saturday's kids, teenage wasted youth

A Pop, Csajok, Satöbbiből akartam idézni, azt a részt, amikor Rob Fleming kifejti, hogy az emberi kapcsolatoknak az alapja legfőképp az, hogy milyen zenét, könyvet, filmet szeretnek. A könyv valamelyik barátom lakásában heverhet a fürdőszoba padlóján, így most ez elmarad. Viszont annyira volt jó memóriám tegnap, hogy levezettem egy lánynak, statisztikailag/logikailag (már nem emlékszem mit mondtam) mi lennénk a tökéletes pár. Szóval szerelmet vallottam egy punk koncerten.

Kicsit lehangolt voltam egész nap, így még mielőtt lementem volna a Kultiplexbe megittam pár sört. Aztán lent meg még többet, így átlagban minden zenekarból csak 1-1 számot láttam. Pedig tényleg az volt a célom, hogy végig nézem mindet.

A New Dead Project-et kezdik szeretni az emberek, néhányan énekeltek, egy pogózó pedig pont a lábam elé hullva terült ki. - Alattuk a Kulti még a feléig sem volt tele, és később is csak a nagyterem telt meg, semmi tömegnyomor. Ezek szerint olyan 2009 körül a punk teljesen érdektelen lesz? -. Viszont ez a zenekar tök jó. Még nem igazán gyilkos, mert tudom is én, lehet oldódniuk kell, kilakni a számaikat, de legalább értelmes zenét játszanak és nem valami nyilvánvaló dolgot amiről úgy is elmondhatnám a véleményem, hogy még nem hallottam belőle egy hangot sem.

A Nesze szép lassan besétált a biztonsági faktorba. Most már ha nem valami lehetetlen helyen játszanak, meg fognak jelenni rájuk emberek akik énekelnek, táncolnak, ráesnek a színpadra. Nem sajnálom tőlük, és nem is állok értetlenül az egész előtt, mert végülis amit el akarnak játszani azt el is játsszák. Csak szerintem a kevesebb néha több lenne. Hallva az új lemez dalait, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ő egy vizsgabiztos, akit meg akarnak győzni arról, hogy mennyire tudnak zenélni. Persze nekem szóló fóbiám van, de akkor is mindig azzal a képzavarral küzdök, hogy akkor most a Bad Religiont akarják levenni vagy az Iron Maiden-t. És vehetnének példát rólam is. Tegnap estig biztos senki sem hitte, hogy én majd nők kezét fogom fogni, miközben a szemükbe nézek és kedves dolgokat mondok. Pedig biztos bennem volt. Ahogy biztos ők is élvezik eljátszani a számaikat, csak én ezt nem látom. Mert valahogy nincs benne lendülte, erő, az amiért a koncertek vannak. Mert kit érdekel egy mellényúlás, ha látod, hogy ezek kurvára élvezik amit csinálnak. Mondom, elhiszem, hogy így van, csak én ezt nem látom.

Már nagyon izgatott voltam, hogy most látni fogom végre a Hatóságilag Tilost. Mert már az a kazetta sincs meg amit 6. nyarán kaptam és a Barackca Piros Hó után fel volt másolva pár HT szám, köztük egy, amiben valami olyan volt, hogy „a falon lóg egy tábla, kerete piros az van rajta, hogy hatóságilag tilos”. Akkoriban azt hittem, hogy a Hatóságilag Tilost olyan emberek csinálják, akik még a Barackcánál is hülyébbek. Aztán a végén meg ők kupálódtak ki jobban. Megtanultak zenélni, és ügyesebb rím párokkal foglalják össze a népszabadság aktuális vezércikkeit.
És most egy kicsit megakadtam, mert nem tudom mit láttam, mit képzeltem, mit mondtak nekem, és mit álmodtam. De ezzel nem is kell törődni, Kósa Dani is megnyugtatott, hogy egy koncertbeszámoló megírásához nem kell látni a koncertet. Azért egy számot megnéztem. Vagyis a beállást. McCheap-nek élőben is olyan irritáló a hangja, mint egy beindult törpének, aki addig rángatja a lábadat, amíg nem adsz neki valami olyat, aminek a törpék örülni tudnak.

Aztán kimentem hugyozni, visszafelé menet meg találkoztam az emberrel, akiben ha van töltet általában alvó embereket pisál le, vagy kidobatja magát helyekről. Most annyira nem volt elemében, de azért közvetve sikerült egy enyhén beborult csajt kikergetnie a kerthelységből, meg magára haragítania egy pohárszedőt. Inkább vele üldögéltem és néha megkérdeztem a kiszállingózó embereket milyen töredék információval, tudnak hozzájárulni ehhez a beszámolóhoz. Így aki nem volt jelen sajnálhatja, hogy nem hallotta a „kapuvári buzibár-t” (ami állítólag egy valós ihletésű dal ugyanis kapuváron egy klubtulaj seprűvel kikergette a zenekar tagjait miután azok meztelenül, kezdtek vonatozni – vagy valami ilyesmit mondtak nekem), meg gondolom a HT számainak a felét, mert vagy másfél órát játszottak. Vajon utána kértek ráadást, amilyen emberek voltak én simán eltudom képzelni? Ja és nem volt Anarchia, mert Bazsó nem jelent meg (szomorú fejecske).

Amikor meg már úgy éreztem ennyi nekem elég volt, még oda mentem egy lányhoz, megfogtam a kezét – ahogy Holden Caufield mondaná halálos volt fogni – a szemébe néztem, és kedves dolgokat mondtam, azt hiszem. Az a baj, hogy nem nagyon emlékszem, de nem tűnt úgy hogy gyomron akarna szúrni valamivel, ami nekem nem lenne túl jó. És én sem éreztem magam szarul. Sőt nem is értem miért nem csinálok ilyet többet. Persze akihez tegnap oda mentem valószínűleg klasszabb a legtöbb nőnél, akik Budapesten iszogatnak éjszaka, mindenféle bárban, de ilyen dolgokat kettőnél többször nem olyan jó eljátszani ugyan azzal. De akkor is kijárna nekem, hogy legalább a keserűbb Streets klipekben érezhessem magam.

Másnaposságra legjobb a pop zene.
Az Idoru gitáros, Tiboru meg ijesztő részegen.

Ez volt az én történetem.

Ashamed of My Review

Jimi Hendrix a saját hányásában fulladt meg. Az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit. Végülis engem ez az információ vele kapcsolatban bőven kielégít minden téren. Jó tanács, hogy esténként hogyan feküdjek le, hogy mosakodjak rendszeresen és ne táncoljak batikolt ruhákban mert csúnyán megjárhatom. Biztos nagy gitár virtuóz volt, meg minden. Lehet a torzítást is ő vezette be, valaki szerint biztos, legyen. Csakhogy a torzított hangokat nem lehet szeretetből játszani, hogy az a világbékéhez vezető ösvényt fesse fel nekünk. Ugyan már, ez csak egy lsd freak agyszüleménye lehet. A zajos rock zene feladata, hogyha a világot nem is, legalább minket pusztítson el. Hendrixnek például maga ellen fordult a fegyvere. Mondtam, hogy az univerzum kiegyenesíti az elferdüléseit.

Igazából nekem már az is sok ha egy zene csak egy kicsit többet vállal, nagyobb célokat akar elérni, annál minthogy hangos legyen vagy idegesítő, esetleg szórakoztassa az embereket. Pedig ennyi bőven elég. Majd aki hallgatja, az tovább gondolja. Bevágja családi videók alá, elszántan sétál rá az utcán, vagy felteszi a háttérbe miközben megujjazza a barátnőjét, vagy azt akivel a síeléskor jött össze az Alpokban esetleg akit a Horváth tengerparton szedett fel. Egy zenész csak zenéljen, majd a kevésbé szórakoztató emberek megváltoztatják a világot.

Olyan 3-4 éve lett igazán hangos (újra - mert ezt sem tegnap csinálták először) punkon belül egy vonal aminek képviselői nagyon disszonánsan, nagyon sok témából és nagyon túljátszva akarnak pólókat eladni. De ami a legszórakoztatóbb az egészben, hogy majdnem minden zenekarnak ugyan olyan hangú az énekese*. Pár hete előszedtem ilyen kicsit régebbi cd-imet amik tele voltak olyan másod vonalbeli emo zenekarokkal, akiknél pontosan ugyan ezt vettem észre.
Vannak azért eltérések a Coliseum-Black Cross/Black Widows-Lords-Breather Resist-Young Widows vonalon, egyik pánkosabb, másikban jobban pumpál a basszus gitár, valaki a black sabbathos belassulásokat váltja fel pszichopata dühkitörésekkel, szóval lehet szemezgetni. Míg mindenki azt várná el tőlük, hogy az elnyújtott gitárhangokból szép pszichedelikus szivárványok keletkezzenek, inkább western csizmával rúg minden egyes rész a dobhártyánkba egyet. Olyan megtévesztő lehet ez mint amilyenek a magyar hippik voltak, akik a szeretet helyett inkább a nők megerőszakolására helyezték a hangsúlyt.
Viszont itt nyomatékosítanám, hogy nem szeretnék minden nap ilyen zenét hallani. Mert hiába hangzik baromi festőien egy lakkozott műbőr csizma, amint a faszom tudja hogyan kinéző dobhártyába rúg, az annyira azért nem jó hosszú távon.

A Pissed Jeans meg ezek közül is kilóg annyira idegesítő.
Először is sokkal kevesebbet gitároznak, néhány dal egész minimalista, mások pedig ha 5 hangból állnak, mégis jóval pszichopatábbak a gitárhúrokra masnit kötő (kor)társaiknál. Olyan a lemez hangulata, mintha egy több órás stoppolás után a már hetek óta turnén levő Butthole Surfers állna meg neked. Ezen az új anyagon meg már nem csak a kicsavart hardcorehoz nyúlnak vissza, hanem a kicsavart punkhoz is. Az Albini-hez köthető chicagoi zenekarok nagy ötletalappal szolgáltak, az idegborzoló monotonitáshoz, csak itt annyira nem tudták széthajtani az erősítőket. Nagyjából így is váltakoznak a számok egymás után, egyszer egy ilyen, egyszer egy olyan. Néha azért becsúszik, egy zongora, vagy valami más, de igazán akkor vannak a csúcson, amikor túllépnek a visszatérő riffeken és csak egymásra pakolnak mindent ami csak kijött a , feltételezem én, mindenféle drogokkal átitatott agyukon (elég ciki lenne, ha kiderülne, hogy ’edge-ek).

A Pissed Jeans egyáltalán nem egy korszakalkotó zenekar, még azt sem lehet mondani róluk, hogy jól eső érzés hallgatni őket, mégis ki tudnak emelkedni egy oldalszcénából. Ha az asztal csapkodáshoz, vagy más élettelen tárgyakat veréséhez támad kedvünk akkor inkább rakjuk be ezt, hadd üssön ki minket valami más.

Pissed jeans – hope for men (sub pop)

*igen valószínűleg azért hasonlítanak az énekesek hangjai, mert az összes zenekart ha 10 ember csinálja

Kérdezed, hogy vagyok; mm, cowboy-osan…

2 hete meghallottam egy számot, és úgy éreztem, ahogy azt már a Loudmouth kapcsán felidéztem. Tudjátok, amikor hallgat az ember egy számot, és közben úgy érzi, ez a világ legjobb száma. Csak szól és egybe tartja az univerzumot.
Közben meg nem érdekelt semmi. Megjelent előttem a vadnyugat. De nem a hősies, végső igazságot szolgáltató, hanem a kietlen pusztákkal, és rumba fojtott ábrándokkal teli. Pont ebben a lyukban született meg Dan Sartain is. Aki úgy zenél, mint egy sokat látott párbajhős. Tudja ő jól, hogy biztos a keze és sok embert könnyű szerrel kilőhet. De még jobban tudja azt, hogy őt is bármikor agyonlőhetik, csak igazából kurvára nem érdekli.
Felejtsünk el mindent. Komolyan, az Against Me elmehet a picsába! Kit érdekel milyen koncert zenekar? Hogy mennyire furfangosak a szövegeik, vagy hogy eladták magukat? Lényegtelen. Lényegtelen a Slim Cessna’s Auto Club is a hülye kalapjaikkal. És lényegtelen az is, hogy a folk/country/minimál rockabilly zenék mennyire hatnak punknak, és akkor az all music „cow punk” meghatározása csak valami beszívott újságíró agyszüleménye, vagy tényleg létező dolog?! Ezek a dolgok senkit sem érdekelnek, amikor elkezdődik Drama Queen amiben nem tudom, hogy sikerült neki, de valahogy összetudta foglalni másfél percben, mind azt, amin más emberek fél életeken át gondolkoznak, mire végkövetkeztetésre jutnak. Aztán váltakoznak a tempók, de a mentalitás marad az életunt, „azért menjünk el oda, legfeljebb majd elbukunk”. És a témák sem nagyon mozdulnak el a magány - változatok öngyilkosságra - vallások kifigurázásától. A dalszerzői tehetsége nem is ezeknek a témáknak az egyedi körüljárásában nyilvánul meg. Frappáns, és lényegre törő, miközben a humorát sem veszti el. És tényleg iszonyatosan slágeres. Johnny Cash ha most lenne ereje teljében (meg életben) biztos pont ugyan ilyen zenét csinálna. Mégis igazán akkor mutatja meg, hogy mit tud amikor a hangulatokkal zsonglőrködik. Egyszer háttér zene aminek hallatán elkezdünk úgy járni az utcán mintha mi is öltönyös tagok lennénk a Kutyaszorítban-ból, meg cigit akarunk szívni nagyon lassan (Thought It Over)… aztán meg azon veszsük észre magunkat, hogy zavarban vagyunk, hogy olyan dalt hallgatunk ami csak 1 embernek szól, akik nem mi vagyunk (The World Is Gonna Break Your Little Heart).
Akkor mindenképpen ezt kell hallgatni, ha valakinek olyan agymenése támad, hogy ő most folk alapú rockabilly-t akkor hallani, de akkor is érdemes feltenni, ha egyszerűen csak szerda van.