ó igen bébi!

A legtöbb magára valamit is adó rasszista szervezetnek van egy több lépcsős beléptető eljárása az újonnan jelentkező tagokkal szemben. Az utolsó az, hogy két felvételre jelentkezőt összeraknak egy szobában, két egyneműt, és abban a szobában nekik smárolniuk kell egymással, meg fogdosniuk a másik nemi szervét. Aki felizgul az kiesett. Buzik nem kellenek a rasszistáknak! Vagyis olyan buzik nem, akik felizgulnak ha buzulnak.
Nem csak a nagyvárosi, mindent túlokoskodó emberek, hanem rajtuk kívül is kurva sok férfi gondolkozik folyamatosan azon, hogy vajon meleg e. Egyszer erre mindenképp szükség van, mert elég sok időt spórol meg az egyéni jövő kialakításában. Nekem hogy eldöntsem a kérdést erre egy sokkal egyszerűbb és gyorsabb szűrő módszerem van, mint a rasszista szervezeteknek. Elképzelem mind a két nemet a fejemben, és akitől izgalomba jövök, ahhoz érzem magam orientáltnak. Most lehet azon gondolkodni, hogy mennyire vagyok magabiztos és pörgetek le ilyen olyan orgiákat a fejemben. Nem, igazából nem szoktak szárnyas merev péniszek repkedni a gondolataimban. Inkább a nőktől indulok be. Annyira, hogy néha már megijeszt mennyire heteroszexuális vagyok.

Végül kiderült a bátyámnak igaza volt. Sokkal szívesebben aludnék egy olyan vendégszobában ahol az ágy felett Maria Carey poszter és nem a Manowar van felfüggesztve. Szóval jóval buzisabb férfiakért rajongani, mint nőkért. Még ha tudtommal egyikünk sem rajongott nagyon-nagyon eddig olyan nőkért, akiket kulturális tevékenységük (ez egy kibaszott irritáló kifejezés, amit a zenélés, írás, filmezés összefoglalására használok) emelt ki a többi nő közül, azért így van. Így van még akkor is, ha béna nőkről van szó. A tény az, bármi, amit a nők mondanak, sokkal jobban hangzik. Nem hiszem, hogy megnéznék két filmet arról, hogy Ethan Hawke és Matt Dillon európai fővárosokban sétálgat és beszél az élet nagy dolgairól. Valószínűleg a Gilmore Girls is kurvára idegesítene, ha nem két nő lenne benne sci-fibe illően frappáns 24/7.
Most mégsem minden nő előtt szeretnék leborulni. Csak a klassz nőknek jár hájp és nem a jó, főleg nem a béna nőknek. Olyanokról lesz szó, akik benne vannak valamiben. Akik magukat vezetik bele kusza helyzetekbe, maguktól szeretik meg, amit szeretnek. Ez ilyen bogár rovar dolog. Minden klassz nő jó nő, de nem minden jó nő klassz nő.

- Amikor meghallgattam az új Bombettes-t, bár amikor a régit hallgattam akkor is, baromi jól éreztem magam. Sokkal jobban, mint amikor a Marked Men-t utolsó lemezét raktam fel újra, még akkor is, ha ők hallhatóan jobb számokat írnak a svéd csajoknál. Még sincs bennük a pluszon túl még egy kis plusz. A Marked Men csak a zenéjével foglal helyett a többi puritán pop-punkot játszó zenekarok előtt. A Bombettes viszont a zenéjükkel és a kisugárzásukkal, ami egyértelműen a nőiességükből fakad. Vibrálnak. És ez most nem egy tahó poén volt. Ráadásul úgy tudnak erős független nőknek lenni, hogy közben viccesek maradnak, hónalj szőrnövesztés nélkül. Mert nem elijesztik a férfiakat a függetlenségükkel, hanem térdre nyomják őket, függővé tesznek, mint egy megmagyarázhatatlan természeti jelenség, ami zarándok hellyé válik. Nem sopánkodnak mindenféle szír szar faszságon, hogy hogyan nyomják el őket, hanem kiadják annak az útját, akiknek nincs elég sok, és elég jó bakelitje. Ez nem csak az egyik legerősebb indok arra, hogy szakítsanak veled, de olyan megsemmisítően aláz, hogy már szinte jól esik elmesélni a haverjaidnak. Pont ez a magabiztosság tégláz ki egy falat a zenekar elé, ami van olyan biztos és impozáns, hogy egy koncerten senki se akarjon a színpadra hanyatt fekve a szoknyájuk alá nézni és „ó igen bébit” sóhajtani, bármennyire is jó nők. Nincs mindig igazuk. Nem is csinálnak mindig jobb zenét. Mégis jobb hallgatni őket, ahogy bizonygatják az igazuk és játsszák a zenéjük.

- Azt nem tudom a nők miért mindig basszusgitáron játszanak. Mert hiába az a legkönnyebb hangszer, a nők mégis jól játszanak rajta. És sokkal jobban néznek ki, egy nagy valamivel a kezükben, mint a kisebb gitárral vagy elbújva a dobok mögött.
Ha választanom kéne az öreg, alkoholizmustól felpuffadt fejű, dagadt nők közül, hogy kivel feküdjek le, Kim Deal lenne az első választásom. Ha viszont basszusgitáron akarok betanulni egy számot, képtelen vagyok arra, hogy az Pixies, Sonic Youth vagy Adverts legyen. Mert ezek a nők annyira összenőttek a hangokkal, amiket játszanak, hogyha én utánuk játszom őket, ugyan úgy csajnak képzelem magam. Amit már gimiben sem szerettem képzelni.
Ugyan ez sosem zavart, ha Ramones-t gitároztam. Sosem kapott el az, hogy egy konzervatív punknak érzem magam. Bár csak a Bliztkrieg Bop-ot tudom, de aközben sem érzem magam new york-ba disszidált magyarnak.

- Union Town nagylemez szinte tökéletes. Modern, de nem arcoskodó, vagy sznob. Nem fordul el az alapoktól, hanem azokra dőlve nyomja magát előre. De ha a csaj néha nem vokálozna bele a csilingelő hangjával csak jó lenne. Azzal, hogy megszólal, viszont rányomja a jelenlétét a lemezre. Ha pedig egy olyan nő, olyan, mint ő jelen van valamiben, az csak jobb lehet. A koncertjük kellemes középtempóját is feldobta, hogy addig bámulhattam a csajt az első sorból, amíg el nem szégyelltem magam, hogy zavarba jött tőlem. Ha pedig azon gondolkodsz, hogy az Academy Fight Song hogy szólhat jobban akkor elmondom, hogy női vokállal a refrénben.

- Kit érdekelne a Vivian Girls ha Vivian Boys lenne? A No Age tündöklése rövidebbnek tűnt, pedig ők még jobb zenét is játszanak. És tényleg olyan nagy szám lett volna a Twee pop, ha érezhetően nem vonzott volna annyi geek csajt? Vagy a zenekarok fele nem nők aranyos dalolászása lett volna? A nők megint megmentették a zenét!

- Amit nem szeretek a nőkben, ha zenélnek, ha megpróbálnak férfiak lenni. Főleg, ha kibaszott mély, vagy kibaszott idegesítő hangon akarnak üvöltözni. Kiesnek a szerepükből és nem lehet őket komolyan venni. Pedig akik nagyon mélyen vagy kibaszott idegesítően üvöltenek, azok vagy azt akarják, hogy nagyon komolyan vegyék őket, vagy sokat drogoznak. Libyans egy a kivételek közül. Hihetetlen, hogy ilyen középfekvésű hangban nem esik le sokadszori hallgatás után sem, hogy egy lány fogja a mikrofont.

- Sajnos meg vagyok lőve azzal, hogy ami engem a legjobban érdekel, a punk zene, eléggé alul képviselt médiával rendelkezik, minőségileg. Van persze a Maximum Rock and Roll, de a szerzőik nagy része idegesítő, unalmas barom, akiket még az is sarazza, aki nekik ír. A politikai korrektség ráadásul nem vicces. Előfizetni rá meg túl drága, és nem éri meg.
A punknak nincs egy olyan összefogó felülete, mint az összes többi szubkultúrának. Biztos vagyok benne, hogy vannak minőségi hip-hop lapok/honlapok, indie-t én is ismerek, a metált meg úgyis olyan hülyék hallgatják, hogy őket nem zavarhatja, ha hülyék is írnak nekik.
A silány választékot már csak az dobja fel, ha nők írnak punkról. A nők valamiért, nem tudom miért, általában bénábban írnak, nem is emlékszem, hogy a kötelezők között olvastak e volna nőktől az osztálytársaim. Az érettségimet a nők szerepéről írtam az irodalomban, de a legtöbb példám olyan nőkről szólt, akik miatt történt valami, nem olyanokról, akik tettek dolgokat.
Ha egy nő viszont jól ír, az nagyon jól ír. Mert még körüllengi az a megfoghatatlan klasszság, ami a nőket szokta. Mások írásait akkor szeretem olvasni, ha tudom irigyelni őket. Mert jobban írnak, jobb meglátásaik vannak, jobbak a sztorijaik, érdekesebb az életük. A nőknél ez általában úgy szokott lenni, hogyha érzem is, hogy nem irigylem őket, attól még sokkal jobban érdekel, amit írnak, mint egy férfi, aki jól ír. Még egy blogot is szívesebben néznék, amiben egy csaj minden nap lefotózza a lábát (ez ilyen női dolog, a saját lábukat fotózni), vagy egy olyat, amiben a youtube-ról vagdos be jó videókat, minthogy egy fickó az összes kedvenc dolgomról írja meg milyen jók, ezzel erősítve bennem azt a hülye tudatot, hogy összekacsinthatok másokkal az ízlésünk felett.
Biztos rohadt sok interjút olvastam, amit részeg zenészekkel csináltak részeg rajongók. De az összesnél szívesebben elolvasnék egy olyat, amiben egy részeg csaj kérdez részeg zenészeket, vagy fordítva.

- Kurvára nem érdekel a divat. Bőven elég nekem már az is, ha a nők ugyan olyan ruhát hordanak, mint én (farmer, edzőcipő, póló), csak mondjuk ők szűkebbet. Mégis képes vagyok hetente háromszor is ránézni egy blogra, aminek főcsapása a divat, új ruhák, bemutatók, csak mert az írója néha elhint pár bejegyzést a crust punkról, szerelmes rajongásáról Lemmy iránt, zajos rock and roll-ról. És ez kurva jó! Senkit sem ismerek a hazai divatszakmából, de nem hiszem, hogy maguktól meghallgattak volna akár egy Dropdead lemezt is, vagy az ipodjukon lenne a Hear Nothing, See Nothing, Say Nothing. Ez a nő viszont magától szereti ezt a zenét, meg a nőiességéből kiindulva, gondolom a divatot. És ezt össze tudja egyeztetni. Mert miért kéne egy crusty-nak béna raszta hajat és foltos fin zenekarok pólói hordania? A tragédia a punk csajok körül úgyis mindig az, hogy elcsúfítják magukat.
A magyar nőkben a tragédia pedig az, hogy túl sokat szajkózták nekik, hogy ők a legszebbek a világon. Ezért vagy azzal vannak elfoglalva, hogy szépek legyenek, vagy azon sopánkodnak, hogy miért nem szépek. Ahelyett, hogy megpróbálnának érdekesek lenni, szerte mennek a városokban és próbálnak másokat meggyőzni, hogy törődjenek a szépségükkel.
Hiányoznak a rajongó lányok, akik elszórakoztatnának azzal, hogy rajonganak.
A hazai nőkről elég nehezen tudom elképzelni, hogy leülnének otthon beleásni magukat valamibe. Csak kullognak a dolgok után és ez a legszörnyűbb. Mert érdekesnek lenni macerás dolog. Ahhoz, ha más nem, egy csomót kell gondolkodni érdekes dolgokon, hogy aztán legyen valami érdekes véleményünk. Viszont a magyar lányoknak nincs idejük, se kedvük, hogy néha otthon üljenek és a flex-et lapozgassák, vagy csak a wikipediáról nézzenek triviális infókat régen feloszlott zenekarokról.
Magánéletileg már leszállítottam odáig az igényeimet, hogy elég egy nő, aki fogékony a jóra, de nem biztos, hogy már kapaszkodik is beléje. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy tíz millió ember közül egy nő sincs, aki szórakoztatóan és bennfentesen tudna írni a punkról vagy csak a zajos rock zenéről. Ez olyan szomorú. Akkor meg még szomorúbb, ha lenne véleményük, csak valamiért nem akarják elmondani. Szerencsére azért filmekről írnak magyar nők.

Boldogabb lennék egy olyan világban ahol a nők lennének sokkal okosabbak, viccesebbek. Ha ez eddig nem derült volna ki, akkor lennék a legboldogabb, ha ez így lenne. Szóval hajrá lányok mindenfelé a világban! Szánjatok időt arra, hogy legyen valami mondanivalótok aztán ki vele!

nenenenenene

Amikor kijött az American Hardcore azután, hogy megszületett a két közmegegyezés, a film jó, de a hardcore nem halt meg 86-ban, mindenki megmaradt magának azzal a véleménnyel, hogy kiket hagytak ki. Az időkorlátra és a pletykára, hogy akik nincsenek benne, pénzt kértek, sokat lehet fogni. De hogy a Descendents még említés szinten sem szerepel, nekem kicsit fura. Annak tükrében, hogy például Replacements és Die Kreuzen is feltűnik.
Ha viszont jobban belegondolok ez is csak egy újabb szerencsétlenség, ami a Descendents-hez köthető. És most már nem csak a filmről beszélek. Ha a punk zenéről hallok beszélgetéseket, akkor is elég ritkán jön fel a nevük. Még ha a legtöbb zenekar, akik körül az élet pezseg sokkal ismeretlenebbek is náluk. Talán a Descendents legnagyobb bakija az volt, hogy beszorultak a népszerűség és a jó zene közé. Így mindenki csak úgy van velük, hogy „ja, az a zenekar jó, de inkább hallgatok valami mást”.
Ő dolguk. Én Descendents hallgatok. Most már úgysem használja senki a skatepunk kifejezést, és igazából az is baromság, hogy a Descendents annyira dallamos lenne. Azért is számítanak jó zenekarnak, mert néha már idegtépően nem dallamos az, amit csinálnak. És akármennyire is elcsépelt ezt kimondani, ők tényleg kompromisszummentesek. Kevés olyan zenekar van, akik azzal együtt, hogy kialakítanak és meg is tartanak egy hangzást ennyire össze vissza számokat írnak.
Nekem is sokba tellett mire meg tudtam szereti őket, úgy igazán oda adóan. Amiért sok régóta létező zenekarért nehéz rajongani az az, hogy könnyen bele lehet szaladni egy kései szarabb lemezükbe. Én az Everything Sucks-ot hallottam elsőnek. Ami újra hallgatóbarát volt, de részleteiben megvan benne a Descendents elsőre zavaró sokszínűsége. Pedig a spermás klip tetszett, mégis hosszú évekbe tellett, hogy idáig eljussak, hogy most egy egész bejegyzést szentelek nekik.

Rossz Black Flag nincs. Rossz Bad Brains van, de még milyen rossz. Rossz Circle Jerks valószínűleg van és rossz Dinosaur Jr. Valószínűleg nincs. Ezeknek a zenekaroknak mind vannak csúcs lemezeik, csak még azok után is írtak párat. A különbség köztük és a Descendents között, hogy akikről most főként szó van, néha egy lemezen keresztül kísértik a minősítő megbélyegzést.
Én legalább három féle Descendents ismerek. Van egy kapkodós, mintha épp rá nyitott volna valakire az anyja, maszturbálás közben, de még lát rá reményt, hogy elrakja a farkát és a kezét beletörölje valamibe, meg a pornót is kikapcsolja, ezért az összes vitalitását 20 másodpercbe szedi össze, hogy megússza a kínos szituációt. ˛/My Dad Sucks, Kids, I Wanna Be A Bear /
Aztán van a tudatra ébredt kezdő egyetemista, aki elolvasott pár könyvet és ettől okosabbnak hiszi most magát, mint amilyen valójában, pedig csak mások gondolatait adja vissza, kicsit felvizezve. Az ő esetükben ez az, amikor elkezdték a Black Flag kései, experimentális hangzását felvenni. / Enjoy, All-O-Gistics, Theme, Van /
És végül van az a Descendents, amit én imádok, az ami, pont azt csinálja, akkor és úgy amit tud, amihez a legjobban ért és amihez kedve van. Ez a dallamos, de azért szétgitározott Descendents. (néha kísérteties new wave basszus hangzással). / Clean sheets, Good Good Things, Bikeage, Ace /

Ez a három fő komponens, amikből ők kikevertek eddig rengeteg számot, vagy meghagyták egymagukban a fő irányokat és azokat játszották ki. A keverékek is igazából jóval többek, mint töltelék számok. Csak néha idegesítő, hogy egy olyan számba, mint az I Don’t Wanna Grow Up, bele van rondítva egy infantilis refrén, hogy „ne ne ne nee nee”. Ezt tudhatnák, hogy kibaszott idegesítő. Ha más nem a Flipper Ha, Ha, Ha-jából. Mert minden, amit a Flipper csinált az azért volt, hogy játsszon az idegeinkkel. Viszont olyan refréneket, mint amiket a Descendentsék írtak, csak nagyon kevesen tudtak a punkban. Így most kapásból csak a Death, Politicains In My Eyes ugrik be, ami lemossa őket, az viszont csak egy szám, és nem egy best of-nyi. Komolyan ők a punk refrének David Bowie-jai. Aki meg egy olyan fickó, hogy nőnek öltözve énekel, más bolygókról, a refrénjei miatt mégis szeretem.

Mert ilyen színes a palettájuk elég sok hangulathoz passzolnak. A középtempós, néha már ügyefogyott epikussággal dallamos számaik hozzám már annyira oda nőttek, hogy azokat bármikor meg tudom hallgatni.
Lassan lehet, oda jutok, ha megtehetem, összegyűjtöm majd ezeket a dalokat és csak őket hallgatom. Vannak olyan zenekarok, akiket szinte csak így lehet hallgatni, mert hallgatni mégis kell őket, csak sajnos sok a töltelék. De azok a zenekarok inkább egysíkúak. Mint például a Motorhead. Akiknek biztos klassz lehet minden számában felfedezni valami egyediséget, de szerintem inkább faagyúság.
Egy Descendents válogatás kazetta viszont azért is lehet jó, mert teljesen személyre formálható, így mindenkinek lehet kicsit más ugyan az a zenekar. Náluk nem is lenne enyhén kínos igénytelenség, nem albumok szerint hallgatni őket, mert totálisan illik az imidzsükhöz az, hogy fiatal srácok és lányok húsz évvel a fénykoruk után válogatásokat csinálnak a számaikból.

Amikor a kartonpapír feltalálója unokájának a kertjében ültem reggel 8-kor, két óra alvás után, egybelógó részegségemmel a hulla másnaposságomba, fáradtan, büdösen és a magánytól már lekókadva, amikor bevallotta a házigazda, hogy a két csaj, akivel felment a szobájába, végül csak meg lett dugva, az első gondolat, ami megcsapott az volt, hogy azért nem igazán ilyen dolgokról szólnak a Descendents számok. Ez valahogy marhára nem punk! A Descendents számok olyanok, mint pár napja, amikor pont akkor rohad le a villamosom, ha már késésben vagyok. Vagy olyan hogy másfél évig hordtam egy cipőt, ami egy évig baromi kényelmetlen volt és csak az utolsó fél évben szoktam hozzá. Később kiderült, hogy lúdtalpbetét volt benne. Honnan kellett volna tudnom? Sosem volt lúdtalpam, azt se tudom milyen a lúdtalpbetét. A Descendets-t könnyű átérezni, ha bármikor kiszúrt veled az élet, bénáztál nőkkel, melóval, iskolával, szülőkkel.
Teljesen hűen leírják mind azoknak a punkoknak a legtöbbször gyötrelmes vagy erőltetett menetben előre haladó hétköznapjait, akik nincsenek állóháborúban rendőrökkel, titkos szolgálatokkal, és multi cégekkel. Épp az a bájos esetlenséget képviselik, ami miatt valaki igazán punk marad, hosszú évekig még tizenhat után is, és nem válik, mondjuk politológussá, kommuna taggá vagy öngyilkossá. Ráadásul a témák változatossága miatt, eléggé meggyőző lesz a felszabadító tudat, hogy tényleg lehet bénának lenni úgy unblock. A punkság két alapvető kelléke is koncepciószerűen jelen van, méghozzá a kávé és a kajálás.

Ez a kép az egyik kedvencem, ami a punkhardcore-t dokumentálja. Sok ezen sem történik. A főszereplője nem is a zenekar, hanem az a feltehetőleg punkos kereteken belül igen kúl csávó, aki a színpad felé mászik az emberek fején. Ramones-osan hosszú haj, bőrdzseki, farmer, vans cipő. Egy jó koncerten. Tuti sokkal királyabb arc a való életben, mint a Descendents bármelyik tagja, mégis a színpad felé mászik, láthatóan. Afelé a szerencsétlen szemüveges csávó felé. Így miután elidőztünk a képen, világossá válik, hogy mégsem ő a főszereplő. Sokáig ő, de aztán változik a helyzet. Mint a Legendában, amikor Tom Cruise egy béna bőrtangás fasz karakterében végigszenved egy eléggé betépett erdőt, hogy mi találkozzunk az igazi királlyal, Tim Curry-vel, nem mint állandóan vigyorgó fura figurával, hanem mint a kibaszott SÖTÉTSÉGgel.
Ezzel a csavarral nyerhetem mindig vissza a reményt, hogy akik látszólag a rossz oldalon állnak, úgyis mindig ők jönnek ki győztesen (a többi rossz oldalon áll szemében legalábbis biztos).

Az elmúlt hónapokban is ugyan annyira szerencsétlen voltam, mint ezelőtt. Talán kevesebb kávét ittam, de többet főztem vagy mentem el enni olcsó kajáldákba. Ja és még horgászni is voltam. Mindeközben pedig jobban éreztem magam, hogy az mp3 lejátszómon volt Descendents.