Utolért a biológia. A sok gagyi megfázás, megalázó allergia és ügyetlen csonttörés után, már 3 hónapja szenvedek a mandulámmal. Szinte semmit se csináltam ez idő alatt. Diploma munkámat nem fejeztem be, de ez annyira nem zavar, mert most fél évvel később kell hivatalosan elkezdenem dolgozni, fél évvel tovább maradok erőlködés nélkül a tb-ben és több, mint fél évvel tovább vehetek olcsóbban havi bérletet. Viszont minden másban csak szar jut nekem. Mert nincs semmi más, és mindig ez a legszarabb. Már három hónapja csak egyszer rúgtam be, akkor azért szét hánytam egy vécét, de ezen kívül csak fekszem, és ha éppen tudom, akkor lenyelem a nyálam ahelyett, hogy egy az ágyam mellett lévő vödörbe köpném. Ami a legszörnyűbb az mégis az, hogy itthon kell maradnom. Amit évekig olyan jól tűrtem az most annyira megviselt, hogy az alkalmi, kínszenvedős, de a mosógépért muszáj, hazalátogatások egyikén, anyám megjegyezte, hogy most már tényleg túl depressziós vagyok. Persze, hogy megint a nők miatt van neki igaza. Nem tudom ki mennyire van ebben otthon, de az anarchisták a szótárakon és lexikonokon túl, csak zokni szagú figurák, akik mind ugyan azt a fekete ruhát veszik fel és mások lakásán lógnak, ott pedig idegesítik a beteg lakótársakat. A lakótársam mostani csaja is pont ilyen. A második legidegesítőbb az egészben az, hogy egy olyan koncerten jött vele össze, amire én hívtam csak el, és annyira jönni sem akart. A legidegesítőbb az egészben pedig az, hogy a csaj még a szúró fájdalomnál az állkapcsom bal végében is jobban a napjaimhoz ragadva kínoz. A jó csaj doktornő, meg a kedélyes, kopasz doktor is mindig azt mondja, hogy annyit pihenjek amennyit csak tudok, de úgy hogy tegyem, ha az összes király dologgal baja van az anarchistáknak? Amíg a „csak ennyi lesz”-t ki tudtam mondani elmentem a legközelebbi ilyen kulturális ellátó helyre és vettem könyveket, dvd-ket meg pár leértékelt kislemezt. Bármelyiket próbálom élvezni, az anarchista csaj jobb híján mindig hallótávolságra jön. Szerinte a Szívek Szállodája hamis képet mutat a fiataloknak, hogy 16 évesen terhesnek lenni nem csak normális, hanem a világ legjobb bulija, így elterelik a nőket az abortuszhoz való joguktól. És ez csak egy dvd-m a sok közül. Megígértem a lakótársamnak, hogy nem fogom kibaszott idegesítő picsának hívni a barátnőjét, de amikor valaki egy bőrkanapén ülve ordibál velem, hogy miért eszek sonkás szendvicset, aztán mellkason dob a tornacipőmmel, mert ahhoz ázsiai gyerekek vére tapad, akkor már én se tudom magam visszatartani. Ezért a pacifizmus jegyében az utóbbi egy hónapot a szobámban töltöttem összezárva a számítógépemmel. Csak kajálni jöttem ki, meg hogy kicsit folyassam üresjáraton a csapot és havi 2 ezer forinttal támogassam a nemzetvédelmi hivatalt.
A szobámban aztán lehet az elszigeteltség, lehet a fájdalmak, esetleg a lehúzott redőny, vagy megint csak az agyam pörgött túl, de a bemesélt halálfélelemmel a hátam mögött úgy éreztem, össze kell szednem magam, mert a percek csak fordulnak ki belőlem, és még alig találtam valamit, aminek értelme lenne. Szóval megint nagy lendülettel vagyok fent a soul seeken.
Az ingyen streamelős pornó és a filmes, sorozatos torrent oldalak mellett a soul seek az amiért van még értelme a upc-nek fizetni. Ezek közül persze a slsk a legnemesebb, mert az nem csak egy letöltő program, hanem egy szociális színtér, ami nem csak 15 percig érdekes és kezet sem kell mosni utána. Vannak témák, amiket csak a rudas melegvizes medencéjében vagy a helyi kocsma külön termében lehet megbeszélni, a soul seeken ez a zene. Lelkizni meg a mosolygós fejek karneválját, felvonultatni ott van a tucatnyi lélekölő társalgó program. De zenéről csak a soul seeken érdemes beszélgetni, nem csak azért, mert miközben a másik gépel addig te böngészhetsz a lemezi között, valahogy az egész kinézet és virtuális légkör erre ösztönöz és nincs olyan tudat ami ennek ellen tudna állni.
Kicsit haragudni szoktam magamra, hogy a temérdek kedvencekbe pakolt webzine és blog tartalmát iszonyat felületesen futom át, az írások jó, ha felét elolvasom, a lemezeknek pedig csak a tíz százalékát töltöm le. Lehet így akarom magam ügyetlenül meggyőzni a szabad akaratomról, de szerintem inkább csak baromi lusta vagyok. Most tutira akartam menni, olyan klassz, független zenéket akartam hallani, amik punkból indultak aztán ki tudja milyen magasra jutottak. A vicces az egészben az, hogy ezen a létrán aminek befokozását csak az én agyam tartja logikusnak, az jutott a kiinduló ponttól magasabbra aki a Black Flag mögül mondjuk a soul-ból, garage-ból vagy a brit invázióból is csípett magához.
Régóta szemeztem a terminal boredommal, gondoltam ezek pont olyanokat futattnak, amikre most én vadászom. Bemelegítésnek azért megpróbáltam egy kicsit sétálni a szabadban, Get Up Kids, Rival Schools, Shins-re, mert ezek olyan „jó idő van, és de jó lenne jó nőkkel a fűben hemperegni, de azért ez mégsem jön össze” zenekarok, amik pont passzolnak egy mandulagyulladásos tavaszi sétája alá. Közben rendeztem a gondolataimat, feltüzeltem magam, hogy zenét akarok, sokat, hangosat és élvezni is fogom. Meg megnéztem magamnak, hogy miről maradok le, hordanak e már szoknyát a lányok.
Hazaérve pár tájvédelmi területről tépett virágot dobtam be a nagyszobába, ahol az anarchista csaj éppen valami-ellenes szórólapokat rajzolt, aztán bementem a szobámba és a képernyő egyik oldalán a terminal boredommal, másikon a soul seek-el elkezdtem tölteni.
Folyt köv…
2008. április 29., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)