, vagy egyáltalán nem tudnak zenélni. Csak annyit akarok tudni a Meat Puppets kislemezről, hogy jobb olcsó sörtől berúgva forgolódni a kapaszkodóba akadva, mint egyszerre két nőt szédíteni a poharak szélére kicsapódó és onnan lecsordogáló alkohollal. Ha zenei módszer nincs is bennük, van indulat módszer. És ez nekem több mint elég. Sőt csak ez, ami kell. Leszarom, hogy véletlenül lett olyan amilyen. Vagy sűrűre írt country számok túltorzítva. Az majd csak megdobja, hogy a nagyanyám megint bibliai idézeteket fog postán küldözgetni, ha meghallja, hogy őket hallgatom. Akarok egy hatalmas kazettás magnót, elfakult matricákkal és olyan hangos hangfalakkal, hogyha megnyomom a play gombot, annyira üvöltsön belőle a zene, hogy az agyamban semmi más ne legyen, mint otthon ragadt fiatalok önigazolt zaja. Olyan zenét akarok csak hallgatni, amit nem tudok megérteni csak érezni. Bár ez nekem nem fog nehezemre esni.
A legjobb youth crew-hoz kapcsolódó sztori, amit olvastam egy Porcell történet volt. Addig járt gitár tanárhoz, amíg rá nem kérdezett , hogy a Blitzkrieg Bop-ot hogyan kell eljátszani. Miután a tanár megmutatta neki, többet nem ment vissza. Azt mondta ennél többet nem kell neki tanítani. Szerintetek Vinnie Stigma egyáltalán tudja mi az a hang skála? És ez zavar valakit is?
Én úgy kerültem be egy zenekarba, hogy a kevés jelölt közül csak rólam tudták elképzelni, hogy el tudok játszani egy Ramones számot, egészben. Miután eljátszottam a Loudmouth-ot egy német foglaltházban, a tag előtt, aki betoborzott. Igazából nem tudok eljátszani egy Ramones számot se, csak a hangokat amik Ramones számokban vannak. Főleg a Loudmouth-ot nem. Ez a kedvenc Ramones számom. Ebben is annyi akkord van, annyiszor és annyi váltással. Mégis máshogy szól. Lemezen, élőfelvételeken mindenhol. Ha még tíz évig írnék zenéről, akkor se tudnám megfogalmazni mi az ami, meglöki a számot. Ugyanaz az erő, ami a korai Black Flag számokban van, amikor Greg Ginn még nem experimentalitásból játszott, hanem fiatal kori dühből. Sokkal keményebbek is a régi Black Flag lemezek. Csak kevésbé depressziósak. Olyanok, mint egy bokszmeccs, nem mint egy egész középszerű élet végigszenvedése. Lehet nappal is hallgatni.
Nekem a gitározást ez a kép foglalja össze:
Amiért mindig bűntudatom van, hogy a zenekarnak, amiben benne vagyok, az összes számot le kell írniuk, bepöttyözve, hogy melyik kis négyzetben kell lefogni melyik húrt. Amikor próbálunk, néha érzem a feszültséget, hogy miért nem vagyok még mindig, legalább középszerű gitáros. Néha én is elkenődök ettől. Valamikor meg örülök neki. Csomó dolog van, ami érdekel, hogy miért és hogyan történik, de a gitározás nem ilyen. Nem is, nem érdekel, hanem nem vagyok rá kíváncsi. Utálom, amikor mellettem emberek gitárokról beszélnek, arról, hogy azoknak milyen hangjuk van. Vagy hangskálákról, technikákról. Utálom a professzionalizmust a zenében, de főleg a punkban. Azok, akik meg csak olyan zenét képesek hallgatni, aminek íve van, és több mint tizenkét hangból áll az szúrjon tompa ceruzát a fülébe. Mi a fasznak öt húr egy basszusgitárra és hét egy gitárra?A laikusságomnak hála én sosem gondolkodom dalkonstrukciókon, már ha van ilyen szó, de valaki tuti kitalálta már. Mondjuk a tapping feltalálójának az unokája. Inkább olyanokon szeretek vesződni, akár délutánokon át, hogy ez vajon a hangzás, vagy maguk a hangok miatt ilyen. Hogy mit csinálhatnak, mitől szól ez így. Nekem a gitározás olyan, mint a horgászat. A horgászok csak bedobnak valamit a vízbe, amibe alig látni mi történik, de ők jól tudják, mit akarnak és fognak kiszedni, ráadásul azt is, hogy hogyan. Nekem már bőven elég, ha merítő hálóval kikapkodhatok pár vízparti snecit, hogy az árok betonfalának dobáljam őket.
Szeretnék életem végéig hinni abban, hogy az FVK hátborzongató intrója titokból szól úgy, mintha Polanski filmjét foglalná össze. Vagy, mert hihetetlenül át kell szellemülni hozzá, hogy úgy szóljon, vagy mert olyan tökéletesen van beállítva Dr Know erősítője. De az sem érdekel, hogy milyen hangok vannak benne és az sem, hogy milyen erősítőn hova lettek tekerve a gombok. Elég volt magamnak lelőnöm azt, hogy a Right Brigade milyen megdöbbentően egyszerű, ahhoz képest, hogy milyen elképesztően a világ egyik legjobb száma.
A Little Furry Things nekem azért túlvilági és egyben hihető, mert el sem tudom képzelni, hogy mi az a cirkáló kis fura zaj a gitárban. A Forget The Swan alacsonyan szálló repülők hangjára emlékeztető búgásától meg már várom, hogy levegőcsíkot húzzon a yuppik előrerendelt égszínkék nyári egébe. Ha valaha összeszedem magam és látom élőben a Dinosaur Jr-t akkor nem fogok oda nézni. Nem akarom tudni. El akarom hinni, hogy azt csak ők tudják megtenni. Csak ők tudnak oda koszolni. És ennyi jár is a kora ősz, dagadt, szociálisan fogyatékos embereknek.
Az összes zenekarnak meg kéne próbálnia Void számokat feldolgoznia és az összes zenekarnak bele kéne, hogy bukjon ebbe. Hogy megtanulják, vannak dolgok, amiket csak egy zenekar tud. Aztán ők is csak olyat csinálnának, amit csak ők tudnak, úgy eljátszani. Senki nem tanuljon meg kaotikusan játszani. Ez nem az az anarchia, amit előre kitaláltak. Ez az az anarchia, ami veszélyes, mert sosem tudni miért van, és mi következik.
Az viszont tény, hogy még a pop számok is jobban szólnak, ha disszonánsak.
Amíg fiatalabb voltam a szövegek érdekeltek inkább. Amik jó zenéhez tartoztak. De visszagondolva sokkal jobb volt arra, hogy „miért, miről szól ez a szám?” azt válaszolni, hogy „nem tudom, de akkor is úgy érzem, összefoglalja azt, ami velem van”, mint csak kibogarászni az üzenetet. Adj egy gitárt a punkok kezébe és az abc már csak a második legjobb fegyver, hogy az emberekkel gecizz.
A legokosabb zenekarok úgyis a legunalmasabbak. Okosnak lenni rengeteg idő, aki pedig ideges annak nincs ideje. Még arra sem, hogy 21 legyen. A punkok különben is mind idegesek vagy elkeseredettek és nincs kedvük gondolkodni. Vagy 21-nek lenni.
A kedvenc zenekarom, akiket csak csukott szemmel néznék a Neon Christ. Nekik még az is jól áll, hogy írtak egy szerelmes számot, ami nem ironikus.
